Nemzetközi pénzügyi válságfolyamatok, értelmezések
Az elmúlt hetekben a minden értelemben világgazdasági méreteket öltött, súlyos pénzügyi válság a nemzetközi pénzügyi folyamatok alaposabb megértését sürgeti. Minden szinten. Kormányokat, központi és kereskedelmi bankokat, vállalatot és egyént is beleértve helyzetértékelésre és magatartásváltoztatásra kell hogy késztessen. A pénzügyi válság tartós megoldását azonban – bármilyen hihetetlennek hangzik – nem a pénz fogja biztosítani: pusztán több pénzzel ugyanis nem lehet sem a termelést, sem a foglalkoztatást növelni. Makroszinten a pénz semleges, nem termel sem árut, sem vagyont. Még ha az EU-ból jön, akkor sem. Önmagában. Csak az emberi munkával járó fegyelmezett erőfeszítések, kellően kombinálva a természet erőforrásaival, képesek árukat, s vele vagyont is, létrehozni. Erre a klasszikus pénzsemlegességi tételre most nagyon fontos emlékeztetni!1 Egyetlen felelőst vagy kiváltó okot keresni a válságra hiábavaló erőfeszítés, a globális kapitalizmus alapjaiban keresni a hibát pedig erős túlzás. A nemzetközi pénzügyi szabályozás, a tartalékolás, az adózás és devizakereskedelem gyengeségeit annál inkább indokolt számba venni. Nincs világvége, nincs általános, a termelést és foglalkoztatást érintő világgazdasági válság, de krízishelyzet van, amelyet leginkább egy nemzetközi likviditási és bizalmi válsággal azonosíthatunk. Ez utóbbi jóval enyhébb kategória, és könnyebben is kezelhető. Egy dolog egészen biztos: a világgazdaságban, legalábbis a pénzügyeket tekintve, új korszak kezdődött, amelyben a leginkább érintett felek, a bankok és a szabályozó hatóságaik, a fejlett országok kormányai és jegybankjai jelentős késedelemmel bár, de igyekeznek megfelelő mederbe terelni a nemzeti-állami szabályozási keretekből már régóta kiszabadult folyamatokat. Ezúttal, a pénz és tőkepiacokon elpárolgott hatalmas méretű (legalább a 10 éves teljes magyar GDP-vel egyenértékű) veszteségek, az óriásbankok, befektetési házak alámerülése és államosítása láttán azonban nem lehet déjà vu érzésünk. Itt valami egészen új jelenséggel állunk szemben. Bár a bankrendszerek és pénzpiacok logikáját közelről ismerő szakemberek közül sokan állítják, hogy a ménkő becsapódása csak idő kérdése volt, saját megítélésem szerint a kialakult súlyos helyzetet előre jelezni azonban mégsem lehetett. A folyamatok kiterjedtségének sem a mértékét, sem az időbeli lefolyását nem lehetett pontosan előrelátni. Ez akkor is igaz, ha a válságfejlemények kialakulásának logikája, az oda vezető út is ismert volt már korábbról. Az utólagos bölcselet itt sem ért sokat: a válságfolyamat terjedési sebessége és a pusztítás mérete, globális kiterjedtsége minden képzeletet felülmúlt.
A modern, papírpénz alapú bankrendszerek konstrukciós sebezhetőségének a megértését jól illusztrálja egy megtörtént eset. Még az 1960-as évek végén, a vietnami háború idején, az USA-ban történt, hogy egy elit (Ivy League) egyetemen az egyetemi hallgatók egy baloldali csoportja, a makroökonómia órát követően, azután, hogy a bankrendszerről tanultak, véresen komoly összeesküvést szerveztek a helyi bank – és vele Massachusetts állam – pénzügyi összedöntése céljából. Elhatározták – a tankönyvben tanult pénzteremtési mechanizmus alapján –, hogy másnap reggel egyszerre veszik ki a pénzüket az egyetemi város bankfiókjából, és ezáltal rövid úton térdre kényszerítik az „ellenséges”, az akkori szóhasználattal a „kapitalista establishmentet” képviselő bankot. Meg is jelentek másnap reggel szép számban, hosszú tömött sorokban, a fiókban, és rendre ki is vették a pénzüket. De legnagyobb meglepetésükre abszolút udvarias és szélesen mosolygó banktisztviselőkkel találkoztak, és a pénzüket is azonnal megkapták. Ámbár egy meglepetés mégis volt: a banküzemből a pánik minimális szikráját sem sikerült kicsiholniuk. Szép csendben haza is somfordáltak, és persze újra felütötték a tankönyv vonatkozó fejezetét, és rögvest belátták: az általuk kigondolt, a bankot csődbe taszítani hivatott eljárás logikájában márpedig nem volt hiba. És valóban. A betétesek összehangolt és azonnali rohama minden bankot – és vele a bankrendszert – könnyen a padlóra küldheti, főleg ha három feltétel egyszerre teljesül: a legnagyobb betétesek is ott vannak a pénztárnál, a bankközi hitelcsatornák is el vannak zárva, és a Központi Bank sem hitelez. Nos, egy ilyen abszurd helyzetben az összeesküvő diákok sikerrel járhattak volna, ha ők a legnagyobb betétesek. Pechükre ezeket a kérdéseket csak a haladóbb tankönyvi fejezetek tárgyalják. A bank elleni roham (szakkifejezéssel: run on a bank) logikája mindazonáltal ma is valós és éles fegyver. A fejlett piacgazdaságokban a modern bankrendszerek olajozott, egyben stabil működésére kellően erős biztosítékot építettek ki. Ezek a rendszerek ugyanakkor csak a nemzeti pénzfolyamatokat és főleg a belföldi pénzkínálatot és a nemzeti valutához köthető kamatszinteket hivatottak biztosítani. Megnyílt azonban a nemzeti határokon átnyúló tőkepiaci és banküzem számos új és szélessávú csatornája, amely óriási összegeket utaztat: naponta 1-1,5 ezer milliárd dollár kering a világ körül elektronikus pénz formájában, amelyhez sokszor, de nem mindig, hagyományos papírhegyek (papír alapú szerződések) is tartoznak. A pénzek mozgását a csatornában lévő szívóerő, az azonos devizában mért hozam biztosítja, amely mindig egy ígért hozamot jelent, amelyhez pedig mindig tapad egy várható kockázat is. A baj az, hogy nincs tökéletes mechanizmus sem a részvény-, sem a kötvénypiacokon a várható/ ígért hozam, illetve a várható/ígért kockázat megítélésére. Különösen nincs ilyen eszközünk szélsőséges helyzetekben. Ezt régóta tudjuk. Mégis akadnak eltökélt hozamvadászok a világ minden pontján, mind többen itthon is. A spekulációs kedv töretlen. A spekuláció korrekt értelmezése azonban súlyos csorbáktól szenved. Normális időkben nem is hallunk a spekulációról. Most, e rendkívüli, válságos pénzpiaci környezetben annál többet. A spekuláns pedig a piaci folyamatok természetes szereplője, aki normál időkben simítja a piac kilengéseit, lefelé és felfelé egyaránt. Ezen normál szerep azonban a pénzügyi globalizáció kitágult színpadán alaposan félrecsúszott. Evvel összefüggésben kötelező elmondani, hogy a közgazdaságtant általában, és a pénzpiacokat konkrétan, tudományosan leíró összefüggéseket régóta kísérő – és most halálosan komolyan veendő – kritikák abból indulnak ki, hogy ezen leírásokban nincsenek olyan állandó létjogosultsággal bíró összefüggések, mint amilyen például létezik mondjuk a fizikában. (Ilyen pl. az impulzus, a sebesség és a tömeg szorzatának állandósága, vagy mondjuk a gravitációnak a tömeg és a távolság négyzetével egyenesen, illetve fordítottan arányosítható törvénye.) A fizika törvényei az általunk felfogott világban mindig érvényesülnek. A tőke- és pénzpiacokon viszont evvel szemben nincsenek olyan számszerűsíthető, állandó összefüggések, amelyek alapján jó előre jelezhető lenne, mi fog történni. A fizikában (pl. a tömegek/sebességek ismeretében) megmondjuk, mégpedig centire pontosan, mi várható egy gépkocsi és egy mozdony karamboljából. Az elektronikus kereskedésben az emberi magatartás azonban különösen kiszámíthatatlan, a származékos piacokon pedig felnagyítva az. Ugyanakkor belátható, hogy még egy zárt, de embereket is összekötő fizikai hálózatban, mondjuk egy több száz leágazást és több százezer egyéni végfelhasználót összekapcsoló vízfelhasználói rendszerben is kialakulhat bizalmatlansági válság. A rendszer nyomása jól biztosítható, ha mindenki csak a kellően méretezett, átlag körüli mennyiségű vizet használja. Ha azonban mindenki egyszerre akarja levenni a hálózatról a maximumot, akkor könnyen ellenőrizhető, a csapból csak csöpögni fog a víz, vagy teljesen elapad. Ha elterjed a hír, hogy vízhiány lesz, akkor pláne el lehet képzelni: mindenki azonnal tölteni akarja majd a maga tartályait, és senki nem ad vizet a másiknak a jövőbeli kiszáradástól félve. A rendezéshez, a normál állapot visszaállításához előbb mindenkivel el kell hitetni, hogy nem lesz akkora vízhiány, mint gondolja, tehát nem kell a tartályát teljesen feltölteni. Ehhez az állapothoz viszont azonnal egy csomó vizet kell belepumpálni a vezetékekbe. Nos, most valami hasonló folyik a világ pénzügyi rendszerében is. Az történt ugyanis, hogy egy-egy nagyobb nyíláson „elszivárogtak vagy kiömlöttek” jelentős összegek, „a nyomás leesett”, majd hirtelen egyáltalán nem átlagos méretű és kockázatú ügyletek sokasága indult el. Ekkor minden szereplő egyszerre növelte a készpénzigényét. Ilyen helyzetben, főleg a Lehmann Brothers bukása után, csak irreális hozamígérettel (vagy már azzal sem) lehetett újranyitni a hitelcsapokat. Elérkezett egy pont, amely után már a több pénz azonnali ígérete sem segített. A „kiszáradás” megkezdődött, a nyomás mindenhol leesett. Ebben a drámai helyzetben sem szabad azonban a realitásoktól elszakadni.
A pénz ugyanis – évezredes értékmérő funkciója alapján – mindig csak közvetít emberi teljesítmények és ígéretek között, és persze vállalatok és országok szuverén adósságai között. Nagyon fontos: önmagában a pénz nem tesz mást, mint közvetít, ráadásul makroszinten semleges. Ha bonyolult piaci kapcsolatok és teljesítmények között mérnie, közvetítenie, tartalékolódnia is kell, és ennek során az egyik oldal tartósan nem teljesít, akkor gyorsan kumulálódhat a feszültség addig a pontig is, hogy összeomlik a papírpénz, azaz a fizetési ígérvényen alapuló rendszer. A nemzetközi pénzügyi folyamatokban pedig pláne különleges és nehezebben orvosolható bonyodalmak keletkeznek, mert ott a más országok intézményeinek (kormányzatok és központi bankok) lépései és azok fogadtatása, a hírek terjedésének sebessége és hatásai, valamint a hitelesség általában még nehezebben kalkulálhatók. Ugyanakkor aligha tagadható: a pénzpiaci folyamatokban is kiemelten számít a méret és a műveleti sebesség; ha tetszik, az a momentum, amellyel új irányba terelődnek a folyamatok. A nagyok lépései meghatározóak.
A legnagyobb méretű amerikai szereplők lépéseit elvileg beárnyékolja, hogy az USA költséges háborút visel, és minden szinten (az állami és a magánszférában egyaránt) eladósodott. A dollár a válsággal egyidejűleg most mégis kétéves csúcsra erősödött. Az USA államkötvény-besorolását egyáltalában nem fenyegeti veszély. Sőt, a dollár iránti bizalom visszatért. Miért? Egyetlen rövid válaszom van: ilyen mérvű válság esetén, ennyi menekülő pénzt csak az USA, pontosabban a dollárpiac tud felszívni, amely mögött korábbról felhalmozott teljesítmény és vele együtt masszív vagyontárgyak állnak. De kommentárt igényel egy másik nagy gazdaság nem mindennapi szerepe is: az, hogy a Kínai Népköztársaság a globális kapitalizmus egyik legfontosabb pénzpiaci szereplőjévé tudott válni. Kína kitüntetett helyzetét persze nem az ideológiájának, hanem az óriásira duzzadt (1500 Mrd feletti) dollártartalékainak köszönheti. A tartalékok mögött viszont világgazdasági mértékkel mérve is óriási emberi teljesítmények (mértéktartó fogyasztás és erős nettó export) állnak. Ezért Kína ez idő szerint dollártartalékai méreteivel mindenképpen az amerikai közvetítői, értékmérő és nemzetközi tartalékolási funkciót erősíti. Kína ugyan kommunista ország, de pénzügyi nagyhatalom. A méret tehát számít: a kis országok külső sokkok idején sérülékenyebbek. De nem általánosan – a nyakig eladósodott Belgium pl., köszöni, jól van! A kis országoknak fokozottabban kell vigyázniuk a jó hírnevükre, az államkötvényeik hozamígéretére és kockázatára. Amikor a pénz menekül azokról a piacokról, ahol hozamban nem kompenzált növekvő kockázatot lát, lényegében teljesítményeket is mér – országokét, azok szuverén adósságainak, illetve vállalatainak teljesítményét is. A menekülés lélektana azonban nagyon összetett. Ha a nagyon nagyok is menekülnek, nos, az biztos, hogy még inkább riadalmat kelt. A méret bizony itt is számít. A feltörekvő piacokon azért kellett, hogy felszámolják pozícióik jelentős részét (Magyarország esetében mintegy 1300 Mrd forintnyi eszközt!), mert otthon is sokat veszítettek, és a likviditási szükséget enyhíteni kellett.
A magyar helyzet, amely majdnem tankönyvi
A magyar válsághelyzet az állam hirtelen előálló fizetési nehézségeinek jellemzését illetően – nyugodtan merném állítani – majdnem tankönyvi. Abban az értelemben, ahogy egy kis nyitott gazdaság, amely tartósan külső finanszírozásra szorul, mert fizetésimérleg-hiányát kénytelen viszonylag drága külső forrásokból fedezni. A külföld felé fennálló nettó fizetési kötelezettségek teljesítése – az eladósodottság normális (GDP-arányosan 50% alatti) szintje mellett – nem okozhat problémát. Ha egy országnak jelentős tartalékokkal rendelkező bankrendszere, ezenkívül tartósan erős export-jövedelemszerző képessége van, egyben rugalmasan alkalmazkodó tényező piacai (munka- és tőkepiacok), valamint korszerű szerkezetű gazdasága, és persze számottevő devizatartalékokkal is rendelkezik, akkor akár nagyobb adósságot is elvisel (ilyen EU-tagország pl. Belgium, ahol az állam 110%-os adósság/GDP állománnyal is elboldogul). Ha azonban egy országban – és Magyarország ilyen – a belföldi magán- (a vállalatok és a háztartások tulajdonában lévő) megtakarítások mértéke, valamint a közösségi (államháztartási) nettó megtakarítások szintje egyaránt alacsony, akkor lényegében a külföld finanszírozza a belföldi fogyasztás jelentős hányadát. Magyarország esetében a GDP közel 4%-át. Ez azt jelenti, hogy 100 forint megtermelt GDP-ből jövedelemszemléletben 4 forintot, a teljes növekedés több mint dupláját a külföld kell, hogy majd megkapjon. Az újonnan keletkező magán- és állami magyar adósságok (amelyek kb. fele-fele arányban, azaz a GDP 2-2%-át kitevő új kötelezettségek) megvételével, illetve a direkt és portfólióbefektetései által a külföld folyó magyar beruházásokat és fogyasztást finanszíroz. Ha a közvetlen és a portfólióbefektetési környezet is vonzó, azaz jól működő vállalatok vannak a tőzsdén, és a magas reálhozamok vonzzák a külföldi megtakarítókat a kötvénypiacon, akkor a pénz tartósan ideáramlik. Ellenkező esetben kifelé folyik. A magyar gazdasággal szemben az elmúlt két évben kialakult egy jelentős bizalomvesztés, amely érintette mind a pénz- és tőkepiacokat, mind pedig – és ez a legfontosabb – az állam adósságának finanszírozását. A forint- és állampapír-piaci „spekuláció” nem jelentett mást, mint arra fogadni, hogy a magyar állam és jegybankja (a maga kb. 17 milliárd euró devizatartalékával) önmagában nem tudja megvédeni saját finanszírozhatóságát és a forintot az eladási hullámokkal szemben. Sovány vigasz, hogy 1995-ben, a Bokros-csomagot megelőzően sokkal rosszabb helyzetben voltunk a külső fizetési képességeinket illetően, akkor azonban még nem kaptunk ilyen „támadást”. Ennek a sejtett gyengeségnek a tesztelése október utolsó hetében megkezdődött, és az ismert kellemetlen kifejlettel, a forint nagyarányú gyengülésével és az állampapírpiac befagyásával járt. Ekkor jött el a pillanat a külső segítség kérésére. A segítség ezúttal nem a Varsói Szerződéstől, hanem az IMF-től, a Világbanktól és az EU-ból, ráadásul gyorsan és masszívan jött, összesen 25,1 milliárd dollár készenléti hitel formájában. Mindenkinek tudatában kell azonban lennie: azok az intézmények, amelyek e hiteleket nyújtották, a modern makroökonómia-tankönyvekben tanított elvek betartását várják el a hitelkérő kormányoktól: mindenekelőtt fiskális konszolidációt, pénzügyileg tartható, leginkább szűkebb és hatékonyabb, de főleg kiszámíthatóbb állami szerepvállalást, a jóléti rendszerekben (nyugdíj, egészségügy, munkapiacok, oktatás) és az állami adminisztrációban egyaránt. Kötelező a segélycsomag érkezése kapcsán leszögezni, hogy ez a „megmentést” jelentő hitelkeret részben nyugati adófizetői, részben magánforrás (a pénzpiacokon az ECB által felvett hitel), és mindkettő jóval olcsóbb, mint amit egy megszorult állam egyébként kapna a piacon! A visszafizetésre ezért olyan garanciákat kérnek a folyósító intézmények, amelyek nem a jelszavak és az ideológiák szintjén értelmezhetők, hanem a modern piacgazdaság valóságos körülményei között. Ebben az értelemben, és főleg abban a konkrét magyar helyzetben, amelyben a forint védelmében időközben 11,5%-ra nőtt a jegybanki alapkamat – ne kerteljünk! –, a monetarista gondolkodás átütő erejűnek bizonyult. Még azt is merném mondani, örüljünk annak, hogy így alakult, mert ez jelentette a leghatékonyabb védelmet. E védelemnek azonban komoly ára van, és lesz is a későbbi erőfeszítések elkerülhetetlen megtételének formájában mind a közszférában, mind a gazdaság magánszektorában. Van jó példa is: az eurózónába való mielőbbi belépésünk gyorsan napirendre került. Biztos védőernyő alá történő betagozódásunk azonban nem mehet végbe a fájdalmas átalakítások nélkül, ahogy arra többször is emlékeztettek az EU hivatalos köreiben is. Nincs tehát pénzügyi szocializmus sem nálunk, sem másutt! Átalakulási kényszer van, amelyben az állam, mint pénzt azonnal teremteni tudó (adósságot felvenni képes) ágens, újra kitüntetett szereplővé vált.
Mindezek alapján megítélésem szerint sem helytálló, de még csak nem is találó az a gyakran elhangzó kifejezés, hogy a válság „begyűrűzött” Magyarországra, ahogy azt Csaba László akadémikus is hangsúlyozta (Hírszerző, 2008. okt. 31.), mert az ország helyzete már a „begyűrűzés” előtt is nagyon rossz volt. 2006-ban már bizalmi válság volt az országban, és az országgal szemben az Unión belül, és a konvergenciaprogram, azon kívül, hogy csökkentette a deficitet, nem hozott lényegi, gazdaságfejlesztő átalakulást. Ennek következtében a gazdaság lendülete kifulladt.
Szükséges emlékeztetni rá, hogy még a nyár elején, amikor a nagy válság szele sem érződött, A monetáris politika felelőssége (Népszabadság, 2008. június 7.) című kitűnő írásában Bihari Péter meggyőzően cáfolta a tipikus kifogásokat, amelyek szerint „az erősebb forint fékezi az exportnövekedést, a kisebb exportdinamika következtében kisebb lesz a beruházásnövekedés, az olcsóbbá váló import kiszorítja a hazai termelőket, ami munkahelyek megszűnéséhez vezet. A jegybanki kamatemelés nyomán emelkedő rövid lejáratú állampapír hozamok drágítják az államadósság finanszírozását.” Ezek a fejlemények ideiglenesen valóban bekövetkezhetnek, de a sokváltozós világban más mechanizmusok is működésbe lépnek, olyanok, amelyek éppen ezen kedvezőtlen folyamatok ellenében hatnak. A jegybank éppen az ilyen, ti. a szigorúbb pénzpolitika által kiváltott, kevésbé nyilvánvaló, de mégis jobb végeredményt produkáló változásokat szeretné látni. Az október 22-i, háromszáz bázispontos emeléssel tetőző kamatemelési ciklus az inflációs várakozásoknak kívánt elébe menni, és a forintot védeni. Az infláció, egy gyenge forint esetén pláne, ugyanis legfőképpen monetáris jelenség.2 Ebből következően ilyenként is kell kezelni, tehát jegybanki – leginkább kamatemelési – lépésekkel lehet újra erőt lehelni a forintba, avval, hogy az inflációt jóval meghaladó kamatszintet kínálunk. Öt-hat százalékos reálkamat mellett remélhetjük, hogy a külföldiek újra forinteszközökbe is fektetnek. Az októberi kamatemelés ugyan váratlan és drámai volt, de a körülmények tükrében elkerülhetetlen. Az adott helyzetben a befektetők inkább a jegybanknak hisznek. Igaz, majdnem ördögi okuk van rá: a semleges pénz, pontosabban a pénz semlegessége.
Igen, ilyen is van. Az új-klasszikus és a (neo-)liberális közgazdasági tanokkal összefüggésben, ráadásul a kifejezetten monetarista szemlélettel szorosan összefüggő felfogásban szokás emlegetni a pénzsemlegességet, amely széles körben, de leginkább a jegybanki gondolkodásban régóta elfogadott fogalom. Ismert az állapot: a monetarista szemlélet enyhén szólva sem népszerű.3 A világon sokfelé rájár a rúd, a márciusi népszavazás nálunk is alaposan elbotolta. No nem azért, mert ördögtől valók e nézetek, sokkal inkább azért, mert elég kellemetlen dolgokat üzennek. Az átlagember bizonyosan, de gyakran a hozzáértők is értetlenséggel állnak szemben vele. Jó esetben csak félremagyarázzák. Rosszabban átkokkal sújtják a pénzügyi szigorral azonosított monetarizmust. Gyanítható azonban, hogy a szitokszavakkal illetett eredeti felfogást a legtöbben nem is nagyon értik. Ez utóbbi nem csoda, hiszen az egészen szűken vett makroökonómiai szakmában is komoly, ámbár jobbára szelíd tudományos ellentétek forrása egy-egy konkrét monetarista értelmezés. Való igaz, némiképp vadabb, de inkább ideológiai harctereken megvívott ütközetekhez vezethet egy-egy, főleg a jóléti rendszereket érintő szigorítás nálunk jóval fejlettebb országokban is.
A makrogazdasági folyamatok monetáris szemléletének évszázados hagyományai vannak, már a klasszikus közgazdák (főleg D. Ricardo) is meglehetősen tisztán látták azt a jelenséget, amelyet a szakirodalom a pénz semlegességének nevez. A neutrális (illetve evvel szoros összhangban az elinflálódó) pénz gondolata, amióta pénzgazdálkodás van, igaz, többnyire a sejtés szintjén, de mindig is jelen volt. A modern monetáris felfogás a XX. század elején Irving Fisher The Purchasing Power of Money (A pénz vásárlóereje) című könyvének 1911-es megjelenésétől datálódik. A ma is használt pénzelméleti alapok lerakásában Fischert John Maynard Keynes követte a kamatláb és pénztartás természetének és a pénzpiacokra gyakorolt hatásainak értelmezésével 1936-ban, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete (KJK, 1965) című munkájával. Kevesen tudják, hogy az angol lord közgazda különlegesen jelentős hozzájárulása éppen a készpénztartásra vonatkozó fejtegetéseiben áll. A kamat és a pénz szerepének tisztázása a jegybanki gyakorlat szempontjából a mai napig is értékesebb, mint az egyén szerepét felemásan és mai szemmel nézve részben tévesen értelmező aggregált kereslet elmélete, annak dacára, hogy a világhírnevet az utóbbi hozta meg neki. A harmadik nagy pillért Milton Friedman építette fel (M. Friedman: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus, KJK, 1986), a pénzsemlegesség tételét mint kiindulást azonban mindhárom szerző megfogalmazta. Ebben a legmodernebb felfogásban is előbújik a klasszikus tétel: igaz, itt már az árukat, a vagyontárgyakat és a pénzt egymással helyettesíthetőnek tekintjük, de a lényeg ugyanaz: a pénzpiacokon érvényesülő ún. reálhatás miatt a pénzkínálat adott növekedését mindig ellensúlyozza az árak hasonló mérvű növekedése. Ha az árak növekedtek, az azt jelenti, hogy az árukat eladták, és a magasabb ár valósággá vált. Ez a jegybanki gondolkodás egyik alaptétele. Komplikációk persze vannak bőven. Például a külső megrázkódtatások. Ahogy most is, az olaj-, az energia-, valamint az élelmiszerpiacokon. „A pénzmennyiség megváltoztatásának csak akkor van reálgazdasági hatása, ha a gazdaság alanyai nem számítanak rá, tehát a pénzügyi sokk váratlanul éri őket. Drámai mértékű pénzügyi sokk, ha azt előre várják, csak inflációt okoz, még rövid távon sem képes elmozdítani a kibocsátást annak természetes szintjétől” – írja a kérdés egyik elismert hazai szakértője, Pete Péter Bevezetés a monetáris makroökonómiába című kötetében (Osiris, 2001, 137. o.).
A nehézkes szóhasználatot elhagyva, magyarul, a semlegesség tétele ezt jelenti: ha minden más változatlan, pusztán több pénzzel nem lehet sem a termelést, sem a foglalkoztatást növelni. Ennek belátásához tessék a lakatlan sziget robinsoni példájára gondolni! Ha Robinsonnak pénze lenne, akkor sem lenne jobb a sora, nagyobb a szigete, s vele a GDP-je! Ez a klasszikus semlegességi tétel – a lényegét tekintve – mit sem változott az évszázadok során. Ha akarjuk, ez a jegybankárok egyik közös nevezője, amihez számukra nem okoz problémát gyorsan eljutni. Az átlagembernek azonban mindez aligha nyilvánvaló.
A pénz furcsa természetű dolog: hirtelen növekedés a kiadások bármely kategóriájában (folyó árakon) pénzpiaci egyensúlytalanságokhoz vezet, aminek következtében az árupiacon (ideértve a munkapiacot is) és a vagyontárgyak (pénzügyi aktívák, részvények, kötvények) területén is hamar feszültségek keletkeznek. A három piac, áruk, termelési tényezők és pénzpiac között éppen a pénz közvetítésével van átjárás. Csak akkor alakulnak ki tartósan fenntartható és a gazdaság normális növekedését elősegítő körülmények, ha mindhárom piacon normál állapot uralkodik. Bármely piac borulása boríthatja a másik kettő működését is. A jó jegybanki működés lényege ennélfogva az, hogy éppen annyi pénz legyen a bankrendszerben, amennyi egyik piacot sem tartja feszültség alatt, pláne nem sokkolja. Ennek a három piac közötti egyensúlyozásnak az elvi-módszertani, illetve technikai részletei különösen bonyolultak is lehetnek. Ezt nagyon jól sejti az átlagember is. A bonyodalmak alapvetően abból származnak, hogy a legnagyobb valószínűséggel kell tudni előre jól megítélni a várható egyéni/piaci reakciókat, amelyek sem időben, sem irányukban nem állandóak. Ráadásul, ha jelentős súlyú külföldi szereplők is vannak a porondon, márpedig egy pici nyitott gazdaságban vannak, akkor a jegybanki egyensúlyozás már kifejezetten nehéz cirkuszi mutatványba megy át. Ebben az értelemben a jó jegybank jó művész is, akit/amit meg kell becsülni.
E rövid elméleti áttekintés után nézzük meg, hogy a konkrét magyar helyzetben a több, illetve „rosszul” elköltött pénz milyen kellemetlen, esetleg teljesen eredménytelen kifejletekhez vezet. A adózás és vele az állami újraelosztás, a munkahelyteremtés, valamint az államadósság vonatkozásaiban próbáljuk tetten érni a „semlegességre emlékeztető” pénzhatásokat. Gyorsan leszögezzük, hogy a pénz csak ezen az elvont makroszinten semleges, mert az egyén és a vállalat, de még az állam szintjén sem az. Az állami újraelosztás jelenlegi 50 százalékos szintjét 40 százalékra kell csökkenteni – írta korábban Simor András, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, négy év alatt 2500 milliárd forintos költségvetési visszafogást irányozva elő. Az adócsökkentés rövid távú mozgásterét korábban mintegy 300-400 milliárd forintra becsülte a kormány, ezt azonban az elmúlt hetek pénzpiaci fejleményei minden valószínűség szerint felmorzsolták. A kormány álláspontja szerint jelenleg nincs mód az összesített (nettó) adóterhek csökkentésére, legfeljebb bizonyos átrendezésre. A nettó adócsökkentés elmaradása egyébként, amennyire tudható, kifejezett feltétele volt az IMF-EU-Világbank támogatásnak. Eközben ma már ezermilliárdos nagyságrendű (a legutóbbi „Bajnai-csomag” 1400 milliárdos összegű) válságkezelő csomagról is hallani, ez azonban hitelkeret, és nem adócsökkentés.
A végső összkereslet szempontjából egy adott időszakban mindegy, hogy ki költ el egy forintot. A tartós, több éven át tartó növekedés szempontjából azonban egyáltalában nem mindegy. Az állam költési szerkezete és számos tétele körül különösen sok az útvesztő, mert ugyanaz az elköltött forint egyéni fogyasztó vagy vállalat által elköltve igen gyakran nagyobb outputot eredményezhet. Persze ezek csak azok a tételek, ahol az állam, mint szolgáltató, jól helyettesíthető. De miért is ódzkodunk bizonyos típusú állami költésektől a makroökonómiában? Erre a kérdésre Milton Friedman segít megadni a frappánsan rövid választ a híres (sokak szemében hírhedt) költési mátrix analógiájával. E szerint az a körültekintés, amellyel a pénzt elköltjük, arányosan csökken az alábbi sorrendben: legkörültekintőbben akkor járunk el, amikor saját pénzt saját célra használunk; kevésbé, amikor saját pénzt más hasznára költünk; még kevésbé, amikor más pénzét saját célra használjuk; illetve más pénzét mások céljaira rendeljük elkölteni. Nem nehéz észrevenni, hogy az állam az adófizetők pénzével való gazdálkodás során jobbára ebben a negyedik kategóriában van. Még akkor is, ha azt törvények szabályozzák. Sőt, akkor leginkább. Ugyanis minden pénzügyi döntés a végső kifizetésnél végül is egyéni döntések valamilyen rendszer (például a parlamenti demokrácia költségvetési folyamatai) alapján összegzett eredménye. És itt a hangsúly az egyéni döntéseken van. De mi is következik mindebből? Nos, sok nehéz döntés a legfelsőbb kormányzati szférákban.
Simor András még a nyáron megfogalmazott álláspontja szerint az összesen szükséges, több éven alatt kialakítandó, mintegy 2500 milliárdos költségvetési kiadáscsökkentés nem megszorítást jelent, mivel együtt járna az adószintek csökkentésével, azaz az állami újraelosztás mértékét csökkentené, ezért ez a pénz bent maradna a gazdaságban. Csak éppen mások költenék el, nem az állam. A több év során folyamatosan megvalósuló csökkentés nem sértené a pénzsemlegességet, hiszen nem adna és nem is venne el pénzt a gazdaságtól, csak éppen bent hagyná azt az adózók zsebében.
Az Állami Számvevőszék jelentése szerint az eredmények nem igazolják vissza az állami pénzek elköltését például a munkaerőpiacon. 2002 és 2006 között a foglalkoztatás ösztönzésére 261 milliárd forintot költött az állam, a munkanélküliek támogatására pedig 250,8 milliárdot fordítottak. Az eredmény szinte nem is látszott: a foglalkoztatottak száma átlag 9000 fővel nőtt (az uniós források érkezése előtti utolsó évben 3,897 millió, míg 2006-ban 3,906 millió volt a nyilvántartott munkavállalók száma). A legutóbbi KSH-jelentés szerint 2008-ban július és szeptember között a munkanélküliek száma 328 ezer főre nőtt, a munkanélküliségi ráta pedig 7,7%-ra emelkedett (a KSH október 29-i, Foglalkoztatottság és munkanélküliség című gyorsjelentésének adatai szerint legalábbis). Nem nagyon látszik tehát a pénzügyi erőfeszítések és az ösztönzők ereje a munkaerőpiacon. A pénz mintha tényleg semleges lenne, no nem azoknak, akik kapják, hanem az egész gazdaság szemszögéből.
A magyar államkötvénypiacon október végén, november elején kialakult súlyos helyzet azonban szintén majdnem tankönyvi, amennyiben a gyengeség tisztán az állam szerepeihez és pénzügyi erejéhez kötődik. A nemzetközi tőkeáramlás mai szintjén, az államkötvénypiacon az elmúlt hónapokban kialakult súlyos áresésért (és vele a hozamemelkedésért) nem lehet kizárólag a külföldi befektetőket és a jelzálogpiac miatt megváltozott klímát okolni. Már a márciusi referendumot követően is voltak olyan napok, amikor inkább nem kínált eladásra az ÁKK, mert olyan drágává vált az új adósságkibocsátás. Ma már az államnak évente kb. 200-250 milliárd forintos többletkiadást jelent a kötvénypiac drágulása. És mit szóljanak azok, akik a névértékre vetítve 8-10%-os veszteséget szenvedtek el, amikor éppen ezekben a „rossz” hónapokban eladni kényszerültek a magyar állammal szembeni követelésüket? De az elmúlt félévben komoly veszteséget kellett hogy elkönyveljenek a nagy magyar intézményi befektetők (nyugdíjalapok) is, amelyek a privát megtakarítók pénzeivel nagy részben államkötvényben kell hogy parkoljanak. A tetemes kötvénypiaci veszteségek az állami pénzügyek iránti bizalom jól érezhető megrendülését jelezték. Ez remélhetőleg időleges, de a bizalom visszaállítása a kötvénypiacon sokkal fáradságosabb, mint akár a tőzsdéken. Az ember már azt gondolhatta, hogy két évtizeddel a rendszerváltás után államkötvényen – nem úgy, mint egykoron a békekölcsönön – nagyot nem lehet veszíteni. És tessék: aki mondjuk 2006-ban hosszabb távra (5 évre vagy azon túl) adta a pénzét a magyar államnak, az most fújhatja, mert az akkori vételi hozam kamatadó nélkül sem kompenzálja az inflációt, adóval terhelten meg végképpen nem. A bizalmat jelentős reálhozam kínálatával kell visszahozni. Most éppen ez történik, bár az időközben 11,5-ről 11%-osra mérsékelt alapkamat nem olcsó mulatság a hitelfelvevők – köztük az állam – számára. Szerény vigasz, hogy miután az árak/hozamok a kötvénypiacon is azonnal igazodnak a valósághoz, a pénz ebben az értelemben is „semleges”, azaz csak közvetíti a változásokat, a javuló vagy romló közpénzügyi viszonyokat. Ez esetben az utóbbit. Az államnak persze nem lehet előírni, hogy pénzt kölcsön ne vegyen. De azt igen, hogy a kölcsönvett pénzre vigyázzon. Ha ugyanis egy rossz szerkezetű állami költségvetés túlságosan nagy, ráadásul növekvő adósságot cipel, az némi túlzással olyan, mint egy hegyi szerpentinen, rossz időjárási viszonyok között, csúszós úton felfelé kapaszkodó öregecske busz teli utasokkal és nehéz csomagokkal. A busz a kanyarokat csak nagy kibillenéssel veszi. A sofőr és az utasok agyából kipattan az isteni szikra, nehogy a szakadékban végezzék: a terhekből le kellene dobálni, a kisebb súllyal jóval biztonságosabban és gyorsabban is lehet haladni! És hogy kinek kellene leszállnia, azon lehet vitatkozni. Először talán a csomagoknak (de kiének?), vagy esetleg a potyautasoknak? Ezt most ne firtassuk. A lényeg a teherenyhítés kényszere. Ma Magyarországon az a kellemes megoldás már nem megy, hogy az adósságterhet majd automatikusan kinövi a gazdaság, mert ahhoz, a buszos analógiánál maradva, bizony „motorcserére” lenne szükség. Az pedig most azonnal és „hegymenetben” biztosan nem fog menni. Marad tehát az állami teherlebontás, amely járhat ugyan azonnali sérelmekkel, ezek azonban mégis elkerülhetetlenek a biztonságos haladáshoz. Newton és a gravitáció törvényével mégsem tanácsos szembeszállni! A nagyobb erőfeszítéseket tehát nálunk sem lehet megúszni; új tervek, új utak kellenek, mert a pénz, még akár egy 25 milliárd dolláros csomagban is, makroszinten, makacsul semleges!
Jegyzetek
1 A pénz semlegessége (neutrality of money) jól ismert fogalom a monetáris makroökonómiában, azt jelenti, hogy pusztán a gazdaságban lévő pénz mennyiségének a növelésével sem az outputot, sem a foglalkoztatást nem tudjuk növeli, mert a több pénz rövid úton semlegesítődik, árszínvonal-növekedést eredményez. Erről a semlegességi felfogásról később még részletesebben szó lesz.
2 Az a megállapítás, hogy az infláció lényegében monetáris jelenség, azt jelenti, hogy a gazdaság pénzigényének pontos megállapítása elengedhetetlen feltétel, mert a túl sok pénz túl kevés áruval szemben inflációként csapódik le. De a pénzszűke is – amint azt manapság szomorúan konstatáljuk – komoly bajokhoz, gazdasági visszaeséshez vezethet. A pénzigény „beállítása” az irányadó kamatokkal és az inflációs célkövetés jegybanki eszközeivel lehetséges, amely azonban igen bonyolult folyamat. A jegybank elsődleges feladata a pénz értékének megőrzése.
3 A monetarista szemlélet szerint a pénzfolyamatok jól képesek leképezni a gazdaság reálfolyamataiban végbemenő változásokat, a pénz mint közvetítő és mint vagyontárgy egyaránt funkcionál az áru-vagyontárgyak és pénzpiacok között áramolva. A pénzpiaci kamatok és a kötvénypiac hozamai ugyan nem tökéletes, de mégis a lehető legjobb indikátorai a jövőben várható konjunkturális folyamatoknak.
- Játéktér [6]