Hajnal István. Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Lakatos László. Új Mandátum, Budapest, 2001. (= Magyar Panteon 9.) (306 oldal, ára 2500 Ft)
Hajnal István: Technika, művelődés. Tanulmányok. Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt, a jegyzeteket és az összekötő szöveget írta: Glatz Ferenc. História – MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1993. (= História Könyvtár. Monográfiák 2.) (XLII + 472 oldal, ára 630 Ft)
Hajnal Istvánról kevesen tudják, hogy ki volt, legalábbis ahhoz képest, hogy ki mindenkinek kellene ezt tudnia. Hányan, társadalomtudományok iránt érdeklődők, vettük a szánkra az 1970-es évek második felében Erdei Ferenc nevét, hányan, politika iránt érdeklődők, Bibó Istvánét. Hányan olvastuk Márkus István szociográfiai írásait, hányan tiszteltük Kemény István szókimondó szociológiai munkásságát. Ha van, akit e felsorolás érint, tekintse találva magát – joggal igényelhette volna, hogy tudassák vele: a személy, a közíró, a tudós, akire fölfigyelt, Hajnal István tanítványa (is) volt. Amikor Erdei a polgári társadalomszerkezet egyik alapjaként az üzemszerűséget és a szakszerűséget említi, amikor Bibó a Hivatalt és az Életet állítja szembe, amikor Márkus utórendiségről ír, amikor Kemény munkakultúra és életforma kapcsán munkás és technika viszonyát kutatja – nos, e szellemi teljesítmények Hajnal Istvánra utaló gesztusok is egyben.
Hajnal István bánáti sváb katolikus iparoscsaládból származó orvos fiaként született 1892-ben. Három testvére közül egy banktisztviselő, kettő állami alkalmazott volt. A budapesti egyetemen, illetve Lipcsében Karl Lamprechtnél tanult. Egyetemi évei után Bécsben kapott állást. 1915–1918 között frontkatona volt, majd visszatért Bécsbe. A forradalmak idején a középkori írástörténettel foglalkozott. Rövid hazai tartózkodás után újkori témával visszavezényelték Bécsbe. Miután 1921-ben középkorászként habilitált, politikai szolgálatok és viszontszolgálatok elszámolásának eszközeként 1922-től Esterházy herceg levéltárosa lett. 1927–1930 között köztörténeti dolgozatokat publikált. 1930-tól az újkori egyetemes történet tanára a pesti egyetemen, 1931–1943 között (1936-ig Mályusz Elemérrel, 1939-től Wellmann Imrével) Domanovszky Sándor mellett a történészek folyóiratának, a Századoknak a szerkesztője, 1944–1947-ig a bölcsészkar dékánja volt. 1936-ban jelent meg legismertebb műve, a Hóman–Szekfű-féle Magyar történet párjának, a Hóman Bálint, Szekfű Gyula és Kerényi Károly által jegyzett Egyetemes történetnek a harmadik kötetében: Az újkor története. E művétől kezdve írásaiban főként a – mai szóval – anyagi kultúra összefüggésében kívánta mindenkori tárgyát vizsgálni, lett légyen az a technika fejlődése, az európai város kialakulása, az európai peremvidék története, a gépkorszak kezdete vagy akár a magyar társadalom modernizálódása (még ha a „modern” szó Hajnal kapcsán furcsának tűnhet is). 1949-ben az egyetemen nyugállományba helyezték, az Akadémián megfosztották szavazati jogától. Halála előtt a szovjetizált Akadémiától megkapta a tudományok doktora címet. 1956. június 16-án halt meg. 1957-ben egy politikatörténeti művével indították újra az Értekezések a történeti tudományok köréből új sorozatát.[1]
Az életút nehezen foglalható sémákba. Ha a Szekfű Gyula és Mályusz Elemér közötti vita egyik szokásos magyarázó elve a katolikus-protestáns szembenállás,[2] akkor Hajnal István nem a neki előírt oldalon állt. Ha nemzedéki ellentétként (feltörekvők-beérkezettek) közelítünk, akkor viszont az derül ki, hogy nem fogadta el Mályusz Elemér radikalizmusát (a kifejezést itt a tudománypolitikai küzdelmekben követett eljárásokra értve).[3] A nagypolitikát illetően érezhetően tartózkodó volt, inkább elszenvedte, mintsem alakítani akarta volna. Így nem sorolható be a bal-jobb oppozíciós sémába, pontosabban annak történelmileg konkrét megfogalmazásába, az anglofil–germanofil ellentétpárba. (Az első szimpátia, például Szekfűnél, értelemszerűen vezethetett a kommunista társutasságig.)
Számomra a legkézenfekvőbb magyarázat a korszellem, pontosabban a nemzedéki szellem. Szokták hangsúlyozni a magyarországi új törekvések és az Annales kapcsolatát, akarva-akaratlanul azt sejtetve, hogy az első világháború után induló nemzedék a francia Annales körétől tanult volna. Holott mind a francia, mind a magyar történészek a világháborúból tanultak – a lövészárkokban szereztek egy életre szóló élményt.[4]
Ha Hajnal, akkor miért most?
Hajnal István életművének fogadtatástörténetében Lakatos László színre lépése az érdeklődés megélénkülésének előjele volt. E tárgyban első cikkét húsz éve, 1982-ben írta. Tanulmányait 1996-ban, Az élet és a formák című könyvében összegezte. A hajnali életmű kérdése továbbra is foglalkoztatja: 1998-ban, az újraindult Szociológiai Figyelőben közölt tanulmányában kiemeli, hogy nézeteiben hangsúlyeltolódás következett be. Ezt, kötetünk Hajnal Istvánra vonatkozó szakirodalom című összeállítása (kiegészítve a Hajnal István élete évszámokban ide vonatkozó adataival és saját adatgyűjtésemmel) alapján, pár számadattal mutatom be. A publikációk éves számának ingadozása azt mutatja, hogy Hajnal István alkotásaival az elmúlt évszázad során két időszakban foglalkozott a szakmai közvélemény.
Az első 1937-től 1944-ig terjedt. Ebben a nyolc évben tizenkét írás szólt történészünkről vagy művéről (átlagosan nyolchavonta egy írás). Hozzá kell tenni, hogy az írások kétötöde egy személytől (Istványi Géza) származott, illetve ugyanekkora hányada egy vita részét képezte (a vitázó felek egyike Istványi volt), s ekként egy időből, 1938-ból származik.
Hajnal István szakmán túli érdeklődésre számot tartható művei szakmai beérkezésétől, 1930-tól jelentek meg. 1936 végén „egyetemes történeti főműve”, Az újkor története; 1937-ben írástörténeti felfedezését általánosító technikatörténeti tanulmánya, A technika fejlődése; 1939-ben a Történelem és szociológia; 1942-ben A kis nemzetek történetírásának munkaközössége, illetve a kor harmadik (terjedelmében és a megcélzott közönség létszámát tekintve is) nagy és nagyszabású történetírói vállalkozásának, a Domanovszky Sándor-féle Magyar Művelődéstörténetnek Az osztálytársadalom című fejezete. Ugyancsak 1942-ben kénytelen kifejezni politikai állásfoglalását is: méltató recenziót ír Erdei Ferenc Magyar paraszttársadalmáról, elutasító bírálatot egy németbarát irányultságú historiográfiai műről. 1944-ben a pesti bölcsészkar dékánjává választják, de – mivel 1947-ig tölti be ezt a posztot – ez már az élettörténetnek a következő szakaszához tartozik.
Bár halála után az első „felfedezés” a hatvanas évek elejére esik (Irinyi Károly tanulmánya a debreceni egyetemi Actában), az érdeklődés megélénkülésének következő kezdete a nyolcvanas évek második felére keltezhető, és az évezred végéig tartott (nem biztos, hogy véget ért, bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a folyamat átmegy a társadalomtörténet történetének általános újrafelmérésébe). Az előjelek már a nyolcvanas évek elején jelentkeztek, ekkor jelent meg Lakatos László első írása is, melynek lábjegyzetében megjegyzi, hogy „a közeljövőben várható egyébként Hajnal válogatott tanulmányainak újrakiadása a Történetírók Tára sorozatban” (Lakatos 1982, 317). (A Történetírók Tára sorozatot Glatz Ferenc jegyezte.)
Páréves késlekedéssel megindult a közleményeknek, ha nem is árja, de csörgedező folyócskája. E kezdet valamilyen oknál fogva körülbelül egybeesik azzal az idővel, amikor a magyar történésztársadalom – az intézményesülés mértékét tekintve – legjelentősebb reformmozgalmaként a Hajnal István nevét zászlajukra tűző társadalomtörténészek egy konferencia megszervezésével elindultak az intézményesülés útján. A megélénkülés időtartama is hosszabb, a publikációk is sűrűbben követték egymást (tizenöt év alatt huszonhárom írás, átlagosan szűk nyolc hónaponként egy tanulmány). Itt is igaz, hogy a termés számottevő része (durván harmada) egy szerzőtől származik, ebben az esetben éppen Lakatos Lászlótól, az viszont már jelentős különbség az első konjunktúrához képest, hogy ha Lakatos László közléseit kihagynók, a megélénkülés akkor is kimutatható volna. A közlési kedv részben Hajnal István születésének 1992-es centenáriumával magyarázható (két év alatt hat írás), a többi viszont komoly befogadási tevékenységről tanúskodik. A historiográfián (Glatz Ferenc, Kosárkó László, Lackó Miklós) kívül vizsgálták munkásságát a szociológia és szociográfia (Huszár Tibor, Márkus István), az eszmetörténet (Lakatos László), a történelemfilozófia (Kovács Gábor, Kerékgyártó Béla) és a kommunikációs médiumok filozófiája (Nyíri J. Kristóf) szempontjából.
A második konjunktúra idején az érdeklődésnek két oka volt. A kínálati oldalon Hajnal István írástörténeti munkásságának nemzetközi jelentősége, melyet Nyíri Kristóf tudatosított a hazai közönségben. Ez az egy fecske azonban nem csinált volna nyarat. A centenárium is elmúlhatott volna szinte észrevétlenül, ha ebben az időben nem fokozódik egyrészt a tudományos érdeklődés a két háború közötti eszmetörténet, másrészt a politikaival kevert tudományos érdeklődés Bibó István és Erdei Ferenc munkássága iránt, melyeknek iker-, illetve mellékterméke a Hajnal Istvánról szóló ismeretek gyarapodása. A keresleti oldalon jelentkeztek a társadalomtörténészek, akik példaképet kerestek törekvéseik megjelenítéséhez. Mivel mozgalmuk az etablírozott történelemtudomány ellenállása mellett fogalmazta meg magát, a nagy félreállítottak jöhettek számításba. Ezek között ketten voltak, akiknek tudományos programja máig érvényesnek tekinthető: Hajnal István és Mályusz Elemér. Mályusz értékelése még várat magára (a Magyar Panteon tervében sem szerepel), még ma is megrökönyödést válthat ki, ha valaki törekvéseinek korszerűsége mellett érvel (vö. Benda Gyula előadásának vitájával a budapesti közgazdaság-tudományi egyetemen szervezett Bertalan László-emlékkonferencián); de ha mindez nem vetődnék is fel, akkor sem valószínű, hogy sokan fogadták volna szívesen példaképül a legendásan mogorva természetű aggastyánt. Hajnal István ezzel szemben mindenben megfelelt, még a kifinomultabb receptorokkal felszerelt politikai korrekteknek is. Náciellenessége vitathatatlan, a fajelméletet éppen történelemszemlélete alapján elutasította, a marxista osztályharcot társadalmi fajelméletnek tartotta,[5] ugyanakkor jóhiszeműen igyekezett viszonyulni a kommunistákhoz, amit ezek intellektuális féltékenységükből fakadóan félreállítással, illetve pályafutásának és családjának romba döntésével viszonoztak.
Lakatos Lászlót – saját bevallása szerint – nem ezek a konjunktúrák, hanem Hajnal István munkásságának önértékei indították a mű eszmetörténeti vizsgálatára. Mint írja, Hajnal István egyetemes története különbözött mindentől, amit addig (a szövegösszefüggés alapján körülbelül 1973-ig) ismert (ÉF 16).
Ha most Hajnalt, akkor mit?
A Lakatos László válogatta olvasókönyv (HI) értékeinek mérlegelésekor kézenfekvő a kötetet a nyolc évvel korábbi, Glatz Ferenc összeállította Technika, művelődés című tanulmánygyűjteménnyel (TM) összevetni.
Lakatos László Bevezetése első jegyzetében tisztázza szövegének viszonyát korábbi könyvéhez: „ez az írás 1996-ban megjelent Hajnal-monográfiám átdolgozott, részben rövidített, részben kibővített változata.” A szerző kandidátusi disszertációján alapuló monográfia (ÉF) kétszázhúsz oldal, az olvasókönyv bevezetője hatvanhárom. A monográfia Pályakép és portrévázlat című biografikus részéből az Amit az életrajz mond (ÉF 20–22) lett a válogatáskötet kronológiai függelékének az alapja (HI 299–302). Az indulás megtalálható mindkét kötetben (ÉF 22–24, HI 8–10), az Esterházy-levéltárban eltöltött évek (ÉF 24–27) a HI-ban egy bekezdésnyire szűkültek, A beérkezés átíratott (ÉF 27–31, HI 10–12). Az életút utolsó két évtizedét az ÉF alfejezet címei mint a szakmai életből való lassú kiiratkozás történetét adták elő (A pálya szélén; A pályán kívül), a HI-ban az alcímek (A „neomarxista”; A „középkorrajongó”) a Hajnal Istvánnal szemben felhozott mindenkori vádak természetére hívják fel a figyelmet.
A HI Bevezetésének második része Hajnal István társadalomfejlődés-elméletét kívánja értelmezni (HI 14). E rész huszonnyolc alfejezete közül tíz többé-kevésbé összehasonlítható az ÉF fejezeteivel.[6] A tömörítés során Lakatos László új gondolatmenetet alakított ki, sőt úgy fogalmazhatunk, hogy az 1996-os monográfiája (ÉF) valójában fejezetekké szerkesztett tanulmányok gyűjteménye volt, melynek részei a 2001-es kötetben (HI) értek egységes gondolatmenetté. A HI szövegválogatásának elvét Lakatos László saját értékelésére támaszkodva magyarázza: bár Hajnal István maga „írástörténeti-művelődéstörténeti munkásságát tartotta a legtöbbre […] az egyetemes társadalomtudomány szempontjából azonban mégis fontosabbak azok a munkái, amelyekben sajátos társadalom- és fejlődéselméletét és az európai társadalomfejlődés magyarázatát fejti ki: tehát az újkor története és az ezt követő nagy tanulmányok. Válogatásunk életművének ezt a részét igyekszik bemutatni” (HI 14). Ez röviden összefoglalva azt jelenti, hogy összeveti Hajnal István formaképződési elgondolásait Émile Durkheim nézeteivel, illetve a cselekvés meghatározottságairól vallott nézeteit Max Weber racionalitáselméletével.
Glatz Ferenc TM-beli, negyvenkét oldalas bevezető írása inkább életrajz, a HI bevezető tanulmánya inkább eszmetörténet. Glatz kevésbé törekszik Hajnal István nézeteinek rendszerszerű kifejtésére és e rendszer változásainak bemutatására, e nézeteket inkább az életrajz keretei között tárgyalja. Másokat jelöl meg mint Hajnal legfontosabb szellemi rokonait: nagy szerepet tulajdonít a történészként kétes hírű, de tudományszervezőként annál jelentősebb Karl Lamprechtnek és a náci Németországból önkéntes száműzetésbe Budapestre, illetve Törökországba költözött Hans Freyernek. Glatz Ferenc a válogatással azt a tézisét kívánta alátámasztani, hogy Hajnal István „nem is annyira az új anyagok feltárásával” tűnt ki, hanem elkezdte „az építőelemeket »másként« összeilleszteni” (TM XXXVIII).
Két elv, két magyarázat, kétely. Lakatos László Hajnal Istvánt a „legeredetibb és a legnagyobb formátumú gondolkodónak” tekinti a korabeli historikusok között (HI 7). Kétes értékű dicséret egy történész számára, és az sem javít rajta, hogy a gondolkodói érdem „egy új és eredeti történetfelfogás” kidolgozása volt. Ellent kell mondanunk. Hajnal István kiváló történész volt, aki a történelmet nemcsak felfogta, hanem írta is. De Glatz Ferenc szavai is vállveregetésként hatnak. „Anyagokat” a levéltáros, a kőzettáros, a képtáros és még ki tudja, ki őriz (egyébként Hajnal is volt custos, nem is akármilyen, tanúskodnak erről az Esterházy Miklós nádor iratai). A történész dolga, hogy a rendezetlen, „formátlan” „anyagokat” kútfővé kanalizálja, forrássá tegye. Egyébként az életrajz megfelelő részén Glatz Ferenc maga is hangsúlyozza, micsoda újdonság volt a korabeli médiumváltás, a fényképezés kínálta lehetőség felismerése (ez még Fejérpataky László érdeme) és a felismerés következményeinek kiaknázása (ez volt Hajnal István teljesítménye) (TM XXI–XXII).
A kiválogatott szövegekben sok az átfedés. A HI-ban közölt folyóiratcikkek mindegyike szerepel a TM-ben is. Eltérés csak Hajnal István nagy műve, Az újkor története részleteinek kiválasztásában van. Ezen a ponton Glatz Ferenc nem volt hű saját elveihez, hiszen leszögezte, hogy „a Hajnal [!] monografikus műveiből nem közlünk részleteket” (TM XXXVIII). Ennek ellenére a kötet egynegyedét Az újkor történetéből választott szövegek töltik ki, annak ellenére, hogy Hajnal Istvánnak ez az írása reprintben kétszer is megjelent. Mondhatnók, Lakatos László valósította meg Glatz Ferenc intencióit, hiszen a HI kínál olvasnivalót Az újkor történetének azokból a részeiből, amelyek terén Hajnal István a legkevésbé végezhetett önálló kutatásokat (Az Európán kívüli kultúrák; Az európai államrendszer stb.), míg a TM a – jobbára a „feldolgozás módjában is eltérő” – országfejezetek közül válogat.
A TM előnye, hogy sok kéziratban maradt művet közöl, a HI-é, hogy lehetőséget kínál a fogadtatástörténettel (Istványi Géza, Erdei Ferenc, Márkus István, Nyíri J. Kristóf) való ismerkedésre.
Mi maradt ki?
A két kötet alapján a figyelmes olvasó átfogó képet kaphat Hajnal István munkásságáról, nézeteinek rendszeréről és fejlődéséről. Hiányolható azonban két dolog. Az egyik Hajnal István szóhasználatának módszeres feldolgozása. Hajnalt olvasni nem könnyű – ezt proszeminaristáim félévről félévre megerősítik. A nehézség egyik oka, hogy Hajnal István hajlamos a németes szóképzésre, elvont fogalmak kialakítására, de ezek jelentését, meghatározás híján, csak a szövegben előrehaladva lehet feltárni. Hajnal István (vagy a korabeli szerkesztő) ezt maga is érezte, és Az újkor története végéhez egy rövid szószedetet illesztett, de még ez sem kínál királyi utat. (A megértési nehézség mértékének és jellegének érzékeltetéséhez legyen adalék a következő: a magyar társadalomtörténeti törekvések megismertetése céljából az 1980-as és ’90-es évek fordulóján Bak János és Bácskai Vera professzorok megkíséreltek létrehozni egy pár számot megélt, angol nyelvű társadalomtörténeti folyóiratot. Ebben kellett volna megjelennie, talán már az első számban, Az osztálytársadalom angol fordításának. A terv meghiúsult. A szöveg nem adta meg magát. A tanulmányt nem lehetett lefordítani.[7]) A legnagyobb zavart még csak nem is a „racionalitás”, hanem az „irracionális” fogalma szokta okozni, ugyanis ez nem „ésszerűtlent” jelent, hanem a társadalmi munka- és hatalommegosztás során kialakuló elkülönült célkitűző tevékenység, illetve hatalom („rezon”) hiányát. (Lakatos László, bár monográfiájában a racionalitással hosszan foglalkozik, az irracionalitást csak részben explikálja [ÉF 134–135].) Hasonlóképpen meg lehet fejteni Hajnal Istvánnál az egyes „szerűségek” (a célszerű, az okszerű, az ésszerű, a szokásszerű) szemantikáját. Ez az aprómunka még várat magára.
A másik hiány, hogy e kötetek alapján csak a nagyon figyelmes olvasó szerez tudomást arról, hogy Hajnal Istvánnak nemcsak a középkori írás- és műszaki fejlődésről, hanem az újkori magyarországi társadalomfejlődésről is figyelemre méltó elképzelései voltak. Az osztálytársadalom, bár kétségen kívül nem a legjobb műve a szerzőnek, mégis méltó lehetne a társadalomtudományok iránt érdeklődő olvasóközönség figyelmére. Túl önértékein (például az 1849 utáni jogrendváltás aforisztikus jellemzésén), fontos lehetne e mű ismerete a társadalomtudományok művelői számára, akik a magyar társadalomra vonatkozó történelmi ismereteiket Erdei Ferenc történeti szociológiai munkáiból merítik. Ezek az emberek könnyen hajlamosak azt hinni, hogy ami Erdei Ferenc szövegében-szövegeiben nem Karl Marx és Vlagyimir I. Lenin hatása, az Hajnal Istváné. Lényeges volna tudatosítani, hogy Hajnal Istvántól magától a kettős társadalom elképzelése távol állt.
A hiányok után röviden meg kell említenem Lakatos László gondolatmenetének egy olyan pontját, ahol láthatólag teljesen azonos nézeten van Glatz Ferenccel, de álláspontjuk nem megalapozott. A szellemtörténetről van szó. A kifejezés szitokszóként sűrűn visszatér mindkét bevezető írás lapjain, de mindkét szerző úgy használja, mintha jelentése író és olvasó közös tudásának része volna. (A meghatározás nem előírás, de hiányának néha messzire ható káros következményei lehetnek. Például Szekfű Gyula a Három nemzedék 1922-es második kiadásának előszavában határozottan visszautasította, hogy a liberalizmust ne konyhanyelvi értelemben, hanem Concha Győző elemzéseit figyelembe véve használja. Közvetlen célját ugyan elérte, a liberalizmus szitokszó lett, de a közbeszéd mindmáig tartó zavara nagy ár volt ezért.)
Hajnal István munkássága kapcsán két különböző helyzetben kerül szóba az említett történetírói irányzat. Az egyik Max Weber és Werner Sombart módszertani besorolása, a másik Szekfű Gyula történetírói habitusának megállapítása.
Lakatos László a szellemtörténetet egy helyütt a „történelmi idealizmus” hirdetésének tekinti (ÉF 63). Ez az irányzatnak egy szokványon kívüli meghatározása, így a további tisztázás csak a szótári egyeztetés után lehetséges. A szellemtörténet – a kicsiny, de jó meghatározásokat adó Philosophisches Wörterbuch[8] szerint – a művelődéstörténetet mint a kultúrát előállító szellem történetét értelmező módszer, részben eszmék, világnézetek, részben egyes időbeni helyzetek (Zeitlage) megnyilvánulásai és tárgyiasulásai összességének (a korszellemnek), illetve az így felfogott korszellem változásainak a kutatása.[9] Az irányzatot Wilhelm Dilthey nevével szokták fémjelezni.
Az első helyzetet illetően: bár mind Max Weber, mind Werner Sombart számára központi kérdés volt a modern kapitalizmus szellemének azonosítása, helyüket nem a szellemtörténet művelőinek táborában kellene megállapítani. Sombart a nemzetgazdaságtan történeti iskolájának művelője volt, mai szakkifejezéssel kollektív institucionalista. Weber helyének meghatározását illetően pár átkötő mondatra van szükség.
Mielőtt a német történészi hivatás kialakult volna, már többféle történelemfelfogás volt forgalomban. Például Wilhelm Heinrich Riehl a német népről írott tanulmányait természettörténetként címkézte meg. A hivatássá váló történetírás alapját a historizmus[10] képezte. Ez az emberi cselekedetek egyediségét hangsúlyozta, eljárását tekintve a szigorú forráskritikán alapuló, emberfelfogásában optimista irányzat volt, mely elsősorban a kiemelkedő emberek politikai cselekedeteinek megértő feltárásában konkretizálódott. Az irányzat védjegye Leopold von Ranke. A historizmussal szemben lépett föl a Karl Lamprecht által képviselt kultúrtörténeti irány, amely magát a szociálpszichológiai szabályszerűségekre visszavezethető általános fejlődés tudományának tartotta, és eljárásaként az összehasonlítást nevezte meg. A második módszertani csata (1893–1898) során a kultúrtörténet, elemzési eljárásainak kidolgozatlansága miatt, kiszorult az elnyerhető egyetemi tanári állásokban (professzúrákban) megnyilvánuló hivatásosságának (professzionalitásának) kritériumait meghatározni és a meghatározást érvényesíteni képes történettudomány köréből.
Ezek alapján Max Weber a szellemtörténet és a historizmus között elhelyezkedő társadalomtudós volt. A racionálisra vonatkozó felfogását, amely Lakatos László gondolatvezetésében fontos szerepet játszik, a „világ varázstalanítása” weberi fordulatából érthetjük meg, mely szerint tehát az ésszerűség terjedése a bekövetkezni kívánt események előidézéséhez szükségesnek tartott ténykedések bűvölő-bájoló mozzanataitól való megszabadulást jelenti. Ennél Hajnal István (A racionális fejlődés és írásbeliségben [1932], TM 31–36) sem mond többet, amikor a racionalizálódást mint „a gondolkodásnak fokozódó konzekvenciáját, a gondolatépítés technicizálódását” fogalmazza meg. A weberi felfogás burkoltan haladáselvű (a későbbi, az újabb jobb, mint a régebbi): a mágiához az emberiség történelmének pozitív stádiumában, a tudományos haladás világánál elutasító értékelés tapad, a racionalitás helyeslő értékelést kap. Ezt az értéktársítást Hajnal István tagadja, de tagadja a történelem értelemmel való fölruházását is. Dilthey ellen szólván nem az objektivációk vizsgálatát kifogásolja, hanem azt tartja visszásnak, hogy egyrészt feladatnak (nem valami nyilvánvalónak) tartják a jelenségek mögötti szellem felismerését, másrészt e nem ismertről eleve feltételezik, hogy már „előre készen van, s saját lényege szerint munkál”. Ezzel szemben Hajnal István magát teleológiamentesnek valló realizmusa szerint „a társadalmi és történelmi valóságnak” „mi magunk vagyunk az anyaga”, „az »egyén« csak absztrakció, a valóságban lehetetlenség” (TM 32). Talán ennyi alapján is érzékelhető, hogy a különböző módszertanok vitáját nem érdemes helyes és helytelen, jó és rossz csatájára visszavezetni.
A szellemtörténet fogalmának másik alkalmazási helyzete Szekfű Gyula történetírói törekvéseinek megítélése. Itt tudománypolitika és történetírás viszonya a kérdés. Vajon az a tény, hogy az 1920-as évek történeti átértékelése a szellemtörténet jelszava alatt zajlott, megalapozza-e azt, hogy ennek az átértékelésnek az egyik élharcosa, Szekfű Gyula a szellemtörténet egyik reprezentánsa lett volna? Az nem vitás, hogy a szakmai köztudat és a konyhanyelv róla mint szellemtörténészről beszél. Nem vitás az sem, hogy Szekfű Gyula törekedett arra, hogy kövesse ezt az áramlatot, ezt jelzi, hogy A magyar bortermelő lelki alkata a magyar szellemtörténet vezető folyóiratában, a pécsi Minervában jelent meg. Ha azonban tipologizálási igénnyel alkalmazzuk ezt a kifejezést, akkor el kell ismernünk, hogy az, amit Szekfű Gyula megvalósított, távol áll attól, amit a Minerva spiritus rectora, Thienemann Tivadar Az irodalomtörténeti alapfogalmakban mint példát felállított. Thienemann Tivadarnak (neve az ÉF irodalomjegyzékében két tétellel is szerepel) az irodalom működéséről és közegeiről kifejtett nézetei éppen nem ütköznek Hajnal Istvánéival, hanem inkább alátámasztják azokat. Így tekintve a dolgok állására, még ha elfogadjuk is Lakatos László nézetét, hogy Hajnal István szemben állt a szellemtörténettel, be kell látnunk, hogy a szellemtörténet nem állt szemben az ő nézeteivel.
Végül egy apró, magyarázat nélkül maradt megfigyelésre kínálok megoldást (HI 14). Amikor 1949-ben a Szabad Nép megtámadta Hajnal Istvánt a Válaszban közölt technikatörténeti cikkéért, neve következetesen „Haynal professzor”-ként jelent meg. Haynal Imre neves orvosegyetemi tanár volt, többek között pártállami káderek kezelője is. Lehet, hogy a pártlap szerkesztőinek csak nem volt megfelelő helyzetismeretük a hazai értelmiségi elit vonatkozásában, lehet, hogy csak figyelmetlenségük okán nem tűnt föl nekik, hogy van egy másik hasonlóan hangzó nevű egyetemi tanár is, de némi rosszindulatot föltéve részükről, lehet, hogy nagyon is volt, és akkor két értelmiségi legyet üthettek egy csapásra.
Összességében a HI alkalmas lehet arra, hogy a szélesebb közönség két nagy újító történészünknek legalább egyikét célirányos válogatásban megismerje, a könyv bevezetője pedig arra, hogy utólag még érthetőbbé tegye Lakatos Lászlónak Hajnal István történelemszociológiájáról szóló korábbi munkáját. A TM Glatz Ferenc által írt bevezetője nem ígér s nem is ad koherens életrajzot,[11] ugyanakkor, egyszerűen azáltal, hogy teljesebb szövegeket közöl, oktatási célokra a TM használhatóbb. (Sajnos, mint az megannyiszor kiderül, ha egy kézirat elfekszik, akkor romlani kezd. De a romlásnak is vannak virágai: „minden anyagias forma mögött, legyen az a földművelő ekejárása, a kézműves szerszáma, az öregek meséjének hagyományos szövege, a hivatalnok vagy a költő írása: társadalomképletet kell keresnünk, generációkon át egymáshoz igazodott egyének együtteseit, mint az élet nagy eszközeinek kitermelő, kezelő és továbbalakító üzemeit.”[12] Az idézet pátosza jellemző Hajnalra, ennek ellenére a szöveget nem sikerült a megadott helyen, a Történelem és szociológiában föllelnem.)
Hajnal István megírta a maga változatát a magyar társadalom ki- és átalakulásáról, még ha rejtett formában is.[13] A történet első része Az újkor története[14] , a második a Magyar művelődéstörténet[15] egyik fejezeteként jelent meg. E második rész ma sokakat (legalábbis elsőéves történészhallgatóim nem kis részét) a továbbolvasástól elriasztó pár mondattal kezdődik, pedig csak arról van szó, hogy Hajnal István már ismerte Émile Durkheimet és még ismerte Oswald Spenglert (a Társadalmi munkamegosztásról teljes szövege csak 2001-ben jelent meg magyarul, A Nyugat alkonyát pedig 1994-ben adták ki ismét, miközben évtizedeken keresztül kiátkozott könyv volt). Továbbá ismerte Marxot is, de nem az -izmus változatában, amiként az nálunk mindmáig hatóan rögzült (ennek megfelelően a „társadalomosztályok” kifejezés helyébe kéretik nem az „ugyanakkora jövedelemmel és ugyanolyan vagyoni helyzetben lévő emberek csoportjait” behelyettesíteni). A szöveg olvasását nehezítő másik tényező, hogy az eredeti kiadásban nincsenek alcímek, csak az oldalak futócímei segítenek a tagolásában.[16]
Az itt közölt, kizárólag az érdeklődés felkeltésére szolgáló s a helyszűke miatt megkurtított szemelvény a nemességre, a rurális együttélés világára, illetve az értelmi hivatásokra vonatkozó részeket tartalmazza (az eredeti írásmódot megőriztem, a kihagyásokat […] jelöltem. Nem jelöltem viszont az esetleg mondatkezdővé előlépett szókezdő betűk kicsiről naggyá változtatását).
Jegyzetek
[1] Az életrajzi vázlat az ismertetésben szereplő két szöveggyűjtemény bevezető tanulmányai alapján készült.
[2] L. erről Erős Vilmos alaposan dokumentált, kritikus szemléletű tanulmányát: A Szekfű–Mályusz-vita. Csokonai, Debrecen, 2000, 160–168.
[3] Erős V., Szekfű–Mályusz 125–159.
[4] Benda Gyula: Utószó. In: Bloch, Marc: A történész mestersége. Hajnal István levelezését Huszár Tibor készül(t) kiadni.
[5] Márkus István előadása az egyesület megalakulása alkalmából tartott budapesti Hajnal-emlékülésen.
[6] Rendre: A társadalomtörténeti érdeklődés gyökerei, Találkozás a szellemtörténettel (ÉF 55–58, HI 16–17); Írásbeliség és történetiség (ÉF 68–73, HI 17–18); A technikatörténeti fordulat hozadéka (ÉF 74–76, HI 25–26); A szociológiában való csalódás okai (ÉF 97–102, HI 26–28); Vitalitás és struktúra, A formaképződés menete (ÉF 128–137, HI 29–31), Tenyészet vagyunk (ÉF 115–119, HI 33–35); Okszerűség és szokásszerűség (ÉF 124–128, HI 38–41); Szakszerűség és jogszerűség (ÉF 172–174, HI 50–51).
[7] Bár vannak (voltak, mint Csontos László), akik vallották, hogy egy gondolat tisztasága szempontjából crucial experiment az, hogy lefordítható-e angolra, állítom, hogy ebben az esetben más a helyzet.
[8] 16. kiad. Kröner, Stuttgart, 1961.
[9] Magyarán ez a művészettörténész kérdése: vajon ki-mi vezette egymástól függetlenül alkotó festők ecsetet tartó kezét, ha a kései kor megfigyelője utólag visszatekintve azt tapasztalja, hogy egymáshoz időben közel, de esetleg térben távol készült képek bizonyos, megfogalmazható szempontok szerint hasonlítanak egymásra.
[10] Bár a német „Historismus” szó angol megfeleltetése a „historicism”, a szótárak és lexikonok meghatározásait egybevetve megállapítható, hogy a terminus alatt mást és mást értenek az angolok és a németek.
[11] TM VIII.
[12] TM XXV., XLI.
[13] Amikor történetírás és politika viszonyáról gondolkodunk, általában nem az jut az eszünkbe, hogy kinek adatik meg a lehetőség a Nagy Történet (ami nálunk a Hóman–Szekfű) megírására, kinek adatik meg az, hogy nézeteitől ne lehessen szabadulni (lévén, hogy még az ellenzők is őt kénytelenek ellenezni), holott ez nem csak a kiadói piac esetlegessége. De, még ha az is, akkor ezek a véletlenek hosszú időre befolyásolják gondolkodásunkat. Hajnal Istvánnak (és Mályusz Elemérnek) csak a rövid, vázlatos, apparátus nélküli kifejtés lehetősége jutott. (Mályusz felfogására: Mályusz Elemér: Kossuth működésének társadalomtörténeti háttere. Napkelet 11 (6:3), 1928, 166–183.)
[14] Hajnal István: Az újkor története. In: Hóman B. – Szekfű Gy. – Kerényi K. (szerk.): Egyetemes történet. Révai Testvérek, Budapest, 1936. 146–160. (II. rész, Európa az újkor elején: 5. fejezet. Magyarország helye az európai fejlődésben)
[15] Hajnal István: Az osztálytársadalom. In: Az új Magyarország. Magyar Történelmi Társulat, h. é. n. [Budapest, 1943]. = Domanovszky Sándor [szerk.]: Magyar művelődéstörténet. 5.)
[16] A futócímek:
A „bocskoros” nemesség;
A nemesség rétegződése;
A középnemesség a társadalomvezetésben;
A polgári rend;
A kézműves polgárság;
A parasztság;
A jobbágyság rétegződése;
A jobbágy kötelezettségei;
A nyugati és a magyar parasztság;
A jobbágyság fölszabadulása;
A társadalmi szerkezet hibái;
A tőke uralma;
A munkásság és mozgalmai;
Az agrártársadalom;
Az agrármunkásság helyzete.
- Magyar arcképek [6]