A kormányváltás óta a honvédelemmel és a honvédséggel összefüggő kérdések szinte folyamatosan napirenden vannak a sajtóban: az önkéntes haderő bevezetése, a Gripen-szerződés módosítása, a nemrég beszerzett MISTRAL-rakéták látványos kudarca, Magyarország részvétele az afganisztáni misszióban, „iraki amerikai civil katonák” kiképzése Taszáron stb., amikor pedig nyilvánosságra került, hogy NATO-vállalásainkat nem megfelelően teljesítettük, az ágazat néhány hétre kifejezetten a közérdeklődés fókuszába került. Bár a felmerült kérdések többsége tényleges gondot vagy legalábbis ellentmondást takart, a profin kommunikáló honvédelmi miniszter és kommunikációs csapata összességében jól jött ki a médiacsatákból. A fokozott közfigyelem ugyanakkor – szinte az októl függetlenül – igencsak ráfér a honvédelemre. A Foreign Affairs és a Washington Post cikke által keltett közéleti viharok mára elültek, helyüket újabbak váltották fel, a súlyos probléma, Magyarország NATO-beli hitelvesztése azonban megmaradt. A jelek szerint az új honvédelmi vezetés még kapott annyi bizalmat, hogy megkísérelhesse megtépázott presztízsünk helyreállítását. Érdemes ezért megvizsgálni, hogy erre milyen körülmények és feltételek között, mely eszközök biztosításával mekkora esély lehet.
Zavaró elemek
Az különösebb hozzáértés nélkül is nyilvánvaló, hogy Magyarország katonai súlya a NATO-ban elenyésző, így a kollektív biztonság fenntartását célzó katonai és politikai erőfeszítések sikere – finoman szólva – aligha rajtunk múlik. Ebből a nézőpontból summázhatnánk a történteket akár úgy is, hogy sok hűhó semmiért. Az ezer sebtől vérző Magyar Honvédség csatlakozása rontani azért talán tud a NATO helyzetén – tehetjük hozzá némi gúnnyal. És ez az igazi baj. Ha Magyarország – kölcsönös egyeztetések után – vállalta bizonyos katonai képességek létrehozását vagy fejlesztését, akkor azokra a szövetségi rendszerben számítani fognak, és ha a vállalások mégsem teljesülnek, az zavart kelthet az egész rendszer működésében. Magyarország összsúlyát tekintve persze a zavar azért nem lehet olyan óriási, de legalábbis elvben számolni kell vele.
És itt az elveken különös hangsúly van. A NATO – akárcsak az Európai Unió – nem csupán katonai-politikai, illetve gazdasági közösség, de értékközösség is, sőt az értékközösségre, az értékazonosságra épül az egész szervezet, ez biztosítja a további együttműködés hatékonyságát. A NATO és az EU értékrendszere a nyugati polgári értékrend, amelynek kulcseleme a szavahihetőség, a megbízhatóság, a vállalt kötelezettségek maradéktalan teljesítése. Ezt követik az egyének, ezen alapul a társadalom többségének értékrendje, és nyilván ez tükröződik vissza az azonos kultúrkörbe tartozó államok által alapított nemzetközi szervezetekben. Magyarország NATO-csatlakozása értékválasztás volt hazánk részéről, de ugyanígy a NATO részéről is. Azzal, hogy Magyarországot a NATO elsők között az új tagjai közé fogadta, egyúttal azt is deklarálta, hogy Magyarországot a nyugati értékrendszer részesének tekinti, vagy legalábbis nem lát akkora értékrendbeli különbséget, ami az együttműködést lehetetlenné tenné. Ehhez és a kezdeti lelkesedéshez képest keltett csalódást későbbi magatartásunk és teljesítményünk.
Nem árt persze tisztában lenni azzal is, hogy a NATO-nak valójában nem Magyarország okozza a legnagyobb fejfájást. Görögország és Törökország szervezeten belüli permanens viszálykodása sokkal bénítóbb. Ezek a viszályok ritkán kerülnek ugyan nyilvánosságra, de a legkülönbözőbb rangú NATO-tisztségviselők a megmondhatói, milyen sok felesleges időt és energiát rabol a döntés-előkészítés és az érdemi együttműködés során a két ország többnyire öncélú és gyakran kicsinyes rivalizálása.
Nem fogja javítani a helyzetet Románia és Bulgária felvétele sem. Valószínűleg igaza van Huntingtonnak abban, hogy csak azok a nemzetközi szervezetek lehetnek működőképesek és hatékonyak, amelyek egy adott kultúrkörhöz tartozó államokat tömörítenek. A különböző kultúrákban alapvetően eltérő szokás- és magatartásrendszer jellemző, következésképpen mást értenek például egyes gesztusokon, ami az érdemi együttműködést a legnagyobb jó szándék mellett is ellehetetlenítheti. (Nem véletlen, hogy az Európai Unió közel két évtizede következetesen ellenáll Törökország tagfelvételi kérelmének, és a jelenleg folyó bővítési körbe is csak a nyugati civilizáció külső körébe tartozó államok kerültek be, a jelek szerint ők is csak másodrendű tagállamként.)
Görögország, és különösen Törökország, NATO-n belüli sajátos viselkedése is részben az eltérő kultúrákra vezethető vissza. A görög–török problémát a NATO nagy nehézségek árán eddig kezelni tudta, további nem-nyugati tagállamok belépése azonban a szervezetet egyre inkább irányíthatatlanná és működésképtelenné teheti. A „megoldás” valószínűleg az lesz, hogy kialakul a tagállamok két világosan elkülönülő csoportja: az egymással jól együttműködni tudó, komolyan vehető és a fő irányokat megszabó nyugati csoport és a maradék, a kvázi-tagállamok. Az utóbbiak közé tartozó államok különböző politikai és katonaföldrajzi okokból tagok ugyan, de az együttműködés fő köréből majd egyre inkább kihagyják őket, nem bíznak meg bennük. Magyarország eddigi szereplésével jó úton van afelé, hogy ebbe a kategóriába sorolják.
Meg kell jegyeznünk, hogy Magyarország NATO-együttműködését természetesen nem csak az ismertté vált negatív aspektusok jellemzik. A magyar katonák például jól helytálltak a különböző NATO-parancsnokságokon, a NATO által vezetett békefenntartó missziókban és a NATO-val közösen bonyolított gyakorlatokon akár még a békepartneri, akár a tagállami időszakban. Más kérdés, hogy felszereltségük, anyagi ellátásuk sokszor csak nagy nehézségek árán volt biztosítható, vagy gyakran nem megfelelő volt.
Amerikai–európai ellentétek
Egyre kézzelfoghatóbbá válnak az amerikai-európai ellentétek. Felelős politikusok nyilatkozataiból, a vezető értelmiség megnyilvánulásaiból láthattuk, hogy az USA afganisztáni, illetve most készülő iraki beavatkozását Európa csekély lelkesedéssel vette tudomásul. Éles nyilatkozatháború zajlott a háborús bűnösök megbüntetésére létrehozott Nemzetközi Büntetőbíróság felállítása kapcsán is a Biztonsági Tanácsban és más fórumokon az USA és európai szövetségesei között. Ezekből és számos egyéb jelből arra következtethetünk, hogy kölcsönös idegenkedés kezd kialakulni a két fél között: Az európaiak egyre inkább felesleges és jogellenes konfliktusokat gerjesztő militarista hatalmat látnak Amerikában, míg Amerika elpuhult és a saját védelmükre áldozni egyre kevésbé hajlandó szövetségeseket lát a másik oldalon. Ezen ellentét feloldását azonban az alapvető közös érdekek, valamint éppen a közös érdekháttér eddig mindig lehetővé tette, és valószínűleg ez várható a jövőben is – bár egyre nagyobb nehézségekkel.
Mi történt valójában? A vonakodó európai szövetségesek – még mielőtt a viszály kiéleződött volna – visszavonultak, illetve felsorakoztak az amerikai irányvonal mögé. Az európai értelmiség és a társadalom szélesebb köreiben azonban nőnek az Amerika-ellenes érzelmek, és ezt a helyi politikai erők egyre nehezebben fogják tudni összeegyeztetni szövetségi politikájukkal.
Értelmes misszió nélkül
Az előzőekben vázolt NATO-problémák alapvetően egy tőről fakadnak: A Szovjetunió összeomlása és a hidegháború befejezése óta nem sikerült a NATO-nak olyan egyértelmű értelmes missziót találnia, amely a jelenlegi formában való fenntartását feltétlenül indokolná. A NATO alapvető értelme az 1949-es Észak-atlanti Szerződés 5. cikkelyében megfogalmazott kollektív védelem volt, éspedig nem valamiféle elvont ellenséggel, hanem a Szovjetunióval és kommunista szövetségeseivel szemben. Az ellenséges blokk megszűnése után új célokat és a feladatokat jelöltek ki: egyebek között a békefenntartó, illetve a terroristaellenes műveletekben való közreműködést, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozását, a tág értelemben vett észak-atlanti térség politikai stabilitásának előmozdítását. Ezek a feladatok igényelhetnek ugyan szervezetszerű politikai és katonai együttműködést, ehhez azonban a NATO a jelenlegi formájában feltétlenül túlméretezett és túldimenzionált. Újragondolást igényel tehát mind a misszió, mind a szervezet, mind a működési elv.
Az elmúlt bő egy évtizedben egyik területen sem születtek kellően merész elhatározások, ezeket azonban az élet kikényszerítheti. Lehet egyfajta végkifejlet a NATO felhígítása, azaz kezelhetetlenül nagyra bővítése és ezzel együtt eljelentéktelenítése is azzal együtt, hogy a „kemény mag” majd új, hatékonyabb együttműködési formákat talál akár a szervezeten belül, akár azon kívül.
Némi túlzással elmondhatjuk, hogy a NATO-nak a legkisebb gondja is nagyobb, mint Magyarország szerepvállalása és teljesítménye. Ha nagyon nem megy, egyszer csak majd nem erőltetik. Nem zárnak ki, látványosan nem is konfrontálnak, de elfelejtődünk, kimaradunk, elszigetelődünk. Magyarországra nézve egy ilyen megítélés súlyos következményekkel jár: nemcsak a nemzetbiztonságot, hanem nemzetközi gazdasági és politikai megítélésünket és együttműködési képességünk értékelését is veszélyezteti. Ezért is lenne alapvető érdek a már beindult negatív folyamatok, a kialakult negatív megítélés korrekciója, ha ez még lehetséges.
A honvédelmi miniszter egyes őszinte és radikális hangvételű megnyilvánulásaiból, egyes, újabb felülvizsgálatok haladéktalan beindításából arra következtethetünk, hogy a miniszterben megvan a szándék egy értelmes, reális és komolyan vehető védelmi politika és az ennek részét képező NATO-kapcsolatrendszer megformálására. Ennek esélyeit tekintjük át a továbbiakban.
Új ciklus, új vezetők, új reform
A probléma felismerése látszik abból is, hogy a honvédelmi miniszter hivatalba lépését követően nem sokkal elrendelte a Magyar Honvédség védelmi képességeinek felülvizsgálatát. A július 26-án aláírt utasítás [65/2002. (HK 22.) HM ut.] a HM politikai államtitkárának vezetésével a HM illetékes vezetőiből, továbbá külső szervek képviselőinek bevonásával Védelmi Felülvizsgálatot Irányító Bizottságot állított fel. A felülvizsgálat célja – negatív megfogalmazásban – „a tervezési hiányosságok, a tervek és a rendelkezésre álló erőforrások közötti összhang hiányának, illetve az anyagi eszközök célszerűtlen felhasználásának megszüntetése”. A várt eredmény pedig a következő: „A felülvizsgálatnak egy forrásokkal megfelelően alátámasztott, kiegyensúlyozott, koherens tervet kell eredményeznie, amely – szükség esetén – döntési változatokat, valamint a következő tíz évre vonatkozóan a honvédelmi tárca teljes egészére vonatkozó forráselosztási javaslatot tartalmaz.”
A jelek szerint tehát tizenvalahány évvel a rendszerváltás után a HM vezetői is feltalálták a meleg vizet. Nem történt más, mint célul tűzték ki azt, amit bármely háziasszony rutinszerűen végez odahaza: végiggondolja, hogy mire lenne belátható időn belül szüksége, megnézi, mennyi konyhapénz áll rendelkezésre, és a kettő egybevetése alapján „bevásárlócédulát” készít, majd döntéseket hoz. Jogos a kérdés, miért kell mindehhez a HM-ben külön bizottság meg külön kampány. Hát azért, mert ma már nyilvánvaló, hogy eddig ezt nem így csinálták.
Persze ez az újítás sem előzmény nélküli. Ugyanezen célkitűzések jegyében indult az előző kormányváltáskor meghirdetett, kezdetben Wachsler Tamás közigazgatási államtitkár nevéhez kötődő, akkor stratégiai felülvizsgálatnak nevezett nekibuzdulás is. Az akkoriban szívesen nyilatkozó Wachsler államtitkár a közvéleménynek is többször elmagyarázta: A honvédség sok felesleges dolgot csinál, át kell ezeket nézni, le kell építeni katonai szervezeteket, jóléti szolgáltatásokat, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemet, a Honvéd Művészegyüttest és egyebeket, hogy kijöjjünk a rendelkezésre álló pénzből. A kezdeti radikalizmus aztán megtorpant, sok kompromisszum közepette megszületett az önmagában véve még mindig pozitív célkitűzéseket megfogalmazó országgyűlési határozat a Magyar Honvédség hosszú távú átalakításának irányairól. [61/2000. (VI. 21.) Ogy. hat.] A nagyívű, tíz évre szóló határozat időrendi bontásban tartalmazta az alapvető célokat: szerkezeti átalakítás (leépítés) (2000–2003), a katonák életminőségének javítása (2004–2006), haditechnikai korszerűsítés (2007–2010). Itt azonban már alapvető gond volt, hogy az említett célkitűzések részletes pénzügyi megalapozása, illetve a források hozzárendelése elmaradt, a kitűzött célok ütemezésétől nagyvonalúan eltértek, és nem építették be a költségvetésbe a NATO felé vállalt fejlesztések és beszerzések kiadásait, egyszóval mindez voluntarizmusként jellemezhető. E lap hasábjain még csak az átalakítást fenyegető veszélyforrásként jeleztük azt a haderő-átalakítási tervekben nem szereplő két óriási költségtényezőt, amit a tárcának saját forrásai terhére kellett bevállalnia: a 2002-től esedékes drasztikus illetményemelést, illetve a Gripen-bérlés költségeit (Nincs civil a pályán, Beszélő, 2002. február). Mára már látható, hogy pénzügyileg megalapozatlan, az adott források keretei közt végrehajthatatlan óhajlistát fogadott el az Országgyűlés nagy többséggel (csak az SZDSZ nem szavazta meg a határozatot) 2000 nyarán. Érthető tehát, hogy újra kell gombolni a mellényt. Ezért indult újabb felülvizsgálat.
Az elmúlt bő másfél évtized honvédelmi agóniáját látva, jogosan vetődik fel a kérdés: vajon mi a garancia arra, hogy most majd minden máshogy lesz, értelmes és megvalósítható célokat tudunk kitűzni, és nem csapjuk be többé a NATO-t? A honvédség immár valahogy úgy működik, ahogyan Sándor György humoreszkjében a közoktatás; az „új év, új diákok, új reform” szlogent csak egy kicsit kell átalakítanunk: Új ciklus, új vezetők, új reform!
A reformot persze ma már nem hívják reformnak, mert az már volt egyszer. A magyar nyelv elég gazdag ahhoz, hogy kiszolgálja a meg-megújuló igényeket: a haderőreform, haderő-átalakítás, stratégiai felülvizsgálat terminusok szavatossága lejárt, most legújabban a „képesség-felülvizsgálat” zajlik.
Képesség-felülvizsgálók és képességeik
Nincs okunk arra, hogy a mostani képesség-felülvizsgálók képességeit vagy jó szándékát megkérdőjelezzük. A hivatkozott utasítás szerint a felülvizsgálatot 2003. március 31-ig kell elvégezni olyan ütemezéssel, hogy a prágai NATO-csúcstalálkozó előtt már megalapozott előzetes következtetések álljanak rendelkezésre. Remélhetőleg az előzetes következtetések megalapozottak voltak, s a végleges lezárást követően a közvélemény is értékelhető információhoz jut az eredményekről. Azt mindenesetre rögzíthetjük, hogy bár szükséghelyzetben indokolt lehet, alapvetően nem helyes az a módszer, hogy egy általában koordinálatlanul s ezért értelmetlenül működő rendszerbe időnként, ha már nagyon muszáj, egy bizottság útján vagy más kampányszerű eszközökkel megpróbálunk némi értelmet bevinni. A Honvédelmi Minisztérium vezetőinek olyan szervezeti, személyi és munkamódszerbeli változásokat kellene végre elindítaniuk, amelyek révén biztosítható lenne az a nagyon elemi elvárás, hogy pénzügyileg is alátámasztott értelmes tervek szülessenek és valósuljanak meg; méghozzá folyamatosan, a rutinszerű apparátusi munka eredményeként is. Csak ez lehet az alapja a NATO-val való zökkenőmentes együttműködésünknek.
NATO-beli leszereplésünk egyik lehetséges oka a honvédségi hiánygazdálkodásban gyökerező, a Varsói Szerződés időszakából örökölt szemlélet és metodika továbbélése. A honvédségben (de a korábbi néphadseregben is) szinte mindig hiányzott az összhang a kijelölt feladatok és a végrehajtásukhoz szükséges anyagi, tárgyi, személyi stb. feltételek között. Ezt a feladat-végrehajtók tipikusan látszatkeltéssel hidalták át. Azaz eljátszották, lejelentették az elöljáróknak, hogy minden rendben, a feladat végrehajtva, az elöljárók, illetve részben a politikusok, akik azért sejthették, hogy gondok vannak, mindezt tudomásul vették. NATO-tagként ugyanezt a trükköt játszottuk el nemzetközi szinten: Az aktuális főkatonák és politikusok fűt-fát ígértek, miközben tudhatták, hogy mindennek nem lesznek meg a feltételei. Aztán meglepetésként jött a kemény bírálat, ami egyfajta kulturális sokként érhette a magyar illetékeseket. A történtekből nyilvánvaló, hogy szemléletváltásra lenne szükség, ennek előmozdítása pedig alapvető vezetői feladat.
Ennek egyik, bár nem kizárólagos eszköze lehet az a másik nagy, szintén folyamatban lévő felülvizsgálat, [74/2002. (HK. 25.) HM ut.] amely a HM feladatköri rendszerét tekinti át: hogyan válhatna a Honvédelmi Minisztérium ütőképesebbé, racionálisabbá. E vizsgálat, melyet a védelmi apparátus különböző elemeiből összetevődő 16 szakbizottság úgynevezett normatív ténymegállapításai zárnak (ezek alapján a végső döntés a hírek szerint márciusban születik meg), a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Vezérkar 2001. szeptember 1-jén bekövetkezett integrációja során létrejött szervezeti rendszer bírálataként is értékelhető, egyébként aligha kellett volna egy alig egy éve felállított szervezet újabb átalakításába belefogni (az integrációról lásd a Beszélő hivatkozott írását). Az átszervezés egyébként indokoltnak látszik. Ugyanolyan vagy hasonló jellegű feladattal ma a közigazgatási és a vezérkari blokkból álló, formailag egységes, funkcionálisan azonban továbbra is széttagolt minisztériumban több szervezet is foglalkozik, a feladatok és a felelősségi körök elhatárolása nem elég precíz, ez szükségtelen vitákhoz és rivalizáláshoz vezet, nehezíti a hatékony irányítást és koordinációt, valamint a külső (NATO) együttműködést is, az összlétszám pedig túlzottan magas.
Politikai csaták, ellenséges vagy közömbös közvélemény
Magyarországon a védelmi szféra társadalmi támogatottsága, s ennek megfelelően politikai súlya meglehetősen csekély. Az utóbbi időben azt azonban már tapasztalhattuk, hogy a védelemmel és a biztonsággal összefüggő kérdések arra jók lehetnek, hogy a politikai konfliktusok terepeként szolgáljanak. Az első két parlamenti ciklusban ez még nem volt így. Bár voltak nézeteltérések és többnyire belső szakmai viták, a látványos politikai konfrontációra ezen a téren nem került sor. Talán még komolyabban gondolhatták a politikusok, hogy a nemzetbiztonság és a külpolitika alapkérdéseiben konszenzusra kell törekedni, így az Országgyűlésben a honvédelmi tárgyú, jelentős részben kétharmados törvények és határozatok is bizonyos egyeztetések után mindig megalkothatók voltak.
A fordulópont 1998 végén következett be, amikor is az MSZP és az SZDSZ – bár néhány nappal korábban egyetértésüket adták – a parlamenti szavazáson mégsem szavazták meg a NATO-csatlakozással kapcsolatos alkotmánymódosító javaslatot: így kívánták „büntetni” a kormányt a közmédiumok kuratóriumi elnökségeinek megválasztása miatt. Más kérdés, hogy a kormány alkotmánymódosító javaslata szakmailag is kiérleletlen és több ponton hibás volt, ami a politikai magyarázat nélkül is elegendő indok lett volna az elutasításra. (A módosítást végül más formában mintegy másfél éves késéssel elfogadták.)
Ezt a trendet folytatja most a Fidesz azzal, hogy megakadályozta őrző-védő szakasz kiküldését Afganisztánba (2/3-os döntés kellett volna), illetve hogy erőteljesen hangsúlyozza a taszári bázison folytatott amerikai kiképzés problematikus jellegét. Bár ez a magatartás eddig Magyarországnak jelentős kárt nem okozott, a jövőben feltétlenül számítani lehet arra, hogy ha NATO-szövetségeseink felkéréseit nem lehet teljesíteni, az Magyarország hitelességét, megbízhatóságát legalább annyira rombolni fogja, mint a kormányzati hatáskörben tett vállalások nem teljesítése.
Bár a fokozott nyilvánosság a honvédség számára politikailag és nemzetközileg bizonyos veszélyeket rejt magában, annyiban feltétlenül hasznos, hogy a problémák közismertté válása is módosíthatja a társadalmi megítélést. Márpedig ez utóbbi nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a honvédség feszítő anyagi problémáit a társadalom és a politika elismerje vagy netán enyhítse.
A katonaság a pártállami időszakban tudatosan elszigetelődött a társadalomtól, és ezek a beidegződések ma is csak nehezen oldódnak. Elszigeteltségben élni bizonyos értelemben persze kényelmes, de a demokrácia viszonyai között ezt egy költségvetésből élő szervezet, így a honvédség sem engedheti meg magának, mert a költségvetési forrásokért folyó politikai és szakmai alkukban szükségszerűen alulmarad.
Sokat rontott és ront a honvédség presztízsén a sorkatonai szolgálat. A sorkatonaság során szerzett negatív tapasztalatok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a lakosság jelentős része értelmetlen pénzkidobásnak tart a honvédségre költött minden egyes forintot. Az ugyan megint csak pénzkérdés, miért nem tud a honvédség értelmes kiképzést és megfelelő ellátást biztosítani a sorkatonáknak, az előforduló durva bánásmódról, a nyomasztó laktanyai légkörről viszont már tehetne a mindenkori honvédelmi vezetés.
A kormányprogramban szerepel a sorkatonai szolgálat eltörlése 2006-tól, a Honvédelmi Minisztériumban pedig megkezdődött az önkéntes haderőre való áttérés koncepciójának előkészítése, amiről a honvédelmi miniszter utasítást adott ki.[ 84/2002. (HK. 27.) HM ut.] Az utasítást a Honvédelmi Közlönyben nem tették közzé, azt csak a végrehajtásban érintettek kapták meg.
A nagyobb társadalmi kontroll jót tenne mind a honvédségi, mind a NATO-feladatok teljesítésének. Ezt az egyik oldalon a még mindig előforduló öncélú titkolózás akadályozza, a másik oldalon viszont nem alakult ki a honvédelem környékén érdemi véleményt képviselő, civil szakmai szervezetek hálózata.
Pedig jó lett volna például, ha nem a Foreign Affairsből vagy a Washington Postból kellett volna megtudnia a magyar közvéleménynek, hogy baj van, mert talán egy korábbi hazai szakmai jelzés még időben ráirányíthatta volna a figyelmet a tervezési hibákra vagy a NATO-val kapcsolatos alulteljesítés következményeire. Úgyszintén rászorulna a honvédelem arra, hogy külső szakemberek is részt vegyenek fontos szakmai koncepciók előkészítésében, hogy kiküszöbölhessék a szükségképpen belterjes és az elméleti munkában kevésbé jártas apparátusok hiányosságait. Ráadásul, mint a föntebb említett felülvizsgálatok esetében, ha kizárólag az apparátus méri fel és értékeli a saját helyzetét (védelmi képességek felülvizsgálata, feladatköri rendszer felülvizsgálata), aligha várható objektív és teljesen szakmai alapon álló megközelítés. A honvédelemben szinte ismeretlen továbbá a belső szakmai vita, ahol a kidolgozó munkába közvetlenül be nem vont érintettek mondhatnának véleményt: pedig a szakmai hibákat és egyoldalúságokat egyebek között így lehetne kiszűrni.
Fontos érdek fűződik ahhoz, hogy a magyar társadalom többsége megértse a NATO-val kapcsolatos kötelezettségeink vállalásának és teljesítésének a fontosságát, elfogadja az ezzel kapcsolatos anyagi és egyéb áldozatvállalást, sőt hogy akár ki is kényszerítse mindezt a netán vonakodó vagy hanyagul teljesítő kormányzatból. Jól jön persze egy-egy botrány is, hogy a témára egyáltalán fölfigyeljen a közvélemény, valójában azonban a társadalmi érdeklődés, netán a szimpátia felkeltése a kormány, illetve a HM-kommunikáció dolga lenne elsősorban.
Kapcsolódó cikkek
- Játéktér [7]