Az elmúlt idők vitái javarészt a filmszakmán belüli állami szerepvállalás mértékéről és módjáról szóltak, illetve arról, hogy milyen típusú piaci szabályozást kell és lehet bevezetni. Akadt, aki a komolyabb állami szerepvállalás, és akadt, aki az erősebb piaci kontroll mellett érvelt. Ez a mostani koncepció elsősorban arra koncentrál, hogy az állam milyen módon tudja fejleszteni, illetve támogatni a magyar filmszakma intézményrendszerét.
Az állami szerepvállalás mértékéről és a privatizációról nagyon divatos dolog vitatkozni egy átalakulóban lévő gazdaságban. Túl sok minden vitatott és homályos ezen a területen. A kultúra finanszírozásának kérdése különösen ingoványos terep. A politika számára amilyen hálás, olyan veszélyes is lehet bármely pillanatban. Őszintén szólva a legtöbb esetben a döntéshozóknak – pártállástól függetlenül – fogalmuk sincs, hogy mit kéne tenni. Folyamatos improvizálás folyik. Jó lenne megtanulni és gyakorolni az intelligencia etológiában használatos egyik definícióját. Varela szerint: „intelligens egy rendszer, ha viselkedése elősegíti megszakítatlan létezésének folyamatát”. A magyar kultúrában ez egyelőre keservesen, döcögve megy nekünk.
Az átalakulás aránylag a legszerencsésebben a könyvkiadásban zajlott le. Úgy néz ki, hogy ez a terület lábra állt, működőképes lett, és bár sok piacot meg olvasót vesztett, valamilyen módon mégis elkezdett működni. Bebizonyosodott, hogy vannak még olvasók, van érdeklődés a magyar írók könyvei iránt, és ezek a könyvek, ha nehezen is, de meg tudnak jelenni. Kulturális területen azonban ez az egyetlen pozitív példa. Ez is azzal függ össze, hogy nagymértékben sikerült növelni a kínálatot. Az összes többi szféra átalakulóban van, vagy átalakulóban kellene hogy legyen, de leginkább toldott-foldozott állapotban van, és lassan csúszik a lejtőn lefelé, a kínálat, a választék szűkül, szegényedik... A színháztól az operaházon keresztül a hangversenyzenekarokig legalábbis ez látható. Az elmúlt tizenegy év alatt sem átfogó kulturális működtetési koncepció, sem pozitív gyakorlat nem jött létre. Valószínűleg a világban mindenütt hasonló a helyzet, de mi talán jobban érezzük, mert már a bőrünket égeti, hogy teljes tanácstalanság áll a háttérben. Értelmiségi részről, az alkotók részéről és a politika részéről egyaránt: nálunk itt valahogy minden összejött. Kis ország, nagyon speciális nyelvvel, tehát fontosnak, nemzetfenntartó jellegűnek kell tekintenünk a nyelvet és a kultúrát, viszont mindezzel együtt nagyon szűk a piac. Közhely. Persze. Mégis, itt valami olyan modellnek a kialakulására van szükség, amire másutt nincs is nagyon példa. Részpéldákat – mondjuk Dániát – mindenki mindig emleget. De hogy a jelenlegi helyzetben, az adott emberanyaggal és kulturális örökséggel mit kellene mozgásba hozni, arról szerintem senkinek sincs programja, koncepciója, vagy még rosszabb, mindenkinek van egy koncepciója. És akkor ez ugyanaz. Ez a mi kulturális örökségünk a rendszerváltás óta. Akármilyen liberális gondolkodású valaki, be kell lássa, hogy ilyen kis országban soha a büdös életben nem tud önmagában életképes piacot létrehozni. A közpénznek szerepet kell játszani a kultúrában. Ide nem lehet áthozni a privát tőke-állami tőke ellentétet, ami az iparban egészen másképp van jelen. Tudjuk, hogy az állam nem jó tulajdonos. Most mégsem ez volt a fő problémánk, hanem az, hogy a koncepciók igen sokat változtak az évek alatt.
Ez a mostani koncepció sem biztos, hogy végleges. Az alapokon azonban nem szeretnénk módosítani, mert nagyon széles konszenzus áll mögöttük. Ráadásul az derült ki az elmúlt időben, hogy az alapproblémákat semmilyen közgazdász nem látja át, ezt a szakmának kell megszülnie, méghozzá úgy, hogy a szakma minden ágának véleményét figyelembe vesszük. Nem pusztán a demokrácia miatt, hanem egyszerűen azért, mert ez egy végtelenül bonyolult terület. Ez a széles konszenzus azért jött létre, mert kiderült, hogy nem lehet a szakmát külön kezelni, külön darabokba, külön részletekre választani. Most a gyártást és a mozit, a terjesztést és az előkészítést, az archiválást – az egészet együtt, egyszerre próbáljuk kezelni. Nem úgy, hogy erre adunk pénzt, a másik meg valahogy majd megél, mert eddig így ment.. Most pontosnak kell lennünk, és meg kell szabadítanunk a témát a saját súlyától. Fel kell ismerni, hogy a mozgókép művészet/ipar, az egész egy kultúrkör, egyetlen összetartozó gondolati, alkotói és ipari konglomerátum, amit csak teljes egészében lehet mozgásba lendíteni. És a fő probléma most az, hogy az alapok hosszú elértéktelenedése, az állóeszközök tönkremenetele és a bekerülő pénz csökkenése olyan mértékben elrohasztotta a szakma ipari, emberi hátterét, hogy azt újra be kell indítani. Kurblival, vagy önindítóval be kell rántani a motort.
A kilencvenes évek elejéhez képest, amikor felállt a Magyar Mozgókép Közalapítvány, a filmszakma a közvetlen állami támogatása a töredékére csökkent. Ez a koncepció az eredeti állami támogatási arányokat próbálja visszahozni és újrastrukturálni?
A támogatás először 800 és 900 millió forint között volt évente, és ez emelkedett fel 1,1 milliárdra. Tizenegy év alatt. A koncepcióban szereplő évi 12-13 milliárd körüli támogatást igény elsőre talán soknak tűnik, csakhogy ennyivel változtak egyébként az árviszonyok az elmúlt évtizedben, tehát a valorizáció követéséről van szó. Látszólag ma is ugyanannyi játékfilm és dokumentumfilm készül, mint a kilencvenes évek elején. Tönkrement azonban a köztévé, ami gyökeres változás. Ebbe nem akarok belemenni, mindenesetre ez azt jelenti, hogy hiányzik évi hatvan-hetven televíziós film, harminc-negyven színházi közvetítés, a képernyőről gyakorlatilag eltűntek a költészeti műsorok, a természettudományos műsorok, eltűntek a dokumentumfilmek. Helyettük a televíziók megteltek olyan műsorokkal, amikbe nagyon sok pénzt fektettek be, mégis nagyon kevés ember dolgozik bennük, a kulturális hatásuk pedig tökéletesen egy irányba megy – maradtak a kvízműsorok, az összes többi műfaj eltűnt. Filmet sem gyárt semelyik tévé, holott az esti főműsoridőben általában filmek vagy vetélkedők mennek. A közszolgálati televízió most évi két filmet produkál, a többit pedig valahonnan vásárolja, általában régi filmet, olcsón, vagy az archívumát éli fel.
Ha már belefutottunk a gyártás kérdéseibe, akkor kezdjük ott a koncepció szétszálazását. A tervezet a magyar gyártású televíziós filmekre és sorozatokra is kiterjed. Ez az egyik pont, ahol a törvény átfedésbe kerül a médiatörvénnyel is, ami nyilván további problémákat vet fel – de ezt most hagyjuk. A kérdés egyrészt az, hogy a játék, dokumentum, animációs és televíziós filmekre jutó pénz milyen csatornákon kerül elosztásra, másrészt, hogy az évtizedek óta külön utakon járó filmes és tévés szakma számára új struktúrát kéne felállítani...
Ez így nem választható külön. A magyar mozgóképszakma ebből a szempontból egységes, már réges-régen lezajlott a vita, hogy ki tévés, ki filmes. Tulajdonképpen ugyanazok a kulturális, technikai és művészi képességű emberek csinálják hol képernyőre, hol mozivászonra, hol videóra a műveket. Ha csinálják. Ha csinálhatják. Eltűnt, leépült a háttérbázis és a szakembergárda, nagyon sok ember vesztette el a munkahelyét. A mozgóképszakma mozgásba hozása nem egyszerűen azt jelenti, hogy több filmet csináljunk, vagy a rendező kapjon több pénzt, ez totális hülyeség, hanem azt, hogy az óriási szakembergárda tudása, és egyáltalán az, amitől ez az egész dolog újra, úgymond csillogóan szép és gazdag kiállítású lehet, lábra tudjon állni, ne vesszen el, sőt, szülessen újra. Most a dolog ott tart, hogy ma négy embert ismerek, aki egy színházi közvetítést le tud vezetni, és abból csak kettő dolgozik. Több nincsen már, nem is nevelődött ki, és nincs is a magyar színházi előadásoknak – hiába tartják őket korszakos jelentőségűnek – megfelelő dokumentációjuk. Márpedig erre nincs politikai magyarázat, nem létezik, hogy ezt valaki meg tudja védeni, hogy miért történt így.
A televíziókból hiányzik a kiszámítható, rendszeres kulturális programrendszer. Holott az emberek egyre kevésbé és egyre kevesebbet olvasnak. A magyar nyelvű kulturális információ – amennyiben nem beszélsz más nyelven – jórészt a televízióból jut el hozzád. Közben ami audiovizuális produkció el is készül, annak csak az egytizede jut el a nézőhöz. Ez a pazarlás megengedhetetlen.
Annak idején Molnár Piroskától kezdve Latinovits Zoltánig át a nagy öregekig a színészek zöme televíziós filmekben lett ismert. Gondoljunk a Fekete várostól kezdve az összes irodalmi adaptációra, azt, hogy alig van magyar dráma vagy sikeres kisregény, aminek ne lenne tévés adaptációja. És amikor a harminc év körüli színészek a filmgyárban a kamera elé kerültek, alig volt köztük olyan, aki mögött legalább harminc-negyven komoly tévészerep ne állt volna.
Máig lassan két generáció nő úgy fel, hogy nincs kedvenc színésze, kivéve ha a tévébemondókká váltakat nem tekinti annak. Pedig a mozi ebből született, a mitológiájához hozzátartozik. Kell, hogy az embereknek kedvenc könyveik, történeteik, sztárjaik legyenek, akkor is, ha az értelmesek egy része úgy érzi, hogy ezek olcsóbb dolgok, mint amit ő szeret. Magánügy. De most tíz évig színészek helyett nem tudtunk adni, csak tévéműsor-vezetőket. És ennél kínosabb bizonyítványt nem látok, amit kiállíthatott magáról egy ország, ahol amúgy tehetséges színészek vannak. Folyamatosan tudtuk biztosítani az új és új tehetségek megjelenését – ezek az emberek azonban nem kerülnek közönség elé. Nagyon furcsa kulturális változás ez. Miért hozunk létre mi ilyen abszurdot? Mi van itt? Miért? Ennyire törvényszerű, hogy lefagyjon a gépezet? Dehogy! Nem indokolja semmi. Semmi okunk nincs rá, hogy ebbe belenyugodjunk... Azt kérdezed, mit várok a mozi, a film, a tv újjászületésétől? Mit kellene megtanulnia a kultúra finanszírozásnak? Megint csak a modern biológiával tudok válaszolni: az, hogy hol és mennyiben kell beleavatkoznunk az önreplikációba, annak a kérdése, hogy a létrejött egyedek láthatóan az anyaszervezet életképességét javítsák.
Csakhogy mostanra radikálisan megváltozott az audiovizuális kultúra. Nemcsak a kereskedelmi tévék miatt, hanem egy csomó más hordozó következtében, és kérdés, hogy lehet-e egy tíz-tizenöt évvel ezelőtti struktúrából átemelni pilléreket egy mostani, teljesen más elven működő világba?
Én abszolút nem értem azt, amikor elkezdik magyarázni, hogy megváltozott a kultúra. Mi az, hogy megváltozott a kultúra? A televíziók egy része nemzetközi standardokat kezdett el megvenni. Máshol is vannak a világon kereskedelmi televíziók, de ettől még nem változott meg egyik ország kultúrája sem. Ide a kereskedelmi televíziók ugyanazokat a műsorokat hozzák, amiket Németországban, Angliában, vagy bárhol láthatunk. Erre mégsem lehet ráfogni állandóan mindent. Nem lehet mondani, hogy a kulturális helyzet változott meg. Dehogy változott meg! Ezt olyan emberek mondják, akik igazolni akarják a jelenlegi szituációt. Attól még az angol nép kultúrája nem változott egy centit sem, hogy beindult a kereskedelmi televíziózás – ne vicceljünk! Az változott meg, hogy a televízióban most ezt kapod. És? Mit tudsz mellette csinálni? Mit tudsz mellé tenni? Mindenki tudta, hogy ide fogják hozni a kereskedelmi tévéket. Amikor a McDonald’s étterem idehozta a hamburgert, egy ideig válságba kerültek a magyar kiséttermek, aztán beindult egy másik folyamat, most egyre több étterem van, és csak a diákok járnak a hamburgerre, meg azok, akik rászoktak, vagy nincs másra pénzük. De egyébként az összes többi más étterem is tömve van. Tehát nem megváltozott a kultúra, hanem úgy, ahogy van, el van rontva. A Magyar Televízió nem tudott kitalálni és létrehozni semmit. Az RTL bejövetelétől összeomlik a magyar kultúra? Ez egy nevetséges tréfa. Itt arról van szó, hogy nem is törődtek ezzel a kérdéssel, hanem ráálltak arra, hogy a magyar televízió csak politizálásra való. A politika pedig arra, hogy egymást marják. Semmi másról nem hallunk tíz éve. Ha kinyitod a magyar televíziót, el is megy tőle a kedved.
Ez a mostani filmtörvény-koncepció több ponton is fedésbe kerül a médiatörvénnyel. Fennáll a veszélye annak, hogy ez nehezíti az elfogadást, elvégre a médiatörvény módosításáról évek óta nincs politikai egyetértés.
A médiatörvény! Ennél a fantomnál szokott megállni mindenki fantáziája. Látjuk, hogy a politika hat-hét éve nem tud mit kezdeni a saját törvényével, ebből kifolyólag kénytelenek vagyunk egy olyan javaslatot kidolgozni, ami megáll a saját lábán is. Például a tévéfilmek ügyében. Azt mondjuk, hogy a mozgóképiparba kerülő pénz egy részét fordítsuk tévéfilmek generálására, tehát hozzunk létre egy egyeztető tanácsot, mert az agyrém, hogy az ORTT-be befolyó pénzek soha senki által nem egyeztetett módon hol bekerülnek egy pályázati szisztémába, hol nem, azt pedig végképp nem tudni, hogy minek az ösztönzésére írnak ki éppen pályázatot... Ezek hihetetlen ad hoc jellegű ügyek, ugyanilyenek a zsűrik, és ugyanilyen az, hogy mi lesz ezeknek a műveknek aztán később a sorsa. Pénzek valóban bekerülnek, el is tűnnek, és nem látjuk, hogy egy-két kivétellel komolyabban létrejövő mozgást generálnának. Sem a televíziók műsortervében, sem a kulturális piacon nem mondhatom, hogy lényeges tényező lenne az a film- és műsorcsomag, ami a kereskedelmi televízióktól befolyt pénz alapján az ORTT vagy a minisztériumi pályázatán létrejött. Nem létező, nem kiszámítható kulturális árubővítés-választás zajlik, nincs kulturális értékrend, amire üzembiztosan lehetne számítani – csak a káosz. Ezért kellene létrehozni egy tanácsot, ami összehangolja a televíziók, az ORTT és a Magyar Mozgókép Közalapítvány támogatási rendszerét.
Nem törvényszerű, hogy itt kellene tartanunk. Épp azt kellett végiggondolnunk, hogy ezen a helyzeten miként lehet javítani. Ehhez állami pénz kell, mert egyelőre Magyarországon nincsen magántőke. Minden próbálkozásunknak eddig az volt az eredménye, hogy nincsen rá se jogszabály, se precedens, de ötlete sincs senkinek, hogy miként lehet és érdemes beengedni a magántőkét a kultúra területére, és hogy térülhet meg a befektetés ezen a kicsi piacon. Valószínűleg nemzetközi koprodukciós együttműködés hozhat be pénzt. Európában az a tendencia, hogy a filmek minimum ötven százaléka különböző országok koprodukciójában születik.
És ehhez kéne a hazai filmgyártás infrastruktúrájának a radikális fejlesztése?
Igen. Egyelőre nem hogy versenyhelyzetben nem vagyunk, de még csak partnerei sem vagyunk ezen a téren senkinek. Mindenütt válságot emlegetnek, hogy a hollywoodi film lesöpri az európait, és ezért az amerikai filmet próbáljuk meg szankcionálni, adóztatni. Csakhogy időközben rájöttek az európaiak is, hogy az egyetlen lehetséges dolog a kesztyű felvétele. Nem az amerikait kell szankcionálni, hanem az európai és a hazai filmgyártást kell fejleszteni.
Ténykérdés, hogy igenis van igény filmekre. Magyarországon tele vannak a mozgókép- és médiaszakok. A gyerekeket nagyon érdekli a film, a mozgókép, és sokkal kevésbé olvasnak. A fiatalok nagyrészt a mozgóképen keresztül jutnak a kultúrához. (Hozzá kell tennem, azon a nyelven beszélnek, amit a filmekből tanulnak, és nem azon, amit a magyarórán. Magyarul is azzal a rossz magyarsággal tanulunk meg, ahogy az amerikai filmeket lefordították.) Ehhez képest mi nem tudunk filmeket vetíteni. Akkor meg miért beszélünk egy olyan kultúráról, új és új terméket előállításáról, amikor az elmúlt öt-hat-hét-nyolc-tíz év filmjeit sem tudjuk lejátszani. Nem veheted őket elő, mert nem olyan szerződéseket kötöttek, nincs olyan hálózat, ami ezeket keringetné, és két-három év lejártával ezek a filmek eltűnnek, a producerek már nem adják oda a híres alkotó műveit, videón már nem jelenik meg, DVD-n vagy kiadják, vagy nem, de hogy te moziban levetíthess egy Fábri- vagy Greenaway-sorozatot adiákoknak, ez ma egész Európában megoldatlan. Üres könyvtárakban beszélgetünk éppen futó filmekről, vagy olyanokról, amiket most még egy évig lehet látni. Ez a riasztó valóság.
A választék annyira szűk, a hozzáférés pedig annyira nehézkes, hogy a minőségi audiovizuális kultúra szinte már nem is része az életünknek. Milyen étkezési és fogyasztási kultúráról mernél beszélni, ha csak minden negyedik faluban lenne közért? És véletlenszerűen tudnád meg, hogy egyébként milyen konzerveket lehet kapni, és a többiek mit esznek? Ezt senki nem próbálja a néző oldaláról megközelíteni, hanem csodálkozik, hogy milyen kulturáltak vagy kulturálatlanok az emberek. Bővíteni kell a választékot, radikálisan emelni kell az elkészült művek számát, és meg kell teremteni a lehetőséget, hogy ezek a művek eljussanak bárhova, levehesd őket a polcról, amikor szükséged van rájuk. A kínálat szélesítése természetesen nemcsak a magyar filmekre vonatkozik.
A koncepció szerint minden magyar film minimum öt kópiával és fix forgalmazási támogatással jelenhetne meg a piacon. Ezt egészítené ki a hároméves mozirekonstrukciós program, aminek a célja, hogy mondjuk ötven vidéki városban újra legyen hazai filmeket és művészfilmeket játszó vetítőhely.
A magyar mozipiac teljesen fejre állt az elmúlt öt évben, részben a multiplexek megjelenésével, részben amiatt, hogy vidéken szinte felszámolták a mozihálózatot. Az elmúlt évben egyetlen példát láttunk arra, hogy mozit újra megnyitottak: az Urániát az amúgy is túlterhelt Budapesten, iszonyatos pénzből, másfélmilliárd forintos felújítás után – és ez a mozi nem tud igazán működni. Mi a garancia arra, hogy vidéken megfordul ez a trend, és például olyan nagyvárosban is, mint Győr, Miskolc, vagy Szeged, a városszéli multiplex mellett a művészmozik is meg tudnak majd élni?
Garancia nincs, semmire. Azon a véleményen vagyok, mint az űrbiológusok, akik a földön kívüli élet problémáit kutatják: „Ne azon vitatkozzunk, hogy van-e vagy nincs, hanem keressük meg!” Ehelyett az elmúlt évek pazarlása… Az Uránia mozi, úgy ahogy van – a felépítése és menedzselése – a sztálinvárosi kohóhoz, és egyéb, effajta hangvételű vagy stílusú projektek közé tartozik. Rongyrázás a maximumig. Egy olyan teret, ami erre nem alkalmas, nem a mai technikára találták ki, másfélmilliárdért átalakítani – politikai hepciáskodás. Csak azért történt, hogy megmutassuk, a kőből is vizet lehet fakasztani. De itt is az volt fő baj, hogy a csúcsprodukción és csúcsprojekten kívül le lett szarva a többi. Az egész vidéki mozihálózat szóba sem került. Mi három és félmilliárd forintról és ötven vidéki moziról beszélünk.
Ezt a mozihálózatot nem úgy kell elképzelni, hogy van egy terem, és kész. Aki így képzeli, az rosszul csinálja. A mozik nemcsak vetítőhelyek, hanem videó és DVD-kölcsönzők, kávézók, kulturális találkozóhelyek. Akármelyik vidéki városban a fiataloknak kedvenc helyeik vannak. Nem? Az iszonyú nehéz erővel fönntartott művész mozik ilyen kedvenc helyek kamaratermeiben működnek, ahova a srácok egyébként sörözni, dumálni, biliárdozni járnak. Többfunkciós terek kellenek, de legalább ilyen fontos a kényelmi szint. Tudomásul kell venni, hogy a mai fiatalok vacak székeken, rossz körülmények között nem fognak filmet nézni, mert máshogy nőttek fel. Még a szegényebbje is. Olyan körülményeket kell biztosítani, mint a multiplexben, hogy kényelmes fotelben, jó minőségben, nyugodtan tudjuk nézni a filmeket. Mindenütt szükség lenne legalább egy jó minőségű DVD-teremre is, ugyanis ma már egy kisteremben moziminőségben lehet DVD-t projektorról vetíteni, ráadásul komoly nemzetközi filmválaszték áll a rendelkezésre. Ebben az értelemben a dolgot nem látom olyan veszélyesnek: vannak lelkes emberek, vannak felújítandó mozik, és megvan az igény is. Ezek nélkül nincs értelme a mozgóképtörvénynek.
Ha egyet tudunk érteni abban, hogy a mozgóképszakma minden területére kiterjedjen a törvény, ha a kormány és a Parlament meri vállalni a döntést, akkor következhet az ütemezés egyeztetése. Elképzelhető, hogy mondjuk négy év alatt jussunk el a 13 milliárd forintos támogatásig. Az a fontos, hogy ha kevesebb is az összeg, az egyes részek közötti arányokon nem szabad változtatni, mert a szakmai konszenzus alapja, hogy ezek az arányok hozhatják működésbe a rendszert. De arra várunk, hogy az alapvető politikai döntés meglegyen.
Azért is kell törvényben szabályozni mindezt, mert kiderült, hogy rengeteg jogszabály módosítására van szükség. A filmszakmában nagyon bonyolultan függ össze kultúra és ipar, a magyar jogalkotás pedig nagyon nehezen fogja ezt összehozni. Embertelen munkára van szükség a kodifikációs részben, és ha tényleg ennyi pénzt kell majd beleölni, akkor nem lehet ad hoc jogszabályokkal uli-bulizni, mert rablás a vége, szó szerint. Tudnunk kell, hogy mit miért csinálunk. Senki nem hajlandó ezt a jogalkotó munkát elvégezni, ha nem törvény megszületéséről van szó – egyetlen jogász sem hajlandó azért dolgozni, hogy egy rendelet elkészüljön.
Azt szeretnénk, hogy egy létező és törvényesen működő országban egyszer és mindenkorra leszögeznénk, hogy az embereknek szükségük van minőségi mozgóképkultúrára, és ebben a mindenkori kormánynak komoly felelőssége van. Egy lerohadt iparág pillanatnyi állapotáról van szó, és az eddigi tapasztalataink rosszak. Ahol a szakmának nincs befolyása – nem az anyagi, hanem a szakmai fejlesztésre vagy megőrzésre – ott elherdálják a dolgokat. Nagyon álszent dolog volt azért bezárni és abbahagyni mindent, mert ez volt a legegyszerűbb megoldás, és amúgy sincs garancia arra, hogy működik! Hát persze, bele kellett volna fektetni pénzt meg energiát, ki kellett volna alakítani egy filmcsere-hálózatot és így tovább. Az volt egy csomó ember érdeke, hogy ezt lerohadva lebombázzák. Így ment tönkre a filmgyár, így ment el a pasaréti műterem. Az ÁPV Rt. nem volt jó gazda: a filmvagyon vagy a filmhez kapcsolódó vagyon a legteljesebb elértéktelenedésen ment keresztül. Mi most nem államosítani akarunk, hanem azt mondjuk, hogy a még meglévő vállalatokat tessék a szokással ellentétben följavítani, működőképessé tenni, aztán majd beszéljünk arról, hogy érdemes-e behozni magántőkét...
Ha beindul egy fejlesztési vagy tőkeinjekciós folyamat, az ÁPV Rt.-vel együtt ötven-ötven százalékos alapon létre kell hozzunk egy közös vagyonkezelési társaságot. Az egyes vállalatok fejlesztési irányába a szakmának beleszólása kell legyen. A mai világban az egyik legbonyolultabb és legkiszámíthatatlanabb ágazat a mozgóképipar. Főiskolás koromban volt egy tanárunk, bennünket optikára tanított. Az volt a víziója, hogy az egész filmgyártás öt éven belül át fog állni a hetven milliméteres technikára. Akkor készült a Ben Hur és hasonló szuperprodukciók: úgy tűnt, hogy ez a jövő. Nagyon sok gyár állt át a 70 mm-re, tönkre is mentek, mert másfelé ment el a dolog. Itt pillanatokon belül változik a piac és a technika fejlesztési iránya, és nagyon nagyot lehet bukni. Piszok kemény szakmai és anyagi kérdések ezek. Milyen gépekkel szerelsz fel egy jövendőbeli hangosztályt? Milyen vágási technikára állsz át? Mit tudsz nyújtani Pozsony, Prága és Bukarest között? Milyen labortechnikára van a szakmának, vagy az idejövő bérmunkáknak szüksége? Nem hiszem, hogy létezik a szakmát belülről nem ismerő emberen kívül olyan pénzügyi zseni, aki ezt meg tudja mondani. Ezért akarunk olyan fejlesztési irányzatot, olyan központi vagyonkezelést teremteni, ami a szakma beleszólását, súlyát biztosítja.
A mostani koncepció két olyan kérdésre is választ ad, ami az elmúlt évtizedben a szakmai viták középpontjában állt. Az egyik az 1948 és 1987 között készült magyar játékfilmek tulajdonjogainak a kérdése, melyek a javaslat szerint mostani gazdájuktól, a MOKÉP-től átkerülnének a Magyar Nemzeti Filmarchívumhoz. A másik a mozijegyadó, mint lehetséges külső pénzforrás: a kerekasztal-koncepció nem javasolja a mozikat jelenleg terhelő 15%-os elvonás növelését.
A filmjogokat rendezni kell, mert hihetetlen zavaros területté vált, mint annyi minden attól kezdve, hogy elkezdődött a rendszerváltás. Az Archívumban nagyon komoly munka folyik. A film természeténél fogva a kópiákat húsz-harminc évenként restaurálni kell – ez nagyon bonyolult és drága szakmunka. Az emberiség filmkincsének nagy része mindig változó technikán és változó nyersanyagon van, világszerte hatalmas elmék törik a fejüket a megőrzés és felújítás kérdésein. Ebbe valamilyen módon pénzt kell beleölni, és nincs olyan normális agy, aki ne azt mondaná, hogy az archiválás és az archívum számára kéznél lévő filmek összetartoznak. A filmjogok kérdése és a kópiák állapota szorosan összetartozik. Nem a mostani MOKÉP problémája, hanem nagyon-nagyon régi szocialista hagyomány, hogy a filmjogok mégis másutt vannak – nem a MOKÉP ellen beszélek tehát. Nagyon nagy szükségünk lenne több terjesztővállalatra, pont ezért, hogy minél több helyre, minél több formában jussanak el a filmek. És itt érünk el a második kérdéshez, a mozijegyadóhoz. Úgy látjuk, hogy ennél több terhet nem bír el, tehát drágább nem lehet a mozi. Azt a vitát, hogy 15 helyett 17 százalék legyen az elvonás, nem éri meg lefolytatni. Még egyszer elismétlem, mert ez a lényeg: azt szeretnénk, hogy az NKÖM és a Pénzügyminisztérium egyetértésével egy kormányülésen ezt a koncepciót vitassák meg, és döntsék el, hogy milyen volumenű támogatást, milyen ütemezésben hajlandó törvénybe foglaltan erre a területre adni a magyar kormány. A lényeg a döntés, hogy a tizenegy éves csend megtörhet-e vagy sem, és hogy ezt törvénybe hajlandó-e valaki foglalni. Utána jöhetnek a részletkérdések.
A tervezetben nemcsak a támogatásról van szó, az igények mellett szerepel benne az is, amit a szakma „vállal”. A korábbinál több nézőt, minőségi választékot. Ezzel függ össze a mostani struktúra megváltoztatása is.
Ez a szakma részekre van osztva. Ha ilyen sok filmet akarunk elkészíteni, akkor szükség van újfajta szűrőkre és kuratóriumokra is. Ha megjelenik a pénz, akkor megjelenik vele a jelentkezők sokasága is. Szeretnénk fenntartani mégis a demokratikus megítélési szisztémát, és ezért ragaszkodunk a Mozgókép Közalapítványhoz. A kuratóriumi rendszert minden problematikussága mellett jobbnak tartjuk a tanácsok, főinstruktorok vagy főproducerek szisztémájánál. Mégpedig azért, mert kevesebb személyi érdeket tükröz, kevésbé korrumpálható. A jelenlegi gyakorlatokon azonban változtatni kell: közvetlenebb kell legyen a kapcsolat a kuratóriumok és az alkotók között. De legalább ennyire fontos az is, hogyan jut el az ötlet a forgatókönyvig, és közben konzultálsz-e valakivel. Az elmúlt tíz évben megszűntek a műhelyek. Nagyon sok alkotáson látszik, hogy az emberek elszoktak attól, hogy a pénzen kívül másról is, a forgatókönyvről vagy az elkészült filmről is beszéljenek. Néhányan, haverok még megbeszélik, de amióta a filmgyár lényegében megszűnt, a szakma tagjai nem is találkoznak úgy egymással, hogy érdemben beszélgethessenek. A szellemi munka hiánya, a végig nem gondolt és nem konfrontáltatott gondolatok hiánya nagyon látszik a műveken. Nagyon vegyesen van együtt a komolyan vett és az odakent gondolat.
Ennyi könyvet, filmtervet nem lehet másként megszűrni, mint a műhelyek, stúdiók újraélesztésével. Régen is egymáshoz közelálló, hasonlóan gondolkodó emberek tömörültek egy stúdióba, és kezdtek el egymással beszélgetni. Arról a szakmában mindig is volt vita, hogy a stúdiók produkálják, gyártsák is a filmeket, vagy pedig csak szellemi műhelyek legyenek. Hozzám ez utóbbi koncepció áll közel, vagyis a stúdiók ne lépjenek fel produceri szerepben. Egy könyvnek is más súlya lenne a kuratóriumnál, ha tudjuk, hogy tizenöt ember munkája, közös gondolkodása van mögötte.
Ennek a tervnek mégis veszélyei vannak. Egyrészt nincs arra garancia, hogy a tizenöt ember által megdolgozott könyv jobb lesz, mint amit egy vagy két ember egy hét vagy két éjszaka alatt, zseniális lendülettel megírt; másrészt: milyen alapon lehet, vagy lehet-e egyáltalán megkülönböztetni az önállóan, illetve a műhelymunka alapján beadott forgatókönyvet?
Mi most ösztönzőbbnek tartjuk, hogy újra megtanuljunk közösen gondolkodni. Nem mondom, hogy élvezzen preferenciát egy stúdió könyve, mert nincs jó tapasztalatunk a stúdiókkal kapcsolatban, de nagyobb szükségünk van arra, hogy gondolatokban sikerüljön feldolgozni a tartalékainkat és a képességeinket. A szakma egésze a fontos – a filmeseknél mindig a rendezőről meg az operatőrről beszélünk, pedig ez sokkal több ember munkájának az eredménye. Még azt is mondhatom, hogy nagyon sok esetben nem is a jéghegy csúcsa a rendező. Amerikai példát véve: olykor a rendező sokkal kevesebbet számít, mint a vizuális effektusok szakembere vagy a producer. Ez csak a kelet-európai hagyomány, hogy a központi alkotó a rendező. Amúgy nyilván az irodalomból származik, miszerint a filmek is szerzői jellegű művek, tehát valamilyen módon a kezdeményezője, kigondolója, létrehozója és megvalósítója a rendező és az operatőr, a színészekkel együtt. Nálunk hagyományosan a producerek nem megrendelő szerepben tűntek fel, hanem ahhoz próbáltak pénzt szerezni, amit az alkotók kitaláltak vagy szerettek volna megvalósítani. Ez nem lesz mindig így. Reménykedünk abban, hogy kialakul egy olyan produceri gárda, aki jobban érzékeli a közönség elvárásait, és megtalálja hozzá a rendezőket. Ezt régebben úgy mondtuk, hogy „rendelt” filmet tudnak csinálni. Ez alkat kérdése. Kemény évek, kemény viták alatt kell majd kitalálni, hogy ki, mikor és milyen szempontok alapján szóljon bele egy tervbe, egy filmbe. Ezeket a vitákat eddig elkerültük, mert az egész szakma nyomás alatt volt. Megtettük a magunkét a politika elleni csatában...
Épp erről is van szó. Könnyen lehet azt mondani, hogy a filmszakma megtette a magáét, és most a kormányváltás után az előző ciklusban betöltött ellenzéki szerepért meg is kapta a nyolcszázmillió forintos gyorssegélyt, magyarul a „jutalmat”. Ez a cinikus verzió.
Ez nem cinikus verzió. Ez hülyeség. A gyorssegélyt kérő levelet 2002 januárjában írtuk Rockenbauer Zoltán miniszter úrnak. Mivel nem válaszolt rá, megismételtük még egyszer, és amikor erre sem született válasz, nyilvánosságra hoztuk. Nem tudtunk tekintettel lenni arra, hogy választások lesznek, mert ott állt munka nélkül a szakma, nem forogtak filmek – a nyilvánosságra hozatal volt az egyetlen esélyünk arra, hogy megmutassuk: nem mi nem akarunk forgatni, egyszerűen nem kapunk pénzt. Hülyeség ezt egyszerű politikai reagálásnak titulálni. A Zsil-völgyi bányászok bunkóval indultak volna azok ellen, akik ezt megcsinálják velük! Főleg, ha közben felhúznak egy filmpalotát, leforgatnak egy szuperprodukciót és létrehoznak egy operafilmet – mindezt együtt kb. ötmilliárd forintból. Erre tehát volt pénz. Miközben köztudott volt, hogy két tucat produkció elfogadott könyvvel, félig kész forgatással áll, hogy induljon, illetve befejezzen – és amikor nyilvánosságra került a filmszakma levele, az volt a válasz, hogy a minisztériumnak sajnos ezekre nincs pénze… Ezt a helyzetet nem lehetett tovább húzni. Azt kellett mondanunk, hogy tovább nem tárgyalunk. Nincsen miről. Az idén nyáron megkapott pénz tehát valóban gyorssegély volt, nem jutalom!
Most azt reméljük, hogy végre nem politizálnunk kell, és nem politizálni akarnak velünk. Hogy nem kell nekimennünk senkinek. Az elmúlt éveknek annyi haszna volt, hogy kénytelenek voltunk minden részletében átgondolni a dolgainkat. Lehet, hogy eddig mi sem értettük jól ennek a szakmának minden összefüggését, hogy mennyire összetett, mennyire összefüggnek a viszonyai, és kellett hozzá ennyi év, hogy belássuk: a szakma egészét egyszerre és együttesen kell talpra állítani, nem egyes szegmenseit toldozni-foldozni. Lehet, hogy nekünk is korábban kellett volna belefogni ebbe a munkába. Most arról van szó, hogy hajlandó-e a politika is belátni, hogy az ország kultúráját illetően döntő felelőssége van. Olyan elhatározásra, döntésekre van szükség, amely ennek az országnak a kultúráját, a művelődését átfogóan szemléli – nem politikai érdekből, hanem józan gondolkodásból. Most már ideje nem „rendbe” rakni a dolgokat, hanem egy átfogó kulturális mozgást beindítani, amely továbbfejlesztheti önmagát.