A Magyarországgal szomszédos államok magyar népcsoportjai bizonyos szempontból az öszvérre hasonlítanak. Ezen nem csupán az anya- és „apa”-országuk különbözőségét értem (a ló és szamár analógiájára); hanem arra is gondolok, hogy míg ezek a kisebbségek földrajzilag és etnikailag aránylag stabil, addig jogilag és politikailag igen labilis formációkat képeznek. Ezek a kettősségek befolyásolják a róluk kialakult véleményeket és a hozzájuk fűződő viszonyulásokat is. Az etnikai azonosság, a közös történelmi múlt és az azonos nyelv az együvé (egy nemzethez) tartozás érzését táplálja, kialakítja a nagyobb és erősebb részéről a gondoskodás ösztönös reflexeit és tudatos vállalását – a kisebb és gyengébb részéről pedig ezek feltétlen elfogadását. Ezzel szemben a most már sok-sok évtizedes „másik országhoz való tartozás” idegenkedést, zavartságot kelt, többek között azzal is, hogy a gondoskodás elé akadályokat gördít. Mindez – az én (nyilván szubjektív) megfigyelésem szerint – megfigyelhető a mindenkori hivatalos Magyarország hozzáállásában csakúgy, mint a közvéleményben. Az ambivalencia néha egyetlen állításba tömörül: „támogatunk titeket – de maradjatok a helyeteken”; máskor két ellenkező vélemény egyidejűségében ismerhető fel: „már csak ott élnek igazi magyarok”, „ott már csak elfajzott magyarok élnek”.
Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a határon túli magyar népcsoport jogi-politikai státusának a bizonytalansága a legkritikusabb helyeken szociális-egzisztenciális kiszolgáltatottsággal is együtt jár; ahol pedig mindez még az adott kisebbség kis lélekszámával és szétziláltságával is párosul, ott – ezt könnyű belátni – válsághelyzet alakul ki.
Kárpátalját én ilyen válságövezetnek tartom, az itt élő magyarság helyzetét pedig hosszabb távon kilátástalannak gondolom – bár tudom, hogy a baráti társaságnál szélesebb nyilvánosság előtt kimondva ezzel az állítással nem lehet népszerűséget szerezni.
De miért is gondolom így?
A kárpátaljai magyarság jövőjét jelentős mértékben befolyásolják, esetenként meg is határozzák a térségben zajló események és a végbemenő változások. Ezeknek a befolyásoknak a hatásfoka nemcsak a ható erők nagyságától, hanem az adott kisebbség önerejétől is nagyban függ: ha a kedvező hatásokra rá tud segíteni, a kedvezőtleneknek pedig ellen tud állni, akkor van esélye a fennmaradásra, ha azonban éppen fordítva cselekszik, akkor sorsa megpecsételődik. Én pedig úgy látom, főleg ez utóbbi történik.
Talán érdemes ezt részletesebben is szemügyre venni.
A befolyásoló tényezők szerintem három hatókörben ismerhetők fel legjobban. Éspedig: a kárpátaljai magyarság kölcsönviszonya 1) Ukrajnával; 2) Magyarországgal; és mindkettőn belül: 3) önmagával.
Bizonyos, hogy mindhárom kérdéskör alapos tudományos vizsgálata adhatna pontos helyzetképet és megbízható prognózist – én csupán néhány megfigyelésből vonom le sommás „írói” véleményemet.
A kárpátaljai magyarság és – …Ukrajna
Meglátásom szerint Ukrajna és a kárpátaljai magyarság viszonyára leginkább egymás tudomásul nem vétele a jellemző. Ukrajna úgy tesz, mintha nem tartozna felelősséggel népességével szemben (ez általában is érvényes, nemzetiségtől függetlenül), „cserébe” a követeléseit is csak ímmel-ámmal érvényesíti. A villanyszámlát persze be kell fizetni, meg adózni is illik, no és kívánatos lenne dolgozni az ország javára – de ezt nagyon kevesen veszik komolyan, és szinte minden alól mód van kibújni, egyáltalán nem vagy csak részben eleget tenni az elvárásoknak. Ha nem biztosítod számomra, hogy becsületes munkából megéljek, ha nem fizeted ki a ’92-ben zárolt banki megtakarításaimat, ha az életüket végiggürcölt szüleim nem kapnak rendes nyugdíjat, ha nem részesülök orvosi ellátásban, ha nem látom gyermekeim garantált jövőjét, stb., stb. – akkor én sem a te érdekeidet, hanem a magam hasznát nézem, kibújok az adó és mindenféle befizetés alól, halászok a fekete- és szürkegazdaság zavarosában, zsebbe fizetek és zsebbe kapok, korrumpálok és korrumpálódom – próbálok megélni, ha lehet jól, vagy akár nagyon jól. Ezt legbelül nagyjából mindenki így gondolja munkanélkülitől a kishivatalnokon és kényszervállalkozókon át a legnagyobb gazdasági és politikai főmuftikig (ugye láttunk már letartóztatott miniszterelnököt!). Ez a mentalitás érthetően fokozottan érvényes azokra, akik valamely (mondjuk nyelvi) különbözőségük okán még bizonyos kirekesztettséggel is szembe találják magukat, akik kisebb-nagyobb dolgokban negatív diszkriminációt tapasztalnak, akiknek az általános nehézségeken felül saját hátrányos helyzetükkel is meg kell küzdeniük. A kárpátaljai magyarok helyzetének ismeretében talán érthető, hogy magunkat ebbe a kategóriába sorolom.
Másik oldalról, úgy tűnik, Ukrajnának kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a kárpátaljai magyarsággal „törődjön”. Ez egyes dolgokban roppant kedvezőtlen következményekkel jár, említsem csak a legnyilvánvalóbbat: források hiányában az állam nem tudja a magyarság számára biztosítani a kollektív nemzetiségi jogok megfelelő gyakorlását. Másfelől viszont nem vagy csak ritkán gördít áthidalhatatlan akadályokat az önszerveződés elé, nem akadályozza meg, hogy magyar nemzetiségű állampolgárai (és ezek csoportjai) Ukrajna határain túlról szerezzék meg a boldogulásukhoz szükséges javakat (itt a skála mondjuk a benzincsempészés eltűrésétől a státustörvény tudomásulvételéig terjed).
Mondhatnánk, ez csak felületi és időleges jelenség. Igen ám, de következménye a gyökerekig hatol, mert a vázolt kölcsönviszony aszocializálja és demoralizálja a kárpátaljai magyarságot – ez ugyan rövid távú biológiai fennmaradását szolgálhatja („egyéni túlélési stratégia”?), de hosszú távon mint közösséget teljesen felmorzsolja, atomizálja.
A hatás-ellenhatás felől nézve pedig úgy ítélem, hogy a kárpátaljai magyarság ennek a tendenciának egyáltalán nem kíván ellenállni, inkább elébe megy. Míg évtizedekig morális tartásával nagyrészt elutasította a szovjet rendszert, nem engedte, hogy velejéig hatoljon, ellenállt a nyelvi asszimilációnak – addig most lelkesen aláveti magát egyfajta morális asszimilációnak. Elismerem: nem nagyon tehet mást, mert ez pillanatnyi túlélését szolgálja. Távlati következményei azonban beláthatatlanok.
…Magyarország
Magyarország és a kárpátaljai magyarság viszonya – finoman szólva – rendezetlen. Mondhatnám keszekuszának is, vagy állíthatnám, hogy súlyos ellentmondásokkal terhes. Egyrészt szünet nélkül folyik az agyelszívás (némi jóindulattal nevezhetjük az elit értelmiség „spontán” áttelepülésének), másrészt szünet nélkül elhangzik a legilletékesebbek szájából, hogy Magyarország a határon túli (így a kárpátaljai) magyarság helyben maradásában érdekelt, és ezt támogatja. Egyrészt minden kormány tagadja, hogy világnézeti-ideológiai alapon válogatna a magyarság szervezetei között, másrészt egyértelműen előnyben részesít egyeseket másokkal szemben. (Kárpátalján most zajlik a kormányváltás utáni nagy újrarendeződés: az eddigi üdvöske kiesett az ezüst pikszisből – és az új üdvöske máris elfoglalta a helyét.) A pártok részéről már-már megszokottá vált, hogy a belpolitikai játszmák során időről időre kijátsszák a kisebbségi adut – eközben mindenki a mi javunkat akarja, ám ezt olykor egymással szögesen ellentétes módon képviselik. Az egész problémakörnek igen hű leképezése a támogatási rendszer, kicsúcsosodása pedig a státustörvényt övező hisztéria. A kezdeményezők olyan retorikát építettek rá, amely nemcsak a határon túli célközönségben táplált illúziókat, de a megelőlegezett megbélyegzés okán a voltaképpeni belpolitikai ellenzőket is rákényszerítette arra, hogy fenntartásokkal bár, de támogassák azt, amit talán jobb lett volna csuklóból megkontrázni. A státustörvény olyan „nemzeti üggyé” puffadt, hogy ellenzői, kifogásolói vagy akár csak gyöngéinek megemlítői automatikusan nemzetellenesnek, a szorult helyzetű magyarsággal szemben érzéketlennek stb. minősültek – még akkor is, ha éppenséggel a határon túl élőként adtak hangot fenntartásaiknak. Magam is közéjük tartoztam, amikor megfogalmaztam három fontosabb ellenérvemet, ti. hogy 1) a státustörvény eltereli a figyelmet lényegibb kérdésekről, pl. a várható vízumkényszer áthidalhatatlanságáról; 2) olyan fokozott illúziókat kelt a határon túliakban, amelyek megalapozatlanok; 3) az eddiginél is több olyan eszközt ad a pártszerűen működő magyarságszervezetek kezébe, amelynek segítségével saját hatalmi ambícióikkal visszaélhetnek, klientúrájukat megtarthatják és bővíthetik.
A megint csak jelenség értékű tünetek összességükben mélyre hatolnak, és szerintem súlyos károsodásokat okoznak: csökkentik a kárpátaljai magyarság problémamegoldó készségét, önállóságát, kialakítják a csodavárás, a csak mástól segítséget várás mentalitását. Ezzel együtt növelik a kiszolgáltatottság érzését. Az „apa”-ország katasztrofális gazdasági helyzetének közepette a kárpátaljai magyar „ügyek” szinte kivétel nélkül az anyaországi támogatások függvényei, sőt, akik ezek felhasználására igényt tartanak, ki vannak szolgáltatva a támogatások újraelosztásának jogát gyakorló helyi szervezeteknek, bizottságoknak, kuratóriumoknak. Tovább megyek. Az „ügyek” és „támogatások” tekintetében már rég felborult az ok-okozati sorrend. A kérdés már nem úgy merül fel, hogy miként lehetne egy adott ügy megoldásához forrásokat találni, hanem hogy melyik az az ügy, amely megindítja az utóbbiak lehetőleg folyamatos áramlását. Kárpátalján már nem az eszköz szolgálja a célt, hanem a cél szolgálja az eszköz megszerzését. A támogatás csóválja az ügyet.
Ebben a teljesen természetellenes helyzetben a kárpátaljai magyarok (és főleg szervezeteik) megint csak nem a megfelelő irányban fejtik ki erejüket, nem állnak ellen a kialakult gyakorlatnak, hanem ellenkezőleg: egyre inkább megelégszenek saját látszattevékenységükkel, mind elszántabban folytatják a támogatások elnyerésének bevált praxisát, amelynek lényege nem az érték létrehozása, nem az önálló továbbélés bázisának a megteremtése, hanem a gyors elszámolás és újrapályázás.
Sajnos ebben a magyar fél kitűnő partnernek mutatkozik, a legritkább esetben kér számon bármit is, a minőségi teljesítményt a legritkábban.
…a kárpátaljai magyarság
A felsoroltak alapján úgy tűnik, hogy a kárpátaljai magyarság folyamatosan önmaga ellen dolgozik. A jelentős mértéket öltő áttelepülések és a lassú kiválasztódás következtében értelmiségi elitje alig létezik – független szinte nincs is. Aki „magyar vonalon” valamit tenni akar és tud, az beállt katonának valamelyik szervezetbe, hogy ott aztán felfelé „elkötelezetten” az alamizsnát nyújtó kezet lesse, lefelé pedig saját nevetségesen pici hatalmát gyakorolja azokkal szemben, akik meg az ő kezét lesik. Eközben az értelmiségi elit – egészét tekintve – egyre alkalmatlanabbá válik az érdemi együttműködésre, már rég nem akar a szó valódi értelmében partner lenni. Csak kapni szeretne, és végképp megfeledkezni látszik arról, hogy kivételes helyzetében adhatna is, hisz olyan értékkel rendelkezik, amely nagyságrendekkel felülmúlja a viszonzás nélkül kapott adományokat. Senki sem akad, aki tudatosítaná bennük: felbecsülhetetlen helyzeti tőke birtokosai ők, egyedüli kiváltságuk lehetne, hogy ezt kamatoztassák, ha Magyarország végre felismerné, mily égető szüksége van erre a tőkére, s ha a kisebbségi szervezetekkel együtt nem az aprópénzre váltásában látná pillanatnyi érdekét.
A kisebbségben élők kiváltságos helyzetének a széles körű fel- és elismerése lehetne az alapja annak, hogy Magyarország nemzetstratégiájában méltó helyére kerüljön a határon túli magyarság: ha a státustörvény erre a szemléleti alapra épült volna, akkor talán mutatkozott volna esély arra, hogy a kárpátaljai magyarság perceken belül ne váljon az európai integráció egyik igazi vesztesévé.
Hivatkozott cikkek
- Játéktér [7]