Semmi szabadszerencsétlenséget
nem old meg rabszerencse.
E szabadrabság a látens pestis.
(Camus nyomán)
Aki azt várja, csalódni fog – mondhatnám divatozó posztmodorban. Sem a múltak, sem az úgynevezett szervezeteiről nem lesz szó itt; szabad vagy rab hovatartozásokról.
Az emberi rabság – reménytelen, bár reménysejtekből szerveződő kötöttség – ez: jól élhetünk e földön, de sosem élhetünk jól. (Jól, értsd: hogy „ez a lépés nem húzható meg jól”; sakkzsargon, jelentése, hogy persze, meghúzható, de jóra nem vezet. Ha jó módban, a rossz módban, úgy, ahogyan e cikk szerzője azt, hogy „élet”, felfogja, jó módusa annak pedig nincs.)
Aki itt elirtózik, vágja falhoz nyomban az egészet.
Természetes, hogy élni és „tenni” (alkotni, közölni magunkat, elgondolkoztatni, vitára késztetni, ismeretekkel ellátni, meglepni stb. embertársainkat), minden ilyesmit „jól” akarunk. Nem jólétünk érdekében tesszük tehát, ha ily jegyben „tesszük” életünk dolgát. (Mindjárt szórakoztatóbb leszek – mert személyes. Nem csupán a magam panasza, hogy a hitellel átélt és kifejezett, s remélem így tudom majd kifejezni magam, tehát a valóban íróilag közvetített élmények, átélések, tapasztalások, struktúrák, világbeliségek, értsd: szervezetszerűségek iránti heveny érdeklődés kora mintha lejárt volna, helyettesítődik a dolog álrealitásokkal, szekundér szociológiákkal – nem az igazi, a jó szociológiákra értem ezt, így használtam a szűkítő jelzőt! –, sőt a társadalmi világian praktikus-kényszer szervezetekhez tartozás kérdéseinek firtatásával, más meddő igyekezetekkel, netán igyekezetszínlelésekkel.
Ha önmagamhoz – és az általam felismerni vélt, netán „forszírozott” igényekhez – hű akarok maradni, a szervezetszerűségeket
1. úgy kell értenem, hogy
a) organizmusunk következményei, tehát a magunk testi-lelki szervezete, szerveződése, olyansága, amilyensége által meghatározott „micsodák”;
b) az ezekből a „micsodákból” – ha tudnék rájuk jobb nevet, nem írnám e dolgozatot! –, e „micsodáink” és a „világ” együtthatásából, szerencsétlenkedéseiből, kényszereiből, vélt szabadságaiból és rabságaiból adódó… mik is? további „micsodák”, meghatározandók, nyugtalanító fejlemények;
2. s úgy kell értenem tovább, mint okvetlenül személyesen bilaterális dolgokat, vagyis a földrengések, árvizek, önmagukban az áremelkedések, elemi ellehetetlenülések stb. nem tartoznak ide, nem tartozik ide a kákán a csomó s az emberségen vagy a személy szervezetében a tüdőbaj s a rák etc., ide tartozik viszont, hogy akár ezekre is milyen „választ” adunk; ígérem, ilyesmikbe nem nagyon megyek bele; nem érzem szervezetszerűségnek a gyászt, amit szeretteink halála nyomán érzünk; nem tekintem szervezetszerűségnek, ha szervezett bűnözők megbízott zsebtolvajai kilopták a pénztárcánkat, a magam szempontjából nem tekintem szervezetszerűségnek „a” politikát, „az” irodalomtudományt, „a” már említett szociológiát; nem tekintem szervezetszerűségemnek a tudományt, a történelmet… messzire jutottunk.
Szervezetszerűségemnek nem tekintem az ifjúsági vagy felnőtt szervezeteket, kényszer-alakjukban, „szabad” mivoltukban (vagy netán ténylegesen szabad mivoltukban; lásd erről az univerzálisan értett rabságfogalmamat és szabadságfogalmamat), nem tekintem szervezetszerűségnek önmagukban a nyelveket, a művészeteket, azt, hogy melyik szóösszetételben teszek kötőjelet, melyikben nem… de ez már tényleg vicc. Abszolút (!) nem érdekel (itt), ki hogyan minősíthető valamely szervezetszerűséghez-tartozása révén (a múltakból idevetülve; ma; stb. – mert holnap is nap lesz… ez kb. csak ilyennyire érdekel e dolgozatban); ám azért e dolgozat ez a dolgozat, hogy kiderüljön, nyilván kis hibaszázalékkal, ami elveimet illeti, az ökör-konzekvensségen hála az égnek s emberileg messze „innen”, tehát igen gyarló módon elmondjam (egy cikk elviselhető terjedelmén belül), mik (s mik voltak) az én szervezetszerűségeim.
Hogy az említett terjedelem elviselhető legyen, főleg jelenlegi szervezetszerűségeimről beszélek. Semmi „jóbi” elem nem lesz benne, perlés tehát; viszont azt se mondom, hogy a „szabadrabság”, mely a lelki-fizikai, „társadalmi” és szakmai etc. szervezetszerűség ne lenne a látens pestis (vagy más kulturáltabb „egyéb”).
Folytató – cím nélkül
Szervezetszerűségem például ez az eltöprengés: valóban van-e, akit az imént (a mostanáig) elmondottak parányit is érdekeltek volna. Két alpontom: a) érdekes lehet-e, méghozzá „így”, az ilyesmi; b) kifejezésére képes vagyok-e (a látensen érdekesnek). Rettenetes különbség van ugyanis abban a szervezetszerűségben, mely a) a „megszokott”, tehát az emberközi közlésben (irodalom, tudomány, sajtó etc.), b) az állítólag (a szerző által remélt) viszonylagosan újszerű. Rosszabb esetben a „b)” azt jelenti: a szokatlan, ekképp érdektelen stb. Tehát mint e cikk íróját (s nem mint „az” írót, esetleg egyszerűen csak mint írót) szervezetszerűséggel az érdekel, munkámnak lehet-e bármiféle elgondolkodtató hatása.
Íróléti szervezetszerűségem korántsem oly erős és túlnyomó, hogy indokolná: miért is kezdem ezzel. Mivel azonban nem hentes és mészárosként, nem sarkkutatóként, nem hivatalnokként etc. írom e dolgot, természetesen izgat írói szervezetszerűségem reménytelen v. reményebbtelisége. Mottóm, melyet A pestis mottója alapján gyúrtam, természetesen csak egy változat a sok közül. Nem hangsúlyozza-e igazságtalanul, aránytalanul etc. „szándékom” jellegét? Másrészt: nyilván valami erőteljes szándék, szükségszerűség-gyanú bujkál bennem, hogy ezt a szervezetszerűséget – ami egy dolgozat remélt publikálása egy folyóiratban, ráadásul előző dolgozatoktól nem független megjelenésként! – fontosnak tartom. Jó, „fontosnak”…! Máris szervezetszerűségem kérdését hozza: része vagyok-e az úgynevezett „diskurzus”, a közbeszéd szervezetszerűségének? Vagy: kell-e annak lennem? Lásd magányos sziklák a habzó tengerárban.
El kell hogy áruljam: azzal, ahogyan e dolgozatot elkészítem, valamit feltétlenül elárulok. Látnom kell, hogy el. A dolgozat szerkezetszerűségét félig-meddig a véletlenre (a nagyon-nagyon benső szükségszerűségre) bízom. Mert 97-134 A/4-es papírlapom, mely a negyed szobát elborítja három hete, a jegyzetmatéria e dolgozathoz, egyrészt nem rendezhető (jól, ergo üdvre), másfelől nem is biztos, hogy mesterséges rendteremtés ebben az „életanyagban” (bocsánat!) lehetséges vagy szükséges.
Ha mulatságra akartam volna kezdeni dolgomat – de nem akartam, mert gombhoz varrt kabát lett volna! hiszen a mottóból indul ki, amit most mégis elmondok –, ezzel indítottam volna (a mottó magyarázatát):
1940-valahányban járunk, budai általános iskola. A tanár (tanító) megkérdezi az osztályt: „Mit hoztak el hazánknak a felszabadítók?” Néma csend. Nem ismertem még akkor szűkebb pátriámat. (Buda pl.) Segítő kérdés: „Nos, mi volt az? Amit elhoztak?” A tanító felszólította egyik társunkat. A mögötte ülő fiú vadul súgni kezdte: „A szabad rablás…” Vagyis Sztálin, legszebb tudomásom szerint, bizonyos időre szabad rablást engedett katonáinak. Javítson, aki másképp tudja. A történeten nem változtat. „A szabad rablás…” hangzott a súgás tovább is. Erre a felszólított tanuló: „A szabadrabság…”
Jó, ez nem túl jó vicc, az is mindegy, hogy így volt. Szép Ernőnél ott van: „Azt hittem énvelem majd kivételt tesz az isten / És tréfarabság lesz az élet mézes-bilincsen.” Hanem ennél (szintén nála) még lényegesebb (ha az ilyesmi fokozható), hogy „Az életet barátom szétszórja itt az élet, / Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam…”
Mikor a magam univerzális (egzisztencialista, na ja) szervezetszerűségemről beszélek – s az eddigiekből, ellentétben az iskolás viccel, mely nem egészen releváns –, s mikor azt remélem, olvasóm már látja nagyjából, miről lesz szó (jön csak a „mikről is”!), ezt a Szép Ernő által értelmezett dolgot értem rajta; a szétszórt, nem eszményi, egységnek-meg-nem-maradt (lásd akár: Lukács Gy. a regény elméletéről és újabb gyakorlatáról) életet, ha tetszik, ennek regényességét. (Már lukácsista hírbe ne keveredjem a hülye osztálytermi történés kontra-megfelelőjeként! Sem a szabad rablást követő szabadrabság fogalma nem oly egyszerű, mint az élet széthulltságáé.)
További alcímhiány
Szervezetszerűség az író izgalma. Hogyan csinálja meg, amit (maga színe előtt) felvállalt. Miért az egész? Természetesen ott a (megígértük, ilyenekről nem lesz szó!) megélhetés kényszere, mint szükségszerűség. Épp ennél akarunk többet mondani. Ismét:
1. ha nem vagyok „itthon” – s ez pár éve ritka eset! nem jó nekem másutt; természetes óráimat, ha terméketlenek is, lakásomban tudom tölteni csupán; már ha a kapun kilépek, tanácstalan és kétségbeesett vagyok, merre mennék; ám erről később itt! –, tehát mert nem vagyok (bocsánat! hülye kifejezés) „beteg lélek”, azért csak elviselem, épp annyi a baj mégis, hogy nem tudok „mit kezdeni” magammal, legrosszabb kényszerpályáimra futok rá Bécsben is, vagyis a nagy semmi kényszerpályáira etc., már egy Artaud-kiállítást se nézek meg… én!… aki öt éve még Antonin Artaud összes németre fordított művét megvettem… aki múzeumot múzeumra jártam a Rajna és a Ruhr vidékén etc. és etc., mondom, bár ez ilyen „beteg szervezetszerűség” lett, bár nem egy beteg léleké (állítom!), azért csak belefeledkezem a semmibe… ott kint nem hiányzik otthonom, a Totyi madaram, a munkám… s ez a végszó;
2. ugyanígy vagyok tehetetlen és tanácstalan, és zuhanok a semmibe (pardon) idehaza, Pesten (ez a város neve), ha nincs (tkp.) bérmunkám. Ez a „tkp.” messze nem tőkepénzest jelent, inkább féléhbérest. Ergo a szabadrabság mintegy második természetemmé vált, s ennek „látens pestise” a bekövetkezhető semmi… az elemien érzett hiányt ki nem töltő pótcselekvések (s belőlük: bajok!) sora, az eltúlzásoké… az egészségesnek és (magam által így) szükségesnek vélt s elmaradó szervezetszerűség helyett.
A „szervezetszerűség” itt kevesebbet jelent, mint az a tényleges szervezetszerűség, mely a ténykedés (szerkezetszerűség) hiányából fakad. A szerkezetszerűség – nincs munka etc. – jelenti e kevesebbet.
Nem-itthon szintén ily szerkezetnélküliségbe, szerkezetszerűségbe zuhanok (Bécs stb.).
Tehát a szabadrabság – a valódi szervezetszerűség –, bár látens pestisség is magában hordja, mégis az egyetlen (számomra) élhető állapot.
„Számomra” – s ez nem mentegetőzés. Ez nagyon is oka annak, hogy mindezt itt írni merészelem.
Hiszen arról volna szó (manapság, globalizálódás és túllokalizálódás idején), hogy az úgynevezett esendő-egyedi ember a magam módján még kisember is vagyok, az ilyen belső szervezetszerűségben létező ember ily viszonyát, viszonylatait valamivel több figyelemben részesítse a „világ”.
Az utolsó mondatban egyáltalán nem siklott félre a logikám. A tényszerűségek szerkezeteivel „szemben” testi-lelki megalkotottságunkat s az ebből következőket (a) ugyanúgy nevezem szervezetszerűségeknek, mint ennek (b) viszonyát külvilágiságokkal. Ez a másik, az elébbit tkp. magában hordó igazi (bb) szervezetszerűség.
Ám ezzel nem akarok „filozófiai” lenni. Mivel a filozófia oly rendszert jelöl, mely épp az esetlegességeket hajlamos figyelmen kívül hagyni; haszna se sok lenne, ha nem így járna el. Viszont túlságosan laza kifejezés, hogy „ez az én filozófiám” stb. Nagyképű. Más szót kell használni helyette, más kifejezést. Ebben az írásban semmi filozófiai igény (rendszerigény) nincs. Ez van, felem – ezt mondja.
A szervezetszerűség nem rendszer, nem „a” rendszer, nem szolgálat, nem ellenszegülés, nem praktikum.
Nem ismétlem el másodjára is, mi tehát. Az.
Alcím nélkül a jegyzetlapok (I.)
01. Testem szervezetszerűsége (fog, váll, bütyök, sérvműtét helyének fájása) rácáfolhat egészebb módusomra. Például: hogy sehova se járok, nem találkozgatom (valami nagyon), nem „szerepelek” stb., és akkor igaza van a gúnyolódónak: „Addig, míg be nem gennyed a foggyökered.” Riadtan teszem hozzá: ha 15 évvel ezelőtti sérvműtétem helyén nem történik megint „valami”. Holott a kórház stb. számomra elképzelhetetlen lehetetlenség, képtelenség.
02. Mikor ezt följegyeztem, bevezetőnek szántam, de már elmondódott: a test és a lélek igényeinek szervezetszerű összefonódása (munka etc.); „Bécsben” például, az eltölteni semmivel sem bírt délutánon olyasmibe vágok, amihez szintén se kedvem, se – okvetlenül – tehetségem, azaz „rég túlvagyok” rajta… lóiroda, fölös kockázat, holott nem éri meg, mert alig jelent már valamit nekem. De az űrt „tevéssel” kitölteni: ez szervezetszerűségem parancsa.
03. S közben jegyeztem fel, mennyivel rémesebb ezeknél a „lelkizéseknél” a sérvfenyegetés! (Hohó! Persze… de a vesztés is veszélyes… a túlzott, űr-kitöltő alkoholfogyasztás is. Ez utóbbi Pesten sem volt többnyire megúszható. Viszont hová vezet? Feljegyeztem: testi szervezetszerűség itt a máj reagálása. Májamat hiába próbálom szegény jó kis barátomnak tekinteni! Sőt, tekinteném én… de gondolkodásom szervezetszerűségére jellemző, s erről korábban, másutt már írtam talán, egy-egy alapszempont elfelejtése! Akár a májé. Stb.
04. Ezek nem lelkizések, írtam fel. Jó, hát nem leszek „így szervezetszerű”, megalkuvólag.
05. Szervezetszerűség az is, mit tartok a magam dolgaiból legalább minimálisan „közérdekűnek” (na ja, erről itt már volt szó). Át se másolom (bár nem bízom el magam! / nem tudom): „Miért alkalmas ez a cikk épp oda, ahová küldöm?” Ez inkább előhoz egy olyan szervezetszerűség-kérdést, hogy valóban nem mindenhová alkalmas minden. De ez rémesen bonyolult. Egymásra-mutogatásokkal nem lehet megoldani oly kérdéseket, hogy ki és milyen alapon „mer” beleszólni például egy író több „darabból” felépített könyvének struktúrájába? Amikor e struktúrát talán fel se fogja! Sőt el van szoktatva attól, hogy ilyen szerkezetszerűségeket várjon, észleljen. Összeállításokat tételez csak fel. Cikkgyűjteményeket. Mely fokig engedjek, akkor, ha már…? Nehéz szervezetszerűségi kérdés.
06. Ráadásul, ha magam jegyeztem fel: „Az Egésznek semmi összefüggése.” (?) „Összefüggései csak a részeknek vannak, ez jó esetben a szervezetszerűség.” Hm.
07. Van-e fontosabb kérdés, mint az igazság? Ezt írtam fel, kurziválást javasolva magamnak; elvetem. Marad a dolog második fele: „S az igazságot nem lehet helyettesíteni az igazság kérdéseivel…” („Az ezekre-rákérdezésekkel.”) Valamelyest az irodalmi értem-nem értem, elfogadom-nem fogadom el dolgai is ide tartoznak.
08. Az írói igazság a belül megélt, belülről (nem igények szerint) kifejezett tényszerűség. Hűha. Tehát a magam tényszerűségigényét elfogadom, azt azonban már nem (fogadom el ténynek), hogy az olvasót ki kellene szolgálni (tényelvárásaiban, jellegelvárásaiban). Ez manapság rémes história. Szinte lehetetlenné teszi a publikációkat. (Megfelelő anyagi támogatások híján. Hiszen az olvasó kegyeit sem kereshetjük mindenáron, magam alig keresem; lójáték-szerű véletlen vagy még rosszabb, megcélzott és majdnem sanda hatásvadászás, ha az olvasónál „a nyerőt” tippelnénk meg.) Nem a belülről átéltek tényszerűvé tevéséről van szó, jegyeztem fel. S ez főként nehéz ügy. Kialakul egy olyan szervezetszerűség, mely nem a tiéd, hanem másoké. Politikai, hangulati igény pl., melynek te nem lehetsz elégtevője. Ám akkor reménytelenül lemaradsz. Holott mit cselekedtél, kérdezem Füst Milán módjára? Csak az egyedi és esendő ember dolgairól szóltam volna. Mármost, mondjuk, 1979-től, vagy még korábbi évtől, máig: eltelik majdnem huszonöt év, és kiderül, épp az egyedi és nem okvetlenül a tendenciózus érték az, ami… trágyázó. (Termékeny; elemi igény; mégis-nélkülözhetetlen.)
09. Tehát az időjelenség! Az időbeliség. Szervezetszerűségeid időfüggő kategóriák. (Szépen megmondódott!) Másrészt: gondolkodás kérdése? Lásd Musil és Doderer. Musil arról, hogy ha túl sok gondolkodó fő ül együtt egy tanácskozóasztalnál, abból zűrzavar lesz, holott talán mind a legcélratartottabban akarja a „jót”. Doderer: hogy X v. Y „ezt gondolta”. Még messze volt attól, így Heimito von D., hogy egyáltalán gondolatai legyenek. Ezzel a fogalommal, hogy gondolat, túl könnyen dobálózunk.
10. Egy tömörített, aforizmatikus mai szervezetszerűség: „Én nem visszasírok, én előre sírok.” De pl. az evidenciatörténetektől nem kívánom meg okvetlenül, hogy szervezetszerűségek legyenek. Itt sok mindent lehetne elmondani, de az saját írói dolgaim elbeszélése lenne, s megígértem, konkrét részletkérdésekről nem szólok. („Bécs” kényszerdélutánjain nyertem-e, vesztettem-e; hogyan lett volna „okosabb”, „beosztóbb” a viselkedés; mi szerepe volt az evidenciamegérzésnek, mi a fohásznak, mi végül a vakszerencsének; s hogy ez szervezetszerűség-e? Részleteiben, mondom, nem tartozik ide.
11. Szervezetszerűségeim közé tartozik mindazonáltal, hogy ezt majd másutt meg fogom írni. Ám a szervezetszerűségek bemutatásának a túlzott konkrétság is akadálya lehet. Hiszen pl., a sablon kérdés: „Na, és mekkora sikered volt??” A „hogyan szerveződött”, „mint volt szervezetszerű ekképp” helyett a „mit hozott a konyhára”, ld. olvasók megcélzása. (Akár már akaratlan is, rossz haszonelv-beidegzések okán; ld. a cenzúra korán túl a művekbe beleszóló kontrollőri vagy szerkesztői kény, jóakarat… persze, saját legjobb belátása, félek, igényei szerint.)
12. Szervezetszerűség abszolút: te tudod a legjobban, a magány ez! Mindig újabb dolgokba fogni (ennek kényszere), az önismétlő kiürültség átka, következésképp: persze, hogy mindig új dolgokba kell fogni (fel, fel új szervezetszerűségekre), vagy jól kell folytatni érvényes szervezetszerűségeket (konyhaszempont nélkül).
13. Szervezetszerűség mások másságának tűrése is. Ha már nincs benne ennek eleve-szeretete, az elemi vágy. (Alig van!) Nevetséges apróságokig megy ez a közvetlen együttlétben. Vajon szervezetszerűség-e, akár csak reagálásod is? „Ez megint cigarettázik…” – „Ismét bemondta a szokott baromságát…” – „Villanyt gyújt feleslegesen; folyton összeütközünk a jégszekrénynél…” – „Mindenféle lényegtelenségeket olvas… Lényegtelenségeket fúj fel fontosnak, csak mert nem közszórakoztatóak.” Stb.
14. Szervezetszerűség önmagában az, ami egy bizonyos módon veled történik? Ahogyan értékelnek pl. közvetlen környezetekben. Hallod, mással még rémesebbek esnek meg. Most ti ketten szervezetszerű összefüggésben vagytok egymással? Téged a kritikus nem értékel, „épp úgy” őt egy igen közeli rokona? Örömmel mondom, két ember helyzetazonossága ritkán szervezetszerűség. Szervezetszerűség itt az, ha állapotodat, állagodat, közérzetedet stb. ez – hogy a másik emberrel mi van – meghatározza.
15. Ismétlem: a legborzalmasabb természeti katasztrófa sem a te szervezetszerűséged. Annak a guatemalai parasztnak a szervezetszerűsége, például, aki lénye mélyéből fakadó oknál fogva (brr-kifejezés!) nem költözött el onnét, ahová iszapláva zúdult aztán, stb.
16. Az, hogy szervezetszerűségek része vagy, nem erkölcsi kategória; hiánya sem az együttérzés hiánya. Az együttérzés, a mások sorsa láttán érzett szenvedés, a segíteni akarás, a segítés ugyanúgy nem szervezetszerűség az itt „vett” értelemben, mint maga a párttagság, politikai hovatartozás, merészebbet ne is mondjak. Tényszerűségükben, íme, vita tárgyai is.
17. Tehát a szervezetszerűség több is, kevesebb is az „evidenciatörténetnél” (a felismert, bizonyosságos nem-lehet-másképpnál). Szervezetszerűség például, hogy valamikor mégis el kell menned („Bécs”), ott aztán hamarosan űrbe kerülsz, kényszercselekvéseket vállalsz, mert nem bírod az űrt, s átlagosságokkal – még csodákkal, azokkal se, ld. Artaud – nem tudod lekötni magad. Szervezetszerűség a belebonyolódás (adott esetben, szintén nem mindig), de nem az, hogy valamiben nyakig, menthetetlenül etc. benne vagy. Tehát valami módon testi-lelki szervezetszerűségedből fakad az, amit létezésed szervezetszerűségének nevezhetsz. (Lásd a korábbi meghatározást, utalunk arra itt.)
18. Szervezetszerűség, hogy míg ezt másolod, gépeled, madarad a trikódra kapaszkodva ül. Ha gépekre szökkenve iszonyú baleset érné, szervezetszerűséged lenne az. Mert nem bírsz – emez írás helyett itt – leülni madaraddal ott. Csak úgy. Nem, neked tevékenykedned kell. Jó, hát madarad szervezetszerűsége – nyilván! ebbe nem mehetsz bele, nem megyek bele – nyilván az, hogy rajtad (rajtam) lóg. És tevékenykedik. (Vedlik s tollászkodik.) De pl. állatok szervezetszerűségei itt ugyanúgy nem adják tárgyunk részét, mint önmagukban az emberi szervezetek. (Államközösségek, pártok s más effélék. Ezeknek megvan a maguk szaktudománya, ezekkel kapcsolatban érzületek élnek etc.)
19. Érdekes (bizarr?) kérdés, ez utóbbiakkal kapcsolatos érzületek: szervezetszerűségek-e? Gyanítom, már igen. Az érzület változtathatatlan. Nem „konyhára…” van, nem „szeszély” stb. De ebben nem vagyok biztos.
20. Szervezetszerűségemet nem ismerte az a kedves, mégis újdonat barátom és művésztársam, aki elképzelhetetlennek tartotta, hogy én valahol heti két órában irodalmat adok majd elő! Zavaromban, a perc hangulatának engedve, iránta érzett nagy rokonszenvemből stb. mondtam igent. Egy óra múlva már tempózni kezdtem, hogyan közöljem vele: „Nem!” De mikor ezt egy ezt mélyen értő „közelim” megtette (ők kerültek össze telefonon, e közelim s újdonat barátom), a lebonyolódást nem nevezhetem szervezetszerűségnek. Mert csupán szervezés volt. Szervezetszerűség itt az, hogy – ismételnem se kellene – én képtelen vagyok akár az adott tanintézet melletti csemegeboltba elmenni is, egyáltalán, kiesett a szervezetszerűségemből, hogy pl. délután nyitva tartó antikváriumokba etc. járjak. Ellenben szervezetszerűségből fakad, ha nem szervezek meg délelőtt valami szükséges hazahozást (szódát, kávét, régebben bort), és leszaladok „érte” délután. Más szervezetszerűség kérdése, hogy veszek-e hazafelé tartva ilyenkor cigarettát. Rendes reggeli programom (kézirat le- és feladása, csarnoki vásárlás etc.) bonyolítása közben cigarettát semmiképp sem vennék. Mert nekem a cigaretta már semmit sem jelent. (Vad dohányos lettem évekre, de bármikor abbahagyhattam; mert nem jelentett a szervezetemnek semmit. A szervezetszerűségemnek jelentett! Pl. nem ittam, magányos voltam – Londonban pl. –, korán ébredtem, iszonyú szobám volt, hajnali négy, mit tegyek, szívtam az akkor még „jól” magammal vihetett Piros Szimpit. Reggel nyolcra másfél doboz elment! Aztán egész nap semmi. Életszervezetszerűségi igény volt ez a dohányzás. Mit is akartam mondani…?)
21. Nem szervezetszerűség, bár szervezetem kívánalma pár pohár után, hogy mértéktelenné „fajul” egy-egy nap a borivásom. Szervezetszerűség az, hogy a) valami magányt le kell küzdeni, b) valamit tenni kell, c) valamit jobb a bor társaságában látni, kevésbé ijesztő etc.
22. A szervezetszerűség egy „takaros” határesete: ismét egy felbukkanó ismerős. Összebarátkoztok. Életszervezetszerűségetek, minél jobban megismeritek egymást, annál inkább távolít benneteket egymástól. Nem részletezhetem, mert nem vág ide. Idevág azonban ez: belső kényszerszervezetszerűséged okán e barátod dolga „ellenében” döntesz, mert valaki más mellett állsz ki. (Igazad van-e? Ez esetben talán nincs is. De annyira meggyengült az említett jó baráttal-ismerőssel kapcsolatos szervezetszerűséged, hogy… vesszen az egész. Itt nem érv, persze, hogy mások, akik vele szervezetileg kapcsolatban vannak (munka, elígérkezettség, összetartozás) mellette kell hogy kiálljanak. Ez nem tartozik tárgyunkhoz. Szervezetszerű volt ez a „távolodás” a részedről, mert igazságkeresés volt. Ugyanis barátod sem tágított valaki mellől, akivel neked támadt összeütközésed. – Mégis határeset ez, mert túl szimmetrikus, túlságosan (bármily finom) ütésváltás jellege van.
23. Egy ostoba vicc: a leghívebb szervezetszerűségem az lenne, ha nem mondanék többé semmit. De nincs „többé”. S ez az: sose is volt!
24. „Tényleg, mit is kellene szervezetszerűségemnek elvárnia, mit lenne szabad? Mennyi törődést, lelkes reagálást, rákérdezést etc.? Törődök én annyit másokkal etc.? Nem mentség, bár szervezetszerűség része, hogy: „Oldalak sok tízezrét fordítottam… mindig másokkal bajlódtam.” „Mindig” – az sosincs. De ez az aforizmák világa. A szervezetszerűség itt olyan ajnározást, körülpárnázást etc. várna (tételezne fel), hogy minimum – túlzás. Így meg: minimumalatti.
25. Egy cáfolat: igaz-e, hogy fontosnak azt tarthatom csak, amit el is mondhatok? Ezt látszólag még írólétem szervezetszerűsége sem igazolja. Ennek ellenére: ami velem plusz az élettel volt (így írtam fel; ez, nyilvánvaló, szervezetszerűség), az egy látens művel volt. Nem magánszemélyekkel közlök valamit.
26. Egy rémség: madaraim azért (is) voltak, mert így támadt másoknak mindenképp elmondható dolgom (eseménysorom sokasága). Az, hogy egy jó barátnak, egy így megszokott (bevezetett stb.) személynek elbeszélek valamit, és még ha a „megkönnyebbülés, megváltódás” szándékával, a „másképp nem bírom” etc. modusának jegyében teszem is, nem szervezetszerűség; az már inkább, hogy ilyesmire kész, kénytelen stb. vagyok. Nem szervezetszerűség azonban, hogy nem lehet nyakra-főre mindent megírni; hova is vezetne az! (Nem tréfásan mondom. S amikor a túlbuzgó műcenzúrázást fájlalom, sosem az olyan „húzások” ellen tiltakoznék, melyeket – na ja! – jogosnak érzek az illető részéről; érzékenységében érzi sértve magát etc. Húzza ki azt, de ne rontson bele könyvem egészébe, más szerkezetszerűségébe.
27. Madaraimról/madarainkról itt: még: nagyon keveseket érdekelnek, de még kevesebbeket a velük kapcsolatos szervezetszerűségek. (Bár ezt kicsit visszavonom. Nem is egészen igaz.) Nehezebb kérdés olyan dolgok megírása, főleg túl tömören, még inkább egy könyv -”erejéig”, melyekről én magam sejtem, hogy: a) nem érdekelnének másokat b) ha úgy írnám meg, hogy érdeklődést keltsek, már nem azt írnám meg, amit megírni magam érdekesnek tartok.
28. Sportélményeket, kirándulásokat, lóversenyjátékokat, azt, hogy benned mi milyen érzületet keltett (vagy elégített) ki, nem szervezetszerűséggel nem lehet elmondani, hanem mindközönségesen.
29. Szervezetszerűség – nem egyenlő ez azzal, hogy „csak úgy mindközönségesen”. Azzal se, hogy: nagyon titkos, nagyon ritka, nagyon fontos dolog. Sem a titkosságnak, sem a ritkaságnak, sem a fontosságnak etc. nincs az itt taglalt szervezetszerűség-fogalomhoz semmi köze.
30. Szervezetszerűség, nagyon is, bár nehezen „közvetíthető”: ha (Musil!) feltételezzük, hogy két, életre-halálra fontos dolog van az életemben, a) madaraim, b) medvéim és más ily létezők… akik például a madarakkal, élők és holtak neveivel, a nap mint nap idehaza játszott, számomra minden sporteseménynél érdekesebb 2 Bajnoki Liga szereplői… nos, hogy madaraim mégis meghalnak, nekem hiányoznak; ám medvéim stb. kire maradnak? Múzeumban porosodnak-porladnak? Valaki vigyáz rájuk halálunk (halálom, majd feleségem halála vagy fordítva) után? Elégetni őket, velünk? Nem; és röhej is a technikai része. Sorsukra hagyni őket? Jó, hát nem foglalkozom mindőjükkel minden nap (röhej lenne, ismétlem, az is, beteges), de elemien itt vannak köröttem, vagy egy szekrénykében… nagyon fontosak. Ez életem egyik szervezetszerűsége, s egy ilyennek a megoldhatatlansága. – Ám hagyom, ez külön „kis könyv” lenne, s erről már volt szó.
31. „Dömi” Főmedvém az egyikük. S hogy „Bécs”: és pótcselekvés: és egy végveszélyes helyzet: „Dömi, segíts, Dömikém, ne hagyd”… mikor a lila-fehér dresszes zsoké lova, nagy outsider, ám én épp ezért igencsak megraktam, muszájból már, lemaradozni látszott. S visszajött e ló, nyert, és nem pótcselekvés volt a környék – szép környék! – kertvendéglőinek végigjárása. S Dömi „salingeresen-képzeletben” velem volt.
32. Mondható-e eleve, hogy az „emlék, emlékezés” – nem szervezetszerűség? Csak valami másnak a részeként lehet az. Attól, hogy velem összefügg, még nem!
33. Hiába, hogy első madaramat, Szpérót csillag (a Sarkcsillag) „képében” látom, ez nem szervezetszerűség. Az viszont az volt, hogy míg élt, képtelen voltam elutazni mellőle. Most az nem szervezetszerűség, hogy nem repülök, vagy hogy a Sarkcsillagtól jó szerencsét várok stb. – De szervezetszerűség volt 1999-ben Dublin. Annyira nem kellett már, hogy passzivitásomban külvárosokban sétáltam, egy pub vendége se voltam, s én, aki szeptemberben elkezdem hordani sapkám (ld. a múltkor, Beszélő, az 1994-es belfasti állomás-fotófülkés önarcképeimet), szépen áztattam magam a szitáló esőben; majd csak eláll; netán: az egész út egy sapkafeltevésre se kell; meg hogy bennem is eláll, véget ér a repülhetnék. Véget is ért.
34. A tévé programjainak nem érzem semmi szervezetszerűségét. De annak igen, ahogy mást nem nézek meg, német fociműsorokat se: „Engem ne untassanak…” Holott nehéz mit csinálnom idehaza is, ha nem dolgozom, ha nem olvasok valami laza kis irodalmat.
35. Pilinszky a francia fogolyról írja, hogy bár egy falat kenyéren meglett volna (nem pontosan idézem), most már a szívét követeli (a költőét). Röviden: a madarakkal lettünk mi így. Mindenemet nekik! (S mégis mennyiszer kitörtem e szervezetszerűségből. A jövő, mintha az lenne még az – ha igaz! –, amire vigyázni lehetne… kellene.)
36. Persze, minden „szabadrabság”. De ha dolgozom, akkor van meg a szabadságom. (Rémes…) Ha iszom, ha cigarettázom (elmondtam!), nincs meg. Csakhogy: ez mind vajon nincs benne a szervezetszerűség paklijában?
37. És ahogy a szervezetszerűség – vicc lenne! – nem erkölcsi kategória, nem érdem, nem szerencse, elő se nagyon idézhető, így: a legfőbb jó? A szervezetszerűség sérül, ha vélt szabadságunkból a szabadrabságból adódó rabság lesz? Nem volt ez, ismétlem, abban a pakliban, amely már ennyi-meg-ennyi lap, mihelyt élünk? Így akartam volna kezdeni ezt eredetileg, cikkem: se családomról, se munkatársaimról, se közvetlen közeliekről, se a világ embereiről konkrétan – semmit: Csak ezt: szervezetszerűség voltam, mikor szüleim nyilván azt mondták, szülessenek meg. Feltehető.
38. Hol aggódom szervezetszerűen, hogyan telnek a következő hetek, hol nem. Hol szervezetszerűségemmel való visszaélésnek nevezem (képtelen badarság), hogy mert mindig itthon vagyok, hát elérhető is vagyok. Vagy hazudozni kell, mentegetőzni. Nagyon szeretném, ha szervezetszerűvé válna, hogy – bár jártam! – nem járok már előadni etc.
39. Szervezetszerűségem volt az is, hogy a „Dömi által megsegített ló” futása előtt is elbujdokoltam a fogadóirodából, aztán egy újdonat fölfedezett vendéglő pultjánál ittam egy 1/8 bort (bécsi mérték), majd a nyertes cetli kiváltása előtt és után is. Szervezetszerűség volt viszont az is, hogy mélységesen helytelenítem a nagy kockázatot, amit e lóval – s addig! – vállaltam. Három hónapig éltem a magam szervezetszerűségét: életemben ritkán dolgoztam ennyit, mint épp az idén, s a nagy hőség beálltának napján kezdtem. Mihelyt közelgett a bécsi utacska, már minden „fejre állt”. Ideges lettem etc. Szervezetszerűség volt a nagy meló; kényszerszervezetszerűség a bódult pohárfenékre-nézés (ama ló után, de máskor is)? Ha ilyen „kényszer…”-kategóriát is bevezetünk, értelmét veszti ez itt. – De ugye, kérdezek közbe, képtelenség lett volna formai rendszerré tenni ezt az írást? Viszont ennek az írásnak a szervezetszerűsége sem érdekel az írás „belvilágában”. Csak innét: hogy írom ezt… hogy valahol ez talán kell… ez szervezetszerű.
40. Szervezetszerűség, hogy kialakítom egy bizonyos állapotom. Ez nem „elit”, ez nem „önzés”, nem „luxus”. Mert például az elképzelhetetlenül intenzív munkával hozom magam valamilyállagúra. S ezzel az állaggal-állapottal nem fér össze szinte semmi.
41. Nem érzékelem szervezetszerűségnek, hogy „bizonyos körök” és „bizonyos jellegek”. (Hogyan s mint értékelnek. Egyrészt nem is tudom. Másfelől: olyannyira a fogalmilag elmagyarázhatatlanban – bár fogalmiakban is! – mozgok, hogy önmagam cáfolataként, létcáfolatként várhatnám csak el a szépet-jót-közelséget.
42. Már rossz szervezetszerűségbe torkollhat az elégedetlenkedésed: „Jaj, ki a fene olvassa ezt… meg ezt… meg azt…” S hogy ez, Füst Milán mondaná így, kicsit így, mekkora baj. Miféle „jó” származnék belőle, ha részletesen ismernék minden sóhajodat. Ragadd karon az illetőt, mint Szép Ernő, mondj egy világos-szépet, egy homálylót neki… írj mindig így. Ha szervezetszerűségedből ez adódhat, nagy áldás. De nem fejedre. A dolognak. S a dologért vagy író. Szép nyelvi fordulat: a dolog… munkát is jelent.
Alcím nélkül a jegyzetlapok (II.) – és: Bef.
43. Ki ismer „mindent”. Nem is dolga. Például a hatvanas évek második felében, a hetvenesekben, a nyolcvanasokban, szinte 1991-ig fogalmam sem volt a pop-rockról, aztán nagyon beletaláltam magam, ma ismét érdektelen, lesújt általában, vagy szervezetszerűségnek nem nevezhető hangulatokba ringat csak olcsón… vagy ha nem olcsón, hát Scarlatti, Vivaldi, Mozart „is jó”, nem igaz?
44. Olcsó vicc, hogy magánbeszélgetni se nagyon szeretek (ld. korábban: ha nagyon messze lehet menni ilyesmiben!), erre valaki: „Mert akkor csak 1 részben vagy magad!” Egyébként bizonyos humorról, a humor 90 százalékáról: amit valaki nem tud vagy nem akar megoldani, elhumorizálja. De ezt másutt írtam. A közönség partner ebben (neki).
45. Szervezetszerűség-e a felejtés? Ha az emlékezés nem eleve az. „Valahogy bedarálódnak” a dolgok, így válnak tapasztalataiddá? Szervezetszerűség-e, ahogyan/amilyennek mások látnak, tapasztalnak téged? Belőlük indul, az ő szempontjaik a meghatározók. Nem vagy része a dolognak, bár rád vonatkozik. S de furcsa ezt épp beszélgetőtársaknak mondani! Hiszen nekik van alkalmuk a legtöbbet tévedni felőlem.
46. Persze, önkényesnek látszhat, de jogos (?) szervezetszerűség: egy intenzíven eltöltött délutánt követően hogyan jövök hozzá, hogy valakivel épségben, annak rendjén beszélgetnem kelljen (pl. telefonon)? Hogy jövök hozzá hamis szervezetszerűségeim kialakulásához: nehéz cipőmben vonszolódva járok, eleve unom É–Ny–D–K égtájait… súlyos a táskám… s esküszöm, egy kortyot se ittam, gondok se gyötörnek. (Kényszerbajok, gondolhatja az illető.) Vagy a szemembe mondja. És „sajnálja, hogy ennyire nem segít” senki rajtam. Egy ember beszél így, aki nyilván olvasott pedig Kafkát!
47. Nem szervezetszerűségek a művészi sorozatok, novellafüzérek. Szervezetszerűség legföljebb az, hogy valami elengedhetetlen fontos indíttatásomból szerkesztődött össze egy nevemet viselő képződmény. – Aránytalan a produkció és a reflexió. Már nem hiszem, hogy a „szereplés” segít. Na és, csak tovább produkálom magam. Csak nincs szervezetszerűsége a közvetlen megértésnek. Jó rákérdezésnek etc. Ld. Arthur király mondája, Parsifal. – Készséggel járok felemás zoknikban. – „Ha felszáll veled a gép, nem felejted el szeretteidet, csak evidenssé válik az új közeg.” Ez egy szervezetszerűségféle. – Lélekölő lehet a túl sok munka, a munkanélküliség ugyanígy. De a személyes átélés, önmagában, még az sem az. – Szervezetszerűség volt a tabáni madársírhely. Köveit a takarítók sok év múlva szétdobálták, nem baj. Az se baj, hogy már szinte sosem járok oda. Szervezetszerűség, hogy életemet 25 éven át meghatározták, el is döntötték. Ostoba, alkalmi vicc: „S így állok fenn…” De ld. a humorról.
48. Igazi szervezetszerűségem az, írtam fel, hogy „legyen szó arról, amiről szó van, de nem rólam, ne is a világról”. Vagy túl sok viszont a beszéd, vagy túl gyötrő a némaság… ilyenkor az érintkezés szakadékába zuhansz. Nem szervezetszerűen. Megismétli-e így tulajdonságaimat az életem? Hogy a szervezetszerűséget erőltetném? Bár tudok a szabadrabságról?
49. A látens pestis nem az, hogy pestis fenyeget. Hanem hogy örökké valami fenyeget. (De ez az olcsó, népszerű „…törvényei”, „kiskátéja” etc. könyvek szelleme.) S mégis.
50. A világ szerkezetszerűségei: önmagukban lehetnek vonzóak neked, idegenkedhetsz tőlük, elismerheted hasznukat szervezetszerűségeidben, de ugyanúgy nem szervezetszerűségek (együttesükben sem, az általuk terjesztett világérzetben-érzületben, semmiben), ahogy ezt már lényegesebb összefüggésekről is elmondtuk.
51. Valaki hajnali híreket hallgat. Zavar vele. Befejezi. Te: „Jó, most megyek, zavarlak téged én.” Ez legalább élő adás, a hírek nem. Hiába azok. Nem azok.
52. Tartunk-e valahol szervezetszerűséggel, ha egy „fontos” munkát befejeztünk? Van-e kiürülés, vagy csak a halál? Mily szervezetszerűséged, hogy belátod, mások ritmusa, kapacitása más? Szervezetszerűsége-e a világnak, hogy te magad készséggel elismered: „Jó, én tudom, akinek három gyereke van, iskolába járnak, bicikli kell… nézik a műsorokat, hallgatják a zenét… akinek állása van – nekem 32. éve nincs! –, mást ért küzdelmen, mint én… persze, mi a küzdelem, s mi végre? A fennmaradásért? A pluszokért?” – ez a részedről nem jele semmi tökéletességnek, igaz, nem is csupán álca. Semmi.
53. De attól még nem mondható, hogy ami nem szükségszerűség, az semmi. Hát ami szervezetszerűség? Az mindjárt valami? (Ahogy láttuk…)
54. Szervezetszerűségbe találok bele, egyszerre „rendszerben” vagyok, „visszajöttem a meccsbe”, ha a híreken, megszokásokon stb. túl valami váratlan élmény ér, különös sorsról hallok, tájat látok etc.? Engem az ilyesmi többnyire jól érint megihlet, elindít. – Miért nem szervezetszerűen (értőn) kérdik, amit a hátad mögött? amit követelően szinte?
55. Szakmai üdvöd lehet-e szervezetszerűség? Van-e szakmai üdv?
56. Szervezetszerűség-e, hogy annyi mindent „kellene” megbeszélni? Utal-e ez, feltételezőleg, valamire, meglétére
57. Egy régi idézet: „Fáradhatatlannak lenni a legfárasztóbb!” Ez nagy szervezetszerűség. Gondolunk bele!
58. Van-e rangsora a szervezetszerűségeknek? Tény, hogy szervezetük, szerveződésük, szerkezetük, együttesük nincs. De mi a fontosabb, melyik szervezetszerűség? Vagy ez kerekasztal? A kör négyszögesítése (csak félig vicc!) foglalkoztat. S így: A kör négyszögesítése: a még kerekebb kerekasztal!
59. Ahogy a glóriából (képzeljük 1. sz. rajznak) négyszög lesz, 2. sz. rajz, a glória megtestesül. A 3. sz. rajzon csak a négyszög van.
60. Van-e olyan szervezetszerűség, mely imperatív, meghagyó, óhajtó, felszólító, latolgató? „Ne vágyjak erre-meg-arra!” Ez adódik, de önmagában nem ilyesmi. – Még a felejtésről: kedves filmemben, Ilyen hosszú távollét, az emlékezetét vesztett clochard-t megkérdik: „Mi lesz, ha egyszer rászakad magára a töménytelen emlék?” Az ő szervezetszerűségének paklijában benne van: 1. ez, 2. hogy jót akar, de nem tud szeretteire emlékezni, akik hiába küzdenek „érte”, 3. hogy talán tényleg rászakad az a sok…
61. Szervezetszerűségen kívüli-e, túli-e az elalvás?
62. Elviselhetetlenül hosszú a legtöbb nap. Tagolásuk szervezetszerűség-e Vagy csak munka, igyekezet, észnéllét etc.?
63. Szüszifosz, ha jól írom, görgeti a kb. kör alakú, gömb alakú, tojás alakú követ. „Négyszögesülnél!” Ezt mondhatja, mert akkor vége egy szervezetszerűségnek. A kockatömb nem hengerítésre való. Talán nem követelnék tőle.
64. Szervezetszerűségnek tartják az ilyen szellemeskedéseket. Holott a humor, az aforizma, az ilyesmi – mint az előbb – igen sovány pótszer a szervezetszerűség helyett.
65. A szervezetszerűségnek nincs stíluskérdése.
66. Mégis szervezetszerűnek érzem, ahogy a tavalyi évemet, 63 voltam, a 63-as villamos évének neveztem, az ideit, 64. életévemet a sakk évének. Erre azt mondhatja valaki: ez nem szervezetszerűség. Mert senki nem törődik veled annyira, barátom, Szüszifoszom. Tehát, kérdem én, a szervezetszerűség már-már vallási-megváltói-kérdés? Akkor „jön el” csak, ha szervesen várják? Igen, vagy legalább… a szervezetszerűség, mint ez itt már megvolt, szervezetünk, organizmusunk kérdése is („ki mily orgán, úgy is orgál”), szerves. Ám független attól, várják-e (a vallás kiesik), felismerik-e (a tudás kiesik)… a szervezetszerűség, bár nem evidencia, evidencializmus része. Hiányzik törvényszerűségéből amannak esetlegessége, esetlegességéből amannak törvényszerűje. De, hadd mondjuk meg, senki még negatívan sem mondhatta meg, mi a szervezetszerűség. Egy ilyen dologról beszéltünk hát ennyit. Melyről még az iméntiek sem mondhatók. (Hogy ne lenne mondható róla semmi.)
Remélem, Q. E. D., hogy sem a szervezetszerűség nem különb, mint az, ami nem az.
Az itt előjövőről pedig („Ez az! Ez nem az!”): amit némely humorról mondtunk. (Magunkról mondjuk most. Csak hogyan lehetne ennyire összességben szembenézni?/!)
Csak/és: hol vagyunk már azoktól a klasszikus időktől is, melyeknek szervezetszerűségeiről és nem-efféléjeiről egyaránt (s különbségtevés nélkül) elmondhatta T. S. Eliot, akinek Szép Ernő szegvég időn kortársa volt: „…egyáltalán nem így képzeltem el”? Ma erre az ösztönös válasz, általában: mit. S nem veszi észre az így kérdező, hogy épp ezzel – már meg is adta a szomorú választ. Ki tudja ma még, mit nem így képzelt el?
Akkor tehát még mindig kapaszkodhat az érzület, a gondolat – nem, semmi öncsalás! – a szervezetszerűségbe. Már abba, amelyikről itt próbáltunk valamit.
S majdnem így kezdtem: „Rég voltam dolgozatírással így zavarban.” Hanem inkább befejeznem kell ekképp: „Dolgozat befejezésével nem voltam rég ily…”
Jó, inkább ne fejeződjék be.
Az lesz akkor ez; ekkor: dolgozatommal a magam szervezetszerűsége. (S hogy személyes viszonyban tenni valamit: talán mégse a szabadrabság, a tréfarabság, a látens pestis.) Valami létezőnek a példázása valami nem létezővel. Vagy…
Ugye, hogy inkább fordítva?
2002 augusztusában–szeptemberében
- Kultúra [6]