Ha ezzel a szóval kezdem kritikámat: „erotikus”, nem sütök-e mindjárt a kezdet kezdetén szégyenbélyeget a taglalandó könyvre, mi több, magára a szerzőre? Akármi lenne is a válasz, le kell szögeznem: ami engem illet, én nem idegenkedem az ily módon billogozott művektől. Habár az erotikusnak nevezett szövegek formai és strukturális kritériumok szerint csakugyan gyakran bizonyulnak gyengének. Tán mert pusztán a téma iránti, nyilvánvalóan sokakban meglévő vonzalom kielégítésére jöttek létre. A szerzők és az elbeszélők, a szerzők és az olvasók viszonylatai az erotikus regények és elbeszélések esetében sokszor éppoly kidolgozatlanok – vagyis átgondolatlanok –, mint például a hazafias művek tömkelegében.
Miközben az emberi lény szinte egész életét szexuális késztetésektől befolyásoltan éli le, sok egyén egész egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy partnert találjon magának, vagy ha talál, hogy a partnere valóban betöltené a vágyait, de az egyes emberek életszakaszai is jócskán eltérhetnek egymástól e tekintetben: előfordul, hogy évek, évtizedek sóvár kívánkozása vagy beletörődő lemondása után adódik valakinek egy erotikusan aktív időszak, és mikor az véget ér, visszatér a kielégületlenség. Minden jel arra mutat, hogy az erotikus műveket sok esetben olyanok állítják elő, akik a gyönyörök kertjében sohasem vagy igen rég nem jártak, beszámolóikat pedig rendesen a hasonszőrű kívül rekedtek falják, nem kétséges: nyálcsorgatva. Vagyis némely szerzők kompetensnek mutatják magukat, holott nem azok, vagy legalábbis nem annyira, mint láttatni szeretnék, miáltal nemcsak a minden társadalomban meglévő szexuális tabukat sértik meg, de hazudnak is. Bűnbe esnek anélkül, hogy szert tennének a bűn pátoszára. Viszont ami igaz az erotikus tucatárura, az természetesen nem igaz a kivételes alkotásokra; annál is inkább, mert művészetről lévén szó, a képzelet ezen a területen legalább olyan fontos, mint a tárgyi tapasztalat. És gondoljunk rá, hogy az érzéki kapcsolatok nem pusztán két test, hanem legalább annyira két fantázia találkozásai: amiképpen „az igazság odaát van”, azonképpen a gyönyör is.
A Provence-i nyár, Pályi András válogatott és új novellákat tartalmazó kötete olyan írót mutat be, akinek érdeklődése mindenekelőtt erotikus, ám aki sokáig ellenállt saját legmélyebb késztetésének. Egy a közelmúltban megjelent interjújában önironikusan be is számol róla, miképpen találta ki magának, hogy katolikus író lesz – több évtized távlatából jól láthatóvá lett számára, hogy afféle szerepjátszás volt ez részéről. De ami szerep, nem szükségképpen idegen a játékostól, és erre Pályi egész novellisztikája a lehető legjobb példát kínálja.
Akkoriban, mikor Pályi András az irodalmi életbe lépett, a kommunista pártkatonák által felügyelt művészet közegében a valóban tehetséges és elhivatott művészek félig-meddig rejtőzködve léteztek. Weöres mondását általánosítva: a szellemi szesztilalom korában szeszcsempészetet űztek, és ebben a spiritualitás fogalma mélyen benne van: az államvallássá lett materializmus idején még csak nem is valamely egyház tanítását, már pusztán a hit hagyományát vagy a transzcendencia iránti érdeklődést fönntartani lázadás volt, deviancia. Nincs termékenyebb és művészhez illőbb, mint az otrombán közönséges jelennel szemben többezer éves hagyományra hivatkozni, általános elértéktelenedés idején örök értékek felé fordulni. A magyar katolikusok meghatározó költője (valamint kritikusa, próza- és drámaírója) évtizedeken át Pilinszky János volt, aki megnyugtató módon egyszerre képviselte a szakmai tökéletességet és a makulátlan tisztességet. Az ő társaságába vetődött el a fiatal Pályi, és nem kis részben az ő hatására választotta a katolikus író szerepét. Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy míg a mester írásmódjának csak kevés jegye köszön vissza a pályakezdő író novelláiban, van valami, ami a két életműben közös, és ez nem más, mint a mindig jelenlévő érzéki feszültség. (Alighanem már Pilinszkynél is éppen az erotika és a vallás kettősségének jegyében megy végbe minden, ahogy Pályinál – de mikor ezt mondom, tudatában vagyok, hogy a megállapítás túl általános: mindkét szerző, mindkét életmű esetében éppen a legfontosabbat hagyja érintetlenül. Hogy miféle érzékiségről miféle módokon adnak hírt, hogy mindenki másétól különböző testi és lelki élményeiket hogyan formálják verssé, prózává – a lényeg éppen ebben volna.)
Ha ezzel a szóval kezdtem kritikámat, hogy „erotikus”, előbb-utóbb beszélnem kell róla, milyen is konkrétan a taglalt könyv erotikája, és ha közben fölmerült a katolicizmus, ki kell térnem rá, miben is állhat konkrétan e kettős meghatározottság.
Társadalomban élni annyit jelent, mint szexuális tilalmak között élni. Úgy tűnik, ha különféle parancsolatok és tabuk nem szorítanák korlátok közé az ember szinte állandó érzéki érdeklődését, egész egyszerűen nem létezhetnének társadalmak. A tabuk és parancsolatok rég letűnt időkből hagyományozódnak, mitikusak és alig vitathatók, még ha egy-egy közösségben éppen megrendül is a vallás tekintélye. Mindig akad, aki áthágja a szabályokat, de attól azok még érvényben maradnak – sokáig, talán mindörökre. Nem mintha akár a lehetséges retorziók, az isteni vagy emberi igazságszolgáltatástól való félelem tartaná hatályban őket elsősorban: könnyen belátható, hogy az egyének többségének biztonságot nyújtanak, nem is csak a többiek különféle cselekedeteinek, hanem főként saját késztetéseiknek ellenében. Meglehet, abban a leghasznosabbak, hogy kellő indokot szolgáltatnak rá, hogy ezt vagy azt, amit pedig az ember szeretne megtenni, de tart tőle, hogy próbálkozása rosszul végződne, hogy tehát amit akar is meg nem is, miért ne tegye meg. A katolikus egyház, mint mindegyik keresztény felekezet, keményen korlátozza az érzékiség megnyilvánulásait, ugyanakkor – szemben a protestáns egyházakkal – a szentek, vértanúk sokszor fölmutatott, művészek által különféle módokon földolgozott történetének rendszeres bemutatása által mégiscsak visszaenged a megszentelt falak közé bizonyos, olykor igencsak kifinomult erotikát – Szent Sebestyén például még Misima Jukiora is ellenállhatatlan hatást gyakorolt, pedig Ázsiában, azt hihetnék, jól el vannak látva mindenféle idollal… És ott van még a cölibátus a maga velejáróival és következményeivel; minden jel szerint a katolikus erotika eleve fojtottabb, forróbb és kifinomultabb, mint a protestáns. Ezek a körülmények egy régesrégi hagyományban, különféle korokban és tájakon sokféle erényt és sokféle bűnt engedtek megnyilvánulni – Pályi András novelláinak gyűjteménye ilyen tárgyú breviáriumként forgatható. Mikor tehát azt mondom, erotikus író ő, a legkevésbé sem cáfolom a korábbi minősítést, csupán kiegészítem, módosítom.
A kötetet indító novella (Mozdulatlan) hőse kamasz-fiú, aki bátortalanul, de megrögzötten bámulja a hasonló korú lányokat. Az iskola – pár évvel 1945 után –, nincs még koedukálva, de vannak már úttörők, és nyakukban kendő piroslik. A fiú számára fétisként vonzó az a fagolyó, melynek lyukán némelyik távolról bámult kacér úttörőlány a kendő csücskeit, szárnyát átdugja. És mivel a kifúrt golyók, valamint képükben a lányok ellenállhatatlanul vonzzák, értük a kamasz hajlamos eldobni katolikus hitét. Viszont akinek lelke, gondolkodása egyszer egy vallás szimbólumaival már átitatódott, az a vallást odahagyni is csak szertartásosan képes, ezért kell a fiúnak szentségtelen tettet elkövetni a templomban; hogy aztán a világrend lesújtson a bűnösre, aki nemhogy a lányok közelébe nem jut, de végül még jól meg is verik, ráadásul lebuzizzák, vagyis – úgyszintén szimbolikusan – épp azon a területen, a férfiasságán kap sebet, amely a bűnnel eljegyezte. Mindazoknak, akik nem éltek akkor, és mindazoknak, akik más kultúrkörben éltek, igencsak érdekes, informatív lehet ez a novella. Az erotika és a katolicizmus felől nézve pontos, érzékletes, abszolút hiteles adalékokat nyújt két társadalmi berendezkedés, két gondolatrendszer küzdelméről, melynek terepe az egyes ember pszichéje volt.
Ebben a novellában nincs beteljesülés, csupán vágyakozás. (Hacsak a templomban, rituálisan elvégzett önkielégítést nem tekintjük beteljesülésnek.) A főhős, aki az egyes szám első személyű elbeszélő ifjúkori énje, az érzékiségben inkább szenvedést, mint örömöt talál, figurája inkább szánalmat kelt, mint irigységet. A nagy épület falának morzsaléka. Párhuzamba állítható magával az egyházzal, ami, gondoljunk csak bele, hányszor és hányféle műben lett pompázatos, egyúttal félelmetes színekben megjelenítve; itt a hajdan tekintélyt parancsoló épület rogyadozik. Simone Weil szerint a hazát szeretni is csak szánalommal szabad, Pályi András novelláiban a katolikus egyház éppen így, szeretve szánt hazaként áll az olvasó előtt. A kötetkezdő novella címének megfelelően és minden tekintetben az egész kötet, az egész Pályi-novellisztika centrumaként fogható fel. Még az olyan, a konkrét elbeszélésbe szilárdan beágyazott motívum is, mint a köveké, jelesül a templomköveké, visszatér később, szerepe szerint az eleven hús ellenpontjaként. A szentség és a megszentségtelenítés kettőssége ugyancsak nemegyszer megjelenik – a középponttól legtávolabbi ponton éppen a kötet címét adó Provence-i nyárban. Évtizedekkel később játszódik ez a történet, mint a Mozdulatlan, majdnem annyival később, mint amennyi idő a két szöveg létrejötte között eltelt. A világ időközben kinyílt, a vasfüggönytől szorított Magyarországról Dél-Franciaországba jutunk; itt szemerkélt az eső, beázott az ember cipője, ott úgy süt a nap, „mintha a fák koronáját glória övezné”. Kinyílásként értelmezhető az is, hogy a Provence-i nyár egyes szám harmadik személyű elbeszélője semmi módon nincs sem a hősökhöz, sem a szerzőhöz kötve – mintha az érett író immár könnyedén tenné túl magát azon az irodalomelméleti tilalmon is, mely a „mindentudó” elbeszélő használatára vonatkozott. (Figyelemreméltó egyébként, hogy ez a fordulat mostanában más, szintén több évtizede alkotó íróknál hasonlóképpen végbement.) A hősök franciák, pontosabban egyikük franciául beszélő arab lány, és ebben megint csak kitörést látok, kitörést a nyelvi, területi korlátok közül – nyilván összefüggésben azzal, hogy az ezredfordulóra némileg közelebb került hozzánk általában Európa és konkrétan a franciául beszélő arab lányok dús ajka. Jelentős változás, hogy az író immár vállalkozik rá, hogy az érzéki szerelmet ne csupán a kívül rekedtek, a szerencsétlenek, a szánni valók nézőpontjából mutassa be. A Provence-i nyár hősei szeretik és kívánják, boldogan birtokolják egymást. Vagyis Pályi András, az érett novellista megszabadult azoktól a formai és tartalmi jellegű gátlásoktól, melyek korai műveit meghatározták – ám mielőtt ezt a mondatot befejezném, sietek leszögezni, hogy a gátlások megléte vagy hiánya nem döntő a tekintetben, hogy egyik vagy másik novella jó-e vagy sem: az tehetség, munka és szerencse kérdése. Ami viszont állandó marad Pályinál, mondhatnám úgy is, az örök problematika, az az erotikus késztetés és a vallási tilalmak, illetve az egyén és az ősi rendbe gyökerező társadalom szükségszerű konfliktusa. Az összecsapás a Provence-i nyárban is szertartás formáját ölti, pontosabban két, egymásra felelő szertartásból áll, mindkettő a Mozdulatlanban végbemenő rítus reminiszcenciája. Ott önkielégítés történt a templomban, itt igazi, páros szeretkezés, megbotránkozó hívek és átkot szóró pap színe előtt. Ott szidalmazás és verés következett a téren, itt megkövezés, mely után még a fényes ég is elborul, és eső áztatja úgy a napverte földet, mint a szentségtörő véres tetemét. Mert bármennyivel szabadabb is az egyik novella világa a másikénál, abban tökéletesen egyek, hogy az egyént feszítő vágyakat és a rá kívülről ránehezedő hatalmat jelenítik meg, mely hatalmat nevezhetném isteninek, mitikusnak, kulturálisnak vagy akár társadalminak, sőt, beszélhetnék arról is, hogy e hatalom miként interiorizálódik, mert mindezen olvasatokhoz Pályinál sorra-rendre megvannak a kiindulópontok.
Létezik az európai erotikus irodalomban egy markáns vonulat, melyhez az összes hasonló jelenséget viszonyítani lehet: ez a libertinus hagyomány. A libertinus hős minden tekintetben a szabályokon kívül, a szabályok fölött áll. Ahol az átlagember ügyetlen és tétova, a libertinus könnyed és gátlástalan. Uralkodik szavai és cselekedetei fölött. Akit akar, csábítással vagy erővel megszerzi magának, és használja. Nemhogy nem törődik azzal, okoz-e közben lelki vagy testi fájdalmakat, de olykor egyenesen erre tör, mintha fájdalomkiáltások és vér nélkül elérhetetlen lenne számára a gyönyör. Nos, Pályi András novelláira nem jellemző, hogy kapcsolódnának ehhez a hagyományhoz. Gondolom, nemcsak az író érdeklődésnek iránya miatt – feltételezhető, hogy a kor és a környezet, melyben Pályi élt és élményeit szerezte, kevéssé tette valószerűvé a libertinus hősöket és történeteket. Ám a pálya újabb szakaszán, figyelemreméltó kivételként, már fölbukkan olyan novella is, melynek akadnak libertinus vonatkozásai. Ez éppen a kötet záróköve, a Szabadíts meg című írás.
Középkori történet, Itáliában játszódik. A szép Sienában és köröskörül mindenütt az egyház, ez a polgároknál, katonáknál, városállamoknál sokszorta erősebb, megkérdőjelezhetetlen hatalom bukkan elénk. A középkori egyház nem szorul rá senki szánalmára, a neki kiszolgáltatott emberi lények annál inkább. Tévednék-e, ha azt feltételezem, hogy a Szabadíts meg írásának idejére a magyar katolikus író immár nem érezte indokoltnak, hogy szánva szeresse az egyházat? Hiszen a valóság néhány év alatt megváltozott, és az egyház az ezredforduló éveiben számos gesztusával idézte föl egykori, uralkodói önmagát.
„Legyen meg végre az én akaratom”, hangzik egy perdita apáca szájából az Úr imájának parafrázisa. És valóban, a novella hősei számtalan törvényen és parancsolaton, gátláson teszik túl magukat. Jóllehet az elbeszélői nyelv ezúttal az iróniáig merészkedően játékos, az egyes szereplők vágyakozása, majd gyönyöre olyan érzékletes ebben a szövegben, hogy ehhez hasonlót csak elvétve olvashatni magyarul. Az elmaradhatatlan bukás ábrázolása szintén egészen könnyed. Pályi, mint ez a huszonöt novellányi gyűjtemény elolvasásakor megtapasztalható, sohasem állapodott meg egyféle nyelvnél, elbeszélésmódnál. „Keresi az új erotikus nyelvet”, állítja róla a könyvborítóra írott szöveg, és ezzel egyet kell értenem. Pályi András még a látszatát is kerüli annak, hogy bármelyik novellájának nyelve maga lenne az a bizonyos „új erotikus nyelv”. Ilyesmi aligha is létezhet. Közelíteni lehet hozzá innen is, onnan is, körül lehet tapogatni – a Pályi-novellisztika története egy ilyen tapogatózás története. Pályi András úgy cserélgeti az elbeszélésmódokat és nyelveket, mint amikor egy promiszkuus egyén új és új partnerekkel próbálkozva, különféle pozitúrákkal kísérletezve hajszolja a lényének végső kiteljesedését jelentő igazi kéjt. Tartózkodom attól, hogy rámutassak, szerintem a kötet mely novellái állnak legközelebb a beteljesüléshez. A három írás, melyet kiemeltem, strukturálisan eleve kiemelkedik a kötetből; a másik huszonkettő nem kevésbé figyelemreméltó.
A végső bukás valamiképpen Pályi mindegyik írásában benne van. Bármennyi eleme módosul is időközben ennek a novellisztikának, a világkép lényegében változatlan. És most ahelyett, hogy valamiféle magyarázattal egészíteném ki ezt a megállapítást, amiként kezdtem ezt a kritikát, végezetül megint csak kérdezek: Miért kell így lennie? Az írói program, semmi kétség, hiteles – eszerint a vágyaknak következetesen vagy beteljesületlenül kell maradniuk, vagy a beteljesülésnek szomorúságba, olykor egyenesen pusztulásba kell fordulnia. De ha ez így van, miért érzi az olvasó mégis úgy, hogy egyesülni egy másik emberrel még mindig a legjobb dolog, amiben része lehet?
Pályi András: Provence-i nyár
Válogatott és új elbeszélések
Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2001
411 o., 2490 Ft, 220 Sk
- Kultúra [6]