„Hold, ki zöld visszfény sürü habjain lengsz
gyönge fátylak közt, belehelt tükörként,
míg körötted tág homorú egednek
csillaga surran,
ó te csipkéken libegő bolyongó
céltalan nagy test, ki magot nem érlelsz,
milyen álmokkal telik ős-magányod
tenger unalma?
(...)
Vágytalan teltség, magas égi bulla,
téged áld minden nesz az éjszakában.
Lényedig vágyó kicsiny áldozásunk
kedves-e néked?”
Weöres Sándor: A Holdhoz
Azt biztosan tudom, hogy a Hold hátsó arca igen jól hall, és azt is, hogy az első arca, a ragyogó, a Föld felé forduló pedig élesen lát. A Hold első arcának minden izgalmas látványra elmélyülnek vértestében a vágatok, a gödrök, összerándul a holdtérképen megrajzolt valamennyi fontosabb ér, közelednek egymáshoz a pattanások, bőrhibák, májfoltok. A Hold hátsó arcának meg olyan füle van, amelyik a lélekből kapja a vért, nem pedig a szívből.
Tudom, és vannak bizonyítékaim is.
Tegnapelőtt például, mikor Tokaji Pista bácsi eltakart a Szabolcs utcában, vagy ahogy ő mondta, egyszerűen kiment alóla a tizenhat sebességes montenbájk bicikli, akkor a Hold hátsó arca az ő rekedtes, nyálas, kormos károgását hallotta meg, nem pedig azt az éktelen dübörgést, amit az állomáshoz vadul közeledő Praha–Bucuresti Eurocity okozott. És ez nem azért volt így, mert az okok általában egy tőről fakadnak, hiszen attól még figyelhetett volna a Hold hátsó arca a kerekek irtózatos zakatolására Pista bácsi jajszava helyett. De ő mégis mindezek mögé hallott. Mi több, azt is tudta, hogy Pista bácsi a szokatlanul nagy zaj miatt takart el, és nem azért, mert már megint a Pedróban írta egész nap a biliárdasztal mellett, hogy mennyi a baj – óránként egy nagy fröccsért, természetesen. Szóval, a Hold hátsó arca ezekkel a történésekkel nagyon is tisztában van, hallja, ahogy most veszem a levegőt, serceg a kezem alatt a toll, és mosolyog, hogy na lám, rám is figyelnek. A Hold hátsó arcának egyetlen csonkasága akad, hogy bizony vak, mint egy talicska homok. Nem elég tehát az a helyzetéből adódó hátrány, hogy háttal van, de még azzal sem vigasztalhatja magát, hogy majd kikacsint a hóna alól, mikor senki sem figyel. A Hold hátsó arca napjában kétszer szól előre a Hold cipóarcának, a fényesen mosolygó első arcnak; ilyenkor faggatja, mit lát. Kegyelmezz, sírja neki, legalább most az egyszer áruld el, hogy milyen. Tegnapelőtt például azt kérdezte, véres lett-e Tokaji Pista bácsi hátsó arca. Nem kapott választ, szokás szerint. De ilyenkor, mint mindig, Fiuménél emelkedni kezdett a tenger szintje. Mikor a hátsó arc könyörgőre fogta, éppen akkor. Dagály, úgy hívják az ilyet a bolgár kalauzok, mert még járnak arra.
A Hold első arca nem kegyetlen.
Nem válaszol, ez igaz, de nem kegyetlen, és nem is pökhendi, de még csak nem is irigy. Süket. Mint egy talicska sóder. Néz a Hold fényes arca, és nem ért semmit. Mert a Hold fényes arca hiába lát, nem ért semmit, és a Hold fényes arcának az is mindegy lenne, ha hallana, mert egyszer hallott az életben, és akkor sem értett meg semmit.
A Hold első arcát akkor nagy megaláztatás érte.
Egy római katona azt kérte tőle, hogy vigye annak az előtte botladozó embernek a keresztjét. Már nem azért, hogy az ő szempontjából baj lenne, hogy az a lator ott a saját halálát viszi, de hát önnek, mondta maró gúnnyal a Hold első arcára nézve a római légiós, ha jól tudom, és már engedtessék meg így fogalmaznom, mégiscsak királya. Azt sikította a Hold fényes arca, hogy nem, és már meg is bánta, hogy egyszer az életben emberként járhat a Földön.
A Hold hátsó arca viszont vakon is ért mindent.
És mikor először látott, akkor látott utoljára is. Egy Mária nevű asszony gyermekét fogta kezébe, bömbölt a csecsemő torka szakadtából, de ő jól hallhatóan azt mondta, hogy „Bocsásd el szolgádat uram, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet.” A Hold első arcát úgy hívják, Simon. Hátsó arcát pedig Simonnak keresztelték. Az előbbi látta már Tokaji Pista bácsit. Az utóbbi ismeri.
- Kultúra [5]