Tanulni, tanulni, tanulni…
(Lenin)
Csak egyetlenegy tudományt ismerünk: a történelem tudományát.
(Marx)
Az 1980-as évtizedben a szocializmus egész blokkra kiterjedő válsága egyes pártokat arra késztetett, hogy megpróbáljanak történelmileg is szembesülni az addig megtett (tév)úttal, amely a válság kialakulásához vezetett. Manifeszt marxista–leninista párt esetében mindenféle társadalmi, politikai változtatáshoz elengedhetetlen a történelmi analízis: az újrapozicionálást, az új identitást történetileg is igazolni kellett. Azt remélték, hogy többek között a párttörténet újraírásával lehet életet lehelni a kiürült eszmébe. A különböző pártok eltérő módon viszonyultak a kérdéshez. A peresztrojkát ideges óvatossággal és/vagy elutasítással fogadó pártok, mindenekelőtt a keletnémet és a csehszlovák pártvezetés, elzárkóztak előle.
Az 1980-as években megkezdődött szervezett és önkritikus kommunista múltfeltárás és múlt-újraértékelés a kelet-európai kommunista pártok történetében újszerű jelenség volt. Míg az 1956-os magyarországi és az 1968-as csehszlovákiai reformkommunisták intellektuális próbálkozásai – amelyek a történettudomány és a párttörténetírás területén a sztálinizmussal való szakítás kísérletében merültek ki[1] – spontán folyamatok voltak, addig a létező szocializmus utolsó évtizedében ezeket az intellektuális kísérleteket az adott pártok maguk igyekeztek kezdeményezni és levezetni. A nyolcvanas években három jelentősebb próbálkozás történt: Az első, érthető okokból a Lengyel Egyesült Munkáspárté volt, még a gorbacsovi peresztrojka meghirdetése előtt, a 80-as évtized első harmadában. A második a Szovjetunió Kommunista Pártjáé az évtized végén. A harmadik a Magyar Szocialista Munkáspárté. Mindhárom esetben meghatározó két faktor: az első a válság – az adott pártoké, egyszersmind az országoké – érzete és tudatosulása, illetve a nem kanonizált párttörténet és rendszerkritika által generált belső kihívás, amire nem lehetett nem reagálni. Jelen tanulmány a szovjet kísérletet követi nyomon.
A peresztrojka párt- és üdvtörténete, abban a formában, ahogy azt a megrendelők elképzelték, már sosem készült el. Időközben aktualitását vesztette a „szöveg”. Akkor kezdték kidolgozni, amikor még a szovjet társadalom vezető ereje a szovjet alkotmányban is rögzített módon az SZKP volt; mire azonban a szöveg elkészült és napvilágot látott, már nemcsak a szovjet alkotmány vonatkozó passzusa volt a múlté, de – gyakorlatilag – maga a szovjet társadalom is.
Az SZKP új múltja
A szovjet párttörténetírás és a pártos társadalomtudományok művelésének vízválasztója nem 1985 áprilisa, Gorbacsov hatalomra kerülése és a peresztrojka kezdete, hanem az SZKP KB 1986. augusztus 16-i plénumán elfogadott állásfoglalása.[2] Az SZKP KB tudományos és oktatási intézményeket felügyelő osztályvezető-helyettese, Rjabov elvi és gyakorlati útmutatásul szánt téziseiben maga is konstatálta e fáziskésést („elméleti fronton elmaradás tapasztalható”), és összpárti ügynek nevezte a „lenini párt történelmi tapasztalatainak elemzését”, miközben a korábbi idők párttörténetét nem-történelmi konjunktúrának, lakkozásnak nevezte. Új módszerként – a korábbi „személytelen” történetírási gyakorlattal szakítva – azt javasolta: konkrét hősökön keresztül mutassák be és fel a szovjet párt történelmét, olyanokén, mint Szverdlov, Dzerzsinszkij, Csicserin, Ordzsonokidze, Kalinyin, Kraszin, Kirov, Lunacsarszkij. A névsorból annyi mindenképpen látszik, hogy az 1987-es SZKP-ban még elképzelhetőnek tartották egy reform-„Krátkij Kursz” elkészítését, politikai aktualitását és használhatóságát.[3]
Az SZKP Történetének Kérdései című hivatalos szovjet párttörténeti orgánumban a szovjet párttörténészek és ideológiai szakmunkások, követve az SZKP KB említett állásfoglalását, 1987 júliusában vitát indítottak arról, „milyennek kell lennie az SZKP történelméről szóló új tankönyvnek?” – továbbra is azt a kiinduló definíciót véve alapul, mely szerint a Szovjetunió Kommunista Pártjának története nem más, mint „a marxizmus–leninizmus a gyakorlatban”.[4] Ezek után még akár következetesnek is lehet nevezni Mihail Gorbacsov ama bejelentését (az SZKP KB 1989. július 18-i ülésén), hogy az átalakítás a párton belül lényegesen elmaradt a társadalomban lezajlott átalakításoktól.[5]
A szovjet párttörténet végül nem készült el. Az egyik résztvevő, Genrih Joffe neves szovjet (ma már kanadai) párttörténész visszaemlékezései szerint[6] 1987 áprilisában a moszkvai Marx–Engels–Lenin Intézet (IMEL) igazgatóhelyettese, Valerij Zsuravljov igazította el a kollektívába beválasztott szerzőket (neves szovjet párttörténészek, akik a karrierjüket a hatvanas években kezdték): az SZKP-történetet új nézőpontból, a peresztrojka szellemiségét tükrözve, az igazság pozíciójából kell megírni. A kötet azonban – egyebek közt – a peresztrojka irányáról és sebességéről a pártvezetésben folyó viták miatt egyre késett. Időközben Alekszandr Jakovlev[7] lett a KB titkára, a Politbüro tagja, Gorbacsov legfőbb ideológusa, aki 1988-ra már nyíltan támadta az SZKP-n belüli konzervatívokat; ő vette kézbe a legújabb szovjet párttörténet írásának eszmei és politikai irányítását, s ő igazította el a legújabb, huszonöt fős csoportba berendelt történészeket is, akik között a rendszer belső „nonkonformistái”, a XX. kongresszus generációjának képviselői voltak túlsúlyban. A legújabb ukáz így hangzott: a bolsevizmus teljesen új történetét kell megírniuk, mégpedig úgy, hogy a mű legyen végtelenül tisztességes, tudományos és felelős. Ehhez a munkához „az egyetlen és igaz” párttörténet kiválasztott szerzői különleges kutatási lehetőségeket kaptak a pártarchívumban (sőt, külön dácsát is rendelkezésükre bocsátottak), azzal a szépséghibával, hogy a „különleges ügyekhez” és az elnöki archívumhoz még ők sem juthattak hozzá.
A Volobujev akadémikus vezette csoportot a megrendelő politika mellett az idő is sürgette – miként az Joffe visszaemlékezéseiből is tudható. A nagy mű elkészültének azonban volt egy óriási elvi akadálya. A XX. kongresszus és a lenini elvekhez való visszatérés hívei – így Joffe is – tudták, hogy elkerülhetetlen az októberi forradalom és Lenin történelmi szerepének felvetése, nevezetesen: bizonyította-e a történelem a bolsevizmus igazát vagy nem. Az azonban, hogy egyáltalán hajlandóak-e ezt a kérdést fölvetni, korántsem csak személyes szándékon, netán képességeken múlott. És épp Joffétől tudhatjuk, hogy e kérdés kapcsán sem Jakovlevtől, sem a legfőbb szerkesztőtől: Gorbacsovtól nem kaptak eligazítást. Márpedig e nélkül a legkülönlegesebb feltételek között dolgozó párttörténész sem léphetett: legyen bármily zajos is a glasznoszty, a szabadság határai épp ott húzódtak, ahol még kérdezni is csak engedéllyel lehetett. Nem (vagy legalábbis nem csak) személyes képességeken múlott: tudott-e valaki szabadon kérdezni és szabadon válaszolni, hanem azon, hogy hajlandó volt-e átlépni a glasznoszty engedélyezett szabadságának határait avagy sem. A nagy (szovjet) generáció reformértelmisége nem volt hajlandó erre: ez a gárda „az igazságosság, a tudományosság és a felelősség” jelszavával a nyolcvanas évek végén még mindig a hatvanas években megakadt desztalinizációs reformfolyamatokat akarta végigvinni, ami a párttörténeti szakmában a lenini gárda rehabilitációjával volt azonos. A XX. és a XXII. pártkongresszusok szellemiségét kívánták reanimálni azok a vezető, hivatalos szovjet társadalomtudósok, akiknek életük legnagyobb kalandja volt a félszívű hruscsovi kiigazítási kísérlet. A nyolcvanas évek végének kérdései helyett a hatvanas évek diskurzusaihoz tértek vissza.
Nem véletlen, hogy az Új Párttörténet résztanulmányait közlő központi párttörténeti folyóirat 1991. januári vezércikke[8] történelmietlennek nevezte azokat a próbálkozásokat, amelyek a szocializmus deformációinak, a sztálinizmusnak és a Brezsnyev-korszaknak a gyökereit a lenini örökségben és az októberi forradalmat követő átalakulásokban keresték. Itt már nem arról volt szó, hogy „fehér foltokat” lehet és kell eltüntetni a szovjet párttörténetből. Nem a „lenini gárda” törvénytelenségek áldozatául esett tagjainak rehabilitálásáról volt szó, nem is Sztálin személyének történelmi elítéléséről.[9] A rendszer legitimitásáról, a szentségek legszentebbjéről kellett volna előbb-utóbb nyilatkozniuk. Épp a bizottság egyik kulcsfigurája fogalmazta meg saját maga és kollégái óvatosságának az okát: a sztálinizmus kritikája globális támadássá vált a marxista világnézet ellen; a szovjet párt történetéről szóló szakirodalomban a Krátkij Kursz – amelyet egy közeli kollégája Sztálin személyi kultusza enciklopédiájának nevezett[10] – skolasztikus, dogmatikus monopóliumát a szocialistaellenes szélsőségek monopóliuma váltotta fel.
A Fejezetek az SZKP történetéből munkacímet viselő és soha el nem készült kollektív munka téziseihez a KB által a bizottságba vezetőként delegált Jakovlev írt eligazító bevezetőt Az alkotói bátorság ideje címmel. A megkésett útmutatás legfőbb paradoxona az volt, hogy a párt történetéről a megjelenéskor (1990 októberében!) a tézisek szerzőinél már jóval radikálisabban nyilatkozó pártvezető (PB-tag!) a párt történetének lehetséges olvasata mellett egyúttal a párt történetének lehetséges végét is előrevetítette.[11] Hogy a Fejezetek… torzóban maradt, nyilvánvalóan nem magyarázható sem a cenzúrával, sem a fokozódó nemzetközi helyzettel. Nem is az „alkotói bátorság” hibádzott: hisz határait épp a „legfőbb megrendelő” szabta meg. Jakovlev a Fejezetek… elkészítésének nehézségei kapcsán arról értekezett, hogy nehezebb új módszereket kidolgozni, mint a régiektől elhatárolódni – miközben épp ő kérte számon a szerzőkön, miért késlekedtek az eléjük sorolt kérdésekre szabadon és bátran alkotva válaszolni. Csupán két mozzanatot hagyott említetlenül: egyrészt épp ő (s a nála még főbb szerkesztő) késlekedett e kérdések elősorolásával, másrészt épp ők nem tették lehetővé, hogy e kérdéseket maguk a „bátran alkotók” maguktól tegyék föl (ha egyáltalán képesek s hajlandók lettek volna rá). Mindettől függetlenül, érdemes végignézni, melyek lettek volna ezek a sarkalatos kérdések:
Milyen volt a marxizmus valóságos jelentése és jelentősége a XIX. század végén, mennyiben változott az meg a XX. század végére? Mi okozta a szocialista mozgalom történelmi kettészakadását szociáldemokráciára és kommunizmusra: Lenin engesztelhetetlensége vagy Plehanov és Kautsky renegátsága, s vajon a kommunizmus nem tér-e vissza ismét a szociáldemokrata álláspontokhoz? Megtalálhatóak-e Marx és Engels műveiben az államszocializmus gyökerei? Hordozott-e a parancsuralmi rendszer – különösen a hadikommunizmusé – bármit is a leninizmus vagy a trockizmus elméletéből és gyakorlatából? Nem volt-e fatális tévedés az egypártrendszer bevezetése a természetes és kölcsönös ellenőrzést magában hordozó kétpártrendszer helyett? Miért ignorálták Lenin harcostársai az ő „politikai végrendeletét”? Milyen történelmi „formáció” jött létre a sztálini, felülről vezényelt forradalom eredményeként? Hogy zajlott le a párt és állami apparátus összenövése? Bekövetkeztek-e a második világháború után a marxizmus által előre nem látott folyamatok, mint a szembenálló társadalmi berendezkedések „konvergenciája”? Nem távolodott-e el a szocialista gyakorlat az általános emberi erkölcsi normáktól az erőszak elismerésével? Mikor vesztek ki ezek a normák a szovjet mindennapokból? Jakovlev a fentieknél konkrétabb történeti dilemmákat is megfogalmazott az orosz-szovjet történelemre vonatkozóan: Mit adtak az 1905–1907-es forradalmat követő sztolipini reformok Oroszországnak? Volt-e értelme az ezen reformok elleni bolsevik küzdelemnek? Nem lett volna-e ésszerűbb megállni a februári forradalom szabadságánál, nem hajtva az országot az októberi forradalomba és a proletárdiktatúrába? El lehetett volna-e kerülni a sztálini kollektivizálást? Valóban a trockiji modell alapján hajtotta-e végre Sztálin? Miben gyökereznek a hatalom által tudatosan szervezett szörnyűséges tragédiák? Hogyan alakult ki az országban folyamatos válság az állami és pártvezetésben?
Jakovlev kérdései, amelyeket az általa felügyelt párttörténészek engedély nélkül föl sem vethettek, 1990 végére már nemcsak a nemzetközi szovjetológiai diskurzusnak voltak szerves részei, hanem a szovjet közvélemény vitáiban is központi helyet foglaltak el. A tudós párttörténészektől azonban még ekkor sem lehetett érdemleges választ várni minderre. A peresztrojka belső gátjainak átszakadtával Moszkvában is kiderült, hogy illúzió volt az az általános kelet-európai értelmiségi várakozás, hogy a formális és informális cenzúra enyhülésével, majd eltűnésével napvilágot látnak azok a nagy, kéziratos művek, melyek politikai okokból mindaddig a fiókokban hevertek. A peresztrojka során a fiókok kinyíltak, s kiderült, hogy a párttörténettel hivatalból foglalkozó történészek fiókjai meglehetősen üresek. Az ötvenes-hatvanas évek dilemmáit kényszerűen és kibeszéletlenül magukban hordozó társadalomtudósok, párttörténészek nem tudtak reflektálni az új idők kérdéseire.
A legutolsó Krátkij Kursz
1991 elején az IMEL folyóirata, Az SZKP Történetének Kérdései – miközben hónapok óta publikálta a már el nem készülő Új Párttörténet fejezeteit[13] – a már idézett, a peresztrojka alatt végzett párttörténeti munkát értékelő szerkesztőségi vezércikkében úgy fogalmazott, hogy „a peresztrojka hatodik évében megállapítható, hogy az SZKP történetének alapvető értékei kiállták az idő próbáját”.[14] A politikus-történészek az SZKP hivatalos párttörténeti orgánumában nem véletlenül tettek hitet az ötvenes–hatvanas évek „olvadó” ideáljai mellett. Figyelemre méltó, hogy Lenin születésének 121. (!) évfordulójára különszámmal álltak elő, melyben a szerzők az igazi és az igaz Lenin emlékének állítottak aktuális emlékművet.[15] Ebben az emlékműben a bolsevik párt vezére a NEP ideológusaként, józan, nem utópista-idealista, pragmatikus (gazdaság-) politikusként, a szovjet gazdaság többszektorúságának prófétájaként jelent meg.[16] Érdekes, hogy Lenin legnagyobb teljesítményéről, az 1991-re már csak múlt időben említhető, nemzeti, nemzetiségi és föderatív alapon megteremtett Szovjetunióról nem szóltak a megemlékezők. Már nem volt aktuális.
Az el nem készült Új Szovjet Párttörténet fejezeteinek közlésével az SZKP központi elméleti és politikai orgánuma szintén már csupán azt dokumentálhatta, hogy ez a vállalkozás már nem volt aktuális abban a formában, ahogyan kigondolták: a szovjet belpolitika és a Szovjetunió színeváltozása, majd megszűnése már egy másik történet, olyan, amelyhez másik történelem kellett. A megjelent, meglehetősen eltérő minőségű és szemléletű tézisek arról árulkodtak, hogy a szovjet párt történelmi útjáról, aktuális tanulságairól már a hivatásos párttörténészek között sem lehetett teljes konszenzust teremteni. Ami a meglehetősen eltérő fejezetekből egységes szöveget generálhatott volna – a pártvezetés egyértelmű útmutatása –, ekkorra már teljes mértékben hiányzott. Igaz, a szerzők szemléleti különbsége leképezte a korabeli szovjet kommunista pártvezetésben meglévő szemléleti különbségeket. A nem teljes, csonka szöveg azonban még így is alkalmas arra, hogy rekonstruáljuk azt a már távolról sem egységes múltképet, amelyet a peresztrojka lázában égő szovjet reformkommunista pártvezetés látni és láttatni akart, s amely múltkép a velük „egyívású”, moderált reformpárttörténészek nézeteit is tükrözte.
Az új reformpárt reformtörténetének megírásával megbízott párttörténészek számos, korábban még csak nem is említhető fehér foltot tártak fel, tabukat neveztek meg, politikusokat, politikai irányzatokat rehabilitáltak. Ám a rendszer és pártjának legitimitását adó kérdéseket – mint Lenin történelmi szerepe és a lenini politika, az októberi forradalom szocialista jellege, a Lenin–Sztálin-kontinuitás – vagy fel sem vetették, vagy nem válaszolták meg. Erre azért nem került sor, mert e kérdések megválaszolása, egyebek mellett, de nem mellékes módon saját szakmájuk legitimitását és egzisztenciájukat áshatta volna alá. A Kommunyisztban megjelent „fejezetek” szerzői mindannyian szakítottak a megelőző évtizedek egyoldalú, kritikátlan, unilineáris, üdvtörténeti szemléletével. A fel- és beismert válság történelmi okainak feltárásakor már alkalmazhatatlanok voltak a korábbi sablonok. A Lenin által tudományosan megalkotott tervet beteljesítő Szovjet Kommunista Párt történetét nem lehetett a nyolcvanas években tovább adatolni, ahogy azt tette a szovjet párttörténetírás a megelőző évtizedekben. Ugyanakkor a lenini terv alapján működő üdvtörténet elvetése – az egy Boriszov kivételével – egyetlen szerzőt sem indított arra, hogy a „főszerkesztő” Jakovlev által – igaz, utólag – támogatva, a szovjet párt és állam történelmi alapjait újragondolja. A hivatalos párttörténet korábbi állásához képest kétségtelen előrelépést jelentett, hogy a Fejezetek… szerzői szakítottak azzal az apologetikus üdvtörténeti megközelítéssel, amelynek középpontjában a lenini tanítások álltak. Ám Lenin és az úgynevezett lenini örökség megítélése változatlanul kulcskérdés maradt. Egy kivétellel az új párttörténet szerzői egybehangzóan pozitív módon értékelték a bolsevik párt alapítójának történelmi szerepét.
A reformpárt reformtörténetének Leninje nem a szovjet múlt és jövő minden egyes jelenségére tudományos alapú útmutatást adó teoretikus volt többé, hanem a történelmi szükségszerűséget mindig és mindenkor felismerő pragmatikus politikus. A Szovjetunió történelmének tragédiáit, mely tragédiákat az elődökhöz képest tisztességesen és őszintén igyekeztek feltárni, nem kötötték össze Lenin elméleti és politikai munkásságával. És bár többen eljutottak annak felismeréséhez, hogy a folyamatosan átmeneti (ez a szovjet történetírásban semmiképp sem számított önellentmondásnak), időről időre újabb válságokhoz – helyenként tragédiákhoz és katasztrófákhoz – vezető állampárti-pártállami rendszer alapjai már Lenin életében és vezetése alatt létrejöttek, a szovjet múlt bajainak gyökerét nem az októberi forradalomban győztes bolsevik párt ideológiájában és politikájában látták, hanem épp az attól történt elfordulásban. A bolsevik forradalom és a bolsevik párt első vezetője politikájának lényegét a humanizmusban, a társadalmi demokráciában és a modernizációban látták a nyolcvanas évek végének reformkommunista párttörténészei. A szovjet rendszernek ezen elvektől való, már Lenin életében bekövetkezett eltérését a történelmi szükségszerűségnek tett taktikai engedményeknek tudták be. A dialektika segítségével még a hadikommunizmusról is sikerült bebizonyítaniuk, hogy az objektíve humánus volt…
A reformpárttörténet szerzői a lenini terv helyett a történelmi szükségszerűséget és a lenini pragmatizmust állították a középpontba. Ennek magyarázata nem egyszerűen Lenin „korszerűsítésének” (értsd: „gorbacsovizálásának”) aktuálpolitikai szándékában rejlik. Az új párttörténet szerzői maguk is számos interpretációs paradigmaváltást éltek meg a hivatalos múltértékelésben az ötvenes évek óta – egyesek, így például Volobujev akadémikus, régebb óta is. Ezek az egymásnak ellentmondó interpretációk mindig a rendszer üdvtörténetének alapját képező lenini „tervekhez” nyúltak vissza történelmi legitimitásért. Ezt a be- és felismert válság korának magyarázói nem tehették. Az aktuálisan válságba futó „velük élő történelmet” nem lehetett lenini „paratervekkel”, összegereblyézett passzusokkal leírni, azokból levezetni. A válság épp Lenin ellenére kellett bekövetkezzen szerzőink és ihletőik szerint.
A peresztrojka második félidejében már nem volt elégséges az „alap és a felépítmény” dialektikus módon való külön-külön kezelése, ahogy azt megtette a nagy előd és alapító a NEP idejében. Ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy a hadikommunizmus éveiben létrejött és hat évtizedig lényegében változatlan rendszernek (a felépítmény) az általános gazdasági és társadalmi válság viszonyai között nincs más legitimációs tartaléka, mint a „lenini örökség”. A szovjet társadalom tömegeinek hétköznapi tapasztalata, életszínvonalának folyamatos romlása a nyolcvanas évek végére ellehetetlenítette a fényes jövőre (vö. szocializmus 1980-ra, kommunizmus 2000-re stb.) alapuló rendszerlegitimációt. A rendszer legitimációiból egyedül a múltja maradt meg. Paradox módon a rendszer (legfőbb vezetői és szakértői révén) épp saját múltjával kívánt radikálisan szakítani a válság felszámolása érdekében. Ám saját múltjukat nem engedhették „végképp eltörölni”, a kezdetektől a végig újraírni. Ebből a kényszerből eredt annak igénye, hogy dialektikusan újrainterpretálják a „lenini örökséget”, s látszólagos ellentmondásait a történelmi szükségszerűség hangoztatásával hidalják át. Nyilvánvaló volt, hogy a hadikommunizmusban kialakult rendszerrel szakítani kell, ám mindezt úgy képzelték végrehajthatónak, hogy azt a társadalom természetes (a valódi lenini normákhoz visszatérő, azokat folytató) politikai és intellektuális vezetője, az SZKP vezényelheti le. Az „igazi” Lenin és a lenini (pozitív) történelmi örökség átmentésével az átmenet idejének vezetői nemcsak eszméket kívántak átmenteni, hanem egy majd’ húszmilliós tagságra hivatkozó pártapparátust és intézményeit. Olyan intézményeket, melyekben – egyáltalán nem mellékes módon – a Fejezetek… szerzői maguk is dolgoztak.
A válság küszöbén
A lenini örökség „dialektikus átmentésének” legmarkánsabb kísérlete A válság küszöbén címmel[17] készült kollektív monográfiában érhető tetten. A monográfia, ellentétben a korábbi korszakokat tárgyaló résztanulmányokkal, el is készült 1990-re. A szerzői kollektívát az a Valerij Zsuravljov vezette, aki 1987-ben az Új Párttörténet elindításánál is bábáskodott. Figyelemre méltó, hogy a szerzők a szovjet párt és társadalom utolsó két évtizedének történetét tárgyaló kötet formálisan történeti fejezeteiben a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Szovjetuniójának és SZKP-jának történetén az általuk nem definiált lenini normákat és elveket kérték számon. A formálisan párttörténeti monográfia felvállalt célja az volt, hogy bemutassa: az 1985 áprilisában a párt kezdeményezésére megkezdett új gazdasági és társadalmi stratégia – a peresztrojka – jelentette az egyetlen kiutat a kialakult „válság előtti” állapotból, hogy más alternatíva egyszerűen nem létezett. A szerkesztő és a szerzők meggyőződése szerint a peresztrojka, illetve annak a könyvben fokozatosan adagolt radikális második kiadása nem más, mint történelmi szükségszerűség. Bár a kötet középpontjában elsősorban a brezsnyevi pangás állt, rekonstruálható belőle a háború utáni időszakra és a hruscsovi reformokra vonatkozó nézetek együttese is.
A háborút követő éveket a kötet szerzői az ekkorra már rituális Sztálin- és sztálinizmusellenes tézisekkel írták le. Ezek lényege a lenini normáktól való eltérésben foglalható össze, aminek következtében előállt a „válság előtti” helyzet: a szovjet gazdaság és társadalom elvesztette a rá jellemző dinamizmusát, s elmaradt a modern civilizáció vívmányaitól. A lenini elvektől való eltérés okozta, hogy a szovjet „fejlődés” mesterségesen leszakadt az általános civilizációs fejlődéstől. Ezt elsősorban a gazdasági mutatókkal és a tudományos-technikai forradalomban történt lemaradással illusztrálták, az alapjaiban valójában sosem változtatott sztálini rendszer legfőbb jellemzőjének pedig a „rendkívüliséget” tartották. A sztálini rendszer legnagyobb „vívmánya” a rendkívüli helyzetekkel való – rendkívüli, törvénytelen stb. módszerekkel folytatott – sikeres harc volt, amihez a rendkívüli helyzeteket maga a rendszer generálta. A „rendkívüli” sztálini iparosítás legnagyobb bűnéül a szerzők nem a rendkívüli áldozatokat hozták fel, hanem azt, hogy végső soron a tudományos-technikai forradalom szovjetunióbeli kibontakozását gátolta. A Sztálin halálát követő reformokat elemeiben helyesnek és szükségszerűnek tartották, ám azok összességét befejezetlennek, a reformereket félszívűeknek nevezték. A befejezetlen „félreformok” – így a szerzők – a sztálini rendszer „félrestaurációjához” vezettek a Hruscsovot követő időkben.
A pártéletben – a szerzők által rituálisan emlegetett pozitív példák ellenére – általában eltértek a lenini normáktól, a „lenini elvek” főként a káderpolitikában sérültek. A társadalom politikai rendszerében ismét felerősödtek az ellentmondások, a bürokratikus állami mechanizmusok megerősödtek, általános gyakorlattá vált a szocialista törvényességtől való visszalépés.[18] Az extenzív fejlődés útját folytató gazdaság utolsó húsz évéből ismertették a részleges reformok lefolyását, adminisztratív diktátumokba való elfojtásukat. A gazdaságtörténeti részben ismét felbukkant az alap részleges reformjára következő adminisztratív-politikai ellenreform, majd újból megjelent az ellenreform következtében előállt válság leküzdését irányzó újabb adminisztratív intézkedések sora. Az újabb gazdasági stagnálás még élesebben vetette fel a tudományos-technikai forradalomban történt szovjet elmaradást.[19] A kötet – újdonság gyanánt – tárgyalta a társadalom szociális és szellemi életét is, kizárólag olyan negatív tendenciákat említve, mint a kétszínűség, a hazugság, az álszentség stb. Külön nagy fejezetet kapott a peresztrojka második felében már véres konfliktusokhoz, pogromokhoz is vezető nemzetiségi ellentétek és a függetlenségi törekvések kérdése: a szerzők a hangsúlyt e téren is a lenini elvektől való káros eltérésre helyezték. Ez afféle „korparancs” volt: a központi párttörténeti folyóirat 1989-es, évfordulós, novemberi számában, szerkesztőségi vezércikkben sürgette a párttörténészeket az új kurzushoz való igazodásra, amit szerintük leghatékonyabban a párt lenini koncepciójának teljes rekonstruálásával és következetes fejlesztésével lehetett elérni.[20] A közvetítendő üzenet kulcsszavai pedig a következők voltak: párton belüli demokrácia, a párt és a szovjetek (tanácsok) viszonya, a pártnak a társadalomban elfoglalt helye és szerepe, a konszolidáció és a progresszió, valamint a pártegység és a pártélet megújult (demokratikus) kultúrájának lehetséges együttélése.
A posztsztálini korszak fentebb ismertetett, félhivatalos története tehát nem más, mint a lenini normáktól és a lenini elvektől való eltérés következtében elszaporodó negatív tendenciák története. Roppant érdekes, miként határozták meg a lenini elvek és a lenini örökség mibenlétét a lenini örökséghez való, a gorbacsovi peresztrojkával épp csak elkezdett s a visszatérés jelentőségét és aktuális jelentését tárgyaló fejezetben. A válságunk tanulságai címet viselő záró fejezet – a fényes és elkerülhetetlen politikai jövőre vonatkozó iránymutatásaival – a korábbi évtizedek párttörténeti összefoglalóira emlékezteti az olvasót. Ám amit a lenini örökségből levezethető jövőről felvázoltak a kötet szerzői, az a korábbi párttörténeti szakirodalomban elképzelhetetlen lett volna. A kötet a kiút stratégiájáról szólva egyértelműen és minden kétely nélkül a piaci önszabályozás mellett szállt síkra. Rituálisan felhívta a figyelmet a szocialista piac és a tervgazdálkodás közötti egészséges egyensúly megtalálására, ám a tőkés termelési módnak a szocialista termeléshez viszonyított, hosszasan fejtegetett előnyei fényében mindez csak üres gesztusnak tűnt már akkor is. A civilizációs felzárkózáshoz és a tudományos-technikai haladáshoz – mint a kötet fogalmazott – a piac kell. És nemcsak belső piac, hanem a világgazdaságba történő, intenzív integráció is. Mindezeket a radikális újdonságokat nemcsak a fejlődés szükségessége, a „történelmi szükségszerűség” tette elkerülhetetlenné, hanem – így a szerzők – az őszinte elhatározás, hogy a társadalom intellektuális és politikai vezetője, a Szovjetunió Kommunista Pártja visszatér a lenini elvekhez. Márpedig a szerzők szerint épp Lenin nem szégyellte kijelenteni, hogy a „valódi” szocializmus számos eleme épp a kapitalista országokban jött létre.
A peresztrojka végének aktuális marxizmus-lenizmusa abban volt összefoglalható, hogy „ami jó a népnek, az jó a szocializmusnak”.[21] A szocializmus pedig elsősorban modernizáció, amit – így a szerzőink – a piaci (áru- és pénz-) viszonyok motiválnak a leghatékonyabban. A szocialista (kommunista) ideál változatlan, bevallott alapja maradt a munka lehető legmagasabb hatékonysága, amit a porosz vasutak pontossága, az amerikai technológia és trösztrendszer, a német termelés és társadalmi élet szervezettsége, az amerikai népoktatás, a nemzetek és közösségek közötti svájci viszony, és amit Lenin nem láthatott előre: a tajvani és a japán gazdasági csoda, a svéd szociális politika biztosíthatnak. Mindezek a szovjet (tanács!) hatalommal kiegészülve adhatták a szocializmust Moszkvában 1990-ben.
Hogy a szovjethatalom mibenlétén mit értettek a párttörténetnek és a tudományos szocializmusnak a kapitalizmust nemcsak rehabilitáló, de azt objektíve szocializmusnak tartó szakemberei, nem tudhatjuk. Nyilvánvalóan nem a korabeli SZKP változatlan hatalmi pozícióit, lévén az SZKP korabeli szervezeti, intellektuális és erkölcsi állásáról meglehetősen kritikusan nyilatkoztak. Ugyanakkor nemcsak bíztak megreformálhatóságában, de maguk is a reformokra szólították fel a szovjet kommunistákat. Valószínűleg a szerzők a szovjet reformkommunisták megreformált pártjában látták az új, kapitalista „szocializmus” biztosítékát.
Az SZKP KB legdogmatikusabbnak tartott intézményének főmunkatársa által szerkesztett és a jövőbe mutató szándékkal készült közelmúlt-értékelés szerint tehát az aktuális válság oka a lenini elvekkel, normákkal való szakítás. A válságot felszámolni kívánó peresztrojka a szovjet szocializmus reformját ígérte. A peresztrojka második felére, kifulladásakor már nem a négy-öt évvel korábban még vitálisnak tűnő tétek voltak érvényesek, amire a főszerkesztő korábbi, e dolgozatban idézett megnyilvánulásai jó példát szolgáltatnak. Az aktualizált lenini tanítás szerint a szocializmus nem más, mint mindaz a jó (sőt: a legjobb!), amit az emberiség valaha létrehozott és létre fog hozni. 1990-ben a már alig-alig létező szocializmus bölcsőjében a szocializmus ideológusai számára egyértelműnek tűnt: a szocializmus másutt – a fejlett kapitalizmusban – van. Ám elvhű (reform-) kommunistákként nem tagadták meg a szocializmus elérésének, felépítésének igényét. Mindehhez aktuálisan a lenini elveknek tökéletesen megfelelő kapitalista viszonyok megteremtését tartották a leghatékonyabb útnak.
Epilógus
David Remnick amerikai publicista nagy sikerű, Lenin síremléke című könyvében[22] azt a tételt igyekezett szellemesen bizonyítani, hogy a (szovjet) kommunizmus bukása azzal kezdődött, hogy elkezdték feltárni és újraírni a történelmét. Kétségtelen, hogy a kelet-európai szocialista országok és kommunista pártok történelmi legitimitását a régi párttörténészek által írt – de meg nem írt – új párttörténetek megkérdőjelezhették. Ám a párttörténet a szocialista országokban valójában csak a túlzottan komolyan sosem vett és igazából „eszméletlen” ideológia egyik támasza volt. A szovjet párttörténészek és a legutolsó szovjet párttörténet sorsa példázza, hogy a kutatási lehetőségek és az alkotói szabadság kitárulása egyenlő volt a korábbi párttörténetírás ellehetetlenülésével. Megszűnt a párttörténet mint önálló tudomány, mivel kiderült, hogy ilyen diszciplína a valóságban nem is létezett. A párttörténet nevű tudományos diszciplína, ahogy azt évtizedekig illett tájainkon űzni, kimúlt anélkül, hogy a „csúcsra jutott volna”. Legnagyobb szellemi teljesítménye önmaga felszámolása és ezen keresztül a rendszer felszámolásához való kicsiny, de szimbolikus hozzájárulása volt. Igaz, ez a hozzájárulás nem volt szándékos.
A cikk egy nagyobb tanulmány rövidített, szerkesztett változata.
Jegyzetek
[1] Az SZKP XX. Kongresszusának útmutatása és a magyar párttörténetírás. Párttörténeti Közlemények, 1956. 3.; Hegedűs B. András – Rainer M. János (szerk.): A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján. 3. Történészvita. Kelenföld Kiadó – ELTE, Budapest, 1990; Lipták, Lubomir: Úloha a postavenie historiografie v nás_ej spoloc_nosti. Historicky C_asopis, 1969. 1.; VI. Zjazd Slovenskych historikov roku 1968. Historicky C_asopis, 1990. 6., 844–893. (A szlovák történészek 1968. júliusi kongresszusa azt is jól példázza, mennyivel más volt a cseh és a szlovák '68: a szlovák történészek főként a cseh és kis részben magyar eredetű nemzeti – történettudományos – sérelmek ellen keltek ki.)
[2] Posztanovlenie CK KPSZSZ o zsurnale „Kommuniszt” 16 avguszta 1986 g. Kommuniszticseszkaja Partija Szovetszkogo Szojuza v rezoljucijah i resenijah sz'ezdov, konferencij i plenumov CK. T. 15. 1985–1988. Moszkva, 1989. 317–328.
[3] Rjabov, V. V.: Sztrategija uszkorenija i voproszü peresztrojki obscsesztvennüh nauk. Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1987. 3., 4–5.
[4] A vitát N. A. Barszukov tanulmánya indította el: O perelomnüh rubezsah, osznovnüh periodah i étapah isztorii KPSZSZ. Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1987. 6.
[5] Peresztrojka rabotü v partii – vazsnejsaja kljucsevaja zadacsa dnja. Doklad M. Sz. Gorbacseva na szovescsanii v CK KPSZSZ 18 ijulja 1989 goda. Partijnaja Zsizn', 1989. 15., 5.
[6] Joffe, G. Z.: Final szovetszkoj isztoriografii (kak mü ne napiszali poszlednjuju „Isztoriju KPSZSZ”). Otecsesztvennaja Isztorija, 2002. 4., 151–168.
[7] Jakovlev a gyorsítás (uszkorennyije) és a peresztrojka „elméleti” megalapozása mellett azzal vált ismertté, hogy 1988 októberében ő lett a vezetője az SZKP KB 1987 szeptemberében a 30-as, 40-es években lezajlott „repressziókat” felülvizsgáló bizottságának. A bizottság már nem kizárólag az ilyen-olyan ellenzéki, leninista kommunistákkal szemben elkövetett törvénytelenségeket vizsgálta újra, és kezdeményezte az áldozatok rehabilitálását, de a hírhedt „trojkák” tevékenységét, a GULÁG-rendszert és a tömeges deportálásokat is „saját hatáskörbe utalta”. Jakovlev, A. N. (szerk.): Reabilitacija. Politicseszkie proceszszü 30–50-h godov. Moszkva, 1991. 9–18.
[8] Putyi i problemü nasego obnovlenyija. Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1991. 1., 3–4.
[9] „Sztalinszkaja model' szocializma”: sztanovlenie, razvitie, krah (20-80-e godü). „Kruglüj sztol”. Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1990. 12., 37.
[10] Maszlov, N. N.: Iz isztorii raszprosztranenija sztalinizma. (Kak gotovilosz’ posztanovlenie CK „O posztanovke partijnoj propagandü v szvjazi sz vüpuszkom ’Kratkogo kursza isztorii VKP(b)’„.) Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1990. 7. Uő: „Kratkij kursz isztorii VKP(b)” – énciklopedija kul'ta licsnoszti Sztalina. Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1988. 11.
[11] Jakovlev, A. N.: Vremja tvorcseszkoj szmelosztyi. Kommunyiszt, 1990. 10.
[12] „Mai életünk objektív tényei nemcsak azok az őszinte és tisztességes kétségek, melyek arra vonatkoznak, hogy helyes úton jártunk-e, hanem azok a kétségek is, melyek magára a szocialista eszme helyességére, logikai és erkölcsi megalapozottságára vonatkoznak.” I. m. 7.
[13] Zsuravljev, V. V.: Rubikon Breszta. Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1990. 6., 7.; Bordjugov, G. A. – Kozlov, V. A.: Isztoricseszkaja razvilka vesznü 1918. Uo. 8., 9.; Joffe, G. Z.: Fevral'szkaja revoljucija. Krusenije carizma. Uo. 10.; Loginov, V. T.: Isztoricseszkij vübor. Uo. 11., 12., 1991. 2.; Tjutjukin, Sz. V. – Selohaev, V. V.: RSZDRP na demokraticseszkom étape revoljucii (1905–1917 gg.). Uo. 1991. 1.; Zsuravljev, V. V.: „Mü dolzsnü büli szplos’ i rjadom idti oscsup'ju…” (Ekonomicseszkie meroprijatija Velikogo Oktjabr'ja) Uo. 1991. 3., 4., 5.; Tjutjukin, Sz. V. – Selohaev, V. V.: Pervaja roszszijszkaja revoljucija 1905–1907 gg. (Predposzülki, zadacsi, raszsztanovka politicseszkih szil.) Uo. 1991. 7.; Joffe, G. Z.: Kornyilovszkij putcs i raszszkol revoljucionnoj demokratii. Uo. 1991. 8., 9. Joffe tanulmánya volt az utolsó, amelyet Az SZKP történetének fejezetei című sorozatban közöltek. 1991 augusztusában jelent meg. Ez a hónap a moszkvai puccs hónapja, az SZKP és a Szovjetunió (akkor még nem közjogi) végének a hónapja volt. Abban az évben (október–novemberi dupla számmal) még egyszer megjelent a jogutód lap, a Kentavr, majd megszűnt. Ahogy megszűnt az őt felügyelő intézet s az intézetet felügyelő párt is. Imígyen megszűnt az Új Párttörténet (lehetősége, igénye és efemer politikai aktualitása) is, ami, mint láthattuk, igen messze volt az elkészüléstől. A Voproszü Isztorii KPSZSZ-ben 1990–91-ben megjelent „Fejezetek a Fejezetek…-ből” a Kommunyisztban folytatásokban közölt tézisek adatolásai voltak. A torzóban maradt Fejezetek… rekonstruálásakor mindenképp a Kommunyisztban megjelent tézisekre kell hagyatkoznunk, mert ott a Voproszü Isztorii KPSZSZ-ben megjelenteknél jóval több fejezet került a nyilvánosság elé. Míg a központi párttörténeti folyóiratban közölt tanulmányok az októberi forradalommal és annak előtörténetével foglalkoztak, addig a Kommunyiszt, ha csak tézisek szintjén is, de a szovjet állam és párt kialakulásának, „rendszerré válásának” és rendszerként való működésének kérdéseivel is foglalkozott, s időben elment egészen a második világháborúig.
[14] Puti i problemü nasego obnovlenija. 12.
[15] Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1991. 4.
[16] Uo. Vö. Kasz'janenko, V. I.: Iszpütanie peresztrojkoj. (Obzor novejsej literaturü.) Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1991. 7., 22–23.
[17] Zsuravljev, V. V. (szerk.): Na poroge krizisza: narasztanie zasztojnüh javlenij v partii i obscsesztve. Moszkva, 1990.
[18] A vonatkozó fejezet szerzője V. M. Kuricin volt. I. m.: 124–174.
[19] A gazdaságtörténeti fejezet túlnyomó részét Lel'csuk írta.
I. m.: 175–278.
[20] Obnovleni KPSZSZ v uszlovijah peresztrojki. Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1989. 11., 5.
[21] Na poroge krizisza: 435 skk.
[22] David Remnick: Lenin sírja. Európa Kiadó, Budapest, 1998.