2001. december 3-án Pokorni Zoltán, a Fidesz-MPP elnöke azt a közvélemény számára meglepő bejelentést tette, hogy pártja választási szövetségre készül lépni a Farkas Flórián által vezetett Lungo Drommal, és hogy a tervezett paktum keretében tíz cigány származású közös listás jelöltet kívánnak indítani a 2002-es országgyűlési választásokon. A bejelentést két héttel később hivatalos megállapodás követte. Addigra már az is kiderült, hogy a sokat hangoztatott tíz közös cigány jelölt közül Farkas Flóriánnak, az OCÖ-Lungo Drom elnökének, Lukács Mihálynak, a Lungo Drom választmányi elnökének és a fideszes Varga Józsefnek van jó esélye arra, hogy a paktum jóvoltából bekerüljön a törvényhozásba.
Január végére aztán az MSZP is kialakította választási stratégiáját. Ők nem „egyetlen cigány szervezettel, hanem a magyarországi cigány társadalommal” szándékoztak szövetséget kötni, összesen hat cigány származású jelöltet indítanak a különböző választási listákon, akik közül az OCÖ-alelnök Teleki Lászlónak van egyedül esélye arra, hogy bekerüljön a parlamentbe. Az SZDSZ egyéni jelöltként csak Kozma Blankát indítja, és a dolgok jelenlegi állása szerint nem valószínű, hogy országos vagy megyei listán cigány jelöltet indítana bekerülésre esélyes helyen.
A Fidesz–Lungo Drom választási szövetséggel, az egyes pártok jelöltállítási stratégiájával és a jelöltek személyével sokan és sokat foglalkoztak, a legkülönbözőbb helyeken. Ebben a tanulmányban csak egyetlen aspektusát fogom megvizsgálni annak az új helyzetnek, ami azzal állt elő, hogy egymással rivális és különböző politikai alternatívákat megjelenítő politikai pártok indítanak roma származású jelölteket (a rendszerváltás utáni első parlamenti ciklusban az azóta elhunyt Péli Tamás csak a választások után, az egyik szocialista képviselő megüresedett helyére került be a parlamentbe, a különböző roma pártoknak és választási szövetségeknek pedig esélyük sem volt arra, hogy akár egyetlen jelöltjük bejusson a törvényhozásba). Azt fogom elemezni, hogyan hatott a romákkal szembeni atrocitások intenzitására és gyakoriságára az, hogy a romák a választások kimenetelét befolyásoló tényezővé váltak.
Roma választói aktivitás
A 2002-es parlamenti választásokhoz közeledve két fontos körülmény vált egyre nyilvánvalóbbá: az, hogy az erőviszonyok meglehetősen kiegyenlítettek, továbbá az, hogy a választás kimenetelét a bizonytalan szavazók fogják eldönteni. A romák sokáig nem számítottak választási tényezőnek, ugyanis széles körben elterjedt volt az a vélekedés, hogy „a cigányok úgysem mennek el szavazni”, ezért politikai tényezőként inkább negatív értelemben érdemes velük számolni, hiszen az átlagszavazó „megbünteti azokat, akik a cigányokat túlságosan pártolják”. Adataink – melyek a Szonda-Ipsos által 1999. május – 2000. júniusi időszakban végzett úgynevezett omnibusz survey-ek (N=19 000) és a Ford Alapítvány támogatásával 1999–2000-ben a „Szegénység és etnicitás Közép-Kelet-Európában” című kutatás keretében lebonyolított kérdőíves vizsgálat egyes változóinak összekapcsolásából származnak, és a 18 éves és annál idősebb magyarországi népességre reprezentatívak – egyértelműen ellentmondanak ennek a korábban soha, senki által nem ellenőrzött, leginkább csak a politikai elit önmegnyugtatását szolgáló vélekedésnek. Adataink azt bizonyítják, hogy a cigány népesség választói hajlandósága csak kismértékben alacsonyabb, mint a nem cigány népességé. A nem romák körében a választási részvételüket biztosnak mondók aránya 60 százalék volt a vizsgált időszakban, de ugyanez az arány a romák körében is csaknem elérte az 54 százalékot.
Az előzetes hipotézissel ellentétben a választásokon való részvételre irányuló hajlandóság csak a kérdezőbiztos által romának tartott, „beilleszkedettebb” romák körében alacsonyabb, mint az önmagukat a többségi társadalmat képviselő kérdezőbiztos előtt cigánynak minősítő (a meglehetősen alacsony számú, viszonylag magas státusú és származását öntudatosan vállaló roma mellett, többnyire a legalacsonyabb státusú, anyanyelvük, lakóhelyük vagy életmódjuk külső jegyei miatt etnikai hovatartozásuk eltitkolására csekély eséllyel képes, „integrálatlan” cigány) népesség körében. A „biztos szavazók” aránya az önmagukat romáknak vallók körében (57 százalék) csak csekély mértékben marad el az átlagnépesség körében mért aránytól. A fenti tendenciát látszik megerősíteni az is, hogy az alacsonyabb státusú iskolázatlanabb, szegregált lakóhelyi feltételek között élő (tehát a különböző cigány-, szegény-, leromlott munkás- stb. telepeken, „elcigányosodó” falvakban és városrészekben lakó) romák körében a választói hajlandóság az előzetesen feltételezettel szemben nem alacsonyabb, hanem valamivel magasabb is, mint a magasabb státusú, nem szegregált lakóhelyen élő roma népesség körében (56, illetve 53 százalék).
A lényegesen szegényebb, iskolázatlanabb stb. romák adatait azonban nem az átlagnépesség adataival, hanem a hasonlóan szegények, iskolázatlanok stb. adataival indokolt összehasonlítani. Itt most csak a különböző módon definiált szegény népesség vonatkozásában elvégzett összehasonlításokat mutatjuk be. „Abszolút” vagy „mélyszegénységben” élő népességen itt azokat értjük, akik a legalapvetőbb javakból is hiányt szenvednek (például éheznek, és/vagy nincs télikabátjuk, második pár cipőjük, lakásuk romos, életveszélyes vagy egészséget súlyosan veszélyeztető állapotban van, stb.). A 18 éven felüli magyarországi népesség több mint 4 százaléka, a 18 éven felüli cigányok valamivel több mint a fele került ebbe a kategóriába. „Relatív szegényen” itt az egy főre jutó jövedelem alapján számított alsó jövedelmi tizedbe tartozókat (illetve az ezek közül a kérdésre választ adókat) tekintettük. Figyelemre méltó, hogy míg a kérdezőbiztosok a 18 évesek vagy annál idősebbek mintegy 6 százalékát minősítették romának, az ilyen módon értelmezett roma népesség az alsó jövedelmi decilishez tartozók kevéssel több mint felét teszi ki. Adataink azt mutatják, hogy a mélyszegénységben élők valamivel alacsonyabb választói hajlandóságot mutatnak, mint a legalsó jövedelmi decilisbe tartozók. Az adatok azonban azt is mutatják, hogy a kétféleképpen értelmezett szegény népesség esetében egyaránt az a tendencia rajzolódik ki, hogy a romák választási hajlandósága azonos, vagy csekély mértékben magasabb, mint a hasonlóan szegény nem romáké.
Jobboldali fölény
Meglepő eredményeket kapunk akkor is, ha a romák választási preferenciáit vizsgáljuk. A széles körben elterjedt vélekedés szerint „a cigányok ugyan nem nagyon mennek el szavazni, azonban akik mégis elmennek, általában balra szavaznak”. Az adatok ezzel szemben egyértelműen azt mutatják, hogy a cigánynak tartott népesség ebben a vonatkozásban is a hasonlóan szegény és iskolázatlan nem cigányokhoz hasonlóan viselkedik. A vizsgált időszakban a szegény népesség körében az MSZP egyedül és az SZDSZ-szel együtt is igen jelentős hátrányban volt a Fidesz-MPP-vel, illetve a „polgári koalíciónak” MIÉP nélkül, vagy azzal együtt vett formációjával szemben. Ez mind az „abszolút”, mind a „relatív” módon értelmezett szegényekre (annak legalsó és alsó két tizedére is) egyaránt igaz volt. Vizsgálódásunk idején a baloldali hátrány a kérdezőbiztosok által romának minősítettek esetében is teljesen egyértelmű volt (ami beilleszkedik abba az általános tendenciába, hogy a baloldal a szegény népesség körében hátrányban volt), de valamivel kevésbé volt jelentős, mint a nem romák körében. Említést érdemel viszont, hogy az önmagát romának valló népesség az egyetlen általunk itt elemzett, alacsony státusú, szegény népességcsoport, amelynek körében valamelyes MSZP-fölény mutatkozott a vizsgált időszakban.
Mindent összevetve, a választásokon felvonuló erők kiegyenlítettségének felismerése és a lehetséges választási szövetségek megkötése után a nagy politikai pártok a megszerezhető voksok reményében a roma szavazók felé fordultak, és – e pártok politikai kultúráját egyébként igen jól jellemző módszerekkel – roma szervezeteket, illetve politikusokat emeltek be választási szövetségeikbe. Hasonlóan ahhoz, mint amikor a hetvenes években, a munkaerő-tartalékok kimerülése után hirtelen fontos lett a cigányok munkaerő-piaci integrálása, a választásokra mozgósítható tartalékok kimerülése következtében a politikai elit most, szinte egyik pillanatról a másikra, rádöbbent a romák, pontosabban a roma szavazók politikai integrálásának szükségességére. És miként annak idején a munkaerő-piaci integráció csak felülről vezényelve, részlegesen és számos későbbi problémát előrevetítő módon ment végbe, nem történt ez nagyon másként a romáknak a mai politikai rendszerbe való integrálása esetében sem. Ez a választási szövetségre kiválasztott roma szervezetnek, a jelöltállítás módszerének, a listákra végül is felkerülő – és az azokról kimaradó – roma politikusok személyének ismerete alapján elég nyilvánvaló.
Mindezek ellenére néhány igen lényeges változás figyelhető meg azóta, hogy a romák, ha képmutató és felemás módon is, választási tényezővé váltak. Egyik napról a másikra számottevően megváltozott a média, mindenekelőtt az állami rádió és televízió által közvetített romakép, ami általában – és az általunk vizsgáltat közvetlenül megelőző időszakban különösen – gyakran gyűlöletkeltésre alkalmas, démonizáló vagy lesajnáló jellegű volt. Sokkal meglepőbb ennél, hogy érezhetően csökkent a romákkal szembeni atrocitások száma és az ilyen atrocitások súlyossága is. Ez azért érdekes, mert szemben mondjuk az államilag kontrollált médiával, amelynek az esetében a központi irányítás ma eléggé nyilvánvaló, az ország legkülönbözőbb pontjain fellángoló etnikai konfliktusok, cigányellenes atrocitások egy központból történő, közvetlen befolyásolására alig van mód.
Magyarázatok
Az etnikai konfliktusok gyakoriságának és intenzitásának magyarázatára alapvetően két különböző típusú érvrendszer ismeretes:
– H1: a gazdasági jellegű érvelés szerint az etnikai konfliktusok kiéleződése a gazdasági helyzet romlásával, a megélhetési költségek emelkedésével, nagy tömegek hirtelen elszegényedésével, a munkanélküliség emelkedésével stb. magyarázható. E magyarázat szerint a társadalmi egyenlőtlenségek és az etnikai jellegű konfliktusok kiéleződését a gazdasági helyzet romlása eredményezi.
– H1/a: a fenti hipotézis jobban specifikált variánsa szerint az etnikai jellegű konfliktusok elmélyülésének különösen kedveznek az államszocializmus összeomlásához hasonló történelmi szituációk. Nagy politikai átrendeződésekkor, technológiai forradalmak, átfogó gazdasági szerkezetváltások idején, a munkaerőpiac egyensúlyát megingató demográfiai történések esetén, illetve olyan korszakokban, amikor ezen destabilizáló folyamatok közül, egymást felerősítve egyszerre több is érvényesül, alapjaiban rendül meg az eddig fennálló status quo. Világbirodalmak omlanak össze, amire térségünk történetében több példa is volt. Korábban jövedelmező szakmák értéktelenednek el, eddig prosperáló régiók indulnak egyszerre hanyatlásnak, a hirtelen technológiaváltás miatt a bérszínvonal gyorsan csökken, a munkanélküliek száma rohamosan emelkedik. Felborul a társadalom korábbi osztályszerkezete, a hatalmas és gyakran kényszerű helyi népességmozgás következtében meglazulnak a helyi társadalmi beágyazottságok. Mindezek miatt a talaját vesztett egyén egyre kevésbé képes identitását korábbi közösségeinek viszonylatában meghatározni, osztály- és lokális kötöttségeinek terminusaiban kifejezni, ezért a „nagy”, „változatlan” és „örök” vagy legalábbis annak tűnő értékek felé fordul, és azonosságát egyre inkább nemzeti, vallási vagy etnikai csoporthoz való tartozásával határozza meg. Mindez – e hipotézis szerint – szükségszerűen együtt jár az ilyen jellegű konfliktusok kiéleződésével.
– H2: a szociálpszichológiai jellegű érvelés szerint az etnikai konfliktusok és azok kiéleződése is a népesség előítéletes beállítottságával magyarázható. Azokban az időszakokban és azokban a térségekben gyakoribbak az ilyen típusú konfliktusok, ahol és amikor erősebb az egyes etnikai csoportokkal szembeni elutasítás.
– H2/a: az előző hipotézis specifikáltabb változata szerint nem az etnikai előítéletek általában, csak azok speciális, konzisztens rendszert alkotó összekapcsolódása vezet etnikai konfliktusokhoz. Az ilyen típusú etnikai tematizáció pedig általában csak a társadalom viszonylag szűk rétegére, többnyire deklasszálódó vagy a deklasszálódástól rettegő értelmiségi csoportokra jellemző.
– H3: véleményem szerint a posztkommunista átmenet etnikai konfliktusai gyakoriságának és intenzitásának magyarázatára önmagában egyik fenti hipotézis sem alkalmas. Hajlok továbbá annak feltételezésére, hogy a fenti hipotézisek specifikáltabb változatainak (H1/a és H1/b) kombinálásával is inkább csak e konfliktusok szükséges, de nem elégséges feltételeit tudjuk megragadni. Ha ugyanis önmagában a gazdasági helyzet romlásával vagy a társadalmi status quo megingásával lenne magyarázható az ilyen konfliktusok elszaporodása, illetve elmélyülése, akkor a gazdasági helyzet romlásával párhuzamosan, vagy legalábbis azt valamekkora késéssel követve, egyre intenzívebbé kellene válniuk a konfliktusoknak, majd a gazdasági fellendülés hatására, legalábbis egy idő után, mérséklődni kellene a konfliktusok gyakoriságának és élességének. Előzetes vizsgálódásaink alapján úgy tűnik, hogy mindezt az adatok a legkevésbé sem igazolják, mint ahogyan azt sem, hogy – ami szintén ebből a hipotézisből következne – az etnikai konfliktusok gyakorisága és erőssége a szegényebb, azaz a válság által inkább sújtott térségekben lenne gyakoribb. Míg H1 és H1/a hipotéziseknek megfelelően az előfordulási és intenzitási trendeknek előbb határozottan felfelé ívelő, majd egyértelműen hanyatló tendenciát kellene mutatniuk, H2 akkor lehetne igazolható, ha a gyakoriságok és intenzitások közel konstansok lennének, hiszen az ilyen típusú előítéletes beállítottságok meglehetősen szilárdak, és csak nagyon lassan változnak. H2/a igaz voltának esetében a trend ugyan eltérhet a gazdasági helyzet visszaesésének majd javulásának egész társadalomra számított tendenciájától, a gyakoriságoknak és intenzitásoknak azonban mindenképpen valami határozott, felfelé ívelő majd hanyatló trendet kellene mutatniuk ahhoz, hogy e hipotézist igazoltnak tudjuk tekinteni.
Úgy tűnik azonban, hogy az etnikai konfliktusok gyakoriságát ábrázoló görbe sem viszonylag hosszú ideig emelkedő, majd csökkenő, sem viszonylag állandó szinten mozgó formát nem mutat, inkább szabálytalan időközökben, szabálytalan intenzitású megugrások, majd ugyanilyen hirtelen visszaesések tendenciája rajzolódik ki.
Lényegében ugyanez a tendencia mutatkozik akkor is, ha megkíséreljük az elmúlt évek legjelentősebb cigányellenes atrocitásainak történetét nyomon követni. Az első, mindenképpen említést érdemlő jellegzetesség az, hogy ezek a nagyon különböző helyen és időben, különböző ügyek körül kibontakozott konfliktusok egymáshoz meglehetősen hasonlatos forgatókönyvet követnek. A konfliktus csaknem mindig arra a hatalmas és egyre mélyülő szakadékra vezethető vissza, ami „az Európához való csatlakozásra” jó eséllyel pályázó, vagy abban több-kevesebb joggal reménykedő többség és az egyre inkább a harmadik világ szegényeinek színvonalára süllyedő helyi cigány kisebbség helyzete között húzódik. Ha ennyire eltérő helyzetű és lehetőségű csoportok élnek egymás közvetlen közelében, az életmódok és viselkedések hatalmas különbsége szinte szükségszerűvé teszi az elkülönülésre és elkülönítésre irányuló törekvéseket. Ez az „objektív helyzet” azonban inkább csak az előítéletek megmerevedését, sajnálkozással vegyes lenézést, ízetlen cigányvicceket és elszólásokat, a tér- és társadalomszerkezeti választóvonalak élesedését eredményezi.
Politikai tematizáció
Ahhoz, hogy az előítéletes gondolkodásból agresszív előítéletes cselekedet legyen, általában az kell, hogy a helyi politikai elit vagy annak valamelyik befolyásos csoportja, általában valamiféle országos szintű támogatást is élvezve, politikai programként tudja megfogalmazni a valóban katasztrofális gazdasági helyzetből és a valóban jelen lévő előítéletes szociálpszichológiai környezetből „egyedül következő megoldást”. Ez alatt általában valamilyen, a „cigányoknak”, vagy legalább a meglehetősen önkényesen definiált „rossz cigányoknak” a település perifériájára való kiszorítására, vagy – újabban egyre gyakrabban – a településről való elűzésére irányuló terv értendő. Ezek után általában egyre inkább fokozódik a konfliktus intenzitása. Tovább élezi a helyzetet a helyi és országos média megjelenése, jó szándékú, de ilyen jellegű konfliktusokról való tudósításban túlnyomórészt teljesen tájékozatlan hozzáállása, gyakran szenzációhajhász, az „átlagközönség” feltételezett rasszista beállítottságát kiszolgálni akaró törekvése, hogy a nyíltan rasszista média szerepéről ne is beszéljünk. A konfliktus eszkalálódásának további szakaszát jelenti a jogvédő szervezetek megjelenése, mert szinte teljesen függetlenül azok szándékától és taktikájától, a helyi elit azonnal hevesen támadni kezdi őket, arra hivatkozva, hogy ez miskolci, székesfehérvári, tiszavasvári stb. „belügy”, amibe a „Pestről jött” jogvédőknek nem lehet beleszólásuk. A helyi többségi elitet ebben általában támogatják az Országos Cigány Önkormányzat helyi emberei is, akik a maguk részéről alázatosan megköszönik, hogy polgármesterük milyen szép gettót, konténertelepet vagy cigányiskolát akar építeni a helyi cigányok számára, és elítélik azokat, akik ezt meg kívánják akadályozni.
Az egyre élesedő konfliktus eljut egészen a katasztrófa küszöbéig, vagy azt át is lépve, „pogromszerű” eseményekre is sor kerül. Abban az esetben azonban, amikor a jogvédők tevékenysége nyomán és a média józanabb részének hatására, gyakran országos szintű politikai beavatkozást követően, a konfliktust kiváltó helyi politikai elit meghátrálásra kényszerül, az atrocitások egyik pillanatról a másikra véget érnek, és a helyi cigányok úgy élnek tovább településükön, mintha semmi sem történt volna. Ezen az értendő, hogy rossz gazdasági helyzetük és az őket körülvevő előítéletes környezet, ha egyáltalán, nyilván csak viszonylag hosszú idő alatt változik meg, de többség és kisebbség újra viszonylagos etnikai békében él egymás mellett.
Az imént felvázolt hipotézisek teszteléséhez az etnikai konfliktusok gyakoriságát, intenzitását bemutató idősorok és a konfliktusok kirobbanási helyeinek, földrajzi megoszlásának részletes elemzésére van szükség. Ezt a munkát jelenleg Csepeli Györggyel közösen végezzük. Szükség van továbbá a különböző típusokba sorolható konfliktusok történetét és a konfliktus lecsengése óta eltelt időszak fejleményeit bemutató esettanulmányokra is. Ez a munka jelenleg Szuhay Péter vezetésével folyik. A Roma Sajtóközpontban Bernáth Gábor vezetésével folyamatban van egy, az etnikai konfliktusoknak a magyarországi médiában való megjelenését vizsgáló kutatás is.
Kevesebb atrocitás
A fenti hipotézisek tesztelésére azonban remek lehetőséget kínál az is, ha megvizsgáljuk, hogyan befolyásolta a romákkal szembeni atrocitások intenzitását és gyakoriságát az, hogy a romák szinte egyik pillanatról a másikra a közelgő választások kimenetelét befolyásoló tényezőkké váltak. Megvizsgáltuk a 2001. szeptember 1. és 2002. február 15. között a nemzeti és kisebbségi jogok országgyűlési biztosának hivatalába, a Roma Polgárjogi Alapítványhoz, a Roma Sajtóközponthoz, illetve a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Irodához beérkezett bejelentések számának és jellegének alakulását. A munkában Lakatos Izabella főiskolai hallgató, a Romaversitas Láthatatlan Kollégium hallgatója volt segítségemre. Az adatok előzetes feldolgozása alapján megállapítható, hogy 2001 decemberének legeleje, a Fidesz–Lungo Drom szövetség lehetőségének meglebegtetése után hirtelen visszaesett a romákkal szembeni rendőri, önkormányzati, lakossági atrocitások száma, sőt ezen időpont óta komolyabb, országos jelentőségűvé váló konfliktus nem is vált ismeretessé. Annak ellenére, hogy máskor kampányidőszakban az etnikai atrocitások is gyakoribbak és súlyosabbak szoktak lenni, most még olyan, teljesen reménytelennek tűnő ügyekben is lélegzetvételnyi szünet állt be, mint amilyen a tömeges munkanélküliség által sújtott Ózdon a romák évek óta, szisztematikusan történő kilakoltatása és lakásaik ezt követő lerombolása. Sőt, a teljesen elmérgesedett zámolyi ügyben is lehet már néha józanabb hangokat is hallani. Legújabb fejleményként még a halmajugrai iskola igazgatónőjének ügye is – akit a szülők és a kisebbségi önkormányzat alkalmatlannak tartott roma gyerekek nevelésére – megnyugtató fordulatot vett.
Nyilvánvaló persze, hogy az ismertté váló atrocitások csak a jéghegy csúcsát jelentik a mindennapi kirekesztések, üldözések és megalázások tengerében. Nincs okunk azonban azt feltételezni, hogy a sérelmek ismertté válásának aránya a vizsgált időszakban nagyon másként alakult volna, mint korábban. Különösen azért nem, mert a vizsgálatba bevont hivatalok és civil szervezetek munkatársai komoly helyismerettel és helyi kapcsolatokkal rendelkező szakértők, akik az atrocitásokról gyakran már azok hivatalos bejelentése vagy médiaeseménnyé válása előtt értesülnek.
Az ismertté váló atrocitások számának hirtelen visszaesése tehát valóságos tendenciát jelez: mindenekelőtt azt, hogy az elmélyülő társadalmi egyenlőtlenségek és az előítéletes társadalmi környezet az etnikai jellegű konfliktusok kialakulásának csak szükséges előfeltételeit jelentik. A konfliktusok kirobbanásában, illetve feloldásában hatalmas felelősség terheli a helyi és országos politikai eliteket, amelyek pillanatnyi érdekeiknek megfelelően adnak olyan jelzéseket, amelyekkel élezhetik vagy tompíthatják az etnikai konfrontáció élességét. Úgy tűnik, hogy a romák politikai tényezővé válásával kapcsolatos legújabb fejlemények jelenleg inkább az ilyen jellegű konfliktusok minimalizálásában teszik érdekeltté az egymással szemben álló politikai eliteket.
Ma még nem tudjuk, hogy mennyire lesz tartós ez a helyzet. Annyi azonban bizonyos, hogy a romák csak akkor tudnak számukra kedvező változásokat elérni, ha minél többen elmennek szavazni, és szavazatukkal azokat a politikusokat támogatják, akiktől a leginkább várható az, hogy kikényszeríthetik a gyűlöletbeszéd ellehetetlenítését, a kódolt rasszista megnyilvánulások visszaszorítását és a romák társadalmi reintegrációja érdekében legszükségesebb intézkedések megtételét.
- Roma-dosszié [6]