Kovalovszky Márta

Nyomtatóbarát változat

„Ez egy kicsit őrület” – szokta volt halvány mosollyal sóhajtani Szenes Zsuzsa a képtelen, hihetetlen dolgokra. Valóban, „kicsit őrület” úgy beszélni alakjáról és műveiről, hogy ő már nincsen itt.

A XX. századi magyar művészet egyik mitikus színhelyén, a Virágárokban élt, annak volt – Erdély Miklóssal együtt – teremtője, alakítója, szellemi meghatározója. Csendesen sugárzó központja az ott folyó életnek, a szobákon áthullámzó gondolatoknak, a falakról visszaverődő tűnődéseknek, a kapcsolatok, barátságok fölfoghatatlanul bonyolult és kifinomult hálójának.

Az 1960-as évek végén kivirágzó textiles mozgalom sokat köszönhet neki. Gyapjútűzéseivel gazdagította technikai lehetőségeit, és ezáltal a maga szelíd módján új területek felé terelgette a textiles gondolkodást. De még fontosabb, hogy a következő évtized közepén olyan tárgyakat, installációkat készített, amelyekből a képzelet szabadsága és a gondolkodás bátorsága sugárzott; a konceptuális művészetnek a dolgok mélyére mutató fogalmazásmódját és merész látásmódját honosította meg egy tradicionálisan iparművészeti műfajban. Egyfajta derűvel, szinte kislányos elfogódottsággal és látszólag szándéktalanul forradalmasította a magyar textilt, erőt kölcsönözve társainak és a következő generációnak a következő évekre is, amikor a magyar textil már elveszítette belső energiáját és történeti jelentőségét.

A





Határ című sorozatával (1979) érdeklődése és figyelme egy általa kialakított kompozíciótípus felé fordult. Százszámra kerültek ki keze alól azok a kis „ikonok”, amelyeken színes papírdarabkák, különféle kultúrák és vallások ábrázolásai, ismerős és idegen betűk simultak össze montázzsá, egy szabad és kíváncsi magatartás gyengéd útjait követve. Noha ezekből szép válogatást láthatott a közönség 1998-ban a Magyar Tudományos Akadémián, és sokan emlékezünk még Solti Gizivel együtt rendezett 1992-es „akadémiai székfoglalójára” (Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia), művészetéről összefoglaló képet utoljára 1985-ben, a Műcsarnokban kaphatott a szakma és az érdeklődő. Most a Budapest Galéria azt tervezi, hogy 2003-ban bemutatja Szenes Zsuzsa életművét az általa olyannyira szeretett Lajos utcai Kiállítóházban.

Addig is az alábbi – róla szóló, megjelent tanulmányokból készült – szövegválogatással kívánunk emlékezni személyére és művészetére. Itt közöljük először egy barátnőjéhez írt levelét, amely nemcsak barátságuknak, hanem Szenes Zsuzsa külső-belső világának is jellegzetes dokumentuma.



„Az én textil faliképem nem ipari termék”
Szenes Zsuzsával Frank János beszélget

Festett-textil-tervezőnek ismertük, most pedig a Textil-Falikép ’68 kiállításon egészen más jellegű munkával, gyapjú faliszőnyegekkel jelentkezett. Áttért erre az új technikára?

A kézzel festett és nyomott vásznak, selymek tervezését nem hagyom abba, csak idegesített már. Ellenszenvesnek érzek minden közvetítő technikát. A festett textilnél számolni kell az esetlegességgel, a vegyszeres „előhívásnál” a színek gyökeresen megváltoznak. Mindig ér meglepetés. Néha kellemes, néha kellemetlen, de tulajdonképpen mindig más lesz belőle, mint amit elképzelek.

Így jutottam ehhez az új eljáráshoz. Szerencsére a művészeti középiskolában a textiltechnikák, a kézimunka minden ágát megtanultam, mert a főiskolai tantervekben ilyesmi nem szerepelt. Mi ez az új eljárásom? „Előfonatból”, vagyis meg nem font gyapjúból mintegy hurkákat húzok ki, és vászonlapra helyezem őket. Láttam hasonló módszert angol múzeumokban, csak nem faliszőnyegeket, hanem selyem miseruhákat csináltak így.

Tervet, színvázlatot, „kartont” készít-e?

Soha. Nagyon unalmas lenne így. És másolás, akkor is, ha a sajátomat másolom. Egy másfél négyzetméteres faliszőnyegen egy hónapig dolgozom, de reggeltől estig. Mivel azonban nincs mintám, le sem tudnám tenni a munkát. Az én textil faliképem nem ipari termék.

Mert improvizál?

Élvezem az alakítást. Ez tulajdonképpen domborműszerű munka. Azt a fajta szabadságot keresem a textilekben, amit a rajzban már megtaláltam; számomra a legnagyobb szabadságélményt a rajzolás adja, a primer alkotás. Sokan rábeszéltek, hogy csináljak rézkarcokat, hogy mennyire alkalmas alanyok erre a tollrajzaim. Néhányszor megpróbálkoztam a rézkarcolással, de nem szeretem a mechanikai áttételt. A direkt lehetőségeket szeretem, és remélem, hogy a textiljeim is onnan fognak táplálkozni, ahonnan a rajzaim. (…) Gyermekkorában rajzol az ember olyasmit, amit sohasem lát, csak gondolt vagy álmodott. Szeretne valamit karácsonyra, lerajzol egy nagy kincsestárat. Talán azért lettem művész, azért tanultam, végeztem főiskolát, hogy később is le tudjak rajzolni mindent, amit akarok. A felszerelés puritán: papír, toll, egy üveg tus. Mi az a maximum, amit ezzel produkálni lehet? Ha a költőnek ennyi elegendő – szoktam gondolni –, nem lehet sok különbség a két folyamat között.

Volt olyan időszak, amikor – már mint végzett textiltervező – elbujdostam a külvilágtól, napokig rajzoltam a lakásban, csak a bátorítás hiányzott. De ezt is megkaptam. Bokros Birman feljött hozzánk – gyermekkorom óta ismertem –, nézegette a rajzaimat. Bokrostól bátorítást kaptam, bírálatot, ha ez nem is volt mindig konkrét, inkább sejtelmes.

Rajzainak világa?

Találkozott a gyermekkor, a gyermekkori rajz azzal, amit közérzetnek neveznék magamban. A gyermekkorom kiégett. Szó szerint, mert a Fény utcai lakásunk a háborúban elpusztult a tűzben. Leégett a gyermekkor, mint ahogy elégtek a babáim, rajzaim, a „regényem”, rokonaim.

Élményanyagom tehát van, szinte kifogyhatatlan; sok mindent elvettek tőlem, és én szeretném újra megteremteni azokat. Nem akarok mást rajzolni, mint amit gondolok, amire vágyom, amit elképzelek. A kompozíció, a vonalsűrűség vagy a vonalak ritkasága, a dekorációk, költészetem stabilitása, hullámzása, szomorúsága vagy vidámsága annyira reálisak és elképzelhetők, amennyire elvonultak az álmok.

(Élet és Irodalom, 1968. november 23.)

Perneczky Géza

Művészeti búvópatakok

„Vitán felül áll, a régi időkbe visszagondolni szép. Ami régen történt, az mintha szebb lenne. De a színház a legszebb. Mindig más. Titokzatos. A stukkók is szépek. Csodaszépek. Idillikusak és mintásak. Ez a rajz persze nem pontos.” – Szenes Zsuzsa grafikus és textilművész Színház című rajzának fantasztikus stukkódíszei közül másoltuk ide ezt a feliratot. A tusrajz egy király belépőjét ábrázolja, félig széthúzott függöny keretében, a zenekari árokban császárkori fúvószenekarral és az üdvhadsereg kórusaira emlékeztető énekesekkel, a zsinórpadláson pedig néhány lábát lógázó figurával, akik mellett az „Igazgatóság” felirat díszeleg. A rajz mesésen játékos avíttsága egy sor grafikán fedezhető még fel, az Úszóleckén, ahol a századforduló szecessziós fürdőenteriőrjében, példátlanul groteszk csempékkel díszített medencében a békeidők „pezsgőfürdőinek” vize habzik, miközben egy emelettel feljebb perzsa, asszír, görög és indián maszkokra emlékeztető vízköpőkből üdítő gyógyvizek csobognak, és ezeknek láttán lehetetlen nem gondolni a régi keletű lokálpatrióta kísérletre, a sokszor hangoztatott és mindig megbukott jelszóra: Budapest fürdőváros! Található még e rajzok között Anna-bál, pompásan terített asztalokkal és francia négyest táncoló alakokkal, vidéki nyaraló repkénnyel, sőt egy csőrepedést ábrázoló kompozíció is, ahol a második világháború óvóhelyeiről kikászálódott, ügyetlen-nadrágos háziasszony kitárt karjai egy Petőfire emlékeztető szerelőt fogadnak, és szinte halljuk a narrátor ajkán a halhatatlan sorokat: „a kis szobába toppanék, repült felém anyám...”

Egy egész nemzedéknyi iparművész nőtt fel s lépett nyilvánosság elé az utóbbi években, akik szinte valamennyien „kispolgári poklocskákat” rajzolnak, másrészt viszont mit sem törődve ezzel az árnyékvilággal, nyugodtan szövik, hímezik szőnyegeiket. A Textil falikép '68 című kiállításon ismerhettük meg őket, az utóbbi évek legfejlődőképesebb művészgárdáját. A sikert semmiféle várakozás nem előzte meg, a közvélemény, de még a szakma sem sejtette, miket szőnek, hímeznek ezek az asszonyok. Rajzaikat, melyek oly fontosak művészi fejlődésük megértéséhez, e faliszőnyeg-kiállításon természetesen nem mutathatták be, de azóta több alkalom kínálkozott ezeknek a grafikáknak a megtekintésére. S láttukra a néző zavarral küzd: vajon őszinte vágyódás, a múlt iránti konzervatív nosztalgia vagy csak csúfolódás és a blaszfémia provokatív ösztöne diktálta ezeket a vonalakat? Igaz, a szőnyegek motívumvilága is déjà vu, ismerős a szecesszió vagy az eklektika évtizedeiből, de mégis – akár a rajzok – izgató, újszerű. „A rajz nem pontos”... igen, a múlt mellett a jelen divatjai, ízlése és ösztönvilága is felismerhetők, s ami rajtuk viccnek hat és halványabban vagy erősebben, de mindig a művek fontos komponense, az rokon azzal a játékos szemtelenséggel is, ami szerte a világon ma az eklektika és a szecesszió felidézését, a pop-art és a pop music szándékolt trivialitásait, vagy neoszentimentalizmus és újblazírtság kiismerhetetlen vegyületeit szüli.

Az emlékezetes faliszőnyeg-kiállításon látottak alapján került további négy művész e cikkbe [Szenes Zsuzsán kívül: Solti Gizi, Szabó Marienne, Szilvitzky Margit, Tarján Hédi – K. M.], a szubjektív benyomás alapján tallózva a nevek között, a karakteresebbeket keresve. Alig okozott meglepetést, amikor utólag az is kiderült, hogy barátnők, körbe-körbe, mint az intézeti növendékek, akik egy életre szóló hűséget fogadnak egymásnak. Maga az „intézet” is megkerült a budapesti Iparművészeti Főiskola személyében, és a katalógusban kispolgári poklocskának nevezett múlt is, ami a rajzok szerint kiapadhatatlan emlékeket ajándékozott számukra. Mert gyermekkoruk a második világháború éveire esett, a dzsentri-Magyarország utolsó, a tragikomikus hősködést a gyerekszobákig túljátszó idejére. Gimnáziumba a negyvenes évek végén jártak, főiskolára az ötvenes évek elején. Ötük közül egy [Tarján Hédi – K. M.] kimaradt másodéves korában, de évek múlva újra beiratkozott, és ő is diplomás lett. Textil szakon végeztek, de nem egyöntetűen a szőnyegek osztályán. Inkább a nyomott anyagok tervezésére tanították őket, szériában készülő függönyök, ruhaanyagok mintáinak készítésére. Az akadémikus precízség és unalmasság jegyében tanultak, s valószínű, hogy ma már kevés tanulmányukat őrzik ezekből az évekből. A diploma után iparművészeti stúdiókban vagy egyedi megrendeléseket szolgálva dolgoztak, rendszeresebb szereplésük azonban nemegyszer ellenállásba ütközött. Kissé tanácstalanul sodródtak a változó évekkel, nőies magátólértetődöttséggel választva végül a közélet helyett a családi otthont, a kiállításokra való készülés helyett a férjhez menést és a „kézimunkázást”. Az öt lány közül három építészhez ment feleségül, mintha csak valami exogám házassági rendszer törvényeit követnék, amely két közel álló szakma különnemű egyedi között engedélyez kapcsolatokat, mindez s a közben született gyerekek nevelése érthetővé teszi, hogy tehetségük ellenére többnyire ismeretlenek maradtak, s művészetük „titokban” fejlődött arra a fokra, ahol aztán a váratlan hatást, a közvéleményt is meglepő áttörést produkálták.

(Valóság, 1969. 6. 76–77. o.)

A gázálarc

A gázálarc Szenes Zsuzsa művészetének fordulópontja, mégsem jelent éles, hirtelen fordulatot, mert mögötte áll a rajzok és a textilek hosszú sora, s ezek mind előkészítették ezt a tárgyat. A dolgokból áradó homály, a kiszolgáltatottság és a meghatározhatatlan szorongás felidézése a rajzokban történt meg. Velük szemben állt a textilek színes, egyértelműbb, ártatlan és tiszta világa. De a gázálarc esetében történt meg először, hogy Szenes Zsuzsa művészetének ez a két szála összefonódott, és az említett kettősséget egyetlen tárgyban valósította meg. Azzal, hogy egy új tárgy teremtése helyett szándékosan „egy talált tárgy megtisztítását” tűzte ki célul, átlépte a művészet és a mindennapok között húzódó határt. Egyetlen lépésnél többet és fontosabbat jelez ezzel a cselekedetével: azt a meggyőződést sugározza, hogy a művészetnek van hatalma a valóságon, és képes megváltoztatni azt.

Valószínűleg a világ valamennyi hadseregében elítélendő cselekedetnek minősül a gázálarc „kihímezése”, mert – bár a készülék rendeltetésszerű működését nem akadályozza – az álarcban tárgyiasult szabályok, szabványok és előírások „megcsúfolásával” erkölcsileg mégis megsemmisíti vagy megkárosítja azt. A textilművészet szempontjából viszont elégedetten vehetjük tudomásul, hogy Szenes Zsuzsa a maga észrevétlen és szelíd módján a maga részéről végrehajtotta a „leszerelést”.

(Kovalovszky Márta: Egy talált tárgy megtisztítása. Művészet, 1976. 8. 19. o.)

A huzat

Szenes Zsuzsa textilkompozícióinak gyors beérése egybeesett a magyar textilművészet 1968–1975 közötti felvirágzásával (mint ahogy ez másoknál, nemzedéktársainál is történt). Mélységesen jellemző azonban, hogy míg műveivel maga is hozzájárult a csúcsra jutáshoz, észrevétlenül vissza is húzódott a diadaltól. Számára egy pillanatban a textilkép, a hímzés veszített érvényéből és aktualitásából, viszont felfedte a „szép tárggyá válás” veszélyét. Szenes Zsuzsa e ponton hajtotta végre a rilkei fordulatot: felismerései birtokában valóban „csalás” lett volna tovább hímezgetni, gyanútlanul. Tárgyundora, ahogy ő nevezte, a „szép tárgyaktól”, a mindennapi élet legegyszerűbb, legkevésbé esztétikus, legkevésbé „költői” vagy „művészi” használati tárgyaihoz fordította őt: a gázálarchoz, a katonai őrbódéhoz, a zsilettpengéhez, a levélborítékhoz, a közönséges bútorokhoz, a lecsupaszított cellához. Hogy éppen hozzájuk talált, abban segítségére volt egy könyv is, amelyet párizsi tanulmányútjáról hozott magával, Baudrillard: A tárgyak rendszere (Le systeme des objets) című munkája. A szerző ebben a mindennapi élet, a környezet jól ismert, megszokott tárgyait vizsgálja, s rétegenként lehántva róluk a megszokásban rájuk rakódott közhelyeket, megrögződött kapcsolatokat és viszonyokat, keresi valódi, eredeti tartalmukat, jelentésüket, funkciójukat. Baudrillard könyve nagy felfedezés volt (Szenes Zsuzsa azonnal le is fordította, hosszú ideig csaknem kizárólag ezzel foglalkozott), válasz saját alkotói problémáira, és ösztönzés további lépésekre. Amikor kihímezte a gázálarcot és az őrbódét, amikor csíkos huzattal vonta be a székeket, a gitárt, a televíziót, a bőröndöt és a puskát, zsákvászonnal borította el a cella rideg terét – a maga módján Baudrillard módszerét alkalmazta: a tárgyakat kiszakította megszokott asszociációs kapcsolataikból, hogy váratlan szituációba helyezve őket megmutathassa igaz, valódi arcukat, és felszabadítsa közhelyekbe szorított különös erejüket, a tárgyak nyelvét. Saját „régi textiles” eszközei – a színes, fonatlan gyapjúköteg, a fehér-vízzöld csíkos vászon, a nyers juta – voltak eszközei most is e metamorfózisban, különös módon azonban az eredményül kapott új tárgyak karaktere, jelentése, atmoszférája a rajzok megnevezhetetlen intimitását, elfojtott szorongását, a képzelet homályába vesző, az érzelmek mélyén gomolygó titokzatos vidékét vallja testvérének.

Újfajta tárgyakat, korábban ismeretlen tárgykapcsolatokat teremtett ezekben az években Szenes Zsuzsa. Észrevétlen merészséggel és elrejtőző bátorsággal szakadt el saját múltjától és műfajának sikereitől, miközben egyiket sem tagadta meg, sőt, így marad hű hozzájuk igazán. Egy pillanattal előbb ismerte fel a „csalást”, a dolgok anakronizmusát, mint az nyilvánvalóvá lett, de ez döntő pillanat volt. Felismerésének felhajtóereje azután még messzebbre sodorta őt a kipróbált partoktól. Eszközei gazdagodásán is mérhető ez: a velemi tájban végrehajtott akciók (Velemi fotók, 1977) után a fotó (Homlokzat, 1979; Tabló, 1980) és a rajzon megjelenő, a vonallal egyenértékű verbális közlés (Empátiás gyakorlat, 1979; Akác, 1980) – ezek lettek az utóbbi években kifejező médiumai. Jellemző, ahogy ezeket a naprakész, gyakran divatos módszereket és technikákat alkalmazza: annyira nemprofi módon, olyan elfogódott gyengédséggel bánik velük, hogy a gyapjúkötegek a tusba mártott toll természetességével simulnak keze alá, és követik az álom és valóság között húzódó senkiföldjére.

(Kovalovszky Márta bevezetője Szenes Zsuzsa műcsarnoki kiállításának katalógusában, 1985.)

A cella

Nádas Péter regényének végén, a hálóteremben elcsendesülő párnacsatát követően a főhős roppanó, üres csigahéjként érzékeli a világot (Egy családregény vége), az évtized végén egy Hajnóczy-novella (Temetés) szereplője érezni véli a szagot, egy holttest szagát – az ősz asszony, olvasván ezeket, értelmesen arra gondolt rögtön, hogy az üresedő, eresztékeiben lazuló, bomlóban lévő világot valóban ilyen gyanús illat lengte be olykor a hetvenes évek vége felé: a fékezhetetlen, bár egyelőre még féken tartott fenyegető vég durva lehelete. Úgy érzékelte, az anyagok újfajta megjelenése, az anyag egyre feltűnőbb és tapinthatóbban más értelme, vagyis árvasága és számkivetettsége párosult a tér megváltozott értelmezésével, s e két elem megkettőzött erővel alakította át, roncsolta szét és forrasztotta új minőséggé a megelőző évek olykor még felcsillanó matériáját. A tér értelme, jellege, tartalma csaknem egy csapásra változott meg. Voltak jelek, persze: Schaár Erzsébet szobraiban az emberi lények kivetettsége, a tűkként, lécekként az enteriőrökbe tűzdelt forma-árnyékok szorongató bánata már előlegezett valamit a változásokból, de a szobasarkokba, falak közé húzódó tér még őrizte az emberi kéznyomokat ("a kőművesek simogatását” – Pilinszky), az érzések és emlékek forró lenyomatát, és így a tér még nem üresség volt, hanem eleven lélegző és mágnesesen vonzó telítettség. És Szenes Zsuzsa 1976-os Huzat című installációja is sejtetett valami haladékot: zöld-fehér csíkos huzatba rejtett tárgyai – mindennapi tárgyaink, szék, asztal, bőrönd, gitár, televízió, esernyő, puska – csak ideiglenesen vonták ki létüket-lényegüket, megszokott látványukat látómezőnkből, csak korlátozott időre hagyták magára a teret, épp csak jelezve önnön hiányukat. Egy évvel később már mindez visszavonhatatlan volt, végleges. A velemi alkotóház padlásának barátságos ácsolatai között, 1977 őszén, az otthonos pókhálók és nyájasan vakmerő textilművek légkörében abból a sarokból, ahol Szenes Cellája kapott helyet, hűvösebb és élesebb levegő szivárgott. A textilműfajban a „nagy földrengés”, a nyelvváltás éve volt ez egyébként, a muzeológus lelkesen elemezte, méltatta, megnyitotta és kiállította maga is a merész eredményeket, de e padláson borzongás fogta el, amint megértette a sarok üzenetét. A Cella szűk, keskeny szobácskájában, a puszta falak közé szorítva asztal, szék és egy heverő zsúfolódott össze, mögöttük, mintha ablakon vagy megnyílt ajtón át látnánk, egy szabadban álló, hátat fordító fiatal férfi életnagyságú fotója, a kompozíció elemeinek epikus leírása megbicsaklik azon a ponton, ahol az anyaghoz érünk, anyag ugyanis csak egyetlen létezik itt: a durva zsákvászon, mely elborítja a berendezési tárgyakat, részben követve körvonalaikat, egyúttal fel is oldja az ismert sziluetteket. A cellán végig hullámzó barnás és érdes textília, mint elpiszkolódott, lassú „árvíz” veszi birtokba a teret, kiszorítva belőle a tárgyakat, hogy aztán helyükre bizonytalan, imbolygó, kopár és kínzó ürességet árasszon, amelybe belépés nem lehetséges. A tér mélyén álló alak is kiszorult a falak közül, inkább csak távolodó jelenésként, még a bent és a kint határán, de inkább már a külső, túl-lévő világhoz tartozva. Megfosztott és elhagyott tér ez, amelynek a zsákvászon nyers szövése valamiképpen az ősi menedékek, ketrecek, aklok szomorú intimitását is kölcsönzi; így hát azon az őszön kicsit rettegve ismerte fel velemi látogatónk, hogy Szenes Zsuzsa jóslata egy kemény és kopár világ eljövetelét ígéri: a következő éveket talán majd ebben a „cellában” kell átélnünk.

(Kovalovszky Márta: Don Giovanni. Enciklopédia Kiadó, 1998. 46–48. o.)

Dear Louise...

A 60-as évek végén találkoztunk először a Te családod és az én családom. A Te férjed és az én férjem. A Te két lányod, és az én két fiam. Egy nyári szombat estén jöttetek be Billel. Fehér színű, hatalmas színes virágokkal teli ruhád megsokszorozta fejemben kertünk virágait. Bill óriás léptekkel barátságosan mérte fel otthonunkat, és derűt hoztatok, ami később sem hiányzott soha, mikor együtt voltunk.

Nem tudom miért: mindig, kezdettől fogva vártam együttléteinket – számunkra Ti képviseltétek a „család” súlyosan gyönyörű koherenciáját. A Ti életeteket én a miénk pendant-tükrének fogtam fel, amely nehéz időkben is vigasztalást nyúzott, jó időben pedig tiszta örömöt. Olyan szép egyszerűen ti. senki nem tudta megkérdezni az embertől, mint ahogyan Bill tette: „Boldog"?

És valahogy – tudom túlzás ilyet mondani, írni – Ti voltatok a Boldogság. A feneketlen szenvedés közbeni oldódás, a szinte lehetetlennek tűnő családi összetartozás mindenkori és mindenek ellenére történő megvalósulása.

Akkor szombaton este jöttetek, és magam sem tudom hogyan, az életformát – amely akkor tőlünk teljesen idegen volt – evidenciaként fogadtuk, hogy másnap, vasárnap már kora reggel találkozunk, és Szentendrére megyünk „pick-nickezni.”

És így kezdődött.

Aztán már sokszor találkoztunk. Neked, Louise, műteremre volt szükséged, és éppen Tarján Hédike volt az, aki Neked ezt akkor felajánlotta. És én most itt vagyok nála, és végiggondolom kicsit azóta eltelt életünket.

Sokszor és jól beszélgettünk, de Te munkáidon keresztül is finoman láttatni engedted Magad. Szobraid mozdulatain a kiszolgáltatottságot, sebezhetőséget, és feszülő szenvedéseket sejtetted velem. Kemény bronz- és fémplasztikáidon pedig mindig a lüktető kitettséget éreztem. Georgia O'Keefe-nek szóló térbeli üzeneted egy másik világ sejtelmeit ismertette meg velem – és most érzem csak különösen, miután én is ebben az állapotban vagyok, mit akartál felidézni „Grand mothers” című szobroddal, amelyet a képzeletemben még most is első East-Lansing-i házban láttam először viszont, és éreztem ahogy a „nagymama-képzet” nemzedékeken keresztül araszolva kúszik előre az időben, a márquezi „magány” ursulás zsugorodását és szobrodnak archaikus mosolyát nem tudom feledni.

Te tudod, amit már régóta én is szeretnék egyértelműn kimondani, hogy a legérdekesebb, a legfontosabb mégis mindenekfelett az ember, a másik. Nagyszerű leleményeddel, hogy a sok arc – ahogy Kovalovszky Márti írja – „arányosan” egy kis világgá alakul, betódulhat tudatunkba, sőt tudatunk alá, hogy ott rejtekezzen.

Utazásaidat mindig azzal gazdagítottad, hogy itt és ott is bővítetted szobor-arcképcsarnokodat, apró élethű és mégis enigmatikus félarcocskáiddal; élő és holt „felebarátaink” hadát sorakoztatod, hogy ily módon előhívhatók legyenek- és a róluk folytatott beszélgetés mindig lehetővé váljon. Én az ilyenféle művészetet szeretem, amelyről lehet beszélgetni, de olykor hallgatni is célszerű. Hogy megvalósítottad őket, lehetetlenné tetted, hogy bolyongó szellemekké, dibukokká váljanak, munkádon keresztül ők életben maradtak.

Itt Izraelben, a Szentföldről még különösebb jelentőséget nyert tevékenységed.

Talán nem merném ezt én ott elmondani, de így; most; hiszen nincsenek véletlenek, hogy most én itt vagyok, a még eddig „ismeretlen” személyek, személyiségek, próféták, szentek alakjai belevegyülnek a Te szép embertömegedbe.

Szemérmetlenség kicsit talán, de így a távolból csak finoman tudatni szeretném – ha igaz, amit E. M. mondott, amikor még szólhatott, ahogy a Biblia minden szava igaz, – márpedig igaz, és E. M. mondata is igaz: elképzelhetitek, mit érezhettem a Genezareti-tó melletti árnyas pálmák és eukaliptuszfák alatt. És mit a jeruzsálemi Szikla-templom utolsó előtti stációjánál, ahol sírásba temetkezett asszonyok sokaságát láttam. Mindent éreztem, amit csak lehetett egyszerre.

Mikor Pilinszky János exitált, először éreztem azt, hogy nem is lesz annyira nehéz majd elmenni, „őt is” barátok sokadalma várja.

És amit ő mondott nekem, elmenetele előtt néhány nappal, azzal szeretném lezárni soraimat:

„Ugye, Zsuzsa, ugye az ember feje egy nagy „GYÜLEKEZET”. Sietek haza, Louise, hogy személyesen is megköszönjem Neked, hogy közel 30 éves barátságunk során élni és halni is segítesz.

A bientôt

(Szenes Zsuzsa megnyitója Louise McCagg székesfehérvári kiállításán, 1993. Szenes Zsuzsa a megnyitó idején Izraelben tartózkodott. Levél-formában írott megnyitóbeszédét Kovács Péter olvasta fel. Szent István Király Múzeum Adattára, Ltsz.: 6561/1994.)

Louise McCagg New Yorkban élő szobrász, 1976-tól kezdve többször szerepelt magyarországi kiállításokon.

Férje az 1992-ben elhunyt William O. McCagg történész, az Indiana University tanára volt, aki hosszú időn át foglalkozott a magyar zsidóság történetével, magyarul is megtanult. Alapvető munkája (A History of Habsburg Jews 1670–1918. Indiana University Press, 1989) magyarul is megjelent.

Összeállította és a bevezetőt írta:

• Kultúra