1997 februárjában átvettem az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban két csoport irodalomóráit. Valahol a középkor táján jártak. Ott tornyosult előttünk közeli feladatként Dante monumentális költeménye, az Isteni színjáték. Egyáltalán nem tudtam, mit kezdjünk a középkor végi ember intellektuális pokolélményével. Adva vannak tizenöt-tizenhat éves lányok, fiúk (tizedikesek), meg egy új tanár. Aki, ha már lehetőséget kapott rá, szeretné az irodalomóra szokásos értelmetlen szenvedéseit azonnal megszüntetni. Dante épp egy jeles tortúra.
Nincs mögöttünk még semmi, amire alapozhatnám, amivel hitelesíthetném a magam Dante-kalauzát. Épp csak váltottunk néhány szót. Valami erős dolog kell. Ami tökéletesen és azonnal kizökkent. Amivel a múltból, az irodalomtörténet iszapjából kirángathatom őket, hisz ott vannak, és azt gondolják, ott is kell lenniük, nincs remény. Hiába vannak egy olyan iskolában, ahol ennél sokkal reménytelenebb iskolai, pedagógiai dolgok is megoldódtak. Hiába tanulnak tankönyv helyett antológiákból, hiába van új tanulási stílus, Dante moccanthatatlanul hever a tanulmányi úton, mint valami szikla, melyet sem megkerülni, sem átfúrni nem lehet, keservesen meg kell mászni.
Aztán jött az ötlet. Hogy mi legyen a Pokollal.
Friss olvasmányélményem volt Kertész Imre Sorstalansága. Friss, noha nem először olvastam. Spiró hívta fel rá a figyelmemet egy tanulmányával néhány évvel korábban. Akkor azonban nem értettem, mit olvasok. Talán kapkodtam, talán épp süket voltam, talán konkrét várakozás volt bennem, tudni véltem, mi az a nagy utazás, mindenesetre némi fanyalgással tettem le a könyvet. Másodszorra azonban már sorról sorra haladtam, és ez a furcsa, kései beszámoló egy kölyök lágerélményéről megrázó és kalandos olvasmányok után először tett képessé, fogékonnyá a holokauszttal való igazi (belső) szembesülésre. Találkozhattam azzal a fiatalemberrel, aki az édesapám is lehetett volna, miközben édesapám nem lehetett volna Köves Gyuri mégsem. Az én édesapám sosem gondolt arra, hogy ez vele is megtörtént, megtörténhetett volna, ami azzal a fiatalemberrel, akit láthatott is a sorban az utcán, akit elkapott a gépszíj, akire rászakadt a történelem, aki besétált jóindulatú mosollyal a tökéletes pokol kapuján. Aztán kikerült, hogy éljen még, ha kedve tartja, ha bír. Tarisznyájában ezzel az ajándékkal, a pokol élményével. És Kertész kibontotta a tarisznyát. Gondoltam, ezek a kölykök még közelebb is állnak Kertész hőséhez, mint én. Nekem keresgélni kellett magamat, hogy eltaláljak hozzá. Nekik viszont, akik a hőssel egyidősek, talán közvetlenül járható lesz az út. Egy pokolbéli víkend. Egy éjszakai csavargás az emberi, történelmi alvilágban. Hogy az irodalmat és az életet ezzel összecsomózzam, jelképesen, közös iskolai történetünk elején. Kiderüljön, az irodalom mire való, miféle valóság, mennyire valóság, és mennyire hihetetlen.
Hadd lazuljon fel valamelyest az irodalom iskolaszerűsége. Hadd szellőzködjék egy kicsit a tankönyvek bűzétől átitatott szépirodalom. Olvassanak kortárs irodalmat. Miközben a középkorban botorkálunk a reneszánsz fényei felé. Legyen itt egyidejűség, folyamatos jelen idő, hiszen a történetiség az irodalom halála. Tudjuk, miért szorul össze a torkunk, ha azt halljuk anyánktól, hogy mi is zsidók vagyunk, fiam. Kertész Imre magyar és zsidó, és ebbe ő épp nem halt bele, mint ahogy tervezve volt, mint ahogy sok százezrekkel megesett. A történetet hosszú évtizedekre el kellett felejtenünk, akkor most hozzuk szóba, amint lehet. Akárhogy forgattam az ötletemet, minden a megvalósítása mellett szólt. A legszűkebben vett tanári programom, és olyasmik is, amiknek nincs is közük az irodalomórához. Mindez persze azzal kezdődött, kezdődhetett, hogy Kertész nagyon jó regényt írt, ez volt a benyomásom.
A diákokkal megvetettem a könyvet. (Csak a kiadónál találtam elegendő példányt, könyvesboltban sehol nem volt.) Könnyen hajlottak rá, épp ezért még ma is félve gondolok arra, hogy bizalmukkal talán visszaéltem, tulajdonképpen nem vagyok biztos benne, hogy az együtt töltött másfél év végén is hozhattam volna nekik egy Sorstalanságot, talán már nem hittek volna nekem, talán a tanítási üzem felfüggesztése ilyen radikálisan akkor már ellenállást váltott volna ki. Hiszen túl voltunk mindenféle ütközeteken, pontokon, jegyeken való alkudozásokon.
Azt kértem tőlük, hogy a könyv olvasása közben írjanak naplót. Mintha szólhatnának Gyurihoz. Megbeszélhetnék vele az ügyeket. Figyelmeztethetnék. Írják le az olvasás közben született gondolataikat. Foglalkozzanak a könyvvel, foglalják írásba, bármely változatban és nézőpontból a könyvvel, a történettel való foglalatoskodás tanulságait. Problémáit. Ne szeressék, ha nem tudják szeretni. Ez is lehet a napló értelme, a tiltakozásé. Szóval semmilyen formát, szerkezetet nem várok el, bármiféle lehet az élmény dokumentálása.
Az olvasás időszakában nap mint nap faggattam őket, ki hogy áll, magyaráztam újra a feladatot, biztattam az elbizonytalanodókat. Tanácsoltam, hogy a könyv olvasása, feldolgozása során forduljanak a szüleikhez, nagyszüleikhez. Akiktől segítséget kaphatnak a történet megértéséhez. Akikkel megtárgyalhatják, ha épp úgy adódik, s ez is belekerülhet a naplóba. S persze olvashatják szüleikkel együtt a könyvet, pompás volna, mutassák meg, ajánlják, őket is érdekelheti, s aligha ismerik.
A naplók elkészültek. Egy diák napló helyett egy kis agyagszobrot készített, egy másik diáknak pedig az édesanyja megtiltotta a könyv elolvasását. Hadakoztam ugyan velük, de nem sikerült meggyőznöm őket. Azt gondoltam, helyénvaló, ha én harcolok az elolvasásért, de el kell fogadnom a szülő tiltakozását. (Egy levél lett a kompromisszum, írásban kértem az olvasás tilalmának magyarázatát.) Sőt, a tiltakozásnak voltaképpen pedagógiai okokból örültem is, hiszen egyfelől mi lehetett volna egy könyv rendkívülisége és aktualitása mellett szóló hatásosabb érv, másrészt demonstrálható volt, hogy az én alkukészségem valóságos, hogy mindig lehetséges az általam felkínált lehetőségeket megtoldani egy újabbal.
Azóta évek teltek el, nem tudom, maradt-e valami emlék a diákokban erről a feladatról, hiszen már tizenkilenc-húsz évesek, többségüket csak másfél évig tanítottam, mert harmadiktól én csak az irodalom fakultációs csoporttal dolgoztam. Hol vannak már Gyuritól, aki azóta is menetel meglepetten, kedvesen, várakozóan mosolyogva a láger felé.
Az olvasónaplóktól én el voltam ragadtatva. Ha ilyesmi illik egy tanár lelkiállapotának a jellemzésére. Komolyan vették a könyvet, magukat, engem. És ez ilyesfajta munkánál és ilyen sok diáknál valószínűtlenül nagy siker. Hiszen többségük kortárs prózát még nem olvasott, az irodalmat sem tantárgyként, sem azon kívül nem túlságosan kedvelte, nem írt, nem fogalmazott könnyen, személyes dolgok elbeszélésében gyakorlatlan volt. Szóval ez valami kivételes pillanat lehetett. Megpróbáltam évek múlva megismételni, semmire nem jutottam. Láttam a diákok arcán, ahogy a könyvről beszéltem. S rájöttem, hogy annak idején tulajdonképpen már az arcokról leolvashattam volna, hogy hisznek, hinni akarnak nekem, ez a kaland nekik való. Lehet, hogy vannak történetek, amelyek nem ismételhetők. Persze 2000-ben nem volt már olcsó Sorstalanság sem, s a magas könyvár miatt eleve olyan érzésem volt, mintha könyvügynök volnék, kereskedő, nem pedig irodalomtanár.
Az alábbi összeállítás majdnem válogatás nélkül készült, az írásokat kissé rövidítettem: Elhagytam az egyes beszámolók üresjáratait, az egyszerű tartalomleírásokat. Kevés efféle volt. Egy-egy naplóból kihúztam néhány bőbeszédű vagy kevésbé érdekes részt. Kijavítottam az értelemzavaró stilisztikai hibákat, melyekről úgy véltem, figyelmes átolvasás után elkövetőjük sem ragaszkodna hozzájuk. Ilyesféléből se volt sok, írásonként egy-kettő. A naplók, mint említettem, 1997-ben készültek. Íróik már szerte a világban, főiskolákon, egyetemeken. Annak idején engedélyezték, hogy lemásoljam írásaikat. Nem volt erőm, hogy egyenként megkeressem, felkutassam őket, ezért nem szerepelnek teljes nevükön.
A naplókban (vagy mögöttük) természetesen egy sajátos pedagógiai történet is van, de nincs itt hely erről beszámolni, meg talán félrevezető is volna, a diákok szövegei akaratlanul is terméknek, következménynek tűnnének (épp elég a kihagyásokkal elszámolnom), pedig azt hiszem, nem igényelnek magyarázatot. Helytállnak magukért. Ezt szeretem bennük leginkább.
Eszter
Mindig is érdekelt ez a téma. Sokat hallottam a második világháborúban történtekről.
Általános iskolában egyszer az osztállyal elmentünk a Budai Várba, egy holocaust kiállításra. Jókedvűen, nevetgélve léptem be, amikor pedig kifelé jöttünk a múzeumból, nem bírtam örülni. Elgondolkodtató volt a látvány és az, amit meséltek arról az időszakról. Egy filmet is láttam a zsidók üldöztetéséről és pusztításáról, a Thomas Keneally műve alapján készült Schindler listáját. Nagyon szomorú volt, még meg is könnyeztem. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy az emberek miért gyilkolták, kínozták embertársaikat. Csak azért, mert más volt a vallásuk?! Attól még ugyanúgy éreznek ők is! A szüleimmel is beszélgettünk már erről. Anyai ágon az én üknagyszüleim is zsidók voltak. Szívesen meghallgattam volna az ő történeteiket, emlékeiket, habár nem abban az időben éltek – szerencsére.
Furcsa volt kezdetben Kertész Imre műve. Teljesen más szemszögből nézi a történteket. Nem látja olyan tragikusnak a helyzetet, de lehet, hogy ez azért van, mert még nem tudta, mi vár rá. (Még én sem tudom.)
(...)
Éva
(Anna Frank és Köves Gyuri)
Milyen érzés velem egyidős fiatalokról olvasni? Nagyon furcsa.
Ugyanolyanok, mint én. Még gyerekek, de már felnőttek. Már önállóak szeretnének lenni, de még szükségük van a támogatásra. Egyszer úgy gondolják, ők már mennyire tapasztaltak, aztán ráébrednek, hogy még semmit sem tudnak. Ugyanúgy vágynak szeretetre és megértésre. Egyszer arra, hogy foglalkozzanak velük, máskor pedig, hogy bárcsak hagyná őket az egész világ békén.(...)
Egy lány és egy fiú, két hasonló, de mégis különböző sorsú eltérő egyéniség. A fiú elindul a haláltáborokba, és azt hiszi, jobb jövő vár rá, a lány bujkál. Látszatra a lánynak jobb. De talán mégsem. Minden nap a rettegés tudatával ébred és alszik el. Sosem tudhatja, mikor tör rájuk a rendőrség, vagy a németek.
Félelem, düh, bezártság, már néha azt se bánná, ha elfognák, csak ennek legyen végre vége. Csak kerülhetne ki onnan. Szabad levegőt szívhatna, hangosan beszélhetne, nem kellene más emberek jóindulatától függenie. És persze benne van egy nagy adag lelkiismeret-furdalás, hiszen ők elmenekültek, elbújtak, mentették a bőrüket, és nem vállalták fel a „sorsukat”. Ő csak olyan csekély problémákon szenved, hogy alig van mit enniük, mikor több százezer zsidó társa hal meg a haláltáborokban.
A fiúnak, akiről azt hisszük, sokkal rosszabb szerepet szánt az élet, talán nem is annyira keserves, persze csak az elején. Mikor megérkezik Auschwitzba (már a szó hallatán kiráz a hideg), tele van lelkesedéssel, naivitással. Várja a jobb jövőt, amit ez a fejlett Németország nyújthat számára.
A buszról való elhurcolás, az elfogás, a csendőrség, a vonatozás, számára csak egy kaland. És a legfélelmetesebb, hogy fel se fogja, mi vár rá. Az emberben szinte meghűl a vér. Hát ő nem érzi, nem tudja? Nem fogja fel, hogy akiket ő raboknak néz, ugyanolyan zsidók, mint ő, és nem bűnözők? Nem gondolja át, mi történik azokkal, akiket alkalmatlannak találnak? Amikor megtudja, miként végződik az alkalmatlanok élete, miért nem roppan össze? Talán mert mélyen belül benne van az életszeretete, a jobb jövő utáni vágy? Ez az, ami mindkettőjüket élteti, hogy elviseljék ezeket a borzalmakat?
Talán igen...Hasonló a sorsuk, mégis annyira mások. Hiszen minden ember másképp reagál a háborúra, az üldözésre, a kegyetlenségre.
A fiú mindent, ami vele történik, szinte természetesnek vesz. Nem is gondol bele, hogy mi folyik körülötte. Feltétel nélkül elfogadja a dolgokat, amik történnek vele. A teljes beletörődése számomra nagyon idegen. És ez talán dominánsabb benne, mint a jobb jövő utáni vágy. Úgy érzem, nem igazán érti meg, mi is az, amit ő átél, és ez ahhoz vezet, hogy kifolynak a kezéből az események. A történet végére már nem tudja irányítani a sorsát, és teljesen beletörődik ebbe.
Ezért is furcsálltam, hogy megmenekül. Mert ha egy erős, céltudatos – a szó legjobb értelmében – jellem, aki a koncentrációs táborban is képes fölülkerekedni mindenen, és megmenekül, akkor azt megértem. Persze sajnáltam volna ezt a fiút is, de kicsit furcsálltam. Nekem idáig is elég zűrzavaros képem volt erről az egészről, de most egy kicsit még jobban összezavarodtam. És ez nem hiányos tanultságomnak köszönhető! Ahogy ezt a fiút is, engem is csak sodortak az események, és nem igazán értettem, hogy mi is volt ez az egész, mi is történt velük.
Miért nem ölték meg az összes zsidót, miért tartották őket inkább ilyen körülmények között? Hiszen a lebetegedő emberek csak még több problémát okoztak nekik. Ez a fiú hogy maradt életben, miért éppen ő ilyen szerencsés? Valamelyik kérdésemre választ kaptam, valamelyikre nem. És egyes válaszok újabb kérdéseket vetettek fel bennem. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen értetlen? Vagy talán másban is felvetődnek ilyen és ehhez hasonló kérdések?
Anna Frank naplóját olvasva is felvetődtek bennem kérdések. De ezek nem is annyira a történethez, mint inkább a lány jelleméhez kötődtek. De aztán kérdéseimre fokozatosan megkaptam a választ. Ugyanis a fiúval ellentétben, Anna érdekes változáson megy keresztül a könyv során. Őt, aki egy éretlen, nagyszájú kislány volt, nagyon megváltoztatja a háború. Azt a kényszerhelyzetet, hogy egy fedél alatt, bezárva kell töltenie a mindennapjait nyolc másik emberrel, először nagyon nehezen fogadja el. Amiből rengeteg probléma, veszekedés adódik. De a történet előrehaladtával a lány egyre érettebb lesz, és sikerül ezt a helyzetet egyre jobban elfogadnia. Átérzi, mi is az a háború, mennyire kegyetlen ez a helyzet. Ezzel párhuzamosan próbál egyre megértőbb lenni, ami néha sikerül neki, néha nem. Kíváncsian figyeltem, a jellembeli változások hogyan hatnak az életére, és éltem vele mindennapjait. Furcsa érzés volt olvasni egy tizenhárom-tizennégy éves kamasz lány „lelkében”.
Harc a felnőttekkel, akik mindig csak kritizálják, harc a szülőkkel, akik nem értik meg, harc önmagával, a lelkiismeretével. Próbál mindenkinek megfelelni, ami persze sose sikerül.
Ezek a „belső” problémái, de ott vannak a „külső” gondok is a nagyvilágban. Hiszen napról napra élik az életüket, sose tudják, mi lesz holnap. És ezek zaklatják a lelkét, mert ha az ember igazán ebbe belegondol, bizony beleborzong. Anna azért megtalálja azt az embert, akiről azt hiszi, rá támaszkodhat. A barátaik tizenhét éves fiának személyében, akivel régóta „együtt lakik”, de csak két év után fedezi fel, hogy a fiú zárkózottsága mögött ugyanolyan problémák rejtőznek. Először öröm tölti el, hogy megoszthatja valakivel a gondolatait, és boldog, mert szerelmes. De miután rájön, hogy ketten sem tudnak semmit javítani a helyzeten, sőt a fiú inkább rá van szorulva a támogatásra, elszomorodik. Lassan azért felcsillan a reménysugár, hogy vége lesz a háborúnak. Anna egyre boldogabb, amíg meg nem történik az a váratlan esemény, amely megváltoztatja eddigi életét. A rendőrök betörnek a búvóhelyre és elhurcolják őket. Anna egy haláltáborban hal meg. Nem élte meg a tizenötödik születésnapját, az ő halála nagyon megrázott.
Ennek a könyvnek a segítségével talán egy kicsit könnyebb volt egy tizenéves szemén keresztül átélni ezt az egészet. Valami hasonlót vártam a Sorstalanságtól is, amit én úgy érzem, nem kaptam meg, de lehet, hogy ez csak az én hibám?
Petra
A buszon kezdtem el olvasni. Rengeteg kérdést tettem fel magamnak. Sajnos nem jegyeztem le mindent, de egy pár dologra még emlékszem. Emlékszem, hogy még egészen az elején megjelent a családi probléma. A válás. Közelinek érzem magamhoz a könyvet több ok miatt:
A családomon is végigtiport a második világháború (nem kívánom részletezni, de nem is nagyon tudnám, hisz az ember nem szereti begyógyult, de még mindig fájó sebeit újra érezni).
A család: nekem is elváltak a szüleim. Személyes tapasztalatokból nem érzem ezt az ide-oda rángatást, és hogy a gyerek lelkiismeretére bíznák a választást, de sok ismerősöm, rokonom a saját bőrén tapasztalta.
Másrészt a stílusom. Akár hiszik, akár nem, sajnos szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy fajgyűlölők még mindig léteznek. Szeretném őket megölni, hogy érezzék azt a fájdalmat, amit több millióan éreztek. Nem bírom felfogni, hogy miért jó az valakinek, hogy mást elítél. Utálom őket! A stílusomnak ehhez annyi köze van, hogy a zenei és az öltözködési (szellemi) világom antináci. A fajgyűlölők a kilencvenes években már abszolút nem burkolnak, hanem nyíltan kifejezik gondolataikat. Legtöbbször öltözködésükkel tükrözik. (Fehér cipőfűző = rasszizmus, persze fekete bakancsban, bomber dzseki a régi Magyarország emblémával, vaskereszt kitűző, kopaszra nyírt fej stb.)
Az egyik legnagyobb fasiszta szervezet az MNSZ (Magyar Népjóléti Szövetség). Persze ők burkolnak, szórólapokkal, plakátokkal hirdetik hazafiasságukat. És még egy szemétség tőlük: a papírokon kb. ez a szöveg áll: 1997. márc. 15-én MNSZ gyűlés lesz xy helyen. Aki nem ért egyet a Horn-kormány kommunista nézeteivel, feltétlenül jöjjön el. Persze nem írják oda, hogy fasizmust szeretnének. Akkor már inkább a Horn-kormány. Sok magyar meg elmegy, tévhitben. Egy kicsit elkalandoztam a könyvtől, de végül is ez a mai visszhangja a második világháborúnak.
Annyira naiv szegény kisgyerek, annyira sajnálom. A könyv elején még azt gondoltam, hogy jobb is, ha ilyen naiv, hisz nem szenved annyira. De most már a 71. oldalon! Nem bírom, lehet, hogy abbahagyom az olvasást. Az a rész, amikor leszálltak a vonatról, és azt hitték, hogy a németek kezében sétapálca van, csak mikor közelebb mentek, akkor látta, hogy ostor. És még ekkor sem kapcsolt. Nem igaz! És nemcsak ő, hanem a többiek, egy-két gyanakvó egyén kivételével. Nem bírom felfogni, hogy ennyire nem látnak át mocskos szándékaikon. A kisfiú még élvezi is! A 62. oldalon fedeztem fel egy óriási különbséget köztünk! (Erről nem csak ő vagy én tehetek, hanem az is, hogy most már 50 év eltelt!)
Nem tudom megérteni, hogy tud egy náci katonáról személyes véleményt alkotni. Számomra aki náci, az egy mocskos náci, ő meg nem így látja. Náci, de attól még kedves ember. Minden náci undorító féreg. Nem is ember, hanem egy élősködő, aki mások kárából merít táplálékot.
Adott egy papírt a tanár úr: „Az utolsó szalmaszál a Sorstalansághoz”- címmel. Az 5. pontban azt kéri, hogy hasonlítsam össze a könyvet, hasonló témájú művel. Több ilyen művel találkoztam:
1. Anna Frank naplója
2. A kisfiú
3. ? A címét nem tudom, de egy óriási ellentét van a Sorstalanság és a film között. A film Bécsben játszódik, és egy zsidó család életét mutatja be, pontosabban a zsidó család leánygyermekének a barátságát. A kislány (zsidó) rendes iskolába jár, míg egyre szigorúbb zsidótörvényeket hoznak. A lány legjobb barátnőjének az apja náci tiszt. Ennek ellenére nagyon jó barátok. Rájönnek, hogy ez így nem mehet tovább. A zsidó család disszidál. A barátnő ellenzi apja nézeteit, értelmetlennek látja a faji megkülönböztetést. Mindkét család a barátság ellenzője. A film végére nem emlékszem, a lényeg, hogy a filmben teljesen tisztán átlátják a náci intézkedéseket. Lehet, hogy a film már a háború vége felé játszódik. Nem hiszem. Lehet, hogy azért, mert az Bécs, ez meg Budapest? Nem tudom, lehet.
A 13. kérdésre válaszolva: Hogy mi legyen? Semmi! Nem tudom, hogy miért kell embereket bőrszínük, vallásuk stb. szerint elítélni? Ennyi erővel az összes kék szeműt is megölhetnék? Legalább annyira tehet róla, hogy kék a szeme, mint amennyire a kisfiú tehet arról, hogy zsidó!
Most tartok a 125. oldalon és úgy érzem, hogy kész, nem olvasom tovább. Most. Nem azért, mert a fájdalomtól nem tudom elolvasni, hanem mert egyszerűen belegabalyodtam. Már nem értem, hogy mi történik, nem képes felfogni az agyam azt a sok nevet, német szót, amikből ráadásul egy kukkot sem értek. Most volt a tévében egy interjú Kertész Imrével, a Stúdió '97-ben. Nem tudom, az első gondolatom az volt, hogy nem is ilyennek képzeltem el. Valahogy szigorúbbnak, erősebbnek. (Persze ezt a fotó alapján gondoltam.) A téma a Sorstalanság és a most megjelenő kötete: A kudarcok (azt hiszem ez a címe) voltak. Elég ellenszenvesnek tűnt, azt kell, hogy mondjam, vagy nem is ellenszenves, hanem más. Más, mint amilyennek elképzeltem. Elmondta, hogy 12-13 évig írta a könyvet, és hogy ezt a könyvet nem antifasiszta regénynek szánta. Őt inkább az érdekli, hogy hogyan képes egy ember egy tömeget „mozgósítani”, irányítani. A riporternő megkérdezte, hogy nem érzi-e úgy, hogy ezzel a témával másoknak feltépi a már-már begyógyuló sebeit? Erre azt válaszolta (ami számomra nagyon taszítóan hangzott), hogy nem, sőt örülne, ha ez sikerülne. (Legalábbis én így értelmeztem.) Akkor valamennyire megértettem volna, ha ezt válaszolja: nagyon sok embert foglalkoztat a téma. Ők elolvassák. Akiknek pedig sebei vannak ezzel kapcsolatban, az nem fogja elolvasni.
Szóval ez az interjú is közrejátszott abban, hogy elvegye a kedvem a regény folytatásától! Most elhatároztam, hogy erős leszek és folytatom! Legalábbis megpróbálom!
Elolvastam. Miután elhatároztam, hogy abbahagyom az olvasást, pont egy olyan téma következett, ami igen felkeltette az érdeklődésemet. Megbetegedett. Ez a rész onnan kezdve, hogy gyengül, már majdnem feladja, egészen a felszabadításig, nagyon lenyűgözött. Végre, szép fokozatosan rádöbbent arra, hogy mit művelnek velük. (Ez a folyamat, már kb. az orvosi vizsgálattól megkezdődött.)
Olvasás közben rengeteg dologra lettem figyelmes. Sokszor csodálkoztam, hiányoltam, hogy a családjáról szót sem ejt. Pedig amikor a munkatáborokról beszéltek, igazán lett volna rá ok, hogy az apjára gondoljon. Aztán fokozatosan rádöbbent, hogy mennyire meg kell becsülnünk mindent. A mércét is másmilyenre állította. Eddig mindent az otthoni viszonyokhoz hasonlított, most meg inkább más koncentrációs táborokhoz.
A befejezés. Nincs lezárva, persze ez nem baj. Az olvasó maga döntheti el azt, hogy találkozik-e az anyjával, vagy nem? Tetszik a befejezés, azt hiszem, nem is kell folytatni, hisz ennyi szenvedés után már sokkal rosszabb nem is történhet vele. Vagy talán mégis?
F. Zsuzsa és Sz. Zsuzsa
Szóval a könyv... a kétszáztíz oldal. Egy kamasz fiú utazása Auschwitzba. A fiatalok, gyerekek, mi, csak szánakozást érzünk. Szüleink, nagyszüleink dühöt, tehetetlenséget és beletörődést. És persze az általánosságok; haláltáborok, munkatáborok, vallásukkal megbélyegzett ártatlanok menekülése... a halálba. Akik pedig ott jártak és túlélték, próbálnak felejteni. Próbálnak.
Az író is csak próbált. Papírra vetette akkori – számunkra meglehetősen furcsa érzéseit. A naivságot, a tapasztalatlanságot és gyermeki jóhiszeműséget. A fiú, aki elvesztette kamaszkorát, mikor az elkezdődött, és sok millió társa vele együtt. Akikről már csak képek beszélnek, és a mai fiatalság, akik nem tudják átérezni, átélni, hiszen ők is kamaszok, a saját problémáikkal, amik távol állnak Auschwitztól, de nem az akkori tizenöt évesek problémáitól.
A könyv még nem való nekünk – úgy gondoljuk. De úgy is mondhatjuk, hogy már nem. Ez nem egy kötelező olvasmány, nem lehet egy másik ember érzéseit ráerőszakolni a többire. Úgy érezzük, hogy a könyv színlelt és mesterkélt. Ahogy morbid módon próbálja félvállról venni ezt az egész borzalmat! Lehet, hogy mégsem borzalom, csak a mi szemünk előtt ugrik be egy kép, hogy több ezer ember tolong a zuhanyok alatt, ahonnan gáz folyik? Egy kép, ahogy emberek százai saját sírjukat ássák, monoton, szigorú egyhangúsággal? Csontra soványodott, család nélküli emberek? Lehet, hogy ez a mi naivságunk, de mi ezt sokkal borzalmasabbnak képzeltük. De miért ne, hiszen háború van, és sok millió zsidó veszti életét.
Dühített minket az érzelmek teljes megtagadása és levetése, mintha végig hazudott volna, csak simítani akarta a tragédiájukat. De miért tette volna? Talán magyarázat erre ez a meghökkentő mondat, amit a könyv végén olvasunk: „...valami éles, fájdalmas és hiábavaló érzés fogott el utána: a honvágy.” Számunkra felfoghatatlan, hogy valaki vágyakozzon egy hely után, ahol nem volt étel, rendes szállás, és bármelyik pillanatban becipelhették őket a gázkamrába.
Érzelemszegény ez a könyv. Nem éreztük át a fiú helyzetét (ami pedig egy könyvnél elég hasznos). Problémája nem a mi problémánk.
Már olvastunk hasonló könyvet, az Anna Frank naplóját, amely ennek szöges ellentéte volt. Olvasása után kellett rajta gondolkodni, tépelődni, vagy hagyni, hogy az érzések magával ragadjanak. Azt a könyvet nem lehetett csak úgy otthagyni. És nemcsak az érzéseivel van bajunk – mármint az íróéval –, hanem írásának stílusával is voltak fenntartásaink. Lásd, ilyen mondatok: „Lehajolt, ráejtette szinte a száját mostohaanyám kezére, hogy elvégezze rajta a szokásos kézcsókját”, továbbá: „Ezt Vili bácsinak szólítom, mivel ez a neve.”
Ez a könyv nem indított el bennünk érzéseket, csak csalódottságot a könyvvel kapcsolatban. Úgy érezzük, nem érte el a kívánt hatást. Vártuk, igen, vártuk a borzalmakat, kínokat, a sok szenvedést. De nem jött. Csak a kiábrándultság. Egy kicsit mi is együtt akartunk szenvedni, ott Auschwitzban, hiszen minden könyvtől ezt várja az ember, hogy azokat az érzéseket visszaadja, úgy, ahogy megtörténtek. Tehát úgy érezzük, hogy az író nem tárta elénk az egész történetet, eltakarta előlünk a lelkét, az érzéseit. Lehet, hogy csak mi vagyunk túl érzékenyek???
Sz. Zsuzsa
Már talán egy hónap is eltelt azóta, hogy kiolvastam a Sorstalanságot, leírtam véleményemet, és ezt azóta is tartottam. Azonban lehet, hogy most lesz az az időpont, amikor megváltoztatom a már kialakult véleményemet a könyvről.
Miután kiolvastam, itthon sokat beszéltünk a regényről, a holocaustról, Hitlerről. Anya valószínűleg kíváncsi lett a könyvre, mert egyik napról a másikra azt vettem észre, hogy látom a kezében, esténként azt olvassa. Kíváncsi lettem. Tudtam, hogy én mit gondolok a könyvről, itthon elolvasták, ami „kritikát” készítettünk róla, ők is tisztában voltak tehát azzal, hogy mik az én gondolataim. Miközben anyu olvasta, apuval sokat beszélgettek, igyekeztem ott lenni, figyelni, hallgatni érzéseiket, benyomásaikat. Nagyon örülök annak, hogy anyu is kiolvasta a könyvet. Megdöbbentő, hogy mennyire mások vagyunk. Kiben milyen érzéseket hoz felszínre egy könyv, ki mit gondol ugyanarról a könyvről! Most egy teljesen más megközelítésből látom. Anya egy lelkes mondata bennem maradt, ez csak egyszerűen a következő: „Fantasztikus ez a könyv!” Anyunak mindaz tetszett benne, ami nekem eleinte gondot okozott, vegyes érzéseket keltett. Hogy nem panaszkodik? Hogy nincs egyetlen jajszava? Hogy megpróbálja túlélni? Hogy mennyire szerencsétlen, sajnálatra, szánalomra méltó, és hogy mégsem ejt el egyetlen panaszt sem? Hogy először sajnálja a kopaszra nyírt, börtönruhás „rabokat”, és mikor ő is olyanná vált, akkor döbben rá, hogy ő is fogoly? Ahogy fokozatosan tanul, példát vesz az idősebbekről? Ahogy elmondja, csak így puritán módon: alkalmas, alkalmatlan, és később tudja meg, hogy ez mit is jelent? Hogy nem azt, hogy az egyiknek kell dolgoznia, a másiknak meg nem, hanem az egyik meghal, a másik nem? Hogy ott a táborban lezsidózzák egymást? Hogy elviseli a nyomort, éhezést? Erre tényleg az a válasz, hogy fantasztikus. Tisztelni kell ezt az embert, hogy képes így beszélni róla, még most sem jajgat, panaszkodik, szitkozódik. Egyszerűen csak megpróbálta túlélni! Lehet, hogy ha egy kicsit gyengébb, nincs benne ekkora akaraterő, akkor meghal a táborban. Ez az ember erős.
Őszintén örülök annak, hogy végül is anyu segítségével máshogy látom már ezt a könyvet, ez mindenképpen nagyon tanulságos volt, szerintem így egymásról is egy kicsit többet tudunk már.
Matyi
Először arra gondoltam, hogy a kezembe se veszem ezt a könyvet, de miután elolvastam, úgy éreztem, hogy rossz dolog lett volna nem elolvasni.
Olvasás közben az a gondolatom támadt, hogy a fiú egy bárgyú kölyök.(...)
Nem igazán értettem, hogy miért nem tud kikövetkeztetni dolgokat, olyanokat, amikről én is most hallottam először, de én levontam a megfelelő konzekvenciákat, és alkottam magamnak egy elképzelést, és mint később kiderült, igazam is volt.
Bár a sérüléseit leíró jelenetekkel az író szűkmarkú volt, azt a részt, ahol a tetvek ellepik a sebét, igazán kihagyhatta volna. És az, ahol a felszabadulásuk után a levesét kéri, már durvának tetszik. Mikor hazaérkezett, rossznak ítéltem meg azt, hogy az ellenőr a jegyét kéri, mikor látszik rajta, hogy egy munkatáborból jött, és így se pénze, se iratai nincsenek.
Az újságíró, bár rendes volt, hogy kifizette a jegyét, utána túl rámenős volt. Beszélgetés közben a pokolról kérdezgette a fiút. Ő mondta neki, hogy nem ismeri a poklot, ő csak a koncentrációs tábort ismeri. A beszélgetés után a fiú a riporter címét ugyan eldobta, de ennek ellenére, vagy épp ezért, nekem ez a jelenet tetszett a legjobban.
A lakásánál a két öreggel folytatott beszélgetéséből csak annyi tudtam kivenni, hogy szerinte nem a dolgok jönnek, hanem mi megyünk feléjük, lépünk.
Úgy gondolom, hogy a legrosszabb rész az volt, mikor az anyjánál honvágya van a munkatábor után. Visszavágyni a szennybe, halálba, mocsokba, szenvedésbe csak egy őrült akarhat. Vagy egy szívében, lelkében megtört, elgyötört ember. Úgy érzem, hogy a németek elérték, amit akartak. Megtörték, meggyötörték. Ő már nem egy egész ember. Bár a könyvnek nem sok köze volt a középkorhoz, azért örülök, hogy elolvastam.
Orsolya
Kedves 14 éves fiú!
Nagy megrázkódtatás volt számomra olvasni életed történetének ezt az ijesztő korszakát. Mégis nagyon furcsálltam nyomon követhető optimizmusod, mely jóformán végigkísért téged az utazástól kezdve a szabadulásig. De biztos vagyok benne, hogy ez a „jókedv”, mellyel hozzáálltál a dolgokhoz, segített át téged a véget nem érő, fárasztóan hosszú napok eltöltésében. Jó az is, hogy e szomorú sorsban barátokat leltél, mint pl. Citrom Bandi, hisz ez nyitottságodra vall. Mégis, ami az általad írottakban a leginkább elborzasztott, az a sorban állás volt, amely az orvos előtt történt, és aki végigmérte az embereket úgy, mintha rabszolgák vagy barmok lennének, és külön kategóriába osztott: munkára alkalmasak és munkára alkalmatlanok. Ezáltal megfosztotta a munkára alkalmatlan embereket az élethez való kötődés lehetőségétől is. Borzalmas lehetett a táborban és az ehhez hasonlókban ennyit szenvedni és nélkülözni, a fejadag talán még a túléléshez is kevés, a nem rendszeres tisztálkodás által rengeteg betegség terjedhetett a táborban, pl. tífusz, melybe biztosan társaidat is láthattad meghalni.
Mindezek az élmények biztosan tovább kísérnek az életed folyamán, de ne bánkódj, hisz te még a szerencsésebbek közé tartozol.
Aláírás: Egy együttérző olvasó(d)
K. Ágnes
április 20. vasárnap
Igazából tegnap este kezdtem neki az olvasásnak. Nehezen tudtam letenni a könyvet, de a harmadik fejezet közepére sajnos annyira elálmosodtam, hogy a naplóírás elmaradt. Most már sajnálom, hogy nem írtam le azonnal a gondolataimat.
Nem értem. Ez a 14 éves fiú, és a többi hasonló korú társa nem tudta, vagy nem értette, hogy mi történik? És egyáltalán, a zsidók tudhatták valahonnan, hogy hányan haltak már meg közülük? És ha a felnőttek tudták, elmondták a gyerekeknek? Vajon Kertész Imre tisztában volt vele ennyi idősen, hogy valószínűleg soha többé nem látja az apját? Van egy rész a második fejezetben, amikor a négy gyerek a nővérek szobájában beszélget. Itt egyikük a megkülönböztetésre tereli a szót. Az idősebb nővér és a fiú vitatkozni kezdenek erről. Ez azért fogott meg, mert ők itt szerintem kimondják a lényeget. Azt, hogy nem mások, mint a többiek, de mások kényszerülnek lenni.
Nem írok dátumot, mert sokszor a buszon vagy szünetekben olvastam, és így nem tudtam írni utána.
Most éppen ezzel a mondattal fejeztem be: „...elmondhatom, Buchenwaldot én is hamar megszerettem.” Itt egy kicsit elborzadtam. Sátrakban alszanak, szalmán, és a mosdó a szabad ég. De szereti ezt a tábort, mert egy kicsivel több az ennivaló, mert ihat vizet, ha szomjas, és mert vízszintes helyzetben lehet aludni. Egyik pillanatban azt gondolom, rettenetes, hogy valaki egy olyan helyet szeret, ahol kutyák tépik szét, ha éjszaka kilép a sátorból. Aztán a következő pillanatban azt mondom, meg lehet érteni, Auschwitz után. És most azt hiszem, hatalmas szerencse, hogy Kertész Imre, a borzalmak pozitív oldalát látta. De vajon hogy látták ezt a többiek?
Beszélgettünk a Zsófival a könyvről, és mondta, hogy a hetedik fejezet eléggé megviselte. Ebben a tudatban kezdtem neki, s azt hittem, nem ér majd meglepetés, hiszen nem ez az első ilyen témájú könyv, amit olvasok. De rá kellett jönnöm, az ilyesmire nem lehet fölkészülve lenni. Most meg kellene fogalmaznom, amit gondolok, de hát nagyon nehéz az ilyesmit leírni. Azt hiszem döbbenetet és csodálatot érzek egyszerre, hiszen még elképzelni sem könnyű, amit olvastam. Lehetséges ez? Érzések nélkül, tönkrement testtel, nyugodtan várni a halált, és a következő pillanatban rádöbbenni a leves illatától, hogy jó lenne még élni egy kicsit.
A hetedik fejezet után meg kellett egy kicsit állnom. Csak ülni csöndben magamban, járni egyet a lakásban, vagy akármit. De aztán már folytatnom kellett, nem lehetett nem folytatni. Az, amit addig olvastam, mint valami nagy súly, nehezedett rám. Az egész könyv alatt ekkor volt ez a nyomás a legnagyobb. Idáig fokozódott, és aztán ahogy elmúlt a halál lehetőségének az a közvetlen veszélye, ami persze azért teljesen nem múlhatott el, és a fiú egy kicsit emberségesebb környezetbe került, úgy sikerül nekem is fokozatosan elengednem magam. Már azt hittem, hogy a végén teljesen megkönnyebbülve fogom lerakni a könyvet, mint ahogy azokkal a könyvekkel teszi az ember, amikben minden jóra fordul. De nem, ez itt más. Ez itt megtörtént, se megváltoztatni, se elfelejteni nem lehet. Ahogy Kertész Imre mondta: „Sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk.” Itt semmi sem fordult jóra csak azért, mert ő túlélte! Hiszen Citrom Bandi még nem jött vissza, s talán soha nem is érkezett meg, Kertész Imre apja meghalt, és rajta kívül még több millió ember.
Tudom, hogy amit leírtam, nagyon kevés. Csak pici része annak, amit a könyv nekem, és remélhetően mindenki másnak mond. De egyáltalán lehet erről eleget írni?
P. Ágnes
(...) A könyv elején számomra minden úgy kezdődött, mint egy hagyományos regényben. Aztán felfigyeltem a fiú furcsaságaira, látszólag felszínes érzéseire, s a könyv egyre izgalmasabbá vált. Aztán jöttek a tragédiák, s én úgymond nem nagyon izgultam, amíg a fiú sem. Néha persze szerettem volna figyelmeztetni, vagy jó tanácsot adni neki, s ezekből látszik, hogy mellé álltam. Megszerettem, és izgultam érte. Aztán a dolgok egyre borzalmasabbá váltak, és a fiúval együtt én is szenvedni kezdtem. Szörnyű volt, a regény vége felé már a fiú egy élő halott volt, aki azért még mindig élni akart. Mások már rég feladták, testük felmondta a szolgálatot. De az övé nem. Egy 14 éves fiúnak. Biztattam, hogy még ne adja fel. Sokszor, mikor az utcán sétáltam, furcsán éreztem magam, hogy csak járok-kelek, „szabad” vagyok. Majdnem hogy „bűnösnek” éreztem magam ezért.
Meg mikor itthon ettem. Régen sokszor azt hittem, hogy húúúú, már milyen éhes vagyok. És most jöttem rá, hogy az nem az éhség volt, mert az igazi éhség sokkal szörnyűbb ennél. Nem sok ember tudja, hogy milyen az igazi éhség. (...)
K. Anikó
Megint úgy gondolom, hogy kellene valami bevezetőfélét írni.
Szóval őszintén szólva egy kicsit félek az olvasmánytól. Lehet, hogy semmi értelmes gondolatot nem sikerül majd összehoznom. Azért ez más lesz, mint az Arthur király. Remélem, és hiszek benne, hogy a félelmem hamar el fog múlni, és sikeresen fogom venni az akadályokat. Általában úgy szokott lenni, hogy a kezdeti határozatlanság után magabiztossá válok. Reméljük a legjobbakat.
Milyen formába dolgozzam fel az olvasmányt? Hát ezen már én is sokat gondolkoztam. Nagyon szívesen csinálnám azt a változatot, mintha a nagypapám mesélne, és közben élőben is kérdezgethetnék tőle, de ennek több problémája is van; egyrészt már mind a két papám meghalt, másrészt még a mamámtól se tudnék kérdéseket tenni az olvasottakról, mert koleszos vagyok, s hétvégeken az a csekélyke két óra, amikor találkozunk, nem lenne elég rá. Szóval más módot kell rá találnom. Megvan! Megpróbálok egy kapcsolatot teremteni az íróval, kérdéseket fogok feltenni, ha sikerül, esetleg beleélem magam a történtekbe. Na de majd meglátjuk, hogy mi sül ki a dologból.
Remélem tetszeni fog az olvasónak az írásom. Ha nem, akkor ezer bocsánat. Mindenesetre nekem biztos használni fog. De hát vágjunk bele!
Sok szórakozást – már ha esetleg lehet majd rajta szórakozni!
1. rész
Örömmel olvastam el írásod első részét, már nagyon kíváncsi voltam rá.
Sajnállak, hogy apukádnak be kellett mennie a munkásszolgálatba. Nem sok mindent tudok az ottani dolgokról, de amiről tudomásom van, az épp elég. Én biztos nem élném túl, ha apámat behívnák. Szeretnék pár személyes megjegyzést fűzni az olvasottakhoz.
Például becsülöm benned, hogy a sárga csillag eltakarását nem tartod szabályosnak. Ebből kiderülhetett számodra, hogy én nem vagyok rasszista. Viszont nem igazán értettem azt a gondolatodat, hogy miért jobb az, ha egy sárga csillagot viselő személy egyedül mutatkozik, mintha több vele azonossal együtt. Lehet, hogy az írásaid során, még majd megfejtem a rejtélyt.
Elszomorító, hogy olyan társaságban kell élned, ahol ha egy ember zsidó, még a kenyérárus is kevesebb kenyeret ad. Viszont szerencsére az ellenpéldája is megvan, hisz volt olyan árus, aki büszkén tűzte ki a csillagot, mert akár ezzel is csábíthatta magához a zsidó vásárlókat.
Aztán az is elég szörnyű lehet, hogy csak akkor tartjátok a kapcsolatot az együttlakókkal, ha az illető zsidó. Bár persze ez nem rajtatok múlik. Biztos nem ti fordultok el nap mint nap, ha egy más fajtájú ember láttok.
Te örülsz, hogy 15 évesen kiléptél a gyerekkorból? Hisz mostohaanyád bátyja és édesapád is ezt mondta búcsúzóul. Erről most egy kis vers jutott az eszembe, amit szeretnék veled megosztani:
„A gyermekkor virágoskertjéből.
Ne vágyj kilépni oly korán.”
B. András
Már lassan egy éve, hogy hazaérkeztem, de még mindig mindent valószínűtlennek, álomszerűnek látok és érzek. Nem győzök azon csodálkozni, hogy nem kell nap mint nap liszteszsákokat cipelnem, a saját ürülékemben aludnom, és három falat száraz kenyérrel vagy szárított főzelékkel a gyomromban egész álló nap halálra dolgoznom magamat. Éjszaka néha, amikor fölriadok, hallani vélem a vonat ütemes zakatolását, mely megállíthatatlanul közeleg az ismeretlen úti cél felé. Érzem az orromat facsaró bűzt és hányásszagot, fülemben cseng az asszonyok és idősek fájdalmas nyögése a kényelmetlenség és vízhiány miatt. Mikor pedig arra ébredek, hogy fázom, mert leesett a földre a meleg dunyhapaplanom, percekig tart, míg ráeszmélek, hogy van takaróm, és nem csak a testemre tapadt – a mocsoktól megmerevedett -rabruha és esetleg egyik társam fekélyekkel borított karja melegít.
Arcom – bár főleg a megnőtt hajnak köszönhetően – valamennyire visszanyerte fiatalságát (most már nem 40-nek, hanem 30-nak nézek csak ki). Mikor viszket a fejem, és megvakarom, meglepődve tapasztalom, hogy egyrészt van hajam, másrészt pedig a körmeim alatt nem hemzsegnek utána a tetvek és a bolhák.
Nem állítom, hogy nappal olyan az életem, mint két évvel ezelőtt, de közel sem olyan borzalmas, mint a végtelennek tűnő árnyakkal teli éjszaka. Még mindig az anyámmal lakom, és már több ízben előfordult, hogy mikor elment a szobám ajtaja előtt, megijedtem, és szinte állatias nyüszítéssel ébredtem, azt hívén, hogy nem az anyukám, hanem valamelyik kegyetlen koncentrációs táborbéli katona az, ki azért jött, hogy agyonverjen a puskája agyával, mert leejtettem egy liszteszsákot.
Bevallom, valami előnyöm azért származott az előző év tapasztalataiból. Ugyanis, mielőtt mit sem sejtvén, fölszálltam a vonatra, mely aztán elrobogott az ismeretlen jövő felé, nagyon válogatós voltam. Azóta viszont még abból az ételből sem hagyok egy pici falatkányit sem, melyet utáltam. Így utólag visszagondolva öt nagyobb korszakra osztanám az elmúlt néhány év eseményeit. Először is jellemezném magamat, helyesbítek, jellemezném azt az idegent, aki két évvel ezelőtt voltam, egy naiv, tapasztalatlan, átlagos helyzetű, 14 éves, Budapesten élő, zsidó fiú. Életem három fő színhelye apám és mostohaanyám lakása, anyám otthona és az iskola. Bár kegyetlenségnek tűnik, nem is sajnáltam igazán apukámat, mikor behívták a munkatáborba, de ami azt illeti, nem is tudtam, hogy mit jelent az, és hogy milyen sors fog ott várni rá. Jó bulinak éreztem a srácokkal eltöltött heteket a téglagyárban, emlékszem még Rozira, a Moskovicsra és persze a csajozó Selyemfiúra is. Annamáriát sem felejtettem el, sem pedig a bombariadó alatt kapott első csókot.
Miután megérkeztünk Németországba, szép lassan (bár csak hosszú idő után) kezdett megvilágosodni az agyam, emlékszem, ahogyan szép lassan felfogtam (amit tudat alatt mindvégig sejtettem), hogy az állandóan keringő bűz forrása nem más, mint a krematóriumok állandóan füstölgő kéményei. Eleinte lelkes voltam, mintha nem is koncentrációs, hanem valamiféle jópofa iskolai táborban lettem volna, és jó benyomást kellett volna keltenem. Amikor véresre, hólyagosra ástam a tenyeremet Citrom Bandival, és csak leszidtak a munkafelügyelők, amikor egy pillanatra abbahagyva a munkát, megdörzsöltem fájó tenyeremet. Ez volt szerintem a fordulópont, amikor megéreztem, hogy a legbiztonságosabb, ha nem keltek feltűnést, és észrevétlen maradok. Tudtam, hogy csak így tudok életben maradni, túlélni!
Ezzel a felismeréssel kezdődött a harmadik korszak, a túlélési ösztön és szokások kialakulása, és a csodálkozás azon, hogy az élet nem is olyan rózsaszínű és könnyed, mint ahogyan eddig hittem.
Vajon hazajutok még valaha? Látom még egyszer a jó öreg Nyugatit? Egyáltalán életben leszek holnap ilyenkor? – kérdeztem magamtól számtalanszor egy nap. Aztán elkezdtem arról töprengeni, hogy miért vagyok egyáltalán Auschwitzban vagy Buchenwaldban. Mit jelent zsidónak lenni? Számomra semmit nem jelentett. Rájöttem, hogy ez az egész zsidóüldöztetés olyan, mintha azokat az embereket szelektálnák és végeznék ki, akiknek mondjuk nagyobb a lába, mint 42-es, vagy a szemszín alapján menne ez a tömeges öldöklés. Nem értettem, nem tudtam (tudom) felfogni.
Egy idő után nem marcangoltam saját magamat a kérdéseimmel, nem gondolkodtam, sőt már az is mindegy volt, hogy életben maradok-e vajon vagy sem. Semmi sem érdekelt, lepjenek el a bolhák, tereljenek egy gázkamrába fürdés címszóval, gondoltam, egyszerűen nem tudott érdekelni. Föladtam magamat és az életet, de a sors kegyes – vagy kegyetlen? – volt, megkímélt engem, a porszemet. Visszatérhettem az élők sorába, hazamehettem. De én nem is tudtam örülni neki, elfogadtam úgy, ahogy eddig mindent, a lisztcipeléstől a heti egy zulage-ig.
Hazaérve elcsodálkoztam azon, hogy az alatt az egy év alatt, míg távol voltam, nem állt meg az élet, sok minden megváltozott (sok épület romját találtam már csak). Az emberek mit sem sejtettek arról, hogy mi miket éltünk át. Azt hiszik, hogy nekik ugyanolyan nehéz volt az életük, ... ha tudnák... .
Az ötödik korszak volt az, melyből remélhetőleg most lépek ki. Lassan, de biztosan megszabadulok a minden érzelmet elnyomó semlegességtől. Tegnap találkoztam újra Annamáriával, és ő volt eddig az egyetlen olyan ember (az anyámon kívül), aki figyelmesen hallgatta, és szerintem bele is élte magát a történetembe. Amit eddig még nem említettem, az az, hogy szerintem Annamária a legkedvesebb (és legszebb) lány, akit valaha ismertem, ami persze nem valami sok. Holnap megint találkozunk. Elmegyünk ide a parkba beszélgetni, már nagyon várom, hogy holnap legyen, kíváncsi vagyok, vajon milyen ruha lesz rajta.
Mennem kell, anyukám hív vacsorázni, a változatosság kedvéért pedig főzelék lesz, bár nem szárított – de valahogy nem is bánom.
S. Judit
A Mama munkahelyére nagyon szerettem bemenni. A frissen nyomott papír illata, a színes borítók tarkasága, az először kinyitott könyv izgalma már óvodás koromban menthetetlenül a könyvek szenvedélyes barátjává tettek. Öcsémmel gyakran játszottam könyvesboltosat, ami nemcsak az adás-vételt foglalta magába, hanem igyekeztünk egymást meggyőzni arról, hogy miért vegye meg a másik a könyvet, vagy éppen miért ne. Hiszen Mama is ezt csinálta nap mint nap.
A bolthoz hozzá tartozott Magda is, az apró termetű, fehér hajú, mindig mosolygó néni, aki nagymamaként bánt velünk. Amikor betegsége miatt már nem járt be a könyvesboltba, a kollégái felváltva vitték neki a friss olvasnivalót. Telefonon szinte minden nap beszéltünk vele, hiszen egyedül élt, és mi voltunk a fogadott unokái.
Magdának egyik karja tetoválva volt, amit kisebb koromban midig furcsán néztem. Hiszen nem SZERETLEK, nem MACA (amin mindig nevettünk), hanem egy számsor volt a bőrébe vésve. Mikor megkérdeztem otthon, hogy mi ez, Mama azt mondta, hogy Magda régen egy táborban volt, ahol így jelölték meg az embereket. Féltem, hogy ha majd iskolába megyek és táborozni fogunk, majd engem is így fognak megjelölni. Mama azt mondta, hogy az egyáltalán nem iskolai tábor volt. Szóval Magda, a firkás kezével családunk tagja lett. Mikor eljött hozzánk, Papa az ölében hozta fel a negyedik emeletre, mert a tüdeje nem bírta a lépcsőzést. Abban a táborban szedett össze valamilyen tüdőbetegséget. Mikor mi mentünk hozzá, süteménnyel kínált minket, és nem mulasztotta el megkérdezni, hogy mit olvasok. Különösen büszke volt, mikor már Fekete István könyveinél tartottam, és sorban elolvastam valamennyit, hiszen Ő ismerte személyesen az írót. Azt azonban soha nem felejtem el, hogy mindig félt valamitől. Terveztük, hogy elköltözünk, és ő hozzánk költözik. Kutyánk azonban akkor nem lehetett volna, mert Magda nagyon félt a kutyáktól.
Erre a hosszú bevezetőre azért volt szükség, mert mikor hazahoztam Kertész Imre könyvét, Mama azonnal azt mondta, hogy Magda. Elmeséltem neki, hogy el kell olvasni, és olvasónaplót kell belőle írni, csak ingatta a fejét, és azt mondta, hogy ha lehet, ne olvassam el, mert nem biztos, hogy mindent megértenék belőle. Egy szóval sem tiltott el a könyvtől, hiszen ez nálunk nem szokás, de bíztam a véleményében.
Kérdő tekintetemre elmesélte a most következő történetet:
Mikor megjelent a Sorstalanság, nem is figyeltem fel rá. Egyik kollégám ajánlotta kicsit félve, ismerve érzékenységemet. Elolvastam. Mélyen megrázott. Én ekkor 32 éves voltam. Te most 15 és hasonlóan érzékeny. Történelmi ismeretek nélkül még nehezebben feldolgozható a téma. Az első, amiért nem szívesen adom kezedbe ezt a könyvet, ez.
A második pedig Magda. Nem érted? Nem is értheted, hiszen neked Magda a pótnagymama volt, nem tudtad, hogy miért van megszámozva, mint egy boci, miért köhög mindig, miért fél a kutyáktól, és egyáltalán mitől fél mindig. Az a tábor, ahol volt, nem üdülő, nem sátortábor volt, hanem egy Auschwitz nevű helységben létesített láger, ahová a második világháború idején zsidó, cigány és még sok más etnikum fiait és leányait hurcolták. Ezt majd tanulni fogod. Magda itt szedte össze több más betegséggel együtt a tébécét. A lágert kutyákkal őrizték, és megesett, hogy kutyákkal tépettek szét embereket a többiek szeme láttára. Az örök félelem, hogy Ő kerül sorra, Mengele doktor vizsgálatainak fájdalma, az éhezés, a hideg, a kis csecsemő elvesztése, a fiatal férj meggyilkolásának tragédiája. Ezért volt Magda szemében ott a félelem, a történtek után 20, 30, 40 évvel is. Ő megmenekült, megtalálta fiát a háború után, fél tüdejét elvitte a tébécé.
Szóval, mikor elolvastuk Kertész Imre könyvét, egyikünk sem akarta Magdának elvinni. Meg sem mondtuk neki, hogy létezik ez a könyv, nehogy felkavarjuk benne az emlékeket. Tudtuk, hogy nem sokáig titkolhatjuk előle, mert valamilyen forrásból mindig értesült a legújabb kiadványokról. Én vállalkoztam a nagy feladatra. Elvittem, letettem elé. Ő rám nézett, de nem szólt semmit. Lényegtelen dolgokról beszélgettünk már legalább fél órája, mikor váratlanul megkérdezte: Olvasható? Nem várt választ, legalább is szóbelit nem. Szememből kiolvasta. Ekkor már nem nagyon közlekedett egyedül az utcán, ezért lepődtünk meg, mikor egyik nap ziháló lélegzettel besétált az üzletbe. Elővette a könyvet, letette az asztalra. Kérdő pillantásunkra csak ennyi mondott: Ja, kisanyám, ezt túl kellett élni, de ebből nem szabad megélni! Csak ennyi. Mindenki értette, hiszen ismertük.
Nekem Magda a mérce emberségben, kitartásban, élni akarásban. Nagyon szeretett élni, rendezgetni – az utolsó időkben csak otthon – a könyvespolcot, verseket olvasni. Néha előfordult, hogy egy verset olvasott, és felhívott telefonon, hogy vegyem elő én is a kötetet, és olvassuk együtt a verset. Ha el volt keseredve, hogy Ő már öreg, és nemsokára meg fog halni, addig beszélgettünk, míg nevetve bukott ki belőlünk, hogy: Az élet szép, hát neked magyarázzam? Mikor kórházba került, és teljesen legyengült, rettentően szégyellte magát, hogy tehetetlen. Kiemeltem az ágyból picike testét, rendbe hoztam az ágyneműjét, visszatettem, betakargattam, és mondtam neki olyan pici, mint egy madár. El is szállok nemsokára! – mondta. Megegyeztünk, hogy amíg újra találkozunk, addig Ő megszervezi az égben a könyvesbolthálózatot, és ha én is odakerülök, újra együtt dolgozhatunk. Másnap meghalt. Szóval, nem Kertész Imre, hanem Magda.
Amint a szövegből kiderült, S. Judit nem olvasta el a Sorstalanságot. Ezt a levelet írta a napló helyett. Ez az egyetlen írás, melyről azt gyanítom, nem diákmunka. Hanem az irodalomkedvelő édesanya műve.
S. Zsófia
„Előszó”
Ma busszal jöttem haza. Olvashattam volna a buszon, de nem tettem, mert mindenképpen le akartam még írni egy pár gondolatot, mielőtt a könyv hatása alá kerülök.
Szóval azt akarom mondani, hogy nagyon érdekel a téma, már alig várom, hogy elkezdhessem a könyvet, még így is, hogy tudom, sok része megrázó lesz. De mindenképpen meg akarok tudni többet a második világháborúról és a zsidók életéről. Már csak azért is, mert a családomban is történt hasonló eset, mint a amiről a könyv szól. A nagymamám szintén ilyen fiatalon (tizenhat évesen) volt Auschwitzban. Sajnos nekem még nem mesélte el, hogy akkor, ott mi történt vele. Valahogy még nem adódott rá alkalom. De az is lehet, hogy még nem tart elég érettnek. Vagy mit tudom én. Biztos nehéz erről beszélnie. Lehet, hogy nem is akar. Pedig én tőle szeretném hallani. Remélem ez a könyv majd elég indító ok lesz arra, hogy elkezdjünk vele beszélgetni.
Milyen érdekes. Gondolkodtam, hogy leírjam-e, hogy a nagymamám zsidó. Mert ugyebár ezt nem szoktuk más orrára kötni. Sokáig én sem tudtam róla. Pedig micsoda butaság ez! Majdnem hogy még manapság is szégyellnünk kell a zsidó származásunkat. Vagy csak én látom így?! (1997. ápr. 18.)
Kedves Te!
Ne haragudj, hogy így szólítlak, de még nem döntöttem el, melyik neved tetszik jobban. Hogy őszinte legyek, nem is nagyon értem, hogy bár téged Imrének hívnak, a regényben mégis Gyurka néven szerepelsz. Na, mindegy. Hamarosan eldöntöm, melyik neved tetszik jobban, és ezentúl úgy foglak szólítani.
Elnézést, hogy ilyen semmiséggel kezdem a levelem, amikor sokkal fontosabb dolgokról is írtál. Nagyon sajnálom, hogy apádat behívták, remélem hamar és egészségesen tér vissza.
Azt írtad, amíg apád távol van, Sütő úr felügyeli az üzletet. Én úgy hiszem, mostohaanyádnak volt igaza, amikor el akarta rakni azt a nyugtát. Bár, ezt lehet, hogy már csak azért mondom, mert én ebben a pénzhajhász világban élek.
Örülök, hogy összejöttél Annamáriával, biztosan nagyon kedves lány.
Várjunk csak, mi jut még eszembe... Ja, igen. Ahogy írtad, jó nagy családod van. Ez jó dolog, az enyém is ilyen nagy. Csak édesanyádról írtál kicsit keveset, legközelebb mesélj még róla!
Azon gondolkoztam, hogy melyiket választanám: az iskolát, vagy a munkát. Szerinted a munka „még szórakoztató is”, de én azért szívesebben járok suliba. Persze tőled ezt nem kérdezték meg! Azért dolgozz szorgalmasan, tapasztalatgyűjtésnek ez sem rossz!
Most búcsúzom, minden jót! (ápr. 19.)
Kedves Gyurka!
(Ez a név tetszett jobban.) Ma van április 23-a, szerda. Már három napja itthon vagyok betegen. Valami vírusos nyavalya, s a héten már nem is mehetek suliba. Pedig egyáltalán nem akartam hiányozni, most majd pótolhatok mindent.
Az előbb olvastam el a 3. fejezetet. Most hamar leírom, mit gondolok. Valóban furcsa eset, ami történt veled, valóban furcsa. Nem is tudom, hogy elegendő lesz-e az igazolványod, hogy innen kijuttasson. Valahogy rosszat sejtek. Azoknak volt igaza, akik leléptek még útközben. Neked is el kellett volna szöknöd. Nem tudom, de ez a lóistálló nem nagyon tetszik nekem. Az az igazság, hogy féltelek...
Szia Gyurka!
Gondoltam én, hogy ez a lóistálló-ügy nem valami rendes dolog. Mit keresel te most Auschwitzban, csíkos rabruhában?! Csak azt ne mondd, hogy ezt akartad?! Egyáltalán, minek jelentkeztél önként munkára? Én a helyedben az első adandó alkalommal rohantam volna haza mostohaanyámhoz. Nem tudom, hogy lehetett ennyi eszed?!
Ne haragudj, nem akartalak kioktatni, csak felbosszantott, hogy ilyen rossz sorsra jutottál. Sajnálom a vonatot is, hogy három napig szomjaztál. Tényleg sajnálom. Szörnyű lehetett. Csak azt nem értem, hogy amikor megérkeztetek, miért mondtad a katonáknak azt, hogy tizenhat éves vagy? Tanulni jobb lett volna, mint dolgozni, nem? Bár kicsit csodálkoztam, hogy Auschwitzban tanulni is lehet, mert nem vág egybe azzal, amit eddig erről a helyről hallottam. Mert hallottam már róla egy pár dolgot, sajnos mind szörnyűség volt. Meg nemrég láttam egy filmet a PRO 7-en, a Schindler listáját. Abban is mutatták Auschwitzot, meg ahogy kopaszra nyírtak mindenkit. Úgyhogy már körülbelül tudom, hogy nézhetsz ki.
Viszlát nemsokára! Vigyázz magadra! (ápr. 24.)
Na ez az! Én is ettől féltem. Hasonlóakat hallottam és is Auschwitzról. Na de azt még én se gondoltam, hogy fekhelye sincs az embernek! Szervusz, különben. Bocs, hogy így belevágtam a közepébe. Még jó, hogy csak négy napot voltál Auschwitzban. Remélem Zeitzben jobb sorod lesz. Meg azt is remélem, hogy nem kell sokáig ott maradnod, meg hogy hamar vége lesz már a háborúnak.
Eléggé megrázott, amit eddig tőled olvastam. Ma valami hülyeséget is álmodtam. Pontosan már nem tudok visszaemlékezni, de valami háború volt, üresek voltak az utcák és énnekem nem volt mit ennem, és borzalmasan fáztam.
Kitartás, én drukkolok neked! (ápr. 26.)
SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN
SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN
SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN
SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN
SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN
SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN
SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN
SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN
SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN
SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN
SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN SZÜRKE REMÉNYTELEN
Így elsőre, most ennyi jött ki belőlem, a következő rész elolvasása után. Nem nagyon tudok mit mondani. Én nem bírtam volna ki. És most nem levélformában írom, így egy kicsit talán könnyebb, hogy nem kell senkihez se közvetlenül szólnom. Össze kell szednem magam, hogy tovább tudjam olvasni a könyvet. Azt hiszem, azért fog csak menni, mert tudom, Gyurka a végén megmenekül. Bár ezzel inkább csak magamat tudom nyugtatni, hogy csak Gyurkára koncentrálok, hiszen hányan vannak, akik nem menekültek meg!
Vége?! Örüljek?! vagy szomorkodnom kéne?
Kedves Gyurka!
Örülök, hogy hazaértél. Gyógyulj meg mihamarabb, és egyél sokat!
Sajnálom, ami édesapáddal történt, de azért azt hiszem, erre már föl voltál készülve. Légy szíves édesanyádat üdvözöld a nevemben.
Sors. Egy csomó mindent mondtál a sorsról, és Steiner bácsiék nem értették. Hát, hogy őszinte legyek, én sem igazán tudtam kiragadni a lényeget. De azt hiszem, ezt most nem is olyan fontos. Talán majd, ha nagyobb leszek, ha többet tudok, ha még több ilyen sorsot megismerek. Most mondhatnád, hogy hiszen te sem vagy még nagyobb, nem vagy felnőtt, mégis érted a sors, a szabadság és az élet összefüggését. De ne feledd, neked megvan az az „előnyöd”, hogy te benne éltél. Ha csak egy évig is, de benne. S ez alatt, ha jól hiszem, felnőtté lettél...
Vigyázza magadra s (ezen túl) élj boldogan!
S. Anna
Szerintem sokkal pozitívabban fogta fel az egészet, mint amilyen volt. Lehet, hogy őt és társait nem kínozták és fenyítették annyira, mint másokat. Úgy érzem, szerencséje volt a kórházzal, hisz ott jobb dolga volt, mint a fabarakkokban. Ha utólag visszagondolna, és nem a tizenöt éves gyerek szemével nézné a történteket, biztos, hogy más – véleményem szerint rosszabb – gondolatai lennének róla.
Én tizenöt évesen – vagyis csak nyáron leszek annyi – azt gondolom, hogy ez sokkal rosszabb volt, mint leírta. Az öregeket elviszik, és gázkamrába csukják, mert nem alkalmasak. Ez szörnyű, ráadásul nekik is felesleges pénz és idő. A legtöbb alkalmatlan embert első ránézésre meg lehet állapítani, azokat el se kellene vinni. Vagy a gyilkolást élvezik????
Ha tényleg munkatábor, vagyis dolgozó emberek kellenek, akkor elég az érett embereket elvinni. Egyáltalán nem értem, hogy az öregeket és a tíz éven aluliakat miért vitték el. Kinek volt szíve ahhoz, hogy beterelje azt a sok embert a gázkamrába és „bekapcsolja a gázt”. Addig értem, hogy nem ők akarták, hanem a felettesük parancsára tették, de nekem – szerintem a tanár úrnak se – nem lett volna szívem „bekapcsolni” a „gépezetet”. Ki találta ki ezt az egészet, vagy kik? Hát volt neki, vagy nekik szívük? Én szerencsére, egyik ismerősömről se tudnék elképzelni bármi ilyesmit. (Nem azért, mert gyenge a fantáziám.)
Kicsit közvetlenebbül a könyvről. Tetszett a könyv.(...)
Emellett olyan érzésem van, mintha nem írt volna le mindent. Én sokkal rosszabbnak képzeltem ezt az egészet. De hát nem „kötözködöm”, hiszen ő volt ott, és – szerencsére – nem én.
Sz. Tamás
Hú, de nehéz! Nehéz, mert nehéz témáról ír. Nehéz, mert nehéz a stílusa. Nehéz, mert meg kell fogalmazni a fejemben lévő összevisszaságot. Nehéz, mert hiába próbáljuk a helyébe képzelni magunkat, igazából úgy sem sikerülhet, hiszen mi soha (remélem) nem fogjuk átélni azt, amit ő. Az is nehéz, hogy milyen formában írjam meg? Elolvastam az Utolsó szalmaszálat. Anyuékkal nem nagyon beszélgettem róla, ő azt mondta, neki nem tetszett. Számomra az érthetetlen mondatok főleg a németek voltak, a holocaust emlékműhöz nem mentem el, úgyhogy inkább leírom, ami eszembe jut. Na, ezzel meg az a baj, hogy már vagy két hete elolvastam a könyvet, úgyhogy azt írom, amire emlékszem.
– Hogy lehet ennyire beletörődni a dologba. Egyszerűen nem értem. Gyurka is olyan természetesen veszi, hogy apja munkatáborba megy, mintha ez olyan természetes volna. Könyörgöm, hogyan lenne ez természetes? Ez egy őrült agy szüleménye! De lehet, hogy mégis jobb így. Könnyedebben teszik túl magukat rajta. Amin nem lehet változtatni. Akkor a jövőt nézze, te leszel a családfő, ilyen egyszerű.
– Magyar szépírók az európai toplistákon!
„Kertész Imrének, az áprilisi budapesti könyvfesztivál díszvendégének a nevéhez nem mindennapi irodalmi fegyvertény fűződik. Egy év alatt több mint harmincezer példányban adták el Németországban Sorstalanság című regényét.”
Népszabadság, 1997. május 17.
Ez tényleg szép teljesítmény.
Kedves Gyurka!
Szomorúan hallottam, hogy apádat munkatáborba hívták. Remélem túl sokat nem bánkódtál rajta. Ha Isten így akarta, így kellett lennie. Ő fölöttünk áll.
Örömmel értesültem viszont arról, hogy immár igazi nagyfiúként dolgozol. Kérlek rá, hogy szorgalmasan végezd munkád, mert most már te vagy a „család” feje.
Ha a munka mellett lesz majd időd pihenésre, látogass meg minket a nyáron.
Csókol: Mária nénéd.
– Naivitás. Nem tudom másként jellemezni Gyurka szavait: Jaj de jó, engem alkalmasnak ítéltek, dolgozni fogok, aztán focizni, milyen szép, rendezett hely ez az Auschwitz. Hát ez őrület, nem hallott még az ilyen táborokról? Gyurka, itt te meg fogsz halni!
– Beletörődés. Ahhoz már akkora lelki kiégés, belenyugvás, érzelmi némaság kell, hogy valaki aludjon verés közben, hogy ezt én nem tudom elképzelni. Anyuval most mégis beszélgettünk. Ekkor tettem fel a kérdést: Miért aludt a zsidóság verés közben?
Miért pont most nem tudtak fellázadni? A történelmük során hányszor, de hányszor megtették már azt! Ésszel ez föl nem fogható. A zsidók tele voltak pénzzel. Most olvastam: a zsidóktól elvett aranyat svájci bankokba rakták. 1939 és 45 között 13,5, igen, tizenhárom és fél tonna aranyat helyeztek el csak egy bankban. Nem is egy, de akár két hadsereget is lehetett volna venni azokból a pénzekből. Miért volt az, hogy a zsidók, mint a birkák tódultak a vágóhídra? A gazdagok menekültek Amerikába, nem segítettek a szegényeknek. Mindenki annak örült, hogy őt most nem vitték el.
Miért csak a varsói gettó szegényei álltak ki az igazságtalanság ellen? A római pápa miért nem ítélte el Adolf Hitlert? Miért volt az, hogy az állítólagos „semleges” államok fémekkel, pénzmosással és élvezeti cikkekkel segítették a Harmadik Birodalmat?
Ez az egész egy hatalmas összeesküvés volt a már széteső zsidóság ellen. Ebből mindenki jól járt, csak a zsidók nem. Egy hatalmas üzlet. Bocsánat, hogy így eltértem a tárgytól, de ez elkeserítő.
Kedves Gyurka!
Megkaptam leveled Zeitzből. Ne légy letört, örülj, hogy odáig eljutottál.
Gyurka, nem szabad föladnod, hidd el nekem, még innen is van menekülés. Rejtsd el érzelmeid, mert ha beleéled magad, megőrülsz. Kitartás! Itt már azt rebesgetik, hogy hamarosan vége a háborúnak és nem „mi” nyerünk.
A remény hal meg utoljára.
Ölel: Mária nénéd
– Egyszerűen nem értettem, hogyan csinálta a szerző, hogy mindent ilyen pontosan lejegyzett, megjegyzett. A helyszíneket, a személyeket, mindent. Aztán megértettem. Ha nem foglalkozik ilyen kis dolgokkal, belesüllyedt volna a szürkeségbe, mint ahogy azt meg is tette egy idő után. Szerencséje volt, mert onnan nem hiszem, hogy sokan visszajöttek.
Neki sikerült...
– Reggel van és álmos vagyok. Nem a legjobb időpont az írásra. Az írói vénám, meg a gondolatok ilyenkor még mélyen alszanak. Az az igazság, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs arról, hogyan fejezzem be a naplót, hogyan zárjam le írásomat.
Ha egyáltalán le lehet zárni. Szóval, ez egy nagyon jó kis könyvecske. Nehéz, de jó. Én egymagamban olvastam metrón, buszon, villamoson, de még otthon a tévézés helyett is. Sajnos, a legjobb gondolatokat igazán nem sikerült úgy megfogalmazni, ahogy azt szerettem volna. Kicsit talán érthetetlen. Szóval akármit is írtam, nekem tetszett a könyv.
Kedves Gyurka!
Megkaptam az utolsó leveled, melyet hazafelé írtál. Kérlek, ne lepődj meg, ne keseredj el, ha más dolgokat látsz, mikor végre hazaértél. Ez már egy más világ. Ha majd úgy érzed, nem találod a helyed, csak gyere el hozzánk. Nálunk megértő lelkekre találsz.
Ölel és csókol: Mária nénéd
Sz. Csaba
1–2.
Ahogy elkezdtem olvasni ezt a könyvet J. D. Salinger Zabhegyezője jutott az eszembe, amit ezelőtt olvastam. Mind a két könyv egy kamasz fiúról szól. Más időben, és a két fiúnak is más a története, de hasonló a két könyv. Mind a kettőben a fiúk mesélik el a történetüket. Kertész Imréé komolyabb, míg Salingeré mulatságosabb. A Zabhegyező főhőse iskoláját búcsúztatja, Gyurka viszont az édesapját, akit munkatáborba küldtek, és az első rész lényegében az apjától való búcsúzkodásról és az útjára való felkészítésről szól. Miközben egy kisfiú családja szétesik, mostohaanyja és édesanyja marad neki, akikre vigyáznia kell. Ahogy olvastam a történetet, mindig felmerültek kérdések, de útközben választ kaptam rájuk. Szörnyű lehetett a zsidóknak a háború táján, ugyanis pl. nem hagyhatták el a várost. Gyurka édesapjának a boltját majdnem becsukták, mert zsidók, sok eladó is lenézi őket és társaikat.
Anyukámat megkérdeztem, mi a véleménye erről, hogy a zsidókat nem hagyják békén, és azt mondta, hogy szörnyű, mert pl. ha Hitlert megkérdeznénk, hogy mi a baja a zsidókkal, nem tudna válaszolni. Azt is mondta, hogy ilyen történelmi dolgokat ne kérdezzek, mert buta hozzá.(...)
Ma inkább a cigányokat nézik le, és az emberek többsége úgy vallja, hogy ők sosem mondanak igazat, nem dolgoznak, lopnak, csalnak, hazudnak. Pedig ez sem így van. Mert köztünk „normál” fehér emberek közt is akadnak olyanok, akik úgy élnek, akár a cigányok, vagy még többet csalnak, és őket mégis kevésbé nézik le.(...)
T. Zoltán
Tetszett a könyv. Én általában nagyon kritikus tudok lenni, ha egy könyv nem tetszik, ha például olyan könyvet olvasok (olvastam el), ami nem tetszett – unalmas volt – , mindig dühöngök, mert az alatt az idő alatt, amit olvasásra fordítottam, például egy sokkal jobb könyvet is elolvashattam volna.
De ez kifejezetten tetszett. Talán azért is, mert tulajdonképpen személyesen is érintett vagyok a holocausttal kapcsolatban, hiszen a nagymamám is túlélte a koncentrációs tábort.
Azonban talán éppen ezért egy kicsit mást vártam a könyvtől. Korábban is sokat hallottam a haláltáborokról, ezért lepett meg, hogy a fiú majdnem úgy mesél róla, mint egy nyári vakációról. Az egész könyvben egy jajszavára, siránkozására, önsajnálására sem találtam. A könyv vége felé is határozottan tiltakozott, amikor azt a helyet, ahol járt, a pokolhoz hasonlították.
Véleményem szerint így még megrázóbb a könyv. Ha ugyanis valaki csak sopánkodik, és keserves sorsát emlegeti (egyébként joggal), azt tudat alatt nem tudja az ember igazán sajnálni.
Így azonban lenyűgözött a fiú bátorsága, akit őszintén sajnáltam is.(...)