„Nekem, az eklektikus Budapest polgárának Európa különböző városait járva sok minden ismerősnek tűnt, visszaköszönt. A múzeumba állított rabszolgaszobor emlékeztetett egy budapesti erkélyt tartó Atlaszra, az erődszerű római reneszánsz palota arányai megszólalásig hasonlítottak a körúti házasságkötő épületére. Fel lehet hördülni, hogy az egyik oldalon ott vannak az emberiség kultúrájának alappillérei, a másikon csupán tehetséges másolatok, átiratok, mondhatnánk, fordítások. Persze Rákóczi sem lakott a Rákóczi úton, azt mégis Rákóczi útnak hívják. Nekem is a fordítás az eredeti, hiszen azzal ismerkedtem meg először, és csak a rajtam kívülállók tartják a múzeumi szobrot eredetinek. Ha figyelmesen megnézzük, a Louvre-ban elhelyezett szobor tényleg hasonlít az én erkélytartó Atlaszomra...”
(R. L.: Eklektika, a lefordított eredetiség, 2000)
Strata-elv
Schliemann óta tudjuk, hogy civilizációk, kultúrák, városok, építmények egymásra rétegződnek, legfeljebb csak azon vitatkozunk, hogy melyik strátum volt a trójai, az igazi. Új réteg épült a kocsiversenyek egykori színhelyén, a Piazza Navonán, az ókeresztény bazilika alapjaira, a gótikus templom falára, vagy egyszerűen az egész építmény elé. Újabb és újabb rétegekkel öltöztetjük városainkat, házainkat, lakásainkat, és nem utolsósorban önmagunkat.
Emerziós elv
Az új réteg nem mindig fedi el teljesen a régit. A római téren pontosan kirajzolódik a kocsipálya. Az új fölött, alatt, mellett, vagy azon keresztül kilátszik a régi.
A kor változásával kiderül, hogy a régi mégis értékesebb, ezért az újat lehámozzuk, de az új fölé még újabb kerül.
Merkuriusz-elv
Merkuriusz-Hermész a tolvajok (és nota bene, a kereskedők) antik védelmezője, képviselője. Lehetne akár az építészek védelmezője is, hiszen az építész mindig is lopott. Finomabban szólva: stílust követett, másolt, stílusokat kevert újra. Alkalmanként nem átallott kész elemeket kibontani meglévő házakból, s azokat változtatás nélkül az újba beépíteni, megtartva annak még az eredeti rendeltetését is. Így lett az antik, pogány istenség templomának oszlopából a keresztény szentély alappillére, vagy az ellenreformáció stílusából az istentagadó Sztálin-barokk alapja. Majd a szocreál szerkesztési elvek szolgálnak kiindulópontjául az újkori posztmodernnek és nemzeti konzervativizmusnak.
Gutenberg-elv
Bármi leírható, még akkor is, ha az elemek korlátozott számú halmaza áll rendelkezésünkre, feltéve, ha az elemek önmagukban nem bírnak szemantikai értelemmel. Ilyen az ábécé, hiszen a betűk önállóan értelmezhetetlenek, viszont variálásukkal bármi leírható, pedig csak korlátozott számban állnak rendelkezésünkre. A Gutenberg-féle fragmentálási elv legeklatánsabb példája a tégla, amely önmagában értelmezhetetlen, viszont ugyanabból a halmazából akár szakrális, akár profán építmény is létrehozható. Éppígy viselkedik az épületelem, ha megfosztjuk eredeti szemantikai tartalmától, s még ha újabbal is ruházzuk fel, mindenképp eredeti jelentése nélkül kerül újrafelhasználásra, reciklálásra, akár a maga fizikai valóságában, akár szimbolikus értelemben.
Így válik a népművészeti apró részlet, százszorosára nagyítva, építészeti díszítő elemmé, a szakrális hely világi rendeltetésű helyszínné, az uralkodást reprezentáló hatalmas építmény az uralmat tagadó kultúra fellegvárává, a valamikori nyüzsgő város nyüzsgő, de lakosok nélküli turistalátványossággá.
Inkorporációs elv
Az építészet felfalja gyermekeit. A valamikori város ma már csak városmag, a kannibál természetű urbanisztikai expanzió már réges-régen bekebelezte, de az eredeti mégis ott van. A védmű körúttá alakul, az utca, a ház udvara üvegtetőt kap és belső térré változik, az emlékhely fölé azt magába foglaló építmény készül, a régi homlokzat a sokkal nagyobb új részévé válik.
Parazita-elv
Az építészet élősködő, rátelepszik a már meglévőre. A Via Appia ma is útként szolgál, a régi városi struktúrák változatlanok, sőt, az új a régi város folytatása. A szegények kis háza beépül a Marcus Aurelius színház megastruktúrájába, a luxus penthouse vagy tetőtér megtelepszik a régi épület tetején, az utópista családi házakkal építené be a felhőkarcoló szerkezeti csontvázát.
Addíciós elv
Velencében a házak számozása építési sorrendjük szerint történt. Vagyis előfordult, hogy a 15. számú ház mellett közvetlenül a 228-as állt. Ez a rendszer tisztán tükrözi az addíciós elvet, s tulajdonképpen hű tükre a városfejlődésnek. De ugyanígy határozható meg a legtöbb templom kiépülése, ahol új meg új kápolnák, oldalhajók épültek hozzá a már korábban meglévőhöz, de ez az elv érvényes az emeletráépítésektől kezdve a legkülönbözőbb hozzáépítésekig.
Gordiusz-elv
Haussmann báró óta kedvelt urbanisztikai gesztus, amikor egy meglévő városi struktúrába belevágunk egy új struktúrát. Néha egész városi rendszerek alakulnak így (Bukarest), máskor csak egy-egy fontos bevágás oldja fel a város becsomósodott közlekedését (Broadway, Diagonal, Andrássy út). Ugyanilyen módszerrel alakulnak ki az utólag megszülető árkádsorok, föld alatti parkolók, előcsarnokok, részleges visszabontások.
Palenque-elv
Az őserdő által teljesen benőtt palenque-i maja romokat a terület új tulajdonosa úgy „szabadította ki", hogy az erdőt egyszerűen felgyújtotta. A tűz teljesen elpusztította mindazt a gyönyörű, színes, vakolatból készített figurális és geometrikus díszítést, ami a piramisok és épületek teljes felületét borította, és amit a természet évszázadokon keresztül megőrzött. Az évtizedek alatt felnövő fák, növények humanizálták az embertelen, mesterséges városokat; a kert – legyen az tetőn, teraszon, udvaron – magában hordozza kiűzetésünk misztériumát; a pesti bérházak ecetfái már-már a város szimbólumává váltak.
Aladdin-elv
Aladdin csak akkor látta a dzsinnt, ha ő akarta. Azonban a palackból kiszabadított szellem rettenetes dogokat tudott művelni, ha nem törődtek vele. Városainknak, lakásainknak, és saját testünknek is mind nagyobb részét foglalják el, tartják működésben láthatatlan struktúrák. Sőt, ezek a rendszerek egész virtuális univerzumot teremtettek. Tisztelnünk, használnunk és együttműködnünk kell, csakúgy, ahogy ezt Aladdin tette.
Buherancia-elv
Bár az előbb felvázolt elveket személyekhez, világhírű városokhoz kötöttük, leszögezhetjük, ezek a módszerek az építészet nélküli építészet területén keletkeztek. A gyakorlat, a józanész folyamatosan termelte ki, valósította meg. Az építész hajlamos a megcáfolhatatlan, megkérdőjelezhetetlen elme szerepében tetszelegni. Pedig látnia kellene a nélküle zajló folyamatok hatalmas teljesítményét és különleges esztétikáját. Egész városok épülnek-épültek építészek nélkül. Első pillantásra rá lehet ismerni a spontán építészet termékeire, s nem feltétlenül azért, mert csúnyák. Nehéz tagadni a spontánul beépített erkélyek, loggiák, kerti szerszámkamrák, fészerek sajátos esztétikáját. Vagyis nem gátolni, hanem segíteni kell az emberek vágyainak kiteljesedését, hogy közvetlen világukat saját arcukra formálhassák.
Az építészettörténetben már többször előfordult, hogy a felhalmozott stílustapasztalatokat valami újjá gyúrták össze. Éppen ideje, hogy újra megtegyük. Ne külön-külön alkalmazzuk a kipróbált elveket, hanem együttesen és tudatosan hozzuk létre összességüket, a radikális eklektikát.
Eszkimó elv
Az Eszkimó egyenrangú tervező társa az Idő. Az Idő határozza meg hókunyhója építésének kezdetét, de még inkább házának nyomtalan eltűnését-pusztulását. Az Eszkimó és az Idő együtt tervezték a pusztulást. A pusztulás, ha nem is a tudatos tervezés szintjén, de jelen van az építészeti esztétikában. Tulajdonképp az is a tervezett pusztulás kategóriájába tartozik, amikor tudomásul vesszük, hogy a meszelés csak egy évig fehér, de nem ellene cselekszünk, hanem újra meg újra nekiállunk, és meszelünk. A pusztulás, az Idő velünk van: ne ellenálljunk, hanem fogadjuk el különös esztétikáját, legyen tervezőtársunk.
Lehel
Adott egy valamikori országút (Váci út) melletti, valamikori temető, mely a XIX. század végén megszűnik, amikor a Nyugati pályaudvarra befutó vasútvonal mentén kialakulnak a város fegyvergyárai, fegyverraktárai, az Arzenál (erre utal a Lőportár és Tüzér utcák elnevezése), és a város legnagyobb piactere, a Lehel. A piac majd százéves fejlődése tükrözi a városi élet változásait. Először megszűnik az élőállat-kereskedelem, helyén megépül a Möller-féle Árpád-házi Szent Margit-templom (a zsámbéki templomrom kiegészített replikája), a háború után az élmunkás-házak, majd megszűnik az élőszárnyas-árusítás, helyén kialakul a Kassák Lajos utca folytatása (régen Fóti út, amely a hatvanas évekig makadámút), a hármas metróvonal kiépülésével a templom apszisa mögött új út készül, amely összeköti a Lehel és Váci utat, így többet már nem állíthatják itt fel a vándorcirkuszosok sátraikat, és megszűnik a környékbeli gyerekek templom hátuljától induló miniatűr szánkódombja. A nyolcvanas évekre a piac elnyeri végleges alakját, belső funkcionális rendjét, utcarendszerét, és egymásra épülő, egymást kiegészítő, spontánul és központilag tervezett struktúráját.
Lehel csarnok
A radikális eklektikából következően a belső funkcionális rendet, a közlekedés rendszerét (ugyan több szinten) meg kell tartani, csakúgy, mint az üzletek nagyságát, mondhatni a csarnok alap-építőelemeit, hiszen kipróbáltak és beváltak. Vagyis a meglévő helyére egy új réteg került, amelyben azért pontosan kirajzolódik a régi. A csarnok súlypontjában ott marad egy valamikori piaci építmény, amely belülről teljesen átalakul, de pontosan mutatja az eredetit. A pszeudo-skanzenből mint középpontból kifelé haladva különböző rétegek épültek. A pavilon körül a hatvanas évek burkolata, mindezt magába foglalja az ipari forradalom acélvázas csarnoka, amelyet körülölel a modernitás vasbetonvázas épülete. A külső réteg pedig nem más, mint posztmodern ihletésű, vastag oszlopokra (törzs) állított hatalmas növénytartó (korona!), amely pótolja a Kassák Lajos utca és a Váci út elpusztult platánfáit, valamint a közéjük függesztett konstruktivista, dekonstruktivista szerkezeti elemek színes, vidám, egymásnak feleselő együttese.
Az emberléptékű részleteket a bérlők, üzlettulajdonosok saját maguk alakítják, minimális előírások szerint, amelyek csakis és kizárólag műszakiak, vagyis a csarnok belső esztétikáját a spontaneitás újabb rétege alapvetően befolyásolja.
Az épület színes, vidám, mert városunk eredendően az volt (gondoljunk csak Schikadenz festményeire).
A radikális eklektika mesére ingerel. Úgy tűnik, a Lehel csarnok is mesére, értelmezésre sarkall.
És a kofahajó elindult. („Ritorna vincitor...”)
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]