Rakovszky Zsuzsa regénye kétségkívül jelentős, nagy regény, emlékezetes olvasmány, nagyszerű nyelven megírt, mesterien szerkesztett, izgalmas mű.
Jó volna ezzel kezdeni – és valóban ezzel is kezdem –, némi kételyeim mégis vannak; nem olyan erősek, hogy fanyalgássá vagy kukacoskodássá váljanak, mert az első mondatban megfogalmazottakat komolyan hiszem, s meg is próbálok majd érvelni egyértelműen kedvező véleményem mellett. De mégis bujkál bennem egy kis rossz érzés.
Talán azért, mert inkább második kötetnek látszik: mintha nem feszítené (és ezért nem feszítené szét, esetleg feltűnő nyomot hagyva a pazar és fegyelmezett formán) valami, ami nagyon kikívánkozik; vagy mintha nem akarna nagyon kipróbálni valamit, kísérletezni valamivel, valaminek a lehetőségeit fölmérni. Rakovszky Zsuzsa hihetetlenül jól ír regényt, majdnem minden tökéletes, túlságosan is az: elegánsan begyakoroltnak, ismerősnek, jobbára kockázatmentesnek látszik valamennyi megoldása.
Vagy még egy kicsit több rosszindulattal úgy fogalmazhatnék: A kígyó árnyéka parádésan megírt másodvonalbeli regény, nagyszerű munka, de mégsem a legfelkavaróbb, legmegrázóbb élmények közül való. Ami azért mégsem akármi: ez volna voltaképpen a legelső vonal, hiszen csak nagyon ritkán, talán minden évtizedben egyszer-kétszer ha születik igazán nagy, lenyűgöző remekmű. És azzal még nem sokat mondtunk, ha Rakovszky Zsuzsa művét nem soroljuk ezek közé.
Rakovszky minden rajongója persze tudja, hogy az egyik legkiválóbb mai költő első regényéről van szó, amely önmagában is érdekes, fontos, jelentős esemény. Tudjuk azt is, hogy Rakovszky kiváló műfordító, esszét és prózát egyaránt pontosan, élvezetesen, gördülékenyen magyarít, a prózaírás tehát szakmája – még ha eddig nem gyakorolta is –, fordítás közben (akár akarta, akár nem) elsajátította a stílus, a szerkesztés, a hatáskeltés, a történetalakítás, a környezetrajz, a jellemfestés és minden hasonló ásatag (vagy klasszikus) elem csínját-bínját. És persze csak felsőfokon lehetne arról szólni, hogy mennyire ért a nyelvhez, a prózához is – regénye sehol nem „költőieskedik”, álom- és látomásleírásai (vagy a víziónak tetsző, de a „valóságos” környezetet ábrázoló képek) inkább a pontosan meglelt szavak, mintsem a halmozódó metaforák vagy hasonlatok sorozatai.
A regény elbeszélője Ursula Lehmann, aki 1666-ban, már öregen veti papírra emlékeit. Orsolya életének első felével (gyermek- és ifjúkorával) vet számot, s röviden, tárgyszerűen szól a rákövetkező évtizedekről is, de azokat egyformának, ismétlődőnek, megörökítésre voltaképpen méltatlannak találja. Lehmann patikus lánya Lőcsén született és nevelkedett. Kora gyermekkorától érzékelte a feszültséget apja és anyja között; a pestisjárvány idején apa és leánya éppen a városon kívül van, és sorsára hagyják a már megfertőződött anyát. Orsolyában erősödik a gyanú (amiről már gyermekkorában hallott suttogni), hogy őt nem is saját apja nemzette: anyját már terhesen (mástól teherben) vette el apja. Az özvegység nehéz ideje alatt az apa megpróbálja elcsábítani lányát; aztán pedig új feleséget hoz a házhoz, aki csaknem egyidős a lánnyal, és ugyancsak Orsolyának hívják.
Az országban Bocskai hadai pusztítanak, hódoltatnak, védelmeznek és adóztatnak: Lőcse városának evangélikus lakossága nagy reményeket fűz ahhoz, hogy Bocskai katonái vallásszabadságot hoznak. Ám amikor beengednek egy csapatot a városfalak közé, fosztogatás és erőszak söpör végig a városon: Orsolya alig ússza meg, hogy egy vad és piszkos katona házuk pincéjében a magáévá tegye.
Orsolya álmodozó, zárkózott életet élő lány, aki halálosan beleszeret az első szóba jöhető és közelebbről megismert férfiba, keresztanyja rokonába. Noha a züllött, kicsapongó, nagyvilági életet élő és Orsolyával épp csak játszadozó fiatalember nem sok hajlandóságot mutat a közelebbi kapcsolatra, a lánynak végül sikerül olyan helyzetet teremtenie, amelyben (csaknem kényszerűségből, s még csak a kaland élvezete nélkül is) a férfi elveszi szüzességét. S mint csakhamar kiderül – teherbe is ejti Orsolyát.
Amíg lehet, Orsolya titkolózik; később apjával elhiteti, hogy a Bocskai-katona erőszaktétele mégiscsak megtörtént. A városon kívülre küldik, míg meg nem szüli gyermekét. A másik Orsolya, a mostohaanya is gyermeket vár, de egy borzasztó baleset miatt elvetél; az apa úgy dönt, hogy a két Orsolya szerepet cserél, elköltöznek Sopronba, ahol senki nem ismeri őket, és ott majd a feleség szerepét saját lánya játssza, akinek tehát törvényes gyermeke születik.
A (már kissé bomlott) mostohaanya a Sopronba vezető úton elmenekül, de vesztére, mert útonállók lemészárolják. Apa és leánya ezután letelepszik a városban, ám Orsolya gyermeke hamarosan meghal. Az apa Orsolyát feleségeként mutatja be (s egy idő múlva ekként is használja); mígnem a lány Kőszegre szökik, ott férjhez megy, s ott immár senki nem ismeri bonyodalmas élete történetét.
Nagyon gazdag, nagyon dús, bonyodalmas és érdekes cselekmény, néhány főszereplővel és a részletek finom rajzával, számtalan mellékszereplővel; bűn és bűnhődés, titok és felismerés, a család zárt világának fülledtsége és a külvilág hideg ellenségessége – mesteri konstrukció. Mégis, mi a baj? Lehetne sorolni, s legyünk is túl rajta mihamarabb, hogy azután a mű erényeiről eshessen több szó.
A nyelv modorossága? Igen, persze, hogy modoros a nyelv, koholmány, csinálmány, ilyen nyelv soha nem volt: mert egyrészt felidézi a XVII. századot, a regény cselekményének idejét, másrészt azonban nem archaikus, csak archaizáló; alapvetően a realista regények XIX. és XX. századi nyelve, de mondatszerkezeteiben, szóválasztásaiban, egyes fordulataiban félreismerhetetlenül régies. Így azután folyamatos az anakrónia, mert bár aligha lehetne rajtacsípni az elbeszélőt, hogy későbbi századokból származó kategóriákat használ, szavai többségükben természetesen a nyelvújítás utánról származnak. Talán csak egy-két hely van (fel is tűnik), ahol az elbeszélő kifejezetten régies módon fogalmaz (az elbeszélő múlt olykor, mintegy véletlenül, bekerül a szövegbe); ezek inkább tekinthetők kisiklásoknak, mint meghatározóknak. Külön elemzést érdemelne, hogy hogyan is készül ez a dikció: vajon min múlik, hogy jellegzetesen XVII. századinak érezzük (túl az olyan játékokon, mint a tulajdonnevek helyesírásának bizonytalankodása)? Rakovszky érezhetően örül is ennek a találmánynak – lubickol a nyelvben, ahogyan a történetbonyolításban vagy a leírásban, részletezésben is.
Tehát: igenis modoros, csinált, furcsa a nyelv, de ez engem csöppet sem zavar. Orsolya világa – bármennyire tele van zűrzavarral és borzalommal – kerek, a maga módján tökéletes világ, ahol fedi egymást a nyelv és mindaz, amit mondani érdemes és kell. Orsolya soha nem küszködik a nyelvvel, soha nem érezzük, hogy valami kifejezhetetlent, megfogalmazhatatlant akarna a tudtunkra adni; a nyelv (ekkor még) az ismeretek pontos tükrének tetszik, kiválóan el lehet vele igazodni a világban, és persze el lehet vele fedni, be lehet bugyolálni, vagy váratlanul élesen támadni.
A hosszas álomleírások? Ezekkel már akadhatnak kisebb gondok. Orsolya elbeszélésének fontos pontjain bukkannak fel az álmok felidézései, zűrzavaros és ijesztő történetek, képek, átváltozó alakok, valóság és irrealitás borzongató egymásba csúszásai. Álomfejtésre hívják fel az olvasót; arra, hogy próbálkozzon egyszerűbb vagy bonyolultabb értelmezésekkel, hozza valahogyan összefüggésbe az álmot akár a „valósággal” (vagyis azzal, amit Orsolya elbeszélésén keresztül valóságként ismerünk meg – márpedig ki tudja, mennyit tagad el maga előtt is, olvasója elől is az elbeszélő), akár az elbeszélő gondolkodásmódjával, jellemével, pszichéjével. A felszólítás rendszeres ismétlődése azonban azzal jár, hogy veszít hatásából: mintha minduntalan ilyen támpontokhoz, segédegyenesekhez utasítana bennünket a szerző-elbeszélő, mintha nem bízna abban, hogy boldogulunk (vagy akár tévelygünk) anélkül is, hogy efféle megvilágító (és egyben persze félrevezető, mindent újra megbonyolító) belső történetek értelmezésébe fognánk. Kevesebb álom talán több volna.
Másrészt az álmok (s ezekkel együtt azok a rendkívül részletező, nagy erejű képekben megfogalmazott tájképek, látképek, csendéletek, amelyek mindegyike szinte filmként vagy – maradva a kornál – a németalföldi festők kíméletlen precizitásával állít elénk borzalmakat, szépségeket, groteszk vagy álomszerű jeleneteket) az elbeszélés „valóságossága” és a fikció közötti viszonyt teszik kérdésessé. Bármennyire csinált is a nyelv maga, bármennyire kifinomultak és érzékenyek a párbeszédek, soha nem vonjuk kétségbe Orsolyának mint elbeszélőnek a hitelességét: az öregasszony számára, aki itt emlékezik, nagy a tét, gondosnak és pontosnak kell lennie, sietnie fölösleges, írása nem a nagyközönségnek szól. Csakhogy amikor olyan dolgokra emlékezik, és olyan elképesztő alapossággal és részletességgel – az álmokra, elmúlt életének egy-egy részletére –, amelyekre így másnap reggel sem szokás, akkor óhatatlanul a fikciós elbeszélő tolakszik az előtérbe. Még ha nem vádoljuk is Orsolyát azzal, hogy mindez kitaláció, koholmány, olyasvalami, ami az olvasónak szól (akire ő – a fikció szerint mint naplóíró vénasszony – nem is gondol), furcsának, idegennek, vagy valami káprázatos emlékezőtehetség művének, vagy költői betétnek kell tekintenünk ezeket. Egyszerűen nem hihető, hogy az elbeszélő-főszereplő volna ezeknek a szövegeknek a forrása. Röviden: az elbeszélés organikussága e pontokon mintha megbomlana, a kényes egyensúly kibillenne.
Hasonló kicsi, alig látható törések mutatkoznak az előrevetítések rendszerében. Az elbeszélő (ha Orsolyával azonosítjuk) természetesen mindennek tudja a kimenetelét, ezért jó előre mindent bejósolhatna – ehhez képest persze nagyon is megtartóztatja magát, legföljebb az elbeszélés elején jelzi jelenlegi helyzetét (tehát bizonyos értelemben a történet végét). Mégis: nem tartja magát ehhez a szabályhoz, vannak pontok, ahol egyértelműen előre jelzi, hogy mi fog történni; ilyenkor pedig hirtelen eltűnik az elbeszélés konvencióit betartó elbeszélő, és előtérbe kerül a kvázinaiv módon önéletírást papírra vető „Orsolya”.
A regény egyik fő kérdése a látszat és a valóság, a titok és a nyilvánosság, a felszín és a mögöttes viszonya. Orsolya egész élete ezek hálójában vetődik ide-oda: titok már születése is, amely nyilvánosságra soha nem kerülhet; titok, hogy ki gyermeke apja; meg kell őrizni Lőcse, Sopron és Kőszeg nyilvánossága előtt is a látszatot, csak éppen mindig másikat; a felszínnek tökéletesnek, kikezdhetetlennek, simának kell maradnia, bármi zajlik is hátul, a mélyben, a bűn és a borzalmak világában. Orsolya mostohaanyja azt hiszi, rájött valami hatalmas, szörnyű titokra – pedig nem arra jött rá, ami az igazság.
A kérdés azonban az, a regény mint felszín mögött miféle nagy igazság vagy titok van; mi a tétje annak, hogy ezt a történetet valaki elmondja. A történetmondás mindig valamire való: s nem föltétlenül a történetben magában, hanem az elmondás tényében, módjában vagy alanyában is lehet. Mit tehetünk tehát vele?
Kicsit tartok attól, hogy A kígyó árnyékának nincs elegendő mélysége, nincs elég titka. Elbeszélésének (s így értékelésének) elegendő indoka persze mindaz, amit eddig elmondtam – s még nagyon sok minden más -: a nyelv gyönyörűsége, a cselekmény gazdag áradása; de nem vagyok biztos benne, hogy nem valamelyest önműködő, magától alakuló, adódó szöveg-e, amit olvasunk.
Vagy irányítsuk a figyelmünket az elbeszélőre? A nőre, aki megéli és elmondja történetét? Nem kell vad feministának lenni ahhoz, hogy ennek jelentőséget tulajdonítsunk. Észrevehetjük, hogy ennek a nőnek élete legnagyobb és legmegrázóbb eseményei az elbeszélésben vakfoltként (nem) látszanak: anyja halála, szüzessége elvesztése, az első (immár nemcsak érzelmekkel, hanem) élvezettel is teli szeretkezés, első gyermeke halála – ezek mind el nem mondott, elhallgatott, nem látott vagy nem átérzett események, s éppen ezek ébresztenek erős kételyt aziránt, hogy vajon mennyire őszinte önmagához (és hozzánk) Orsolya. Mennyire nem tudja vajon, hogy mit is akar a délceg úrfitól? Mennyire áll ellen az erőszakoskodó martalócnak? Mennyire egyezik bele, hogy éppen azon az éjszakán adjon neki apja altatót, amikor gyermeke meghal? Játssza-e a nő szerepét, vagy éppen ilyen? Mit tud ő maga erről? És hol van a szenvedély, az indulat (amit a kígyó árnyéka jelentene), vajon tényleg csak egyszer-kétszer lobban fel ebben a szűk és szerencsétlen életben, vagy csak szó nem eshet róla?
Ha az értelmezésnek ezt a vonalát választjuk, valameddig biztosan eljuthatunk: ezek a kérdések ezt a sok száz éves történetet (vagyis inkább annak elbeszélését) nagyon is maivá teszik. Szemügyre vehetjük tehát a regényt a női írás vagy megszólalás problémájaként (s persze a látszatnak megfelelni akaró, a bűnt mélységes titokban megőrző, ám mégis idegen, valamelyest kirekesztett nő problémájaként). Kérdés azonban, hogy az időbeli eltávolítás mit segít, módosít vagy ront az ilyen megközelítésen: a hajdani Orsolya (hazugságaival, szemérmességével, alkalmazkodásával) nyilván nem azonosítható semmiféle mai női diszpozícióval. Vagy: valamiféle örök asszonyiról volna szó? Ez lenne a regény sugallata?
Vagy a bűnről, a konvenciókról, a színjátékról, szerepvállalásról volna szó? Arról, hogy a szigorú közösségi normák miként deformálják – s végső soron kényszerítik bele a bűnbe – az embert? Hogy miféle erőszakot tesznek a közösségek tagjaikon, húznak rá maszkokat, szorítják bele egy-egy szerepbe?
Nem tudom. Egészen biztos, hogy más értelmezések is vannak, s azok is valameddig elvezetnek. Ilyen lehet a felszín és mélység kérdésére vagy a soha ki nem derülő (de mérgező, emésztő, gyilkos) bűn és a társadalom ostoba konvencióinak kérdésére alapuló interpretáció. Lehet gondolkodni azon, hogy a vallási viszályok milyen nevetségesek, mégis milyen életfontosságúak (és életet, halált eldöntőek); hogy mennyire más a dicsőséges Bocskai hadjáratairól történelemkönyvekben olvasni, mint a megsarcolt, kivéreztetett, elpusztított falvak és városok lakóinak nézőpontjából; vagy végig lehet úgy olvasni a regényt, mint a világlátás, világérzékelés egy elfelejtett módjával történő találkozást. Sokféle olvasás, számtalan értelmezés lehetséges. És, ismétlem, Rakovszky Zsuzsa regénye kétségkívül jelentős, nagy regény, emlékezetes olvasmány, nagyszerű nyelven megírt, mesterien szerkesztett, izgalmas mű. Még ha nem is remekmű.
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka. Bp., Magvető, 2002, 467 o.
- Kultúra [6]