Kertész Imre Nobel-díja új helyzetet teremtett: a holokauszt kérdése kikerült a politikai nyilvánosság marginalizált, ugyanakkor komoly feszültségeket okozó kérdései közül, és visszavonhatatlanul a magyar kultúra immanens ügyévé változott. Megtörténhetett volna persze mindez, úgymond, a jótékony kezek beavatkozása nélkül saját erőnkből is képesek lettünk volna arra, hogy végrehajtsuk ezt a fordulatot. Mindaddig ugyanis, amíg a holokauszt a politikai nyilvánosság kérdése volt csupán, addig foglya volt – hol a Kádár-kor antifasiszta propagandájának, és elhallgatásának, hol a korai többpárti demokrácia rövid távú pártpolitikai érdekek vezérelte logikájának. Kertész Imre munkássága viszont emészthetetlennek bizonyult a politikai nyilvánosság számára. A baloldal a mai napig nem volt képes megszabadulni az utódpárti szerep fenyegetésétől, s nem teremtette meg a szellemi kihívásokhoz szükséges intellektuális munícióját. A jobboldal pedig a szélsőjobboldal démonától fenyegetve ugyanígy képtelen volt elfogadhatóan reagálni arra a mélységes szellemi radikalizmusra, amellyel a Sorstalanság című egzisztencialista nagyregény szerzője végigtekintett a mai magyar társadalmon, s leplezetlenül fejezte ki undorát bármiféle rasszizmus, így az antiszemitizmus iránt. Míg ugyanis az európai politikai nyilvánosságon belüli etikett szerint az antiszemitizmus és a holokauszt kérdése egyébként mára gyakorlatilag vállalhatatlanná lett, addig Magyarországon bevallhatatlanná vált. Ebben a válságban szerényebb része van az Antall-kormánynak, mint különös és fájdalmas módon az Orbán-kormánynak. Antall, a konzervatív úriemberség fogalmáról valamit tartó miniszterelnök végül kihajította a magyar neonácik vezérét az MDF-ből, Orbán Viktor ellenben hatalompolitikai megfontolásoknál fogva együttműködött Csurka Istvánnal. Mindez arra vezetett, hogy a Horthy-rendszer magyarázhatatlan és minden formában elítélendő antiszemitizmusa – a rendszer rehabilitációjából következően – „kényelmetlen” örökséggé vált, amelynek nyilvános említését a jobboldal újra és újra rossz néven vette.
Kertész azon kevesek közé tartozott, akik többször is hangot adtak nyilvános undoruknak bármiféle, a Horthy-rendszer legitimációját segítő szellemi manőver láttán. Épp olyan élesen fogalmazott, amikor az antiszemitizmusról írt, ahogyan arról tőlünk nyugatra jó néhány komoly zsidó jobboldali intellektuel fogalmazni szokott, s ahogyan a magyar álkonzervatívok politikai reprezentánsai arra az elmúlt tizenkét év során egyetlenegyszer sem vállalkoztak.
Mindeközben a magyar irodalmi nyilvánosság hosszú évtizedek óta egyre nagyobb bizonyossággal tudta, hogy Kertész Imre kicsoda. E tekintetben senki szívében nem volt kétség: Esterházy és Nádas Péter éppúgy tudták ezt, mint a Kertész későszocializmus viszonyai közötti „felfedezésében” kulcsszerepet játszó Spiró György. De nem pusztán az írók tudták, hogy a Sorstalanság írója azon magyar nagyregények egyikének alkotója, amelyeket várhatóan megértenek Európa- s világszerte, de az irodalmárok sem nagyon vélekedtek másként. Amennyire emlékszem, irodalomtörténeti vitáktól függetlenül konszenzus volt a tekintetben, hogy a Sorstalanság éppúgy világregény, mint Kosztolányi Nérója, vagy Ottlik Iskola a határon-ja. Ám az irodalmi közvélemény Magyarországon tehetetlen, ha a politikával kell szembesülnie. Csakhogy a művészeti világ, amely nélkül a kánonba való bekerülés nem lehetséges, az elmúlt tíz évben maga is marginalizálódott. A piac és a politika érdek vezérelte közönyének szorításában az irodalmi nyilvánosság egyre jobban magába zárult, s a magas kultúra egyike lett a szubkultúráknak. Az az isten békéje, amely irodalmárok és írók között a rendszerváltás utáni első évtizedben úgy-ahogy fennállott, épp a politikával való találkozás elkerülésén alapult, tehát a marginalizáltság mintegy feltétele is volt a konszenzusnak. Az irodalmi közélet tisztelte Kertészt, az írót, s kényszerűen és tehetetlenül lehunyta a szemét a politikai élet megnyilvánulásai láttán: amikor Csurka István immáron Orbán Viktor csendestársaként száműzni igyekezett Kertész Imrét a magyar írók táborából, akkor az irodalmi nyilvánosságnak érzékelhetően nem volt ereje ahhoz, hogy a magyar irodalom egységessége melletti elkötelezettségének megfelelően éppoly radikálisan keljen Kertész védelmére, amilyen radikális volt a magyarságból való kizáratás által az emberi és írói létét kétségbe vonó támadás.
Meggyőződésem, hogy ha nincs a Nobel-díj, ez a válság akkor is lassan-lassan oldódott volna, mint tudjuk, a haladás ellen nincs orvosság, a politikai nyilvánosság 2004 után kényszerűen, de kilöki magából a szennynek és mocsoknak azt az árját, amelynek az elmúlt négy évben oly sajnálatosan tanúi lehettünk. (A Vasárnapi Újsághoz hasonló neonáci mocskolódások miniszterelnöki védelem nélkül lassan eltűnnek.) Azaz a Népszabadságban írott cikkében Babarczy Eszternek teljesen igaza van abban, hogy a Nobel-díj remek alkalom: nem több s nem kevesebb, mint egy olyan lehetőség, amellyel nem lehet nem élni. A Sorstalanság ugyanis immáron írójával együtt kanonizálódott, szöveg s alkotója együtt ütöttek rést a politikai nyilvánosság zárt falán.
Kertész Imre kulturális hérosz, művével a magyar irodalom egésze is megkapta azt az elismerést, amelyre hosszú évtizedek óta nemzedékek vágytak. Innentől fogva a kívülállók számára is teljesen nyilvánvaló, hogy munkásságának marginalizálás általi tagadása immáron nem egy egyszerű auschwitzi túlélő megalázása, hanem a magyar irodalom „kertjében” való tűrhetetlen garázdálkodás. Mindazok, akik eddig úgy gondolhatták, hogy ha Kertészre emelnek kezet, akkor mindössze egy túlélő zsidóval találják magukat szemben – bár az a túlélő zsidó épp elég erősnek és szívósnak bizonyult ahhoz, hogy elegánsan vesse meg az antiszemitákat –, nos, mindezek a senkik immár a politikai nyilvánosságban is új szerephez jutott irodalmi kánonnal szembesülnek. Azaz Kertész műve, majd díja – e csodálatos történet – végre megtörténtté tette, hogy az irodalmi nyilvánosság egy történelmi pillanatra egyenlő erővel rendelkezhet a politikaival szemben. Ez valóban példátlan lehetőség, a kultúra köztársasága, a másik Magyarország minden esély szerint elnyerheti méltó helyét a politika uralta világban. Nem pusztán arról van szó, hogy majd most beindul a kanonizációs gépezet, hanem arról, hogy a holokauszt kérdésével immáron nemcsak a politika által uralt beszédmódokban ismerkedhet meg az újabb és újabb nemzedék, hanem egy magyar szöveg – Osvát Ernővel szólva – a szent magyar irodalom egyik remekműve által.
A túlélő megérkezett: a holokauszt immáron letagadhatatlan része a magyar kultúrának. Mert nem mindegy ám, hogy miként beszélünk erről a hagyományról, hiszen semmilyen történet igazsága nem független attól, hogy miként mesélik el. Az igazság a történet elbeszélésének hogyanjában rejlik, és Kertész mindig is úgy tartotta, hogy az igaznak hitt ábrázolás az egyetlen vigasz. Kertész ajánlata egészen egyszerűen lefegyverző: azt a lehetőséget kínálja olvasóinak, hogy a holokausztot sajátjukként ismerhessék föl végre. Ha igaz lehetett 1944-ben, hogy a magyar társadalom kizárta tagjai közül azokat a honfitársait, akiket utóbb Németországban egy rövid nyár alatt elégethettek, akkor különös módon ezeknek az embereknek az emlékezete most Kertész szövege által is visszatérhet annak a nemzetnek a történetébe, amelyből annak idején száműzettek.
Ez a kulturális misszió önmagában véve is figyelemre méltó: ha a kultúrát nem pusztán önmagában tartjuk értéknek, hanem valamely éthosz, életforma, civilizációs norma megtestesítőjeként szemléljük, ez a fordulat akkor is mélységesen igaz. Ám ennél jóval többről van szó. A holokauszt, az egyetemes és magyar holokauszt emlékezete nem egy akármilyen szöveg által válik a kulturális kánon részévé, hanem egy minden bizonnyal a Nobel-díjra teljes egészében érdemes textus által. Ezért is olyan fontos, hogy Kertész írása remekmű.
1991-ben az Orpheus című folyóirat hasábjain egyszer már írhattam Kertészről, talán nem felesleges az akkori szöveg egy gondolatát ma is felidéznem. „Amikor Kertész az elbeszélés szellemét ismeri fel Auschwitzban, akkor egyben az európai irodalomra veti tekintetét. Auschwitz immár Európa metaforája, ha tetszik, ha nem, ha Kertész Imre magyarul arról ír, akkor a magyar irodalmat, az egységes és megbonthatatlan magyar irodalmat viszi el Európába, egész létével, életével, minden sorával, összekötözi azokat a szálakat, amelyeket naponta vág el a bármiféle ostoba nacionalizmus. Író ritkán fizetett olyan rettenetes árat a provincializmus legyőzéséért, mint Kertész. Ne legyen félreértés: nem Auschwitz tényének megjelenése az európai tudat megjelenésének garanciája – magáról e kérdésről éppoly ostoba provincializmussal lehet írni, mint bármiről –, hanem az a mód, ahogy az felmerült irodalmunk horizontján.”
Mindez ma annyit jelent, hogy az elkövetkezendő évtizedekben magyar gyerekek tíz- és tízezrei ezen a szövegen keresztül fogják elsajátítani azt a hagyományt, amely éppúgy s azon a módon tartozik rájuk, mint 1848 vagy 1956. Ahogyan 1848-hoz hozzátartozik Petőfi, Vörösmarty és Arany, a forradalom és szabadságharc története elválaszthatatlan tehát irodalmunk csúcsteljesítményeitől, ugyanígy végre a magyar nemzetet ért, s egyben akkori jobboldali politikai elitje által végrehajtott leggyalázatosabb borzalmak egyike, a holokauszt is úgy válhat mindannyiunk közös örökségévé, ahogyan azt Kertész műve kínálja. Legyen végre világos: aki a holokauszt európai hagyományából reánk eső rész felelősségét képtelen a magyar politikai osztály szégyeneként s egyben kulturális hagyományunk megingathatatlan alapköveként felismerni, az nem pusztán antiszemita, hanem az egykori őrült kertész látomásának folytatójaként mindmáig csonkítja a magyar kultúra erdejét.
A zsidók története immáron elválaszthatatlan a magyar nyelvű irodalom történetétől, ahogyan a magyarországi zsidók története mindig is elválaszthatatlan volt a magyarság történetétől.
Az sem mindegy persze, hogy Kertész könyve mikor kezdte el hódító útját, mikor vált a kortárs európai tudat részévé, egyébként már hosszú évekkel a Nobel-díj elnyerése előtt. A holokauszt emlékezetének története elválaszthatatlan attól a történettudományban sokszor megfogalmazott felismeréstől, miszerint a kollektív memória hagyományozásának mechanizmusa radikális változáson megy át olyankor, amikor a szemtanúk nemzedékét eltűnni látjuk, s a tanúságtételre immáron kizárólag a ritualizált memóriapolitika adhat garanciát. Ennek a folyamatnak a végbemenetele, a holokauszt-túlélők nemzedékeinek lassú eltávozása e világról, együtt járt annak a felelősségnek a felismerésével, amely a most élőket terheli ennek a hagyománynak a fenntartásáért. Azaz, ami Magyarországon most történt meg, nevezetesen, hogy a holokauszt túllépett a politikai hagyomány struktúráin, s elérkezett a kulturális hagyományozás dimenzióiba, az szinte mindenütt végbement, mind az amerikai, mind az európai társadalmakban. Erre mutatnak a hetvenes évek végétől sorra megnyíló holokauszt-emlékmúzeumok, a táborok állapotában történt változások: a szükséges karbantartások folyamatos elvégzése, illetve a különféle emléknyomok összegyűjtésére irányuló szándékok. Ma már Bécsben, a Judenplatzon ott áll az osztrák zsidók hagyományát őrző emlékmű, s Berlinben is közel van egy hasonló emlékmű felavatásának pillanata. Berlinben s Bécsben már nyitva vannak a zsidó múzeumok, melyekben az újabb nemzedékek esélyt kapnak arra, hogy megértsék, mi történt elődeik rettentő tetteinek ideje alatt.
Lassan mintha Budapesten is alakulnának a dolgok, a Páva utcában az Auschwitz Alapítvány gondozásában jövőre megnyílik a holokauszt-emlékmúzeum, amely fontos lépés ahhoz, hogy a holokauszt hagyománya a magyarországi közkultúrában végre emancipált kérdés legyen. De meg kell vallanom, nem pusztán a Berlinhez és Bécshez hasonló helyzet, tehát nem pusztán a közös történelmi felelősség okán vélem úgy, hogy igencsak szükség lenne egy holokauszt-emlékműre, valahol Budapest egyik méltó pontján. Az összetorlódott múltak bevallásának idejét éljük, s a holokauszt-emlékmű kérdése e tekintetben nem egyedülálló. Az 1956-os forradalom is most kerülhet ki végre a politikai banditizmus csapdájából. Az a tény, hogy a főpolgármester és Szőcs Géza közösen tettek javaslatot egy '56-os emlékmű felállítására, arra vall, hogy talán a forradalom emlékezetkultúrája is méltó körülményeket kaphat. S nem véletlenül említem itt a második magyar hadsereg sorsát felidéző emlékmű hiányát, mely éppúgy közös kultúránk ügye kell hogy legyen, ahogyan a holokauszt-emlékmű. Gondoljuk csak meg, a magyar munkaszolgálatosok sorsa mutatja a legvilágosabban, miért is elválaszthatatlan egymástól a két emlékezet. A múlni nem akaró múltak akkor múlhatnak el tehát, hogyha a politikai beszédmódot felváltja a kulturális intézmények által teremtett szokások rendje. Ugyan lehet egy világvégi temetőben október 23-án mocsok módon viselkedni, a legkevésbé sem polgári módon, ugyan lehet baloldali politikusok plakátjaira újra és újra felírni a szitoknak szánt szót: zsidó, ugyan meg lehetett tenni, hogy Kertész Imre magyar író nevét meggyalázták, de mindez lassan-lassan marginalizálódni fog. Ahogyan húsz évvel ezelőtt a holokauszt s a példáján a nevelődési regény legkegyetlenebbik formáját megíró Kertész volt szinte reménytelenül marginális figura, a megfelelő emlékezetpolitikai kultúra kialakítása révén így válhatnak most marginális senkikké azok a neonácik, illetve pszeudokonzervatív, karrier-jobboldali politikai demagógok, akik ma üvöltözéseikkel még ezreket téveszthetnek meg.
Itt az idő tehát arra, hogy amikor köszönetet mondunk Kertész Imrének azért, amit hűséges életével hosszú évtizedeken át értünk tett, akkor ez a köszönet egyúttal annak a közös munkának is a kezdete legyen, amellyel innentől fogva késlekednünk már bűn volna. Ha van felelősségérzet a politikai elitben, akkor habozás nélkül megteremti a magyar történelem be nem vallott történeteit nyilvánosan kimondhatóvá tevő emlékezetkultúra feltételeit.