„Mohó vagyok, mint minden predátor: / rágatlanul eszlek meg, Interpretátor.” 1997-ben, Tulajdonosi szemlélet című köteted megjelenésekor híresült el Interpretátor című versed idézett záró szakasza, „leszámolásod” a kortárs kritikával. A Paulus megjelenése után találkoztál értő elemzőkkel?
Semmiféle leszámolás nem történt. Mindig mellbevágó élmény számomra, amikor valamelyik korábbi énemmel szembesülök. Nem szántam egyébnek ezt a verset, mint rímes, furcsa és provokatív játéknak. Igazi indulat nem munkált mögötte, de rendkívüli módon fárasztott az a konyhanyelv, amelynek vagy fél tucat dialektusát akkoriban beszélte, és beszéli mostanáig is az úgynevezett értelmezői közösség. Ugye, itt sem egyetlen halmazról van szó. Ha a műbírálat nem egyéb, mint a szemináriumokon elsajátított szaktudás fitogtatásának terepe – akkor baj van, akkor üresen őröl a malom. Nagyobb kritikusi ledorongolásban ritkán volt részem. Az Interpretátor egészen pontosan egy chicagói kertvárosban keletkezett, ahol nem volt más magyar nyelvű irodalom körülöttem, csak egy évfolyamnyi Kortárs, Alföld és Jelenkor. Éhezve az anyanyelvre, ezeket olvasgattam, egészen addig, míg bizonyos kaján ötleteim támadtak, amelyeket aztán rímhelyzetbe hoztam. Később tényleg ez a vers híresült el, már amennyire az irodalom közegében bárminek sikerül elhíresülnie. Az efféle harcos kirohanásokat egyébként, legyenek bármilyen ártatlanok, most már kilengéseknek látom. Éppen azért, mert lelkes olvasója vagyok viszont mindazoknak a bírálatoknak, amelyeknek a szerzője valamilyen néven nevezhető érzelmi viszonyban is van a tárgyalt művel. Legyen ez akár ellenszenv, fontos, hogy működő, élő és a műre szabott érvrendszerrel közelítsen az ítész.
Az első köteteid hangütésükkel fogták meg az irodalmár közönséget, nem feltétlenül az előbb idézett kiütő részlettel. A játékosan pimasz hangot szerintem azért azóta sem vetkőzted le.
Se irónia, se arrogancia nincs most – előbbinél elcsépeltebb meghatározást keveset találnék a nyolcvanas évek eleje óta megjelent kritikákban –, egyszerűen csak fanyarság van, karcos hang, legalábbis esetemben. Mondjuk talán, hogy építő jellegű hozzászólások hangzanak el... A karcos hang sem a közérzetemről ad hírt, hanem a világlátás mikéntjéről. Vegyük kúltúrpesszimizmusom példájának a Varázsfuvolát. Sokáig úgy gondoltam, hogy az Éjkirálynő az egyetlen rokonszenves szereplő. Papagenót és Papagenát az első pillanatban le kellene puffantani. Persze, most nem Mozart remekművével csúfolódom. Nagy túlzással, forradalmi gesztus volt, amikor két rapszöveggel zárult egy hagyományos értelemben vett verseskönyv, a Tulajdonosi szemlélet. Ennek most már különös jelentősége nincsen. Hacsak az nem, hogy egy rendesen lezárt ív után ráadás is következik, bonus track, mint bármelyik negyven percnél hosszabb CD-n. Szeretem, ha zárt medre van egy szövegnek, ha kompozíciót mutat az elképzelt egész.
A Térerő című kötetben is folytattad a Tulajdonosi szemlélet „hagyományát”.
Ott szabadult el, ott lett igazán patakzó ez a magánéleti, kibeszélő, szakmai belterjet is felvonultató és nagyon fecsegő előadásmód. Mintha rövid időre cserben hagyott volna az arányérzékem, és csak egy évvel később, A februári Drezdában találtam volna vissza rá... De a közben eltelt időnek is megvan a maga hozadéka, mert tapasztalatokban nagyon gazdag volt ez az időszak.
Akkoriban nyilatkoztad azt, hogy nemzedéked szóvivője szeretnél lenni. Nem „forradalmárként”, nem a szó politikai értelmében, amire most mindenki azonnal gondol, hanem költőként. Feladtál ebből valamit? A Paulus után nekem ez egyáltalán nem úgy tűnik.
Pontatlan meghatározás volt. Ilyen értelemben sem fújtam visszavonulót, de nem gondolom, hogy a nemzedéki programbeszédeknek az irodalomban van a helye. Ha maradandóan tükröznek a könyveim valamit az ezredforduló környéki Pest képéből, alakokat mutatnak, máris nem végeztem haszontalan munkát, de a zsánerképfestést nem tartom elsőrendű feladatomnak. Nemzedéktársaim bemutatkozó könyveit is valamiféle elszánt lendület, módszer- és témakeresés jellemezte, aminek ma már nem csak a kamaszos báját látom. Egyébként sem vagyok magammal olyan viszonyban, hogy a múltbeli eredményeket könnyedén tekintsem lezárt és végleges állapotnak. Említetted a hangot. A hang és az egyéni modor csapdahelyzetet teremt. Csak a hangból megélni nem fogunk. Ha a markáns karakter az egyetlen újdonság, és igazából csak orgánum van, és szépen szóló, tartalmatlan művek születnek, akkor, úgy gondolom, szerencsétlen esetről van szó. Bizonyos harsányabb effektusokat néha szerencsésnek érzek utólag, mások pedig nyelvbotlásnak tűnnek. Különös helyzet, amikor az ember egy évekkel ezelőtt lezárt anyagot másodjára is nyersanyagnak képes tekinteni: olyan matériának, amelyet szét kell dobni, és újra összerakni tökéletesen más rendezőelv alapján. Bizonyos sallangokat, ismétléseket pedig végleg át kell adnunk az enyészetnek, gondolok itt mindenekelőtt a Térerő és a Termann hagyományai társasági, kollokviális modorban megírt, romlékonyabb részeire. Persze ezek a könyvek is megpróbáltak hűséges képet festeni az akkori helyszínekről, és vannak részeredmények.
Az utca nyelvének pesti, szlenges, talán nemzedékhez is kötődő rétegét akkor azért beemelted az irodalomba. Odáig menően, hogy a Ganxsta Zolee és a Kartel rapszövegeiből is „elcsentél” egy mondatot vendégszövegként. Ők is a tiédből. Ezzel akkor elkezdtél valamit.
Mostanság a történetnek van nimbusza a szememben. Az argó fölhasználásának megfelelő stílusérzékkel kell történnie, főleg versek esetében, ahol jobban szemet szúr a furcsaság. Itt hamar szembe kell nézni a romlékonyság szörnyetegével, ami szanaszét vágja az írásokat, ha öt-tíz év múlva visszaolvasod őket. Elvéreznek a szövegek, ha nagyon sok bennük a pusztán aktuális. Ilyen szempontból gondolom ideálisnak a Paulus helyzetét. Úgy gondolom, ott megfelelő egyensúlyba került a friss nyelv és a friss utalás a történelmi háttérrel, meg egy átgondolt, nagyobb szabású tervvel.
Három szálon, három korban fut a három Pál története. Pál apostolé, Paulus tábornoké és a hacker Pálé. Mészöly Miklós Saulusa is jelen van valamilyen formában a könyvben?
Nagyon erős élmény volt a Saulus nyelve. Nagyon sűrű szövésű, metaforikus nyelv ez, ami a kései Mészölynél nehézkessé is válik talán, de itt még kristálytiszta. Elképesztően költői és szuggesztív szöveg. Bár ezzel nemigen foglalkoztak az eddigi értelmezések, éltem is azzal a szabadsággal, hogy a mészölyi metaforák egy részét átmentsem magamhoz.
Miért kellett korunk, ha akarod, Odüsszeuszának, ha akarod, Faustjának lennie a hackernek?
A kornak hőse van, hősei vannak, minden korszaknak megvannak az emblematikus figurái, akik vagy egyszerűen a hivatásukkal, vagy az életút kimagasló eseményeivel válnak jelképessé. Elég, ha akár a XVIII. századi francia dráma tipikus figuráira, akár a XIX. század jellegzetes orosz hősére, a fölösleges emberre gondolunk. A hacker manapság ugyanilyen szimbolikus „hős”. Nem az alak trendi jellege csábított, szemben az elmúlt öt év hacker-filmjeinek és -regényeinek szerzőivel. Azokban egyértelműen az újdonság és a dolog relatív érdekessége a fő sodróerő. Egyszerűen úgy lendül mozgásba a gépezet, hogy beindul az a bizonyos fogaskerék, amelyik hosszú távon is forogni fog, különösebb olajozás és állagmegóvás nélkül. Ki akartam küszöbölni, hogy itt valami olyan jelenséget mutassak meg, ami gyorsan elévül. Nem fenyeget az a veszély, hogy ez a figura és a köré szerveződő világ letűnik. Elég konstans szereposztás ez. Ha odateszel egy brókert, egy menedzser-főnökasszonyt, ők vélhetően kétszáz év múlva is ugyanott fognak állni, maximum lesznek bizonyos eltolódások, arculatváltozások. Egy csúcstechnológiához kötődő társadalmi szerkezet elitje a legkevésbé romlékony – gondolom én. Nem így gondolja Oszama bin Laden, de ő nem is ír Anyegin-strófákat.
Stílusbravúr a könyv, ahogy van: parodizál, rájátszik a számítógépes nyelv terminológiájára, amely elhallásokkal és ferdítésekkel áramlik be a mindennapi nyelvbe, s mindeközben a versforma a két századdal ezelőtti Anyegin-strófa. Az első köteteidtől kezdve nagyon megkonstruáltak a könyveid, ez a verses regény viszont a forma, a stíl tökélye. Mennyi súlyt helyeztél itt a formára, és mennyit a történetre?
Arra törekedtem, hogy a mérleg egyik serpenyőjében legyen a forma kérdése, a másikban pedig a történeté, vagyis a történeteké. Bizonyos elemzések szerint nagyon egyben van, és szervesen kapcsolódik a kettő és a speciális harmadik szál – a három Pál története – egymáshoz. Találkoztam olyan közelítésekkel is, amelyek szerint kérdéses, kibékíthető-e a két világ. Én úgy gondolom, hogy minden további nélkül: a Pálok fordulatai nem szükségképpen azonos külső behatás vagy belső döntés alapján következnek be, de mert Pálok fordulnak meg a tulajdon tengelyük körül „mutatis mutandis”, ezért mindhárom inverziót pálfordulatnak nevezem, és nem okvetlenül az apostol előélete és igehirdetései határoznak meg minden mozgásirányt a könyvben. Ami pedig a formát illeti, egy idő után azt tapasztaltam, hogy automatikussá, önjáróvá válik. Nekem könnyebb Anyegin-strófában elmondanom egy epizódot, mint élő nyelven, prózában. Még terjedelemben is takarékosabban oldom meg ezt a problémát. Erről volt talán a legkitűnőbb meglátása Szilágyi Ákosnak, miszerint a könyvbeli versszak automatává válik, s ez sokszor az ihletet is pótolja. Vagyis az ihlet olyan állapot, amely mesterségesen előidézhető fél éven keresztül.
Ha már Szilágyi Ákost említetted, ő ír arról is, hogy „a Paulus először is nem a magyar Mátrix Anyegin-strófákban elbeszélve”, ellenben van az egész vállalkozásban valami titáni és wagneri.
A germán titanizmus azért érdekes, mert az anyegini, puskini olvasat valamiféle elégikus, XIX. század eleji miliőnek az átültetését feltételezné, és itt éppen az ellenkezője történik. A heroizmus, az iróniával vegyített pátosz, a világégés látomása – lásd az Istenek alkonya apokalipszistörténetét – eleve nagyon idegen az orosz karaktertől. Az orosz irodalom a leromlásnak, a pusztulásnak, az egzisztenciavesztésnek sokkal egyenletesebb és lassúbb folyamatait ábrázolja a német romantika és német klasszicizmus csúcsműveivel szemben.
Vonz téged a német romantika és klasszicizmus?
A Faustot minden további nélkül kezelem hétvégi olvasmányként, három különféle fordítását is. Amikor kiderült, hogy a verses epika eredményei számomra is kamatoztathatók, mindennapi olvasmányaimmá váltak a valaha nyűgként olvasott kötelező olvasmányok. A komplett világmagyarázat igényét és beteljesülését szeretem nyomon követni a művekben. Erre a maga módján persze mindegyik, magára valamit is adó alkotás törekszik. Vannak gyümölcsöző példák ma is, természetesen.
A világégés látomása nálad a kalinyingrádi jelenetben a két torony közül az egyik lerombolása. Nem csak itt, Tolkien regényfolyamában is ott van a két torony. Természetesen szeptember 11-e után bármi, ami az aznapi eseményt felidézheti, egészen más megvilágításba kerül. Miért vonzott a toronylerombolás mint metafora?
A legegyszerűbb válasz az eposzírás lélektanában rejlik: az ember szereti valami jelentős gesztussal, a pusztulás valami nagyon erős és határozott képével, csattanóval lezárni a munkáját. Múlt nyáron még nyitva volt számomra a lehetőség, hogy hová futtatom majd ki a cselekményt. Akkor jött közbe egy fontos baráti meghívás. Litvániába utaztam. Ha az ember ott van, ne hagyja ki a szomszédos tartományt, a korábbi „tiltott gyümölcsöt”, a kalinyingrádi övezetet. Oroszországnak is, Európának is az egyik legbizarrabb színfoltja. Önmagában a tény, hogy létezik, és ha már létezik, ebben a formában létezhet. A város jelenlegi emblémája egy ikertornyos betonépület. Semmilyen szempontból nem hasonlít egyébként a World Trade Centerre, de emblematikus önmagában azért is, mert annak a porosz várkastélynak a helyén áll, ami a korábbi városjelkép volt. Mint a revansizmus és a porosz hatalmi törekvések szimbólumát, tulajdonképpen rituálisan rombolták le ’68-ban: sokáig állt romként a háború után, és csak ekkor került a városrendezés útjába. Beleszerettem ebbe az egészen pokoli, de rendkívül izgalmas világba, és úgy gondoltam, ha itt valaha megindul a változás, az nem indulhat másképpen, csak azzal a másik fontos, nagy gesztussal, hogy elhelyezik a dinamittölteteket a torony falaiban. Az utazás maga 2000 őszén történt, amikor megírtam, tavaly januárt írtunk. Fél évvel a szeptemberi események előtt. Annak idején a terrortámadás volt annyira sokkoló és lidércnyomásos élmény, hogy napokig fel sem merült bennem, hogy itt bármiféle párba állítási lehetőség van.
Természetesen azóta számtalan írótársammal találkoztam, akik a saját munkáikban orákulumként mutatkoznak meg, és valamiképpen jósolnak. Itt egyrészt a strófák számozása, másrészt a szövegszerű egyezés is erősebb kapcsolatra utal, de azért én hajlamos vagyok ezt nem túlhangsúlyozni. Szeretném, ha nem lenne profetikus jellege. A kilencedik fejezet két olyan strófájában történik a lerombolás, amit egyszerűen elgépeltem, és kétszer van negyvenhetedik versszak. Ez azért arra készteti az embert, hogy a négyest meg a hetest egybeadja, és akkor a tizenegy is meglesz. És ha megtalálod a kilencedik fejezet valódi tizenegyedik versszakát, láthatod, hogy ott hamuvá vált városokról van szó.
Megkísértett a számmisztika?
A bensőséges viszony szintén a Paulus idejéből való. A kilences szám, az, hogy a puskini nyolc fejezet kiegészüljön az elveszett kilencedik fejezettel – amiből maradtak fenn töredékek. Úgy gondoltam, rekonstruálom, már csak a szimmetria kedvéért is. Azért meg pláne, hogy egyik legelsöprőbb olvasmányélményem, az Isteni színjáték hangütése is fölcsendüljön a könyvben.
Önmagában a paulusi gyűrűk felidézik, az ábrák aztán nyilvánvalóvá is teszik az allúziót az Isteni színjáték poklával.
A gyűrűk utalhatnának még a Tolkien-regényre is, ezért külön késztetést érzel, hogy a harmincharmadik számú jegyzetben megjegyzed: „Nem a tolkieni gyűrűkről van szó.”
Egy mesterséges mitológia életképessége nagyjából fél évszázad alatt válik el. Tolkien esetében ez például nagyon pozitívan dőlt el. A regény olvasásától mindig ódzkodtam, hiába rajong érte számos barátom. Valamiféle álmítosznak, kiagyalt, műanyag dolognak, a fantázia koholt szüleményének gondoltam. A film békített ki valamelyest, amelynek egyik tápláló forrása ugyanúgy a Nibelung-ének, mint ahogy annak idején Wagneré is volt. Megváltoztatva a megváltoztatandókat – rokon világ. Kamaszkorom óta bensőséges viszonyban vagyok Wagner operáival, ezek sorában is a tetralógiával, A Nibelung gyűrűjével. És ez a gyűrű – az a gyűrű. Tolkien is kijátszotta a lehetőségeket, ahogy én a Paulusban, és azóta is, az új könyvemben.
Ami mi is egészen pontosan?
Egy drámai költemény, a címe: A Nibelung-lakópark. Elsősorban Az istenek alkonyára épül, tehát a Wagner által átírt és újrakomponált apokalipszis-látomásra. Ez is az. Wagner forrásai pedig az Edda-dalok és maga a Nibelung-ének. Megannyi ösztönzés. A film képi világa is nagyon erősen rájátszik a germán heroizmus képeire.
Ez azért most nagyon ingoványos talaj, nagyon veszélyes is lehet.
Nagyon hamar hátulütői is lehetnek. Annak idején azt is el lehetett képzelni, hogy a Paulusnak lesz egy olyan olvasata, amely számomra nem túl szimpatikus körökben is rokonszenvessé teszi. Ezt szerencsére elkerültem. Elsősorban az vezetett, hogy azt a fajta költői erőt, a teherbíró strófák sorozatát és a kompozíció erejét, ami csak az eposzban mutatkozik meg, tehát egy verses epikai, valami történelmi tapasztalatra épülő műben, semmilyen szinten nem találtam a jelenlegi magyar irodalomban. Minden alkati hajlandóságom arra szólított, hogy bátortalan kísérletek után vegyek egy nagy levegőt, és megírjam ezt a könyvet. Hangozzék ez bármilyen furcsán.
A korábbi köteteknél látni lehet, ahogy a fogalmi költészet egyre inkább tolódik az epikus költészet irányába. Mióta van benned szándék az eposz, a legnagyobb történet megírására?
Ezt így, ebben a formában azért nem mondanám. A trónfosztás meg is történt, meg nem is, és oda-vissza is sokszor megtörtént. Tolsztoj annak idején a Háború és békét, sőt az ifjúkori műveit is a homéroszi eposz mai másának tekintette, és joggal tekintette annak. Thomas Mannt is számon tarthatom mint eposzköltő elődöt, tartom is, és mivel a nagyepikának is csak ritkán adatik meg manapság, hogy kifussa a maga formáját, még nagyobb a tét. Olyan hiátus tátongott itt, amit mindenképpen be lehetett és talán be is kellett tölteni egy nem létező művel, és rögtön föltettem magamban a kérdést, hogy életképes lehet-e ez a vállalkozás.
Miért érdekel ennyire a katasztrofizmus ábrázolása és beemelése a szövegekbe?
Elöljáróban egyvalamit leszögeznék. Van az a dekadens olvasat, amikor az olvasó szeretne valamiféle perverz vonzalmat látni a szerzőben a romlás képei iránt, sőt magát a szerzőt is romlott alaknak szeretné látni, aki kéjeleg az ábrázolásban. Számomra ugyanolyan élmény az építkezés, a virágzás, a teremtés mindenféle szinten való megvalósulása. Egyszerűen annyi történt, hogy eddig az általam véghezvitt vállalkozások a másik folyamatot mutatták be. De az új mű eleve egy nagyon hűvös high-tech világnak, mondjuk így tömören és nagyképűen, a globalizáció világának értelmezését próbálja adni, annak az ideáit járja körül. Erről, mint minden munkában lévő műről, nem szabad sokat beszélni. Üveg-acél, csillogó-villogó, nagyon életteli, vadonatúj helyszínen indul, minden a működés teljében, és az emberi tényező jelenléte a gyanús persze, bár nincsenek üzemzavarra utaló jelek. Amit a Paulus „megjósol”, a szeptemberi esemény a startköve ennek az új munkának.
A Paulus-kötet előzményei, A valóságos Varsó és a Drezda februárban azonban olyan városokhoz és eseményekhez kötődnek, ahol és amikor a világtörténelem nagy katasztrófái zajlottak.
Ebben a folyamatban a pusztulás rövid lefolyása és maradéktalansága ragad meg... Vegyük Drezda esetét. Drezda egy Prága-kaliberű város volt a második világháború előtt. Volt is egy olyan – nevetséges és koholt – verzió, hogy ha Németországot teljesen feldarabolják, ez lesz a cseh főváros. Felvetésnek is komolytalan, de mutatja a föld színéről is eltörölt város formátumát: múltjában is hasonló jelentőségű figurák sorakoznak. Amikor a város megsemmisült, olyan pilóták pusztították el, akik mint egyetemisták tanulmányutakon láthatták, vagy minimum a porcelánok meg a Zwinger hírét hallották. A pusztulás eredménye pedig szörnyűségesebb, mint Hirosimában. Nagyon kevesen tudják, de közel százharmincötezer ember pusztult el egyetlen éjszaka alatt, ez a megkérdőjelezett David Irwing fele becslés, szemben a hirosimai nyolcvanezerrel. Elképzelhetőek túlzások, de több tízezer breslaui menekült tartózkodott a városban, akik nem voltak regisztrálva. Döbbenetes számok, nem érdemes összevetni őket, de az NDK-s politika is igyekezett tompítani a pusztulás statisztikai adatait. A városkép éppen átalakulóban, igaz, menthetetlen a maga örök hézagaival – csak a statisztikákat lehetett megszelídíteni. Mind a két városképet ismerem. Nem tévednék el a régi Drezdában sem. Mindkét állapot nagyon erős benyomás, ugyanolyan, mintha a saját életem eseményeivel foglalkoznék, csak behatóbban.
Miközben Paulus figurája több vonatkozásban biografikusan egyezik a tiéddel.
Persze, viszont az áttételek nekem nagyon fontosak. Az, hogy az alanyiság béklyójától megszabaduljanak a figuráim. Az alak hitelessége mindenképpen adott, de nekem fontos, hogy négy-öt áttételen keresztül mutassak meg olyan igazságokat, amelyek vélhetően az enyéim, és vélhetően helytállóak. A tragikus színeváltozásoknak, deformálódásoknak olyan képeit látom, amelyek nem kapcsolhatók szorosan az életemhez, mégis viszonyba kerülök velük. Primer élményt a legritkább esetben sikerül azon melegében hitelesen vagy erősen ábrázolni.
A korábbi kötetekben azért a szülőváros, Debrecen is ott van, meg a szülői ház, amit Termann-háznak nevezel a prózakönyvedben.
Két családról van szó. Mind a két hagyaték szerteszóródott az évek folyamán. Meglepően kevés gyerekkori emlékem maradt. Inkább tárgyak, mint történetek. Lehet, hogy lesz egy olyan szakasza az életemnek, amikor veszem a bátorságot, és az első tizenhat évet tüzetesebben is megvizsgálom, de ez az idő még nem jött el. Ahhoz a bizonyos prousti süteményhez még nem volt szerencsém. Nem túl sok szívderítő emlék köt Debrecenhez, de nagyon maradandóak ezek a benyomások. Következményei lettek a régi eseményeknek, például az, hogy nem élek Debrecenben.
Az íróság életforma, tudat, viselkedés is a számodra? Kérdezem ezt azzal a háttérismerettel együtt, amit Keresztury Tibor írt rólad: amikor valahova belépsz, ott bejött valaki. Egy életstílust, életvitelt nagyon finoman be is építettél a hacker figurájába. Működik az a közhely, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni?
Más az a figura, akit a Paulus mögött látni vélsz vagy látni vélnek, akinek a Ráckertben telik a fél élete, és megint más az, ahogy én az irodalomhoz való viszonyomat megélem. A külsődleges részétől, a felolvasóestek és írótáborok világától hihetetlenül messze kerültem. Kínos, feszengő, nagyon idegen, nagyon verejtékes, nagyon kisstílű világnak tartom a mai eszemmel. Ugyanakkor tudom, hogy huszonöt évesen pedig hallatlanul tetszett a lendülete, úgymond életessége. Teljesen paradox dologról van szó. Látván a társasági élet finomszerkezetét, ami enyhén szólva nem „finom” szerkezet, azt éreztem, hogy minél többet látok az irodalmi életből magából, az összefonódások lényegéből, annál messzebb kerülök tőle, és annál gyomorforgatóbbnak találom. Viszont a munkáim ebbe a közegbe érkeznek. Kommunikálnak az adott helyzettel, és nekem mint szerzőnek is jól fölfogott érdekem, hogy képviseljem az ügyeimet. Egy idő után súrlódik ez a két világ.
A regény egyik dramaturgiai csúcspontja, amikor Tatjána nyomdokait követve, „feltörve céges aknazárat / elcsenvén forráskódokat”, Ludovika vírust postáz Paulusnak. Paródia ez a levél?
Nem paródia, még csak nem is remix, hanem mondjuk így: felülírás. Fontos dramaturgiai ponton jelenik meg, amikor a két hős viszonya és a szerelmi bonyodalom tisztázatlanságot szül. A levél megpróbálja feloldani ezt a helyzetet. Ironikus a felütés, de ne engedjük befolyásolni magunkat.
Miként használod az iróniát ebben a könyvben?
Más, mint a posztmodern standard. Fontos, hogy benne legyek abban a világban, amiről írok. Tényleg nem lehet elefántként a porcelánboltban garázdálkodni, olyan sorseseményekről írni, amelyekhez semmi közünk nincs, vagy csak messziről nézve nem tetszenek, de ha a lelkükbe látnánk, megtetszenének, és megmaradna a távolságtartás érzése is. Hogy miért válik mégis ironikussá a hang, az az alkotáslélektan vizsgálódási körébe tartozik. Nem biztos, hogy tőlem függ mindez, én egyféleképpen látom ezt a világot, legfeljebb az optika finomul az évek során.
A terminológiája érdekelne engem.
Az a grammatikai szemléletem, hogy szeretek egy világot legelőször a nyelvében megragadni. Pontosabban nem csak a nyelvében, de a nyelvében érhető tetten, csíphető nyakon legelőször a szubsztancia lényege. Amikor elkezdtem valódi és aktív hackerekkel vagy vírusirtókkal beszélgetni a könyv írásának idején, a szaknyelv volt az első, amibe beleakadtam. Meg kellett tanulnom valamilyen szinten, ami ugyan messze nem anyanyelvi szint, de valamilyen mélységig el kellett sajátítanom, hogy meg tudjak jeleníteni egy ilyen figurát. Ennek következménye, hogy az ember eljátszik olyan rímlehetőségekkel, metaforákkal, amelyekkel nem játszott el eddig még senki, hiszen ilyen mű nem született. A katonai nyelv, rejtélyes okból, alkatilag közelebb áll hozzám, könnyebben is lényegül át eposzi nyelvvé, nyilván az évezredes hagyomány miatt...
Ezért kellett a második világháború Paulus tábornokának lenni a kisegítő-ellentartó alteregó figurának a hacker Paulus mellett?
Nem kell mondanom, hogy legelőször az apostol figuráját találtam meg hármójuk közül, és bár nem „a névmágia sodort el”, de nem kellett sokat kutakodnom, hogy rátaláljak a tábornokra. Előző könyvemben, a Drezda februárban címűben két oldal erejéig szerepel Friedrich Paulus. Ilyenkor a másodperc törtrésze alatt megtörténik az áttekintés. Egy életpályát ilyenkor vízióként látsz: hogyan alakul, van-e központja, döntő különbség az elő- és az utóélet között, milyen jelentőségű az origó. Én azt láttam, hogy ő, Hitler egyik kedvenc tábornokaként, leheletnyi rokonszenvet sem táplált magában a fasizmus végső célkitűzései iránt, viszont egyike volt a legkitűnőbb stratégáknak az akkori hadvezetésben, vagyis kötelessége volt legjobb képességei alapján szolgálnia a hazáját. Igaz, Hitler alávetettjeként, igaz, nem lett volna kötelessége a végsőkig. Renitens parancsmegtagadóként sem biztos, hogy kivégzik – ha háromszázezer ember élén kitör, és embereinek megadja a túlélés lehetőségét... Ugyanez a Paulus nyilatkozik elszántan a Szabad Németország mozgalom „társutas” tisztjeként a moszkvai rádióban. Ugyanaz az ember a háború után az NDK-t, jelesül pedig Drezdát választja lakhelyéül – maga a német-német határ húzódott közte és családja között.
Még sincs szó igazából damaszkuszi útról, ahogy egyébként a hacker Pál esetében sem.
Nem, annak egy sajátos, központi fordulatot tartalmazó, de az üdvösségig nem ívelő változatáról van szó. A hackert mind a két oldal megkísérti. Ő találja ki azokat a roppant leleményes „furfangokat”, merész húzásokat, trükköket a hálón, amelyek azért mégiscsak a büntetőjog illetékességi körébe esnek, és ugyanezzel a hatásfokkal tudja hatástalanítani őket. A figura többször vált irányt a könyv végéig, s akkor egész egyszerűen eldönti, hogy a mostani büntetőjog szerinti rossz oldalon érzi jól magát (változtathatatlan kategória). Mivel itt a szabadságelv az alapvető éthosz, a negatív minősítés nem egyértelmű. Mint ahogy az sem mindegy, hogy Hitler színeiben, alávetettségében ki indul el. Óriási skálája van ennek is. Mi vezérel ilyenkor: a kirakatbezúzás spontán dühe, a frusztrákból következő romboló szándék, vagy a forradalmári vérmérséklet. A hacker kérdése: a személyes szabadság forog-e kockán. Az a civil szabadság, ami adott a jelenkori Budapesten közlekedve, mennyire adott a háló tartományában? A kiindulópont szerint a legkevésbé, de ezt a feltételrendszert akárki megváltoztatja a maga eszközeivel.
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]