Takács Géza

Nyomtatóbarát változat

NAT-hadállások


A NAT ütötte rés be van foltozva, a közoktatás máma már nem hasad tovább. Helyi tantervek a kerettantervhez igazítva, a NAT extremitásai kiegyenlítve, lehet visszatérni a csendes iskolai munkához. A tempó ugyan elég rémes volt, többnyire egy-két hét, de gyakran csak néhány nap jutott erre a munkára, ráadásul az átszabást a pedagógusoknak menet közben kellett megtanulniuk, miközben a többség soha nem tanult tantervírást, de kész, vége.

Volt egy nagy hadgyakorlat, amelyben ugyan nem a csapatok mozgékonysága, harci készsége, önállósága lett kipróbálva, inkább csak a szolgálatkészsége: amikor a tanár már annyira megadja magát, hogy nemcsak a szakértőre meg az osztályvezetőre hagy rá mindent, hanem a diákra, a szülőre, az igazgatóra meg a takarítónőre is – ez azért elég kellemetlen perspektíva. Ráadásul a tanárai által magára hagyott iskola rögvest harcba szólítja az iskolamentő radikális kisebbséget, akik mindig képesek és hajlandóak az iskoláért egy utolsó nagy rohamra indulni, holnap is meg holnapután is. Szóval a megnyugtató tapasztalatok emiatt elég nyugtalanítóak. Akadhat még krokodil a minőségbiztosítás nagy langyos fürdőjében is, de ezt most hagyjuk.

Más a baj a kerettantervekkel. A felvilágosult tantervi bizottságok ugyanis azt gondolták, nagyon helyesen és logikusan, hogy ha már új szabályozás van, akkor legyen új szellem is hozzá: megpróbálták tehát feltölteni a kerettanterveket korszerű tantárgyi-pedagógiai-didaktikai követelményekkel. Hol a NAT szellemében, hol azon is túl, hol attól kicsit visszább. Csakhogy amíg a NAT lebegett a vizek felett, s a mindennapi iskolai gyakorlattól olyan messze esett, hogy nem nagyon uralhatta az eget, addig a kerettanterv kevésbé hagy kibúvót. Követeli, előírja a megújulást.

Nézzük meg ezt a kémia példáján. A NAT hagyott alkudozásra teret, mind az óraszám, mind a tananyag tekintetében, sok minden maradt tehát a régiben, a régi alkuk szerint. A kerettanterv azonban nekiesik a tantárgynak, a kémia óraszámai radikálisan csökkennek, általános iskolában 25 százalékkal, középiskolában 33 százalékkal. Ez magában elég ahhoz, hogy semmi nem mehet változatlanul tovább. Ezt a pozicionális vereséget a szaktárgyi bizottság a megújulás lehetőségévé, kényszerévé változtatta, hiszen az ismeretanyag radikális csökkentése, átszerkesztése egyúttal az újragondolásra is alkalom, legyen tehát a kémia ezentúl szűkebbre szabva, megcsonkítottan az, aminek korábban is lennie kellett volna. A kerettanterv tehát „élményszerű, életközeli, tevékenykedtető, képességfejlesztő” kémiatanítást ír elő, eszerint fogalmaz és szabályoz.

Csakhogy a kémiatanárok többsége hosszú évek óta leszokott a kísérletezésről. Egyrészt azért, mert, bármennyire is rosszul hangzik, a diákok a kémiát megtanulni sem nagyon bírták, annyira megnőtt az elméleti anyag, nemhogy még kísérletezésre is futotta volna. Ami amúgy is veszélyes, hisz csak az a kísérlet a biztonságos, amit el sem végeztek, s még ráadásul aránytalanul sok és semmivel nem ellentételezett különmunkával is jár. Ám ha a tanárok leszoktak a kísérletezésről, akkor ez a szertáron is meglátszik, meg az iskolai fejlesztéseken, anyagrendeléseken, költségvetésen is.

Az új kémiának tehát egyelőre semmi nem felel meg az iskolában. Miközben a helyi tantervet író tanárok azt is rögtön láthatták, hogy a kisebb óraszámok miatt jóval több osztályt kell ezentúl tanítaniuk, hogy meglegyen az óraszámuk, aminek önmagában is vannak kellemetlenségei. Ezt most nem részletezném. Tegyünk úgy, mintha nem lennének. A jó szándékú, megújulásra kész kémiatanár hozzáfog az új szellemű kémiai kerettanterv helyi tantervi adaptációjához. Azonnal látja, hogy a dolog nem fog menni. Ki fogja szeptembertől biztosítani a változáshoz szükséges anyagi feltételeket? Hiszen a kerettantervvel együtt pénz nem érkezett az iskolához. Ki rendeli meg az anyagokat, hol, ki szállítja, mikor, ki fogja megcsinálni a kémia-szaktermet, a szertár felújítását? Ha ő a maga részét mindebből amúgy örömmel is vállalja. Egy biztos, szeptemberben még semmi nem lesz kész, talán a jövő szeptemberben, akkor tehát mit írjon? Azt, amit a kerettanterv elvár, s amit a megyénél majd elfogadnak tőle, vagy azt, amit a valódi iskolai helyzet követel? Legyen idealista, és menjen fejjel a falnak? Írja át a tantervet a követelmények szellemében, s aztán kezdjen harcot a feltételekért? Hogy legyen kész szeptemberre az új tankönyv is? Aztán pótolja nyáron azokat a felkészültségbeli hiányosságait, amelyek miatt nem is nagyon tudja még, hogyan fog boldogulni? Vagy legyen realista, és provokálja ki a felsőbbség haragját? Írjon megvalósítható tantervet, amit aztán vissza fognak neki adni?

Tud valaki kémiatanárunknak valami jó tanácsot adni?

Frenengel András, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskolájának vezetőtanára, a kémia kerettanterv bizottságának az elnöke mindenesetre személyesen fordult a miniszterhez segítségért. SOS! Órakedvezményt a kémikusoknak, pénzt a szertárfejlesztésre! Hátha a kerettantervvel partra segített kémiatanítás nyakán a mentőzsinór meglazítható, mielőtt a szegény bajbajutottnak végképp elfogy a levegője.

És akkor arról egyetlen szó sem esett, hogy a kerettanterv tényleg olyan jó-e, mint ahogyan feltételeztük, mindenesetre a bizottsági munka nem volt teljesen gördülékeny, hiszen a végső változat nem bizottsági keretekben készült, hanem utasítások szerint, a bizottsági keret félretolásával. Ráadásul a tantervszerzők régi hagyománya errefelé, hogy nem magukból indulnak ki, amikor a tervet készítik, nem is a szakma tényleges helyzetéből, hanem csakis abból, amit feltételezésük szerint a világ elvár tőlük. Aminek látszania kell, az az alap.

És azt sem gondoltuk végig, milyen hatással lehet a szaktanár magatartására az, ha már maga is elidegenedett a diákok ellenszenvét kivívó kémiától. Ha már rég nincs kedve harcolni. Meg tantervet írni sem. Meg újat tanulni. (Nem áll a kapuk előtt a maguknak helyet követelő új kémiatanárok nemzedéke. Sem a munkaközvetítőnél nincs sorban állás.) És nem tetszik neki az sem, hogy itt azért az elmúlt években meg kellett kerülnie a mezőt, hogy átjöhessen az udvar másik felére. Nem volt valami udvarias, előzékeny és energiatakarékos megoldás ez. Talán még rá is jön arra, hogy kicsit megfuttatták, s lehet, hogy meg is orrolt emiatt. Neki milyen tanácsunk volna?

És arról sem esett szó, hogy ha már ilyen gyökeresen éles fordulatot vesz a tantárgy-pedagógia, hiszen nemcsak a kémiánál, hanem a biológiánál, a fizikánál, a zeneoktatásnál, az irodalomnál meg a többi tantárgynál is nagy megújulás van, akkor hogyan maradhatott meg épp a tantárgyi elkülönültség lényegében érintetlenül, illetve a réginél is rosszabb állapotban, hiszen az úgynevezett modul tantárgyak miatt a hagyományos tantárgyaknál majdnem általános az óraszámcsökkenés, tehát általános a szaktárgyi féltékenység, gyanakvás, csalódottság, mindaz, ami az iskolai tudás merevségének, zártságának és életidegenségének a legbiztosabb, legerősebb garanciája. Amíg én biológiatanárként gondolok magamra, hisz így vagyok meghatározva, addig az egész gyerek, az élő diák, a teljes világ mindig csak passzió marad, ábránd, projekt, pályázati téma, s vitatkozunk tovább az óraszámokról, meg arról, hogy kinek a nagydolgozata miatt nem készültek a gyerekek már megint az én órámra.

Persze vannak tantárgyak, amelyek felől ez a kerettantervi történet szebb képet mutatna, mondjuk az irodalom felől, s vannak tantárgyak, ahol még mintha ennél is zűrösebbek volnának a dolgok, mint például a rajz és képzőművészetnél. S a kémia ügye sem csak ennyi, vissza kell majd még minderre térnünk, hiszen az iskolai munka alapjairól van szó, hogy meddig érvényes alapokról, az persze maga is kérdés, indokolt kérdés, mindenesetre akárhogy is vannak a dolgok, most az vallana legnagyobb bölcsességre, ha a következő nagy programmal nem egy következő kormány vagy egy következő miniszter ajándékozná meg a közoktatást, hanem elkezdődhetne végre a szakmai kérdésekben az autonóm szakmai ügyintézés.

A magyar közoktatás mennyezete beomlott: bútorcsere, festés, szabad közlekedés ezen már nem segít. Nagy kifeszített ponyvák foszlanak szét egyetlen széllökésre. A NAT-nak vége: micsoda harc volt körülötte, micsoda pompás összecsapások, mintha forradalom lepte volna meg a magyar pedagógiát, aztán most meg már csak a foszlányai szanaszét. Mintha ráment volna tíz év.

Rebellis tanárok


Akárhogy is történt, valahogy úgy alakult, hogy a közoktatás és az iskoláztatás szocialista modernizációja nem vagy alig vezetett a pedagógustársadalom szétzülléséhez, felhígulásához. Talán azért, mert az alacsony iskolázottságú szülők középiskolákra, egyetemekre beáramló gyerekeinek tömegeiből került bőven minőségi utánpótlás. A pedagógusszakma vonzó perspektíva volt első generációs értelmiségiek több nemzedéke számára. (De értelmiségi búvóhely is volt, meg száműzetési hely is, meg a pedagógus dinasztiák kora sem járt még le.) Aztán fordulat jött, és lassan megindult a kontraszelekció. A felemelkedés mesterségesen indukált nagy lendülete megtorpant. A pálya társadalmi presztízse csökkent, a pedagógusok életfeltételei más pályákéhoz hasonlítva fokozatosan romlottak, csökkent a pálya vonzása, a pedagógiai főiskolák elnőiesedtek, s az egyetemeken is egyre többen csak a diplomaszerzés érdekében jelentkeztek tanár szakokra. De a valódi fordulat csak a rendszerváltással következett be, amikor kiderült, hogy a pedagógus mennyi új helyzetben megállja a helyét, politikusnak, újságírónak, vállalkozónak, közhivatalnoknak egyaránt beválik, miközben a pálya megbecsültsége a volt pedagógusok gyors emelkedésével ellentétesen meredeken zuhant. Az iskolai rendszerváltást hivatalok és szakmai közintézmények sajátították ki, ők lettek a rendszerváltás közvetlen haszonélvezői, a tanárság pedig, legaktívabb rétegének jelentős részét elveszítve, szervezetlenül, tanácstalanul a rendszerváltás vesztesei közé került. Szélsebesen süllyedt a relatív elnyomorodás felé.

Most, mikor a kormány már egy-két százalékos reálbér-növekedést könyvelhet el a pedagóguskereseteknél, mintha megfordult volna a trend, s lassan rendbe jönni látszanak a dolgok. (Most is húsz százalék béremelés üti a markukat.) Pedig egyáltalán nincs így. (A húsz százalékkal egy időben tíz százalékkal nő a kötelező órák száma.) Egy pedagógus házaspár, két gyerekkel, tíz éve csak akkor tud elmozdulni az egy főre eső létminimum fölé, ha sok-sok túlórát vagy másodállást vállal. Miközben a diplomások többségükben a rendszerváltás nyertesei közé tartoznak, kereseti lehetőségeik az elmúlt évtizedben ugrásszerűen javultak. A munkavállalók a gazdaság helyzetével nem magyarázható, mesterségesen alacsonyan tartott fizetéseket számtalan ügyeskedéssel, kibúvóval, trükkel, kényszervállalkozásokkal ellensúlyozzák. A tanár ebben a tekintetben is hátrányban van. A gyermek sokkal kevésbé türelmes anyaga az önérvényesítésnek, mint az utas, a beteg, az olvasó, a vásárló vagy a tévénéző. Ma a kevés bér a kisjövedelműeknél ér a legkevesebbet, mert a megélhetés elemi költségei relatíve magasabbak, mint az átlagos árszínvonal. A pedagógusbérek esetében ma már az óvatos, araszolgató korrekció meg a mellérakott ígéretek semmire nem elegendőek. Ötven-hatvanezer forint nettó húsz év szolgálattal, egy-két diplomával egyszerűen észbontó kereset. Semmire nem elég. A pedagógustörténet történelmi fordulópontjához érkezett. Az egyetemi és főiskolai felvételiken a tanár szakokra a felvételi ponthatárok több helyütt hatvan-nyolcvan pont között vannak, de még ez sem elég ahhoz, hogy legyen elegendő jelentkező. Akadt olyan főiskolai matematika szak, ahová egyetlen hallgató sem jutott. Miközben nagyságrendekkel nőtt a felsőoktatási hallgatói létszám.

Ugyanakkor az iskolai munka színvonala a felmérések szerint nemzetközi összehasonlításokban a matematika és a szövegmegértés tekintetében is súlyosan romlott. Vannak még jó iskolák és kiváló tanárok, de az iskolákkal egyre több a baj. A szakmának nincs érdekképviseletre elszánt, társadalmi tekintéllyel bíró elitje, a mai hivatalos szakmai szervezetek vagy létfenntartással küszködnek, vagy beszálltak az iskola kívülről és felülről vezérlésének nagy állami üzleteibe. A minőségbiztosítás például a nyíltan az ipari munkaerő-szervezés elemeit adaptálná az iskolába. Annyira nincs bizalom a magyar közoktatás iránt, amelyik sokkal jobb szinten volt évtizedekig a magyar gazdaság színvonalánál, hogy most az ezermilliárdokat elcsorgató gazdasági, pénzügyi ész oktatja ki a közoktatást.

A gazdasági növekedés évek óta jelentős, bármi is az ára, a tanárok erre vártak évtizedek óta, ezzel hitegették őket, hogy majd akkor, ha lesz növekedés, és kiderült, hogy ez a jövő még mindig nem az ő jövőjük, ez a gazdaság még mindig nem nekik növekszik. Rájuk vonatkozóan nincs Széchenyi Terv. A Lovas tanya vendéglő jómódú gazdája milliókat kap, hogy uszodát is építsen, a tanár meg a közelében sincs annak, hogy legalább hébe-hóba betérjen hozzá egy ebédre, vagy lovagolni. Így hát az uszoda se neki épül. Majd bámulja a kerítésen kívülről az iskolai fáradtságot kipihenő haszontalan tanítványait. Majd lesz életpályamodell, miközben már van egy új szakértői pedagógus réteg, mely némi plusz bevételért bármilyen terv megvalósítására hajlandó. Csak épp az iskola szakmai képviseletére nem alkalmas.

Mindezt ha szóvá teszik, az a kissé csípős válasz érkezik, hogy hiszen a GDP másutt szokásos része nálunk is a közoktatásé, ők igazán nem tehetnek róla, ha sok az eszkimó, és kevés a gyerek. És különben is, van-e aki a tanároknál kisebb munkaidőben dolgozik?

Mélységesen rosszhiszemű válasz ez, hiszen a szakma sosem jutott el az önigazgatás és a felelősség közelébe sem, miközben a mindenkori kormányok mindig is ügyeltek arra, hogy az oktatási pénzek jelentős részénél az iskola önállótlan kifizető hely, átutalási jogcím legyen hol ennek, hol annak. Az önkormányzatok olykor nagyvonalúak voltak, olykor kicsinyesek, de a legritkább esetben voltak képesek az iskola természetes önállóságának a helyreállítására, az iskola természetes érdekeinek a szolgálatára. A munkaidőt pedig úgy kellene mérlegelni, hogy nincs egyetlen szakma sem, ahol bárki fizikai, lelki, szellemi lényét, teljes személyiségét jobban igénybe venné a munka (és a munkára való készülés), mint a tanárt a tanítás. A diákjai. Mint a tanár önmagát a diákjaiért. Még a rossz, önző tanár is.

Miközben persze az iskola cseppet sem takarékos hely. De láttak már cselédet, aki takarékoskodik a maga rovására a gazdáinak? (Mert a pedagógus, mint bérből élő közalkalmazott, már a cselédtudatnál tart.) Láttak már beosztással élő, ésszerűen gazdálkodni képes bábkormányzatot? (Mert az iskolai önállóság, az iskolai világ egészének autonómiája még csak egy bábszínház szintjén van.)

Amikor a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium tanárai fizetett hirdetésben tették közzé a helyzet tarthatatlanságáról és követeléseikről szóló felhívásukat ez év tavaszán és telén, talán megkezdődött egy döntő erőpróba. A pedagógusok egy pillanatra, s a rendszerváltás óta először, megpróbálták saját kezükbe venni sorsuk irányítását. A kísérlet sajátos reménytelenségét jól jelzi, hogy sem a szakszervezetekkel, sem a minisztériummal, sem a nyilvánossággal nem tudták igazán megértetni magukat. Mégsem adták föl. Nincs hova hátrálniuk, és nincs már idő a várakozásra.

2001. augusztus 25-én tizenhat iskola képviselői gyűltek össze az Illyésben, nekiveselkedtek a közoktatás megmentésének tervén dolgozni.

(Két nappal korábban kedvenc iskolámban egy nagy állami drogprevenciós projekt címén egy előadó hat teljes órán át mondta el ugyanazt, amit a programban kiadott könyvecskéjében már leírt, ami pontról pontra egyezik a közelmúlt akármely ismeretterjesztő könyvének az anyagával. Egyetlen képet elő nem vett, egyetlen filmrészletet meg nem mutatott, melyekkel mindabból, amit elviselhetetlen terjengősséggel előadott, valamelyest is élővé, alkalmazhatóvá, gyakorlatiassá lehetett volna tenni az elmondottakat.)

Keserűek voltak, harciasak és elszántak. Ők szóltak, szólnak ismét, hogy a magyar közoktatás a prosperitás jeleit mutatja ugyan, de egyúttal az összeomlás szélén áll.

Éppúgy, ahogy más közüzemek is. Az orvosok nagyjából gyógyítanak ma is, a nővérek hozzák előbb vagy utóbb az ágytálat, de a kórház ma már nem kórház. Hanem egy olyan hely, ahol talán a betegségét még csak elviselné az ember, de a kiszolgáltatottságot már alig.

A vágányokon vonatok gördülnek, a fülkékben itt is, ott is utasok ülnek, vannak állomások és kalauzok is, de a vasút, a MÁV, magyar közszolgálatiság jelképe kimúlt. Rendetlenség, kosz, összeomlás, esztelenség mindenütt.

Állnak még azok a házak, melyekbe gyerekek nagy tömege gyűlik össze ősztől nyárig folyton idegeskedő és sokat beszélő felnőttek társaságában, vannak megható jelenetek és rémes botrányok is, de az iskola, amit nemcsak a falak tartanak össze, hanem a tekintetek is, az általános megbecsülés, a tudás tisztessége és a tanár társadalmi tekintélye, ez az intézmény, amit iskolának neveztünk, már romokban hever. Mentsük, ami menthető. Vagy iskola, vagy katasztrófa, harmadik lehetőség nincs, ahogy Tóth Béla igazgató úr idézte H. G. Wellst. Az iskola a harmadik évezred utolsó reménye, mely még megakadályozhatja, hogy a termelés telhetetlen gömböce befalja az egész világot, az iskola az utolsó esély, hogy ne váljunk mindenestül egy Budapest parádévá.

Kedvenc labdarúgóink hiába kapnának pénzt, akkor se vernék meg a brazilokat. (Ezt a hasonlatot is az igazgató úrtól hallottam.) Nekik már mindegy, sportkultúránk egyik ága az életmentésre igyekvő orvosok kezei közt kimúlt. Meglehet, holnap már az iskolába is hiába pumpálnak pénzt, nem lesz képes többé semmiféle kultúraközvetítésre. (És akkor elvermelhetjük nemzeti kultúránkat, cseppnyi civilizációnkat a jövő évezred régészei számára.) De ma még tehetnénk valamit érte.

„Mint-a-felvételi”


A címet a Népszabadság sorozatától kölcsönöztem, elborzadva nézem évek-évtizedek óta, mit kell tudni ahhoz, hogy valaki megoldjon egy felvételi tesztet, s hogy ez a lehetetlen műveltségi anyag mára hogyan vált közönséges és jól jövedelmező árucikké, melyet erre szerveződött cégektől közvetlenül, vagy velük szerződött napilapok révén közvetve, meg lehet vásárolni, aztán csak le kell nyelni, be kell gyűrni, és mehet az ember államilag finanszírozott helyre. Ha vesztett, akkor fizethet még nagyobb pénzeket az üzleti alapon létesített egyetemi férőhelyért. (Noha akinek nem jut előkészítőre, még napilapra sem, annak biztosan nem telik költségtérítésre sem.)

Persze nem találkoztam még senkivel, aki a felvételi teszteket szerette volna. Mindenki tudja, mondja, elismeri, hogy a teszt nem műveltséget mér, hanem magolást, felvételi előkészítőn való részvételt. Esetleg az adott középiskola átalakulásának hányadosát a tesztmegoldó készséget szolgáló oktatás igényei szerint. Mintha a Rigó utca országában élnénk, ahol az az egyetlen kérdés, tudok-e olyat kérdezni, amit nem tudsz, rá tudlak-e szedni a csavaros eszemmel, hogy hibázásra késztethesselek, be tudlak-e húzni a csőbe. Hogy aztán mi lesz az egyetemen? Jajgatnak a professzorok az új nemzedékek hihetetlen felkészületlenségén és tudatlanságán, ugyanazok a professzorok, akik elfogadják a tesztet mint szükséges rosszat, holott egyedül nekik állna jogukban elvetni. Vagy legalább valamelyest civilizálni, szelídíteni a nálunk honos tesztbarbárságot.

A teszt saját logikája (ördöge) arra ösztönzi készítőit, hogy olyat kérdezzenek, amit épeszű nem tanulna meg teszt nélkül. Ha a teszt pusztán csak a felkészültség összehasonlítható mérésének az eszköze volna, akkor senki nem foglalkozna tesztekkel, hiszen százszor nehezebb és haszontalanabb a teszt igényei szerint tanulni, mint a tudás belső természete szerint, noha igaz az, hogy sokkal nehezebb a tudás belső igényei szerint tanítani, mint teszt szerint. Miközben a tesztüzemi dolgozók sokkal jobban keresnek, mint a valódi tanítással, tanulással próbálkozó tanárok. És nagyobb a becsülete a négy évig csak a felvételi igényeivel törődő tanárnak (iskolának), mint annak, amelyik dacol az árral.

A teszt akkor jó, ha hiába tanultál, mégsem tudod megoldani. És akkor belátod, hogy nem tanulni kell, hanem teszteket kell oldani iskola után, a hétvégén, a téli és a tavaszi szünetben, iskola közben, iskola helyett.

A tesztben soha nem azok a könnyű kis kérdések számítanak, amelyekre mindenki tudja a választ, hogy mi az az epigramma vagy a dal, hanem az, amiről normális esetben egy középiskolásnak sejtelme sincs, és az ókor irodalmával foglalkozó szakembereken, az ókorból szigorlatozó irodalom szakos egyetemistákon meg persze a latinul beszélőkön kívül senki nem is tud, és miért is kellene tudnia, hogy például hogy hol született Vergilius, Horatius, Szapphó és Catullus. De az igazi jó tesztkérdés például így hangzik: Mit jelent magyarul? Melyik költőhöz, életművéhez köthető? (Most tekintsünk el a második kérdés megfogalmazási furcsaságától.) a) eclogae, b) aurea mediocritas, c) eidüllion, d) nugae. A diák örül, hogy a négy közül az egyik ismerős, nem épp ilyen alakban, de mégis. Az ekloga, ahogy a mai magyar nyelvhasználatban megszokott, vagy ahogy Radnóti írja, az ecloga Vergilius pásztordala. A helyes megoldás természetesen nem ez. Aki így válaszol, nem figyelt a kérdésre. Mert ez a „Mit jelent magyarul?” kérdés a megoldásból következtetve azt a kérdést rejti, hogy mit jelent a kifejezés szó szerinti fordításban? De nem latinul, ahogy a jóhiszemű diák gondolná, mert latinul is ugyanaz, mint magyarul. Az eclogae görög kölcsönszó, s görögül szemelvényeket jelent. Ezt az általam megnézett négy tankönyvből csak a Mohácsy-féle tudja. Szóval az eclogae-val könnyen befürdik a diák. Ha mégsem, mert bemagolta a Mohácsyt szóról szóra, akkor várja a következő csapda, az aurea mediocritas. Erre rávágná, ha tanára bevágatta vele, hogy arany középszer. De máris megtorpan, hogy ez biztos nem jó, hiszen ez így nyilván irodalmi jelentés, nem a szó szerinti. Hiszen ha az első szónál a kettő különbözik, nyilván az az értelme a közös kérdésnek, hogy itt is különbözik. És nem fogja megtalálni a megoldást. Mert az a vicc, hogy itt az irodalmi jelentés és a szó szerinti jelentés azonos. Csak legfeljebb az arany középszer szó szerint értve, ahogy itt a szavakat megfejteni kellene, értelmetlen. Az eidülliont hagyjuk, nincs görög szótáram. Az azért meglepett, hogy az a szerző, akihez a kifejezés kötődik, tudniillik Teokritosz, megint csak Mohácsynál szerepel. Az utolsó szó, a nugae a latin szótáram szerint „haszontalanság, üres beszéd, bohóság”. A teszt megoldókulcsa szerint játszadozások. A latin szó a szótár szerint egyes számban van. A játszadozások változat tehát nem lehet a szó szerinti jelentés, még ha a bohóságot nagyvonalúan el is fogadnánk játszadozásnak. Vagyis itt alighanem az irodalmi szaknyelvi jelentés eltér a szó szerinti jelentéstől, ám a tesztmunkások ezúttal nem a szó szerinti jelentésre kíváncsiak, hanem a másikra. Más magyarázata is lehet a dolognak, de nem fantáziálok. Egyszerűen szólva: Szerintem nincs ember a Földön, aki erre a négy kérdésre helyesen tudott volna válaszolni. Valószínűleg a kérdést fogalmazó sem volna kivétel, hiszen az ő feje sem káptalan. Neki különben sem kell tudnia a megoldásokat, épp elég, ha a megoldó (ál)kulcs az ő kezében van. Hogy aztán ezzel a „mintafelvételivel” lehet-e felkészülni egy valódi felvételi tesztre, azt nem tudom. Ha a felvételi tesztet fogalmazó is éppolyan kiismerhetetlenül ravasz, mint a próbateszt szakembere, akkor sem.

De ne felejtsük el, nekem nem az volt a bajom, hogy ezek a tesztek szakmailag mifélék, ez csak véletlen, hogy amit elővettem, az épp ilyen. (Amúgy persze alapvetően fontos szakmai és etikai probléma.) Ezekre a kérdésekre szerintem nem kell tudnia a választ egy irodalomfelvételin a középiskolásoknak. Megmagyarázom. Tételezzünk fel egy magyartanárt, aki a lehetetlenre is képes, s irodalomszerető fiatalokat nevelt két-négy-hat év alatt diákjaiból, sokat olvastak, játszottak, írtak, meséltek, gondolkodtak közösen. Diákjai 11.-esek, s előveszik a mintafelvételi tesztjét, hiszen lelkiismeretes ifjak. És megdöbbenve tapasztalják, hogy szeretett tanáruk becsapta őket. Eltelt ennyi év, s ők még nem tudnak semmit. Nem veszik fel őket sehová. Átkozott helyzet.

Nézzük máshonnan. Magyartanárunk a tesztek bolondja. Mindent megtanít és számon kér, ami a tesztben szerepelhet. Iszonyú hajtás éveken át. A diákok nem nagyon szeretik a tárgyat, de sodorja őket az eredményesség ígérete. Soha nem fogják megtudni, mi lett volna az irodalom. Átkozott helyzet. (Az a két szerencsétlen, aki közülük a bölcsészkarra került, nem érti, miért beszélnek vele a tanárok úgy, mintha gyengeelméjű volna. Pedig hatalmas pontszámmal kerültek be.)

És végül. Kinek lesz szüksége az imént például hozott ismeretekre? Még annak az egy bolondnak sem, aki magyar szakra megy a bölcsészkaron. Mert ott épp ilyesmit kell majd tanulnia. De mit kezd majd a többség, a jogásznak meg közgazdásznak készülő többség az eidüllionról való tudásával? Mikor nem is tudja, csak megtanulta, hiszen sosem a versről volt szó igazán, a tárgyról, nem juthatott rá idő, hanem a versismeretről, a verstani fogalmakról, születési helyekről meg halálozási dátumokról meg címekről, bemagolt haszontalan anyagokról. Mikor cseppet sem volna baj, ha művelt lenne. Tartalmak révén művelt. Formák révén művelt. Érzékeny és fogékony. De nem lehet az. Mert felvételire kell készülnie. Átkozott helyzet.

Csere Bogár a Családi körben


Ez a tévéműsor életből ellesett jelenetek bemutatásával és értelmezésével segít a családi nevelésben. De mi van, ha az életből ellesett jelenet teljesen hiteltelen? Nem csupán leegyszerűsített, didaktikus, hanem minden részletében hamis? Olyan, mintha a szerzők nem láttak volna még családot, szülőt, gyereket közelről. Az igénytelenség, a cinizmus és a pénztelenség minőségbe csapott át. Mintha marslakók készítettek volna filmet a földiek lelki problémáiról.

Ezúttal egy fegyveres rablásba keveredett kulcsos gyermek történetéről van szó.

A gyerek hozza haza a bizonyítványt. Másnap kezdődik a szünet. Itt máris meg kell állítani a filmet. A magyar iskolában a szünet a bizonyítványosztáskor már tart. A bizonyítványosztásig mindig van néhány nap. Továbbá iskolai szünet több is van egy évben, és minden évben ugyanúgy. Nemcsak az az egy, amit a filmben láttunk. Hősünk ugyanis úgy zuhan bele a nyári szünetbe, mintha az a bizonyítványosztás másnapján kezdődne, és mintha először látott volna ilyet, teljesen tanácstalan, egyetlen barátja sincs, haverja sincs, és osztálytársai is az évzáró másnapján egyszerre mindannyian elérhetetlenek telefonon. (És a mobil?) Mintha félórája költöztek volna a lakótelepre, ahol nincs még a fiúnak egyetlen ismerőse sem. (Mondjuk a forgatás felől nézve teljesen élethű a dolog. Bár szerintem egy ilyen lakótelepi kivonulás percek alatt hoz kapcsolatokat.) Jó, így áll a helyzet, a szülők rendesek, mindannyian gondoskodnak a gyerekükről, csak Csere Bogár (ez volt az egyetlen „szellemesség” a filmben, hogy a Csere Matyit valaki így szólította meg telefonon) elhagyott. A ház összes gyereke elfüstölt a nagymamákhoz. De akkor erről a szegény gyerekről nem kellett volna filmet készíteni, hiszen nem tipikus eset az övé, hanem kivételes, nincsenek sorstársai. (Ki kellett volna küldeni Cseréékhez Ranschburg professzort, és beavatkozhatott volna az eleven életbe, és megszűnt volna a bűnözés a tiszta lelkű gyerekek körében.)

Ha viszont vannak kulcsos gyerekek, és a Csere szülők a tavaszi szünetben is dolgoztak, meg a téli szünetben is, meg tavaly nyáron is, és gyermekük alighanem az iskolában is tudta már, hogy másnap nem lesz tanítás, és egyeztethetett volna programokat az osztálytársaival, ahogy ezt nagy valószínűséggel gyakorolja már egy ideje, egyszóval alighanem professzor már Csere Bogár egy ideje a kulcsos gyerek életformájában, akkor meg mitől lesz úgy oda éppen ezen a nyáron? (Amikor a tévé is törődni kezd vele. Talán a tévé kedvéért?)

Ráadásul Csere B. egyedüli gyerek. Mert így a magánya nyilvánvalóbb és megoldhatatlanabb. Gondolhatta a rendező, András Ferenc. Csak hát az egyedüli gyerek iskolaidőben is sokat van egyedül. Ő tehát vagy már alsós korában beleveti magát a bűn karjaiba, vagy szépen megtanulja az egyedüli gyermek sajátos életformáját. Vannak szoros kapcsolatai, és/vagy egyedül is boldogul az életével, az idejével. Az egyedüli gyermekkel soha nem fordulhat elő az a jelenet, hogy egyetlen jelenet erejéig sem bírja ki a szobájában egyedül. Mert kénytelen volt nap mint nap, estéről estére, délutánról délutánra benépesíteni így vagy úgy.

Aztán a fiatalember menne a nagymamájához, de nem engedik. Gondját viselné, hiszen szinte vak a cukorbetegsége folytán, de nem mehet. Mi a jó ebben a nemben? Csak dramaturgiailag tudom értelmezni, hogy lám, volna alternatíva, de a szülők vakon elmennek mellette. Ha annyira érzéketlenek a saját gyermekük igényei iránt, akkor miért épp a nagyi iránt olyan megértők? De ha megértők, akkor mért éppen úgy, hogy az sem a nagyinak, sem az unokának nem tetszik?

A fiú nem kap zsebpénzt, még egy hamburgerre sem, még egy mozira sem, miközben az apja cinkosan lányok után küldi a plázába. Az egy szem gyerek nyáron a taxis apától és az ápolónő anyától nem kap egyetlen fillér zsebpénzt sem?! (Ez alighanem valami önéletrajzi elem lehet, mert ekkora marhaságot városi ember magától ki nem találhat.) Mi az atyaúristenre keres éjjel-nappali munkával a fater meg a mutter, ha édes gyermeküknek nem jut egyetlen fillér sem? S ha nem jut, akkor miért a plázába hajtja az apa a fiát, miért nem a kerületi művelődési központba?

A gyerek hozza a bizonyítványt. Életkora szerint az első középiskolai évét zárva. Van olyan anya, aki szereti a gyerekét, főz rá minden este, nem iszik, nem őrült (nem tévésorozat szereplője), de beszélni viszont nem beszél vele? Az egyke egy rendes családban nem magára hagyott szokott lenni, hanem szemünk fénye. Nem érteni igazán, miért bánnak ezek a rendes emberek a gyerekükkel úgy, mintha terhükre volna. Holott az egyedüli gyerekeknél, átlagos, lakótelepi családnál általában a szülő teher a gyermeknek.

Ennyi lélektani előkészítés után Csere Bogár hamarosan a rossz fiúk közé keveredik, hamburgert zabálnak, plázáznak, megint hamburgert zabálnak, még önfeledtebben és elvetemültebben, kisfiúktól szedik el a pénzüket, mindig olyan helyen, ahol sokan járnak, de ilyen ez a világ, már fényes nappal, az utca közepén is… Találnak egy „pillangónak” nevezett „rablókést” egy virágágyás szélén. (Valami rendőrségi csali lehetett? Vagy a véletlent reprezentálta, mely végezetes befolyással bír lenni az események menetére? Vagy a késügy nem volt betervezve a költségvetésbe?) Hasznosítják. Már söröznek, amikor megérkezik a rendőr néni meg a rendőr bácsi, kattan a bilincs. Szülők (plusz egy remek ügyvédnő) és rossz útra tévedt gyermekük találkozása a rendőrségen. „Apa, anya, nagyon szeretlek benneteket!” Valami ilyesmi. Összeborulás. (Hollywoodi zárás. Illetve nyitány – magyar csavar –, mert a film ezzel kezdődik, innen idéződnek fel az események.)

Aztán jön a professzor úr, aki a film minden pszichológiai képtelenségét igazolja. Hogy a plázákba akkor megy a gyerek, ha a szülő nem törődik vele. Megállapítván, hogy itt egy lelki értelemben ártatlan gyermek vált bűnössé. Hiszen csak alkalmazkodott azokhoz, akik maguk közé fogadták. Ám cselekményéért természetesen és jogosan néhány év fiatalkorúak börtöne vár rá. Ahol bizony, sajnos, fájdalom, valódi bűnözök áldozata, kiszolgáltatottja lesz, igazi bűnözővé nevelődik, mert a fiatalkorúak börtöne már csak ilyen. Ott vannak már romlott, bűnöző lelkületű fiatalok is. Annál is rosszabbak, mint akik őt is bűnbe vitték.

A plázába szerintem azért megy ma el egy gyermek, mert az valami olyasmi, mint a mágnes, úgy működik. A fiatalok többségét vonzza, és nem csak akkor, ha apa, anya nincs otthon, vagy vége a tanításnak. Sőt. Rendes apa, anya és jó iskola sem semlegesítheti. Van egy kisebbség persze, akiket taszít. Ők meg viszolyogni járnak oda. Ha csak a kallódó és pénztelen kölykök menedéke, csalija volna, nem volna nagy befektetés. Nem a szülő kényszeríti ma a fiát, hogy a plázákban csellengjen, épp fordítva, nehéz bármi hatásosat mondani, tenni a plázák ellen. És persze a pláza messze nem a legrosszabb és legveszélyesebb hely azok közül, ahol egy mai tizenéves bajba kerülhet. Mondjuk egy iskolai fiúvécé gyakran túltesz akárhány bevásárlóközponton.

Az ártatlan lelkű gyerek többnyire szívósan védi lelke ártatlanságát. Nem lehet egy mozijeggyel megvásárolni. A júniusi jó gyerek nem fog júliusra vagány rablóvá válni. Csak a hiteles jellemábrázolás macerájáért rendszeresen elmaradó prémium lehet a kiváltó oka az ilyen csodáknak. A filmben kevés szó esik. Vagy éppen mindenki egyszerre beszél, tehát semmit sem érteni. Nincs kockázat a mondatokkal. Inkább a képek mesélnek. Alighanem a párbeszéd is túl költséges termék.

Azt sem értem, ha már ilyen nyilvánvalóan ártatlan kölyökről van szó, akit csak véletlenül kicsaptak a szülei, ő meg véletlenül elvadult, akkor ezt a bíróság miért ne akceptálná. Hiszen semmi visszavonhatatlan nem történt. Szerintem ezt a gyereket ma egyetlen magyar bíró sem ítélné el végrehajtandó elzárásra. Még a bandavezért és a banda többi tagjait sem föltétlenül. (Akiknek mellesleg mintha nem volna sem apja, sem anyja, mintha szociológiailag lebegnének. Mintha egy képeskönyvből lettek volna kivágva. Mint kellékek.) Persze a bűnöst feltétlenül be kell zárni, ha a néző nevelését komolyan vesszük. Egy kis sokk nélkül nem megy. Nem venné a filmet komolyan a néző, ha nem látná máris a gyermekével fajtalankodó rabtárs rémalakját maga előtt.

Azt vártam, a professzor majd szót emel a fiatalkorúak börtönének bezárásáért. Ha már ott csak rosszabbá lehet válni. Ha ez ilyen világosan és egyértelműen látható. De nem emelt szót.

Azt sem tudom igazán, miért a radikális különbségtétel az ártatlan lelkű fegyveres rabló és a romlott lelkű fegyveres rabló közt. Mintha itt nem más minőségekről lenne szó, csak némi időeltolódásról. Azt gondolván, hogy ártatlanoknak születünk mindannyian, aztán történik velünk ez-az. S ha Csere Bogár megérdemli a szolidaritásunkat, mert hiszen olyan rendes srác volt még az imént, akkor a banda többi tagja miért nem, hisz esetükben csak az a különbség, hogy romlásuk kezdetének nem voltunk nézői, így a szolidaritással, megértéssel egy kicsit késésben vagyunk. De akkor már ne is tegyünk rá kísérletet?

A film alapján arra kell következtetnünk, hogy ártatlan lelkű gyermekünkkel biztosan nem lesz baj. (Legfeljebb csak ez a film ronthatja el.) Hiszen meg szoktuk este kérdezni tőle, hogy merre járt. S ő ugyan nem válaszol, de ez valószínűleg csak félreértés a részéről. Nem hallotta a professzor urat.

Miközben tudjuk, hogy ártatlan lelkű gyermekeink közül sokan mégis bajba kerülnek. A film után egy kicsit nehezebb megérteni, elképzelni, hogy hogyan.

A kályha mellé menekülve


A tanárnő már mondjuk egy fél éve majdnem elhanyagol mindent, rutinból megy a család, a háztartás, a mindennapi tanítás, szerencséjére vannak tartalékai, minden lehetséges órára vannak dossziéi, családja is megértő, ha nem is konfliktusok nélkül, de elfogadja a szükségállapotot: az iskolája ünnepre készül. Nagy évforduló közeledik, és ő lett a főrendező, élete első főszerepe ez, noha nem címszerep, és nem nagy színpadon, de ez mit sem számít. Szinte mindent tud, ami ehhez a feladathoz szükséges. Lelkiismeretes, jó szervező, szívósság, kitartás van benne, kapcsolata a kollégáival és iskolai pozíciója is megfelelő, van kellő tapasztalata is. Szorong persze, talán jobban is, mint ahogy minden rendes tanár, kétségek mardossák, ilyenkor otthon összeférhetetlen, s alighanem az iskolában is néha feszült, de azért alapjában véve rendben mennek a dolgok. (És fél év alatt mindössze két órája maradt el.)

Most itt számos részlettel szolgálhatnék, de nem a mindennapi derekasság dicséretét készültem zengeni, csak ama hazai kicsi gikszert, ami majd mindig adódik, ami nem méltó nagy dalnokok tollára. Nem nagy eset, talán még egy utazási anekdotára sem elegendő a töltése, inkább csak sistereg, az ember észre sem veszi, hogy megvolt a poén, ha épp elbeszélés közben robog egy vonat a másik vágányon.

Az igazgató úr néhány nappal a nagy jubileum előtt egyszer csak azt mondja, hogy na most akkor tessék mindent írásba foglalni, táblázattal meg- és kimutatni, ki mit csinál, ki miért felel, hogy ellenőrizhető legyen, mert kézbe kell venni a gyeplőt. (Ezt a gyeplőt nem említette, hiszen jó ember, de a harctéri idegesség ellen a parancs a legjobb gyógyszer.) A tanárnő sápad, élete-munkája hiteléről van szó, a játékos utánanézősdi munkával jár, egy kis értelmetlen többlettel a teli pakkon. S eddig épp arra ügyelt a legjobban, hogy mindenki tudja, mikor mi a dolga. És épp ezzel volt a legtöbb baj, a szokásos tempóval és feledékenységgel, ami most ezzel az igazgatói aggodalommal produkálja a legfurcsább és legkellemetlenebb alakváltozatát. Ez ellen nincs védelem. Ugyanezen a napon tudja meg azt is, hogy az ünnepség kezdete előtti napon beosztották felügyeletre az OKTV-dolgozat írásához. Tanácstalan, most akkor magyarázkodjon, hogy a listáján aznapra negyvenhét tisztázandó, egyeztetést igénylő ügy van felírva? És kénytelen magyarázkodni, hiszen az ünnep minden más feladatával szemben előbbre sorolódott, jó ideje. Most akkor a lemondással és áldozattal szerzett csendes méltóságáról is le kell mondania. És be kell látnia, hogy amit csinált, nem számít. Csak félreérteni lehet. Most itt például úgy fog látszani, mintha némi fontoskodással, ürüggyel ki akarna bújni természetes kötelessége alól. Holott ilyet soha nem tett. Kötelesség vezérelte életét a legszorongatóbb pillanatban kell rossz hírbe kevernie, hogy hűséges maradhasson önmagához. Fél év után most először ül otthon a kályha mellett kissé összeomolva. Hogy akkor most mit és miért. Ha mégis és akkor is. És mindhiába.

Vetélkedő 1956-ról


Ugyan az ötvenhatos forradalom megítélése, öröksége még mindig napi pártpolitikai viták, ütközetek, marakodások tárgya, mégis elérte a mumifikálódott történelem sorsa: vetélkedő tárgya lett. Középiskolások küzdöttek egymással a Kárpát-medence minden magyar tájáról, hogy ki tud többet ’56-ról. Nem tudom, másutt a világban vannak-e efféle vetélkedők, ahol a tárgy tökéletes elunalmasítása, ellaposítása folyik, náluk ez egy különös örökség, nem tudom, miért kell életben tartani. Miért kell életben tartani olyan változatában, ami emberi fogyasztásra alkalmatlan. Hiszen ebben a vetélkedőben amit el lehetett rontani, azt elrontották.

A zsűri ’56-os veteránokból állt. Akik természetesen meg voltak győződve arról, hogy az ő értelmezésük az egyetlen autentikus értelmezés. Nem is volt ezzel nagyobb baj, hiszen a versenyzők úgy tűnt, épp az ő feldolgozásaikból készültek a versenyre. Mégis, valahogy volt abban valami bizarr, ahogy folyt az indoktrináció, a fiatalokon behajtott szó szerinti tudás tovább pontosítása. Ahogy saját gyártmányú mítoszaikat fényesítgették, ahogy személyes elfogultságaikat bevasalták. Noha mint veteránok talán a legjobbak voltak, a legnyitottabbak, de a veterán talán mégsem a legjobb zsűritagnak. Nem is voltak képesek rendesen pontozni. A hat csapatból négy első lett. Mindegyikőjük egy pontot vesztett.

A feladatok egy része egyszerű leckefelmondás volt, darálták is a fiatalok a bemagolt szövegeket, ismereteket nagy sebességgel. Voltak aztán értelmezésre vonatkozó kérdések, ezeket is vágták a fiatalok, gondolkodás nélkül, mint a katekizmust. Végül a harmadik feladatcsoport a beleélős feladat volt, olyasmi, hogy Mondj izzó hangú szónoklatot!, Írj lelkesítő újságcikket! Ez is ment, gyakorlottan. Az újvidéki fiúk akadoztak egy kicsit. Nekik ez a játszási azonosulás nem ment olyan könnyen. Talán egy kicsit közelebb vannak az izzó szónoklatok és lelkesítő újságcikkek történelméhez, azért voltak ilyen visszafogottak, talán maguk sem tudták, miért nem folyik belőlük a szó.

A vetélkedő végén nem volt díjkiosztás. Nem láttam a műsor elejét, talán mindenki ugyanazt a jutalmat kapta. Akárhogy is, a versenyzők nem voltak azonos súlycsoportban, s ha ez nem nagyon látszott, mert a hazaiak nem lógtak ki a többiek közül, annál rosszabb. Hiszen itt mégiscsak egy szakmai anyag volt a vetélkedés tárgya, olyan szakmában, a magyar történelemben, ami a hazaiaknak főtárgyuk, a határon túliaknak meg legjobb esetben melléktárgyuk. Ez kicsit feszélyezte is a zsűritagokat, még figyelmeztette is a műsorvezető őket, hogy ne tessék mindig mindenkinek hét pontot adni. Mert a zsűri a pontosztásaival a nemzeti összefogást akarta megvalósítani. Hogyisne adott volna mindig maximumot egy lelkes pozsonyi vagy székelyudvarhelyi magyar diáknak. De nem tehette. Szegény beregszásziak és újvidékiek az utolsó két helyre kerültek a magyarságvizsgán. Szóval a pontozással megbukott a vetélkedő, mert nem lett volna szabad pontozni, és még annál is jobban, mert nem is tudtak rendesen pontozni.

Persze más lett volna a helyzet, ha a szerkesztők nem csak azt találják ki, hogy mindenhonnan legyenek magyar diákok (Szlovéniából és Horvátországból nem voltak -és mondjuk egy Gandhiba vagy az Anna Frankba járó gimnazista mit szól a Szent Imré-s gimnazistához, mint az őt is képviselőhöz?), hanem azt is megengedik, hogy a különböző helyről való és különböző történelmet élő magyar diákok másságukat megjeleníthessék a vetélkedőn. Olyan tárgyban vetélkedve, mely épp az ilyesfajta különbözésekről szól. Micsoda izgalmas szellemi találkozó született volna abból, ha mindenki hozhatta volna a maga közösségének ötvenhatját. Ha már ötvenhat világesemény volt, és talán még brazil verset is hallottunk róla a műsorban, talán volt azért annyira erdélyi meg felvidéki esemény is, hogy lehetett volna szempont. Összejött sok jó magyar diák különböző országokból, abban vetélkedve, hogy tudnak-e összetéveszthetően egyformák, abszolút és tiszta magyarok lenni. (Az adott veterán minta szerint.)

Végeredményben az akció sikerrel járt, az újvidékiek kedvetlenségét leszámítva a leghalványabb „idegenség” sem szűrődött bele az előadásokba, némi személyes gyarlóságokon és adottságokon túl semmi. Miközben tehát itt egy összmagyar ünnep volt, a résztvevők arc nélküli, nemtelen, kortalan, önmagukat felfüggesztve azonosulni tanuló lények voltak. Pedig ha már megesett az a tragédia, hogy sokfelé szakadtan, szakítottan élünk, akkor ennek egyetlen épeszű kezelési módja, ha nem teszünk úgy, mintha mégsem.

A vetélkedő amúgy minden elemében rossz lett. Választékosan rossz. Azon túl is, hogy mint vetélkedő elhibázott és balul sikerült volt. A pesti helyszín egy kis stúdió volt, a közönség csak egy vetítőn követhette az eseményeket. A gondolkodási, felkészülési idő alatt a fellépő művészek a zsűrit és a feladattal elfoglalt diákokat szórakoztatták. Ezek a betétszámok egyenként is gyengék voltak, a Sinkovits versmondását alá- vagy a keverő szeszélye szerint túléneklő énekesnő előadása még hagyján, ez csak baklövés volt. Az édesen mosolygó, orosz táncot táncoló magyar táncosok mögé vetített, tankok járta budapesti utcakép már páratlan, grandiózus otrombaság, a befejezésül előadott, viccesre kihegyezett, valami angol nevű vokál által előadott munkásőrdalocska (kételkedem az emlékezetemben, hogy valóban megesett-e ez a csúfság) meg Sztálin-dalocska, meg egyéb slágerek a korból tökéletes szellemi borzalommá változtatták ezt a 23-ai estét a Duna tévén.

A babérkoszorús lapocskákat mint pontokat helyezgető, dívának öltözött néma hölgy is külön jelenség volt. A pontokból összesen ötvenhatot lehetett volna gyűjteni, ezt is remekül kitalálták. De arra nem gondoltak, hogy mi lesz a történelemmel, ha minden csapat megreked ötvenötnél. A versenyzők asztalait hangulatos lyukas zászló díszítette, és a színpad eleje természetesen piros-fehér-zöld virágsorral volt végigrakva. Ez hát a nemzeti giccs estéje volt. És így is kellett lennie, így volt őszinte, így volt hiteles. Sajnos valóban itt tartunk, hogy ’56 a közkultúrában egyfajta nemzeti-történelmi giccsé vált. Ez a koncepció győzött. Akik ugyanis a hallgatással, megalkuvással, tehetetlenkedéssel, felejtéssel, árulással, csenddel, gyalázattal, szégyennel: ámde vidámságban eltelt harmincnégy évet átugorva a jelen és ötvenhat közt zavartalanul közlekednek, és közszereplőink többsége ezt teszi, azoknak ötvenhat csak egy megható-szomorú-véres-édes történelmi gombolyag, amellyel kedvük szerint cicázhatnak.

A ma középiskolásai persze már nem vétkesek szüleik és nagyszüleik egyetlen elhallgatásában sem, ők tehát nem tehetnek semmiről, arról sem, ami néhányukkal ezen az estén történt a stúdióban, de annál inkább megérdemelnék a figyelmet, hogy soha, egyetlen pillanatra se csalogassuk őket azokba a szellemi zsákutcákba, ahonnan kiszabadulnunk kellene már, ahol csak körbe-körbe forgunk.

• Tanösvény