Csupa külsőség: esti fények kavalkádja, látvány-kert, szoborpark, napenergia-hasznosítás híján indokolhatatlan dísz-rács az épület tetején, itt is, ott is szobordíszek az épületen, rendet imitáló ismétlésekkel, de átláthatatlan szimbólumrendszerrel. Bent kispolgári luxus-giccs, merev se modern, se klasszikus részletképzés, gazdagságot fitogtató nyugati szállodavilág, „oda, a Balkánra ez is jó lesz” brit attitűddel, ámító világítási effektek. A színházteremben furcsa aránytalanságok – hatszáznéhány főre ez a nézőtér túl nagy, s mégsem lehet minden székből jól látni, akusztikájáról is csak rosszat hallani. A néhány páholy pirinyó, három néző alig fér el bennük. A csillárt föl kell húzni előadás előtt, mikor a nézőtéri lámpák kialszanak, mert különben használhatatlanok a követő fejgépek (amelyekkel fénykört rajzolnak a szereplő köré, kihangsúlyozandó a mozgást a színpadon). „Világszínvonalú” technika – számítógéppel vezérelt fényvetőpark, ami színházi bevilágításra alkalmatlan, és számítógéppel vezérelt süllyedőrendszer, ami néhány éven belül óhatatlanul elavul, és nagy költséggel kell majd színvonalon tartani.
Jelenthet-e mindezeknél többet az új budapesti színház, nevében Nemzeti, amit 2002. március 15-én nyitottak meg Az ember tragédiája laterna magica-szerű színrevitelével, nem titkolt politikaikampány-célzattal?
A dél-pesti, vágóhídi épület, mint újdonság, sokak számára izgató – főképp azoknak, akik különösebben nem figyeltek oda a megvalósítása körül történtekre – de egy idő után ezt az érdeklődést már csak mesterségesen lehet fönntartani. Valószínűleg iszonyú összegeket kell majd belepumpálni e tájidegen monstrum működtetésébe ahhoz, hogy az induláskor kialakított extra gázsikat tartani tudják. S mi pénz szükségeltetik, ha az elsőként bemutatott technikai-szuperprodukció nívója lesz az etalon, s hosszú távra tartani kívánják a látogatottságot? Sokan eleve ki vannak rekesztve, csak kívülről ámulnak-bámulnak, de bejutni soha nem fognak. 2900 alkalom, minden napra egy előadást számolva 8 év kéne ahhoz, hogy a főváros minden lakosa – kb. 1,8 millió fő – egyszer bejusson a Nemzeti nagytermébe. Ha a Stúdiót is beleszámítjuk, akkor mindössze 2340 este, kb. 6,5 év.
Vagy nézzük a költségeket (bár ott annyira manipulálják a közvéleményt, hogy csupán arányokat lehet érzékeltetni, pontos számokat valószínűleg sohasem fogunk megtudni). Az Operett Színház felújítása 5,6 milliárd forintba került, egy nézőtéri férőhely 6,2 millió Ft, egy négyzetméter pedig 431 ezer Ft költséget tett ki (13000 m2 és 900 néző). A Nemzeti a sajtóbejárás alkalmával kiadott írásos anyag szerint 15,4 milliárd forintba került, a bruttó alapterület 20844 m2, a nézők száma 619+150=769. Ezek szerint egy nézőtéri szék 20,02 millió Ft, egy négyzetméter megépítése 739 ezer forint volt. Összehasonlításban az Operetthez képest a székenkénti ár 3,2-szer volt magasabb, a négyzetméterár pedig 1,7-szeres. Ilyen drága még a Gödöllői Kastélyszínház rekonstrukciója sem lesz, 1,3 milliárd forintra taksálják a 85 férőhelyes nézőterű barokk színház újbóli megépítését, és így 15,3 millió forint egy ülőhely létesítése.
Mégsem Nemzeti
Ez (még) nem az a nagyvonalú új budapesti színház, ami időben és térben kisugárzásra képes, ihletője, generálója lesz építészeti és színházi megújhodásnak Magyarországon. Inkább egy procc külvárosi zenés színház, igazi operett – egyszerre direkt és átvitt értelemben.
A híres – vagy inkább hírhedt, hiszen valójában meglehetősen nyomasztó – londoni Barbican városnegyedben éppen húsz éve nyitották meg azt a színházat, melyből hamarosan kiköltözik a Royal Shakespeare Company társulata. Angliában az RSC is a nemzet színháza, világszerte ismert, jó társulat, amely Stratford upon Avon után 1982-ben kapott egy új otthont a fővárosban is. Sajnos a Barbicanben, ebben a falanszterben, mely kizárólag egy-egy program, fesztivál, kiállítás-megnyitó stb. alkalmával éled fel, amikor a nagyvárosból X számú fizetőképes közönséget – megfelelő propaganda-hadjárattal – oda lehet csalogatni. Pont ilyesminek ígérkezik a „Millenniumi Városközpont”, ami körbeöleli majd e félresikerült Nemzetit Budapesten.
Egy 2001. évi építészeti tervtanácson megtudhatták a jelenlévők, hogy lesz itt olyan multifunkcionális kiállítási csarnok – a „modernművészetimúzeum-hangversenyterem-hagyományokháza” c. tervezett öszvér mellett –, mely alkalmas lesz 40 tonnás (!) közúti járművek bemutatására is. Talán vigasztalásul azért, mert végül is a Nemzetit nem lehetett olyan „szuperül” megcsinálni, mint a moszkvai Vörös Hadsereg Színházát? (Melynek színpadára még tankot is be lehet vinni – s az épület alaprajza ötágú csillag!). De azért építészeti szempontból mégiscsak eredményesnek tekinthető a budapesti színház: zagyvább, mint a Lomonoszov Egyetem féle szocreál, s bátran összevethető a néhai Ceausescu bukaresti palotájával. De miért pont ide épült, a csepeli HÉV és a déli vasúti híd közvetlen közelébe, csattogó vonatok mellé?
Kell egy hely, szorít az idő
Hiszen 1998 végén, az Erzsébet téri építkezés leállítását követően még azt közölték, hogy a színház a Városligetben épül majd föl, a Dózsa György úton. Nagy hármas épületkomplexumról esett szó Nemzeti Panteonnal és a Regnum Marianum templom új változatával közösen, organikus stílben. A színházra született is egy vázlatterv bizonyos moszkvai tervezőtől. A modellen és a rajzokon félreérthetetlen tornyok díszlettek. Majd hirtelen kiderült, amit persze sejteni lehetett: a helyszín passzé. Akkor egy kicsit odébb, de még egy ligeti földdarabra vázolta föl Siklós Mária azt, ami most ott virít a Duna partján! Siklós, aki korábban felújításokat tervezett, de új színházat nem. Illetve egy kamaratermet Pécsett, a Nemzeti mellé, meg új műhelyházat az Operához és Nyíregyházára.
1999 őszén „Deus ex Machina”-ként született meg a döntés a Soroksári úti helyszínről – mert az nem fővárosi tulajdon! –, és ekkor már nem lehetett gatyázni: a ligeti tópart közelébe szánt tervet egyszerűen áttolták ide, és a furcsa alakú, lehetetlen szögben álló telek tengelyére illesztették.
A terv színvonala alig volt érdekes. Rendeztek ugyan egy tervtanácsot, amelyen szakértő építészek elmondták lesújtó véleményüket a modellről, de a hivatalnoki vezénylettel megkonstruált konklúzió az volt, hogy ez csak programterv, még változni fog. Valójában nem változott. Pedig másféle terv készítésére Siklós Mária hivatalosan nem is vállalkozhatott volna (ezért zárták ki később a Budapesti Építész Kamarából). Mindeközben, mikor még építési engedély nem volt, szabályellenesen kiírták a tendert a kivitelező kiválasztására. Nyert az Arcadom Rt., aminek fő tulajdonosa az a Trigránit, amely az összes többi telket megvásárolta a Nemzeti telke körül.
Látszólag ugyan a kormánybiztos belement abba, hogy a meghívásos pályázaton válasszanak ki egy építészt, aki elfogadható tervet farag a programtervből. Bizonyára úgy gondolta, hogy minden építész irányítható, s ő erősen fogja majd a kezét a pályázat győztesének is. De szinte bizonyos, hogy a pályázat lebonyolítása idején Siklós Máriával már szerződés volt érvényben a továbbtervezésre, mert szorított az idő. Ketyegett a visszaszámlálás: 2002. március 15-én színházavatás! Hallhattuk a Kossuth rádióban, egy 2000. évi szerda hajnalon. A miniszterelnöknek már akkor olyan 2002. évi naptára volt, melyben ez elő volt jegyezve... S ekkor a színházépítő kormánybiztos szinte kikapta a tervet Siklós Mária kezéből.
Múltba tekintve, elrévedés nélkül
Pesten immáron 1837 óta van magyar színház – s ezért tiszta porhintés az a mostanában sokszor emlegetett megfogalmazás, hogy Nemzetinek még nem épült színház a fővárosban. Először persze még csak egyetlen egy volt, hisz’ minden kezdet így indul. Az 1840-től Nemzetiként működő Pesti Magyar Színház a mai Astoriával szemben, ami akkor mai ésszel valóban szinte fölfoghatatlan jelentőséggel bírt. De nem maga az épület, hanem a kompánia, a játszó személyek és mindenki más, akik a háttérből segítették a működésüket, akár szellemi, akár fizikai munkával. (Ami egyébként akkor még nem vált annyira szét, mint manapság, elég csak Petői Sándor vagy Arany János néhány írására gondolni, hiszen mindketten próbálkoztak színjátszással s egyúttal kitapasztalhatták a díszlethordást is.) Ma őszinte csodálatunkat és ámulatunkat kell kifejezzük e megszállott közösség iránt.
1908-ban a társulat, immár csak prózai Nemzeti Színházként, „ideiglenesen” átköltözött a Blaha Lujza téri Népszínházba – „abba a szörnyű hombárba mentünk játszani” írta visszaemlékezésiben Jászai Mari. De később csak belakták, és főleg Hevesi Sándor és Németh Antal munkásságának köszönhetően valóban vezető színházként működött, persze már nem vetélytársak nélkül (Víg, Magyar, Belvárosi, Művész stb.). A második világháború után jött az államosítás, és ettől – bármilyen furcsa kimondani – minden színház nemzeti lett. Tehát ami korábban üzleti vállalkozásként teremtett konkurenciát a Nemzetinek, az most ugyanabba a központilag finanszírozott – és persze ellenőrzött – nagy összességbe került bele.
Az időzített bomba már ezzel ott ketyegett a rendszerben, ehhez képest már csak csekélyke plusz, hogy időközben volt egy valódi robbantás: 1965-ben elég botor módon, a metró építkezésre hivatkozva lebontották a Blaha Lujza téri Nemzetit, amikor egyébként is nagyon rájárt a rúd az eklektikára. És itt mintha megállt volna az idő. Színházi emberek és közönség hajlamos olyan bizarr nosztalgiával gondolni erre a színházra, hogy még azon se csodálkozhatnánk, ha egyszer csak visszaépülne a Népszínház a Corvin Áruház elé. (Személyes beszélgetésben ezt az ideát említette, de nem akarta nyilvánosságra hozni Szrogh György építész is, aki röviddel halála előtt érzékeny, szép írásban emlékezett meg Bán Ferenc meg nem épített Erzsébet téri tervéről...)
Mindez nem mutat mást, mint hogy efféle Nemzeti Színház építése szükségtelen Budapesten. A reformkorban égető szükség volt rá, ma már nincs. Legalábbis egy olyan pöffeszkedő, bumfordi, idejétmúlt ideákat hordozó példányra, ami most épült, semmiképpen. Egyet kell értenünk Bálint Andrással, aki mint igazi színházi ember, nem vesztette el érzékenységét, s rájött arra, hogy az Erzsébet téri terv valójában eltúlzott volt, nagy politikai elvárások szülötte (interjú a Kritikában, 2001 nyarán). Könnyen sodorhatta volna nyűgös és nehezen palástolható, kényes szituációba gazdáit és használóit is.
Mindez semmit nem von le az építészeti elképzelés értékéből: Bán Ferenc meg nem épített Erzsébet téri terve nyílt pályázaton mérettetett meg, és ha megépült volna, világszerte dicsőséget szerzett volna a magyar építészetnek. Ez elmaradt, és ebben nem csak a kormányzat hibáztatható, hanem építészek is. Főképp azok, akik nem álltak ki nyíltan Bán Ferenc mellett, helyette bizonyára – „a színfalak mögött” – politikusoknak nyújtott tanácsaikkal maguk is szorgalmazták az építkezés leállítását. Később sem tiltakoztak, hogy pályázat nélkül folyik a Nemzeti tervezése, s persze megvannak azok is, akik készek egyebeket odakanyarítani köré. Azt gondolván, hogy majd ápol s eltakar?
Ami biztos: ma Budapesten fölépült egy új színház, ami egyetlen saját parkolóhellyel nem rendelkezik. Amit provizórikusan most parkolónak hozzáépítettek, az bérelt földön van. A telken nincs erre hely, az épület alól pedig kispórolták. Ma egy nagyvárosban mindennapos igény, hogy egy jelentős középület egyaránt jól megközelíthető legyen gyalogosan és személyautóval. Például azzal a megoldással, hogy a gyalogosok érkeznek a felszínen – főleg egy olyan színháznál, ahol impozánsnak szánt kert fogadja majd az érkezőket – s az autók a térszint alatt. Ahol van egy kiszálló hely az elegáns ruhában érkező utasok számára, majd a kocsi továbbmegy a szint alatti parkolóba.
Itt ez a dramaturgia egyszerűen nincs – lehet, hogy majd évekkel később kialakul, de akkor már senki nem fogja azt firtatni, hogy mi mennyibe került? Finta József stúdiójában készül a terv a városközpont főépületére. A Nemzetinél majd hatszor nagyobb alapterületű, 150 000 m2-es építmény alatt lenne az 1500 gépkocsi befogadására alkalmas szint alatti garázs, ami a színházat is kiszolgálná. Magántelken, de az említett öszvérrel együtt összesen 52 milliárd kormányzati garanciavállalással. Egyelőre nem tudjuk, hogy mikorra készül el, és az is bizonytalan, hogy a nemzetközi konferencia turizmus és a Nemzeti Színház mint művészeti intézmény mennyire összepárosítható.
És ha Duna-parti komplexumról esetleg kiderül majd, hogy fiaskó? Addigra a most erőltetett menetet diktáló ingatlanfejlesztők már régen túladhatnak üzletrészeiken, természetesen nem mondva le befektetett tőkéjük busás megtérüléséről. Mit lehet majd tenni, ha kiderül, hogy itt ugyanaz az előremenekülő befektetésispirál-politika emeltetett hivatalosan állami rangra, amibe a Globex belebukott? Ahogy Sopron város önkormányzatának nyakába szakadt a rózsadombi volt SZOT-szálló, úgy örökölheti majd meg az állam a dél-pesti városnegyedet minden nyűgével és koloncával. Előhírnöknek itt az új budapesti színház mint építészeti nonszensz.
Tömegzavar
A megépült színházon a külső henger össze-vissza van gyötörve, hol a teljesen jelentéktelen menekülő-lépcső dagad ki belőle, mint főmotívum, hol a vécék-mosdók ablaktalan, nagyon is hangsúlyosra sikerült tömbje. E kettő közé szorul be kétoldalt az előcsarnoki íves üvegfal, ami még alapjában véve nem lenne baj, ha úgy tudna érvényesülni, hogy kitör ebből a körítésből. De hiába vannak rajta szobordíszek, mert nem tud kitörni, a többi markáns építészeti motívum nem hagyja. A földszinten kétoldalt részleteiben unalmasan megfogalmazott, íves kolonnád takarja ki a látványt, följebb az előtető megmagyarázhatatlanul fölívelő vége az, ami uralkodik az összképen. Mindezt leginkább esténként csodálhatjuk meg, fényűző kivilágításban.
De ki vetődik majd ide napközben? És ez a kérdés akkor is fölmerül, ha – magánvállalkozásban? – fölépül majdan az egészhez a körítés. Mert a lakások luxuslakások lesznek, a megközelítés autóval sokkal kívánatosabb, mint tömegközlekedéssel vagy gyalogosan. A rakpartnak ez a része nagyon szeles s látványban alig nyújt valamit, mert ide már kevés hajó csorog le, az egyetemi tömbök innen nem túl izgalmasak. A pesti korzóval szemben végig ott a Vár, lejjebb a Gellért-hegy. Ez utóbbi innen is kivehető, de messzi van. A legérdekesebb még, hogy szinte az orrunk előtt időnként elcsattog a csepeli hév. Mármint a kisgyerekeknek ez élmény lesz.
Ők viszont nem nagyon férnek be az épületbe, ami inkább a kiöltözött, öltönyös-estélyi ruhás felnőtt urak és hölgyek otthona. A külső még nem is sugallja ezt olyan hangsúllyal, mint a belső. Előkelőség, pompa, luxuriózus berendezési tárgyak, lámpák, fotelek és asztalok, valamint egyedi gyártású, süppedős padlószőnyegek színharmóniát nélkülöző kavalkádja.
Ami viszont hiányzik, az építészet lényege: egyedi térélmény, ami valóban emlékezetessé válhatna a látogatóban. Irányok komponált váltása, ami nem a megszokott menetet követi, kombinálva a több emeletet összekapcsoló foyer-társalgó-galéria világával. Van ugyan kísérlet ez utóbbira, de annyira beleragad a magaválasztotta, pontos tengelyes szimmetria okozta unalomba, és méreteiben annyira nem nagyvonalú, hogy minduntalan a szegedi Nemzeti Színházat juttatta eszembe. Az épült egy olyan szűkös Tisza-közeli belvárosi telekre, hogy határozottan össze kellett zsugorítani a házat, és ebből adódóan az előcsarnokban mellvéddel körbevett födémlyukasztások pótolják a helyszűke miatt elmaradt igazi galériákat. Ott aranyozott gipszdíszek és girlandos tükrök ejtették rabul a közönséget, itt ilyesféle szándékú a kőburkolat túlburjánzása a belső térben – például falikarral kihangsúlyozott kőkagylók az erősen nyomott íves nyílások között, lépcsők túl súlyos mellvédei szintén kőből, unalomig ismételt fémbetéttel.
Két színháztér
A Stúdiószínházban éppen az nincs meg, ami e „fekete doboz”-nak nevezett terek lényege, a mindenoldalúság (többnyire neutrális téglalap alaprajz, ami bármely irányba berendezhető). Miután a színházban a stúdió a nagyterem nézőtere alatt van, a falai részben ennek is ívesek, és ettől határozott tengelyes irányultsága van, amire a technikai helyiség is rájátszik. Ettől még valamennyire elfordítható lesz ugyan a játéktér, de sokkal könnyebben marad majd mégis a „maga rendjében”.
A „nagyszínház” sem túlzottan nagy a maga 619 ülőhelyével, viszont túlságosan arénaszerű, a beérkező szinte rábukik a színpadtérre már a földszintről is. A kör alaprajzi struktúra miatt túl széles lett, amit pontosan igazol a hatalmas csillár feletti színezett álmennyezet, aminek ellipszise az oldalak felé adja ki hosszabbik tengelyét. Vannak ugyan páholyok, de nagyon kevés, és eleve picik. S tényleg csak érintőlegesen teszek említést a protokoll (elnöki? királyi?) páholyról, aminek előtere az újgazdag ízléstelenség mámora.
Még ha nem is Siklós Mária volt a belsőépítészeti részletek tervezője, akkor is az egész házból az köszön vissza, hogy ő elsősorban historizáló vagy eklektikus színházak felújítását hajtotta végre korábban, és soha nem jutott oda, hogy szecessziós épületet vegyen kezelésbe. Fellner és Helmer monarchiai sorozatszínházai átgyúrva valamiféle mai hangszerelésre? Nem elképzelhetetlen, de a megvalósításához nélkülözhetetlen egy karmester-építész, aki úgy vertikálisan, vagyis a tervezés felől, mint horizontálisan, vagyis a kivitelezés szempontjából erős kézzel összefogja a dolgokat, levezényli a megvalósítást. Egyszerű kifejezéssel projekt-építésznek, projekt-menedzsernek nevezik, és külföldön mindennapos gyakorlat a megbízása, nálunk még csak olyan építkezésen alkalmazzák például, mint a Hapimag a Várban vagy a Budapest Sportcsarnok.
Erőgyűjtés indul
Ha úgy épül meg valami, ahogy ez készült, tervpályázat és mindenféle valós társadalmi nyíltság nélkül, akkor a legtermészetesebb, hogy fokozott kritikai figyelem kíséri. A kákán is keressük a csomót, a nagy kákán a sok csomót. Ettől még természetesen működni fog, bár csomók ebből is adódhatnak, ahogy a műsorrend miatt már adódtak is. Összességében mégsem fog különösebb zavart kelteni a fővárosi színházi életében, érzésem szerint hamar lecseng majd. Olyan politikai viharban sem lesz fontos tényező, mint ami a Jurta Színháznak kijutott. A most pályára lépő vagy iskoláit végző építész nemzedék szép lassan kezdheti az erőgyűjtést egy igazi, nemzetközi pályázat során megvalósuló Nemzeti tervezéséhez.
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]