Kedves Szerkesztők, kedves Olvasók, én nagyon igyekeztem, mindent elkövettem, hónapok óta készülök erre, de mégsem sikerült. A kudarcot be kell ismerni, még úgy ússzuk meg a legjobban (minden kormány figyelmébe ajánlom ezt az aranyigazságot). Ráadásul arról sem tudok számot adni, min bicsaklott meg a terv: kritikát írni Térey János Paulusáról. Azon-e, hogy máris sokan és sok jót, érdekeset és vitathatót írtak róla; azon-e, hogy nehezen, sokadszorra és többször olvastam (s így az azonnali, közvetlen élmény egyre távolabbivá és közvetettebbé vált); azon-e, hogy (legalábbis látszólag) a szerző (vagy az elbeszélő vagy a kiadó?) a könyvhöz fűzött szerkezeti ábrákkal az eligazodást túlságosan is megkönnyíti (vagy megnehezíti?) a szövegben, s így a felfedezés izgalmának legalább egy részétől megfosztja az értelmezőt; azon-e, hogy a szöveg nehezen adja meg magát, mert hihetetlenül zsúfolt, egyszerre „befelé” (tömörségével, ellipsziseivel) és „kifelé” (utalásaival, intertextuális játékaival); azon-e, hogy maga a műfaj váratlanul tört most be a mai magyar irodalom mezejére, a verses regény (eposz?) nem volt eddig a láthatáron, vagy ha mégis, nagyon távol a Téreyétől; azon-e, hogy Téreyt kiváló prózái ellenére sem elbeszélő művészete miatt tartottam számon (gondolom, mások sem), tehát a Paulus e tekintetben is váratlan volt; azon-e, hogy korántsem egyszerű összekapcsolni és egymáshoz képest értelmezni a mű szálait, hiszen a verses regény cselekménye egyszerre történelmi és mai, két szálon fut (amúgy töredezett, jócskán kihagyásos, és még ott az alig titkolt harmadik szál, az újszövetségi is); azon-e hogy nyomasztó dolog (mégiscsak) egyik első kritikusának lenni egy kétségkívül jelentős műnek, mert ez nemcsak azzal jár, hogy részt veszünk a kanonizálásban (hát persze), s nemcsak azzal, hogy magunk is otthagyjuk a kezünk nyomát a kanonizáláson (hát persze), hanem hogy a kánonnak mulatságos mellékalakjaivá válunk, akiken az utókor gúnyosan mosolyog majd; azon-e, hogy ijesztően nehéznek tetszik leírni a hang egyediségét és erejét, furcsaságát és bicsaklásait – nem tudom, nem tudom, min múlt, min bicsaklott meg, siklott félre. Tény, hogy nem sikerült, bármennyit összeírtam is róla.
De azért mégis írogattam mindenfélét, aztán dühödten kidobtam valamennyit – a Lomtárba, aztán onnan is kitöröltem. A lapzárta közeledtével aztán próbáltam összehalászni ezt-azt, nem sok sikerrel; áthívtam Pali barátomat, az ámítógép ördöge ő, segítségével találtam töredékeket, visszamentett (elfuserált, zavaros, olykor más szövegekkel keveredő) fájl-darabkákat, amiket a papír korszakában cetlinek hívtak; mi mást tehettem, és elnézést kérek érte, ezekből raktam össze, recenzió helyett, ami alább következik.
...elkezdeni. Hiszen a könyv, amelyet kezünkben tartunk, hatalmas vállalkozás, ugyanakkor könnyed bolondozás; mély és humoros (bár csak ritkán vicces). S ez okozza talán a legnagyobb gondot – és éppen ezért ez hatásának egyik titka (?) –, hogy szét tudjuk-e választani (hogy el kell-e különíteni egyáltalán) a fennköltet a földhözragadttól, a súlyosat a felszabadulttól.
Érdemes például (maradjunk meg először a felszínnél – és jutunk-e beljebb?) a rímekkel kezdeni. Már eddigi költészetében is feltűnő volt, hogy Térey milyen leleményesen talál rímeket; egyáltalán, hogy csöppet sem idegenkedik ettől az ősi költői eszköztől. És már ez is milyen ostobaság, hogy a rímet csak egyszerűen le-költőieszközözzük: Téreynél sokszor el- (vagy vissza-) nyeri azt a funkcióját, ami a költészetet igazán költészetté teszi – a két egymáshoz közel kerülő szó megvilágítja egymást, különbségeikre és azonosságaikra figyelmeztet, az összhangzás látszólagos egységet teremt, amit a kis hangtani és/vagy értelmi különbségek azonnal kikezdenek. A rím többé-kevésbé metaforaként működik, amennyiben rejtett jelentésre ismertet rá, felismerteti a két távoli „dolog” titkos összefüggését, és egyben valami ősnyelv illúzióját kelti, ahol mindez még együtt volt, ahol az azonosság természetes lehetett. Magyarán és egyszerűen: Térey fantasztikus könnyedséggel rímel, és rímei gyakran mély értelműek és izgalmasak. A humornak, amit fentebb említettem, ez az egyik forrása: a két szó összecsengetése akkor is (elismerő s a szándékot felismerő) mosolyra késztet, ha amúgy nem lenne okunk nevetni (József Attila nevezetes „elidőz/szelid őz” ríme éppen ilyen).
Jó, lehet hogy mindez túl lila. Mindenesetre Térey rímeinek hatalmas vivőerejük van, és ugyanakkor minduntalan megtorpanásra késztetnek; nagy ritkán, bizonyos kiemelt pontokon azért, mert hiányoznak (a keleti front káoszában: a „Damaszkusz felé” fejezet 33. és – részben – 34. vagy 41. stanzájában például, vagy Sztálingrád poklában: V. 28.), másutt azért, mert annyira tiszták vagy meghökkentők. Ennyiben a rímelés és a mondatszerkesztés hasonlóképpen működik – sőt talán az egész Paulus erre a srófra működik: gyorsan lehet és kell olvasni, talán némi felületességgel, átlépve mindenen, ami megakasztana, ami megzavarna, ami leállítana, erőszakkal kitépve magunkat a bonyodalmakból (majd visszajövünk, megnézzük megint), s aztán lassan, ízlelgetve újraolvasni, újra meg újra. A mondatok hol egyenesen szaladnak, hol az érthetetlenségig ziláltak; a párbeszédek hol áttekinthetők, hol épp csak a velejüket sejtjük, ha egyáltalán; a helyszín- és időváltásokat hol azonnal érzékeljük (az elbeszélő olykor előzékenyen közli: „Snitt”), hol csak később kapcsolunk; mindez pedig arra ösztönöz, hogy kapaszkodjunk a gyorsan felfoghatóba, abba, amit felületesen, elsőre lényegnek hiszünk, és hagyjuk vitetni magunkat ezekkel. Van benne valami zenei: a sűrű, áttekinthetetlen szövetből kiemeljük a fő dallamot, annak mentén haladunk, az összhangzásokra és modulációkra, a hangszerelésre és a tempóváltásokra elsőre nem figyelünk oda, csak hagyjuk hatni – aztán lesz még mit felfedeznünk, sokadszorra is.
Tört. rekonstr. Puskin Anyeginjének stanzáiban két szál: az egyik Pál, a fiatal számítógépes szakember tört.-e, aki Bp. szórakozóhelyein unatkozik és kalandot keres (barátja: Kemenszky), mígnem összeakad az Operabál után Ludovikával (negyvenes, de igen vonzó nő, pszichiáter, gyerekkel és gazdag férjjel, kihűlt házasság); viharos, szenvedélyes éjszaka, Ludovika levelet küld Pálnak, aki nem sokkal később kegyetlenül kikosarazza; megbánja; újra összefutnak egy buliban, Pál közeledése sikertelen, Ludovika felpofozza, minden összeomlik (Pál segítségével: ő az, aki összeomlasztja a rábízott számítógépes rendszert), hősünk Königsbergbe (Kalinyingrád) menekül, ahol berohan egy lerombolásra ítélt házba, robbanás... Másik szál: Paulus tábornok hadjárata és fogságba esése, kinevezése, hadműveletei, frontképek, a fogság. Kevésbé részletezett, sokat rábízhat az olvasó tört.-i tudására. (Harmadik szál: Saulus pálfordulása, csak nyomokban, például Pál és Kemenszky beszélgetésében.) Pál: kisszerű sztori, tele Bp. felkapott helyeinek rajzaival, alkoholizálás és (többféle, ám mértékletes) drog, a komputer (és a hackerek) világa, Pál puskini hős, lézengő, de jobb sorsra érdemes. Elég ennyi?
Fontosabb kérdés: a szálak (Pálok) kapcsolata. A fordulat? Az összeomlás, ami kívülről, megállíthatatlanul, sorsszerűen tör mindkettőre (mindháromra), és alapvető változást idéz elő? „A paulusi elbeszélés: / Szálai cikáznak szerteszét, és / Összefutnak szabályosan: / Legalább három biztosan” (I. 47.) Ha úgy vesszük, a világtörténelem legborzalmasabb háborújának, legelkeserítőbb mészárszékének összehozása a „tépázott arszlán”, Pál téblábolásával a budapesti éjszakában maga is olyan merész, annyira meghökkentő, hogy nem is hiszünk a szemünknek. Mert hát elhiggyük ezt az összefutást? Adottnak vegyük, vagy éppen feladatnak?
Idő: Paulus hadjáratáról pontosan, napra tudjuk (máshonnan), Pál bóklászásairól nem (csak sejtjük: kilencvenes évek vége). Mindkét idő egyenesen halad előre, vissza- és előretekintés nélkül, de mindkettő széttördelt, hol megáll, kimerevedik, hol nagyot ugrik előre. Königsbergben összetorlódik: Pál a múltat keresi (vagy ha nem keresi, akkor is belebotlik), de ez alig visszakereshető, átírt és szétrombolt, átépített és lebontott múlt. Tér: mindkét Pál befutja a közép(kelet)-európai teret, Paulus Sztálingrádig hatol, Pál központja Bp., onnan Drezdáig, majd Kalinyingrádig szalad (és Bp.-en is körbe, összevissza, a belvárostól Újlipótvárosig és Lágymányosig). Kijön ebből valami? Fejtegetni?
Hangok. Soha nem lehetünk biztosak abban, hogy ki beszél: az idéző- vagy gondolatjellel jelölt párbeszédek vagy megszólalások mellett vannak nyilvánvalóan „más” hangok is. Mindenekelőtt az elbeszélőé, aki olykor kommentálja az eseményeket, beavatkozik vagy beavatkozásra buzdít, értékel és leír, s aki egy helyen mint a történet kiötlője-elmondója a „Térey” nevet kapja („Jusson eszedbe Térey, / ki Pál lépteit mérte ki” – II. 69.), ez a „Térey” másutt a főszereplő ismerőse (a Ráckertben Pál kóser szilvát iszik vele – IV. 17., majd újra találkoznak a Tütü Tangóban – IV. 45.). (Pál a Termann Műveknél dolgozik – Termann Téreynél másutt főszereplő-alteregó[?].) Az elbeszélő néha a XIX. század klasszikus távolságtartó szólama, aki felfedi saját alkotó-mozgató tevékenységét; máskor úgy szólal meg, mint aki csak elmondja azt, ami történt; megint máskor beleszól, vitázik, és kérdez vagy válaszol; megszólítja hőseit.
Hangok hallatszanak tehát mindenünnen, katonai nyelven, számítógépes nyelven, költői nyelven, pesti köznyelven, az udvarias társalgás nyelvén, olykor még más nyelveken is: jiddisül, németül, angolul, oroszul, héberül. Ezek olvadnak össze (vagy inkább: ütköznek egymással) minden egyes mondatban akár többszörösen is... és akkor ide jönne egy rész az intertextualitásról, kidolgozni!
Intertextualitás. Nagyon nem kellene komolyan venni, vagy nem úgy. Egészen más jellegű szövegköziségről van szó, mint például Esterházynál: ha valahol igaz az, hogy a magyar irodalom új generációnál (ne nevezzük őket posztmodernnek, juszt se!) az intertextualitás nem a nyelvkritika fegyvere, hanem felhasznált anyag, akkor ez Téreynél igaz (és kevésbé az Garaczinál). Vagyis. A Paulus telis-tele van idézetekkel, nyíltabb vagy rejtettebb utalásokkal, hivatkozásokkal és célzásokkal. Akkor is mások hangján szólal meg, amikor (véli az olvasó) saját hangján is beszélhetne – mit akar ezzel? A más szövegek felhasználhatóságának jelzésével (s az új kontextusba helyezésével) kockára teszi, kétségbe vonja, kihívja, kineveti, lerántja az eredetit? Valami olyasmire utal, hogy mindent elnyel az ő bendője, s lássuk, mi lesz abból, ha magáévá teszi a magyar költészeti hagyományt (Puskinról és a Bibliáról nem is beszélve)? Így kritika alá veszi a nagyképű, megszentelt, kőbe vésett Múltat? S ugyanígy: a szólamok sokasága érvényteleníti, kioltja egymást? Latra veti a nyelvet, hülyét csinál sokféleségéből? Gúnyos mosollyal felmutatja-e: így csalnak, így húznak csőbe, így vezetnek tévútra?
Nem.
Térey számára minden alapanyag, és a nyelvek, szólamok, szövegek egymás mellé állítása az építményt szolgálja, nem az anyag teherbírásának vizsgálatát. Azért beszéli bármelyik költő nyelvét vagy bármelyik társadalmi csoportét (és bármelyik korét), mert ez adódik, mert használhatónak látja, mert az éppen oda kívánkozik – nem akar feltétlenül kifelé, művén túlra mutogatni (akár a nyelvek, akár az irodalom világára). Ha Adyt vagy Pilinszkyt idézi, az csupán azért van, mert ők épp olyan mondatokat írtak, amire neki azon a helyen szüksége van; nem baj, ha az olvasó átéli a felismerés örömét, de ennél talán nem kell továbbmennie. A szöveg így elhelyeződik más szövegek (nyelvek) hálózatába, kivet megannyi apró horgonyt, anélkül, hogy akár közelebb akarná húzni magát valamelyikükhöz, akár fel akarná sérteni valamelyiket.
Körök, gyűrűk, szerkezet. Maga is intertextus: Wagner (lásd pl. VIII. 22.), (egy lábjegyzet: nem Tolkien!), de persze főleg Dante. Alapvetően jól eligazít, ezért úgy látszik, mintha szépen leképezné a szerkezetet, ugyanakkor a függelékben közölt három rajz mintha túlbonyolítaná, összetettebbnek láttatná, mint amilyen. Lehet, hogy ez is komolytalan, vagy legalábbis finoman félrevezető? A körök nyilvánvalóan nem zárulnak be (de hát Danténál sem!), Pálnak és Paulusnak ettől (például attól, hogy folyók tagolják a történeteket, hogy a két történet bizonyos szabályszerűség szerint váltja egymást stb.) még nem lesz komolyabb köze egymáshoz. Vagy talán arra kellene felfigyelnünk, hogy Pál története elejének Dunájára a történet végének Pregoljája rímel, míg Paulusnál az Elba az Elbára? Hogy a „német” történet Németországból indul, és ott is zárul, míg a „magyar” Königsbergig vágtat?
M0-ás körgyűrű (pl. VI. 1.), diszkosz (VI. 46., IX. 53.), körkörös védelem (V. 8.), gyűrű (V. 32., VI. 46.), és a többi: mihez kezdjünk ezekkel? A történetek szerkezete nyilvánvalóan nem körkörös. A pálfordulást – noha fordulat – éppen nem a körszerűség, hanem a megtört egyenes írhatná le. Hogy be vagyunk kerítve? Rossz körökben forgunk?
Irónia, vicc, félrevezetés. A Paulus annyiban semmi esetre sem ironikus, a hadvezér és rendszergazda története egymást valami módon kikezdené, hogy a „maimagyar” valami módon lerántaná, kioltaná a világháborús-nagybetűs Történelmet, vagy hogy az utóbbi rávetülése az előbbire még kisszerűbbnek és nyomorultabbnak mutatná a nagyon kisbetűset. Nem. Paulus tábornok története és a számítógépes Pálé egyaránt kerek (!), egyik szereplő sem válik mulatságossá, noha vannak gyengeségeik, hiúságaik, tévedéseik és félreértéseik. De egyikük sem (és az egyik szál sem) válik súlytalanná. Térey (egyik) fantasztikus teljesítménye éppen az, hogy budapesti történetét úgy írja meg, hogy abban nem válik feltupírozott hőskölteménnyé sem, a couleur locale-ban tobzódó, az utókorra kacsingató híradássá sem, de a lesajnáló, leereszkedő, gunyoros modalitás is hiányzik belőle. Paulus sokkal kihagyásosabb, feszesebb történetét pedig olykor ellenpontozza az ellenálló oroszok „hangja”, itt egymásnak feszülő nagy erők valóban történelmi jelentőségű küzdelme folyik.
Ha van irónia, akkor az a végtelen sok hang, nyelv, szókincs, szólam szabad és játékos egymásba fűzése, az egyetlen érvényes megszólalási mód tagadása: az elbeszélő pusztán látszólagos uralma az elbeszélt (még inkább: mondott) felett. Ez a romosság iróniája; azé az elképesztően keserű történelemszemléleté, amely a königsbergi színben kulminál (s ha valahol, itt fut össze a két szál: a volt Szovjetunióban, amelyen annyiszor „átsöpört a történelem vihara” [fuj! fúj!], hogy az egymásra rakódott rétegek egyikéből sem látszik szinte semmi, a térképek érvénytelenek: folyamatos hadszíntér, összeomlott rendszer).
(Romos maga a szövegtest is: vannak bőven elharapott félmondatok, kimaradnak sorok, eltűnnek egész versszakok, lábjegyzetbe kerülnek kimaradt vagy kihagyott stanzák és sorok [miért? miért éppen ezek? mi a státusuk?], az elbeszélő bizonyos pontokon aggályosan lábjegyzeteli, hogy mit hol és mikor írt, viszont nagyon sok mindent magyarázat nélkül hagy.)
Irónia helyett (vagy talán: amellett) ott vannak a viccek és a folyamatos félrevezetés – amire a rímektől a nyüzsgő kétértelműségeken át, a szövegközi utalásokon át a körkörös szerkezet fikciójáig minden szinten találunk példát. Mert az olvasónak azért végig megmarad az az érzése, hogy nem kell itt mindent olyan véresen komolyan venni; sok kis atelier-tréfa van, csak a beavatottak számára érthető csipkelődés, a mondat néha úgy kanyarodik, hogy a csattanós rím „kijöjjön". Azért van itt nem egy apró hülyeség is. Néha sátáni kacaj, néha csipkelődés, félrék, ilyen-olyan pózok, fontoskodások (a lábjegyzetekben), léhaság és poénkodás. Mintha azt sugallná (ezzel is): építkezünk, hol ezt, hol azt találunk, vályog és kukoricacsutka is bekerülhet a falba.
Kedves Szerkesztők, kedves Olvasók, ennyit szedtem össze a széttördelt és többszörösen kitörölt fájlokból, persze jogos a gyanú, hogy rút fikció mindez – de hát mit számít. Tekintsük ezt első és kétségbeesett nekifutásnak, mély lélegzetvételnek, magnéziumporozásnak, bemelegítő szettnek; lesz még dolgunk a Paulusszal. Megyek is, áthívom Palit, hátha elő tud még bányászni valamit a memóriából. Ha nem: legközelebb újraírom.
Térey János: Paulus. Budapest, Palatinus, 2001., 315 o., 2600 Ft.
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]