„Ez egy kicsit őrület” – szokta volt halvány mosollyal sóhajtani Szenes Zsuzsa a képtelen, hihetetlen dolgokra. Valóban, „kicsit őrület” úgy beszélni alakjáról és műveiről, hogy ő már nincsen itt.
A XX. századi magyar művészet egyik mitikus színhelyén, a Virágárokban élt, annak volt – Erdély Miklóssal együtt – teremtője, alakítója, szellemi meghatározója.
Arra gondoltam a mai estén, ezen megnyitó alkalmából nem méltatnám a Művésznő életpályáját, nem elemezném művészetét, és nem jelölném ki helyét a mai magyar művészetben-iparművészetben. Azt mondanám el inkább röviden, miért fontosak, életbevágóak, nélkülözhetetlenek nekem – vagyis mindenkinek, kinek van vagy lesz vagy szeretné, hogy legyen – azok a tárgyak, amelyeket Bán Mariann készít.
Amikor Micimackó fölkereste Nyuszit, és udvariasan bekiáltott annak odújába, hogy van-e ott valaki, a homály mélyéről azt a választ kapta: nincs itt senki, legalábbis senki olyan, akit valakinek lehetne nevezni.
Magunk is effélét gondoltunk, amikor 1960 nyarán először néztünk szét a múzeum raktárában. Akkori „örökségünk” néhány száz tárgyból állott, nagyobb részük még a háború előtti évtizedekben került a múzeumba, vásárlásokból, de főként a város polgárainak ajándékaként, hagyatékokból.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét