Ununk-e mindent?

Tandori Dezső [1]

Elő

„Kényszerén túl – mi közöm bármihez?” Honnét ez az idézet?

Ahogy ezen a dolgon, forgatva gondolatban, összevissza csatangolok, bár egyenes vonalban jövök át az Erzsébet hídon – és ahogy házunk kapujához érek, látom, hivatalos szerelésben, kora reggel, bejutni próbálnak a közegek, kik jövetelüket délutánra ígérték, cáfolhatatlanul tudni kezdem: itt vita lesz! Nem velük, de idehaza… hogy mikor én az „Ununk-e mindent?”-et kezdeni akarom, kipreparálva magamban a főbb vonalakat, alváltozatokat, mindenfélét, „akkor” nekem megint a villanyóra-ellenőrökkel lesz dolgom, ha csak szitkozódva is, ha csak úgy, hogy szitkozódásom – és ha joggal, tényleg miért nem tűrök némán, mint afféle Kordél (magyaros irodalmi vicc! unom) – unalmas lesz, idegesítő… a legszűkebb környezetben… és ez rendre így megy „mindenütt”, no lám, ez klasszikusan olyasmi, hogy azt mondhatom rá, unom, és az „unom” szó (kifejezés) egyik értelmezése volna ez, az Erzsébet hídon és előtte és utána dolgoztam ki… példa arra, hogy unjuk, ha nyomorult (ne tegyük vita tárgyává, mi a „nyomorultság”), szelleminek is nevezhető igyekezetembe a külvilág, majd az adódó fejlemények úgy szólnak bele, mint mikor a fizikusnak, aki megállítja, a kutatás eredményébe, a „jelenségbe”, a vizsgált akármibe a vizsgálódás körülményei is belejátszanak, az ekképp nagyszívű fizikusnak e nagyszívű, engedékeny, másokat francba eleve nem küldő megállapítása nyomán, „bazmeg!” felkiáltással még egy vödör fekáliát is a nyakába döntenek, „hát nem mindegy? mérd bele ezt is, faszikám!”, na szóval ez az, amit klasszikusan, el nem szálaztatandóan un az ember (de szép rövid kis szó az „un”, már-már az „a, az”-zal egyenvalőrű, elképzelhető, hogy lesz „u” változata is), itt nincs mese, elsősorban azt unjuk, ami még csak azt se hagyja, hogy unjuk az egészet… elsősorban a parciálisat, a részt unjuk… ám itt szerencsésen visszaérkeztünk oda, mit is gondoltam a Vámház-csarnoktól az Erzsébet hídon és a Duna-parton egészen odáig, hogy a villanyóra-ellenőrzőket a kapunál megláttam, és nyomorult napomat elképzelhettem.

Az „un, unom, unjuk” – és stb. – sokféle értelm(ezés)én gondolkodtam, mit jelent ez akkor, ezen. Az Utó (utolsó) kis fejezetbe a költészeti, irodalmi kifejezésváltozatok (mi is az unás) apró csokrát gyűjtöm; bár így hajolnék le ma is pipitérért a réten, de nem nagyon hajlok le, most akkor nagy kérdés: unom-e, elegem lett belőle netán, kedvetlen vagyok, vagy más egyébről van szó.

Egy

Szellemesebbet nem tudok, legyen az első rész címe ez. Mivel megígértem – bár jószerén unom, hogy ezt akkor be is kell tartani, vagyis hogy vannak ezek a görcsös kötelesség-fogalmak (magunk iránt) –, sorolni kezdem, a teljesség igénye nélkül messze-messze, mire mondjuk, hogy „unom, unjuk”, s mi minden egyebet jelent ez a mindközönséges unalomnál, igencsak mást, mint ami az unatkozás.

Míg ezt írom, madaramnak rádió szól, slágerek, pop-rock, és ezt például – az ilyenek sokaságát – rettenetesen és natúr unom. Nem unom viszont madaramat, aki miatt az egész van. Nem unom, mert ámulatosnak tartom, hogy egy veréb, aki végső soron (bár idomultak „hozzánk” e lények) nem ilyen koordináták közt élne, elvárja reggel fél hétkor, hogy rázárják (rácsukják) az ajtót, és szóljon ez a zene, amire ő cserreg-fecseg-dalol, a zene, melyet én nagyon unok. Mondhatom itt, unom… mert valaha talán kedveltem az efféle zenéket. Ma nem. Rettentő dömpingjüket azonban már nem unom, hanem…

És itt jön, amit hazautamon végiggondoltam. Mi mindent jelent, hogy „unom”.

Egyrészt: meguntam. Másrészt… de inkább folytatom ömlesztve. Utálom; hallani nem akarok róla; nem érdekel (már, s ez a változat a klasszikus „unom” kifejezés); idegen tőlem; nem érek rá; nem fontos (nem eléggé fontos) nekem; borzadok tőle; kész gyötrelem a számomra; restellem magam a másik illető miatt is, akitől hallanom kell… igen, és még soktucatnyi értelmezés adódik. Unalmas azonban az ilyen összefoglalás is, mert…

…nem vezet sehova; öncélú; semmi közünk vele egymáshoz (Olvasómnak hozzám), és a többi.

Tehát ez se megy. (Attól azért még senkinek se lenne joga belezavarni villanyóra-ellenőrzéssel etc.; magamnak se volna jogom, hogy madaram kedvéért zenével tegyem tönkre az íráshoz szükséges csendet; a telefon nem szólalhatna meg; nem jöhetne senki, csengetve; még a postás is teher, jó, hát ha nem hoz pár praktikus ezt-azt… Nem szeretem, unom az efféle vicceket. De amit zárójelben felsoroltam, az „unom” változata, annak ellenére, hogy nem vonatkozik okvetlenül a…

Kettő

…igen, nem vonatkozik okvetlenül a „begyűjtött” tapasztalatok fárasztó sokaságára. Nyilvánvaló, van igaza Maupassant-nak, hogy egyetlen telefon (pardon, nála csengetés) elronthatja egész napunkat. Hatja. Ám ez az elrontás (és itt jönnek azok, akik azt mondják, „pajtás, elit problémák ezek, örülj, hogy…!”), igen, ez az elrontás nem oly fokú, hogy külön vissza kellene fognunk magunkat, akár csak gondolatban is agyon ne verjük az illetőt, az illető „szervet, helyet”, nem…

…tehát az, hogy „unom”, átmeneti kategóriának látszik így a „felebaráti szeretettel elvisellek” és az „agyonváglak!” között.

Az „unom”: mintegy átmenet, tehát. Nem végzetes. Hiszen túléljük. Leöblíthetjük „sörrel, borral, pálinkával”, no persze, testi érintkezéssel – ameddig! –, lásd az elemista viccet az ötvenes évekből: „Valaki a Lollobrigidát is unja!”… nem akarok ily közkeletűségekbe… írásommal is inkább az unhatóságot választom, azt, hogy ne tűzijáték legyen (amit én, a tűzijátékosdit, unok, unom), inkább a felmérés, tipologizálás reménytelen, mert tudományosságra nem is tör(het)ő kísérlete.

Tessék unni akkor. Megunni, mielőtt szó lett volna róla egyáltalán. Ez is az „unom” egyik értelmezése, válfaja.

Három

Majd előveszem jegyzeteimet is (heteken át készülgettek), de most egyelőre ezt: ha merészeltem volna (vagy ha kedvem maradt volna; volt kedvem hozzá, de nem maradt meg csorbítatlan), azzal kezdeném: nem unok-e itt ülni ebben a lakásban, ebben a fotelban, ahol írom ezt? Nem unom-e, hogy négyéves korom óta (hatvan éve) gépelek? Előbb tudtam (nem sznob megjegyzés!) gépelni, mint kézzel írni. És, érdekes, visszafelé, balra magamtól el, így írtam, mesélték apámék… holott erre, szintén apámtól tudom, semmi okom nem lett volna.

Tehát nem unom-e, hogy írok (még mindig?) Nem unom. Külön fejezet lenne így a „kontra”; mi az, akit-amit nem unok. (Totyi madaram és madaraim emléke, egyáltalán, akiket-amiket nem unok. Úgynevezett medvéim azok, akiket bőven nem. A munkát sem unom. Holott bizonyos munkákat állatira unok olykor. És mondható lenne, mondom is… védhető lenne ez is: unom az örökös munkát…! De másféle megélhetési módtól eleve viszolyognék. Tehát a keresztmegoldások kategóriája is előjöhetne, ha tudományosságra törekednék: mi az, amit majdnem unok bár, de az ellenkezőjétől borzadnék, az ellenkezőjére képtelen volnék… ergo az „unás”, a kicsit-unás nem jelenti még ellenkezőjét, az érdeklődést… azt, hogy valamicskét is vágynék például szerkesztő, tőzsdeügynök, politikus, tanár, osztályvezető, pilóta stb. lenni. Nem, ha unom is tehát, hogy folyton munka, munka, munka… a többit még jobban unnám, sőt nem is unnám, hanem elképzelhetetlen volna számomra.)

Az unás ebben az értelemben tehát finom fogalom, finomság… és ha azt mondom (a Vámház-csarnok előtt gondoltam; oly mindegy, hol, ám az írói munka valamicskét mégis érzékletes… és egy őszirózsa-csokrot pillantottam meg közben az árusnál, nicsak, mondtam magamban, őszirózsák… de nem vettem, mert bort és krumplit és salátát és kristályvizet akartam hazahozni, hátha összetörnék ők a szép virágokat – az „ők” se kedvencem, de nem „unom”, ergo nem mindig igaz az, hogy a „nem kedvencem, ki nem állhatom, herótom van tőle, pfuj” az unással volna rokonértelmű), az, hogy „unom”, elit fogalom (ily fogalmakra vonatkozik), sokszor igaz. Ha már unok valamit, az már valami. De nem minden „valami” attól, hogy unom. És az, hogy „unom”, még szintén nem valami. Az attól még lehet egy nagy semmi. De annak, amit unok, valaminek kell(ett egyszer legalább) lennie. Ez majdnem biztos. Bár ez is csak majdnem.

S nem akartam behízelgő se lenni itt. Csak ezt gondoltam a 15-ös buszról leszállva és a virágokat látva (nem untam őket!) a Csarnok előtt.

Négy

Untam-e a Csarnokot? Látványát? Azt, amiért ide eljöttem, azt, amit itt s a környéken tenni fogok?

(Ha ez eddig – nem vagyok rá büszke! egy elméleti cikkben?! – „életszerű”, hát az életszerűségről ezt: életszerűek sokszor akkor vagyunk, bár csak sokszor, sőt ritkán, ha írott vagy fejben hordott jegyzeteinket, terveinket félre tudjuk hagyni egy csokor őszirózsa, egy nagystílűen magunk elé engedett gépkocsi, egy parányi beosztási tűnődés – előbb igyak-e egy pohár bort? aztán vegyek krumplit? aztán fogyasszak el egy pogácsát? hagyjam-e a bort az Irányi utcai közértre, kinél vegyem a salátát, ha salátásom szabadságon van – a Csarnokban –, tehát ha ez eddig életszerű, ez is ellentmondásos.)

Ellentmondásos ez eddig, végig, és az ellentmondásosságot is unom.

Nem unom mások ellentmondásosságát. (Mindjárt erről, hogy a politika iránt érdeklődők igényeit is kielégítsem kicsit, ám főleg éhen hagyjam őket. Nem fognak eléhezni! Tesz erről sok más, tesznek sokan mások.) A magam ellentmondásosságait unom. Unni azt unjuk csak, amihez valami közünk van. Ld. nem akarok hízelegni. Ha valamit már az unás szó szerinti értelmében unok, ahhoz a valakihez-valamihez már volt közöm… ám ez olyan sótlan, fás karalábé ízű mondás, hogy ettől meg – tételek megfogalmazásától itt – viszolygok, borzadok… legyen ám szerény írásom inkább szegényesebb, egysíkúbb. De tételt ne!

Meguntam a gombasütést, az omlettkészítést (csarnoki dolgok vétele). Untam-e hát a Csarnok látványát? Mert: csak saláta, krumpli?

Valóján nem. S nem csak antireklámos beperelhetőségtől rettegek, mikor ezt mondom. Nem untam a pincébe leforduló, lejtős úton sorakozó kocsikat, nem untam, hogy át kell mennem két furgon közt. Ha hirdették volna a „Varrógépet, írógépet tárgyat megveszem!”-et (sic!), untam volna, vagy akkor ez a „jesszus, ne!” unásváltozat lett volna. Vagy: „Francba, hát ennyit csak kibírok!” Ez is az „unom” nagy kontrája. Megalkuvás? Ez filozófiai vita tárgya lehetne. Ha „okos” vagyok, s engedek, nem mint a „szamár”, ki szenved, ugyebár, vajon kivédtem-e az unást? Nem undok-e, émelyítő-e ez az olcsó erkölcsi fölény? Mikor épp én magam látszom így „fantáziátlannak”!

Általánosabban: nem elhamarkodás-e az unás? Nézzük így: ami saját kijelentéseinket, érzületeinket illeti. Így is nem az-e. Sajnos, a „legszentebb” fogalmak elunatása is megtörtént, sör- és virsliünneppé, pántlikás felelőtlenségek hordóhirdettetésévé stb. vált, unható, hogy effélékhez legyen közönség az ember. Másrészt: nincs-e unalmunk a mélyén, hogy megszűntek létezni (fel sem támaszthatók!) a kizárólagosan egyfelől-másfelől-világok. Micsoda büszkeséggel, evidenciával hallgattam 1964-ben, ha jól mondom, a Csarnokban, vásárlás közben a tokiói olimpia közvetítését! De vajon nem untuk-e meg „mint olyat” a sportot? Végképp azért nem. Magam mégis annyira ráuntam a szerencsétlen hazai focira, hogy éveken át fogalmam sem volt, milyen csapatok játszanak az első osztályban. A szervezeti változások önmagukban nem unalmasak. Az az emberfajta az unalmas, amelyik ezeket állandóan létrehozza. Mert semmire se jut vele (a dolog), és azt, ami valóján inkább felháborító, az unalom papírjába csomagolja. Tehát a megunatás – hogy rálegyintünk – azok sikere, akik ily sikereket hatalmuknál fogva jószerén tetszés szerint érhetnek el, s mire elkergetik őket a hatalomból (olyan elkergetősek-e még a „népek”? s jó-e a nagy kergetősdi), már másféle hatalomhoz, pénzügyihez jutnak, és ráunásunk helyett közönyünk a válasz, így „ráunatás-és-közöny” jegyesek (l. József Attila).

Tehát unalmassá válna, ha a nem nekem megfelelő rádióadásokat hallgatnám, unnám ezeket a nyomtatványokat? Nem, nem unnám. Viszolyognék tőlük, s hülyének tartanám magam, hogy egyáltalán foglalkozom „velök”. (Hát N. N. Á.: hogy ő az örök üdvösséget nem unná?)

Unni csak azt lehet jó ízzel, aminek – akinek – köze is van, ismétlem, hozzád. Természetesen az is igaz, hogy – unom már ezt az alig mesélt mondásomat -: „Egy bizonyos párt oly idegen tőlem, hogy a becsület kedvéért a többivel kapcsolatos őszinte viszolygásaimnak is hangot kell adnom.” Mondásainkat, nehéz eldönteni, unják-e mások, netán viszolyognak tőlünk. Érdekesség-keresés hajt ilyenekre mégis?

Ezt olyan ember mondja, aki… És itt riadtan megállok. Milyen ember? Már fellengősségekbe ne! mikor az unalomról beszélünk. Annyit mégis: engem már untak! De nagyon. Ki lehet bírni, ha akár bornírtnak is elmondják, mondom, „az embert”, jókora napilaphasábokon. Csak a túléléshez így sok kell. Semmiképp sem a ráunás.

Öt

Két dolgot intézzünk el gyorsan.

Az egyik a – nem részletezem! – népszerű zene, mely átvette a rémuralmat. Holott voltak imádott kedvenceim… van, ami ma is „elmegy”.

Semmi nemzeties vád ne érjen, mégis őrültül unom az idegen jellegeket. Ha a magyar sportközvetítők többsége vagy megalvasztja a szájban a tejet (unalmas), vagy mesterségesen pergeti, nos, művelt nemzetek közvetítő, moderáló stb. lányai és fiai már az unalomig „hozzák” a rosszul ejtett francia szavakat (a németek a „sangsz”-szal; sansz, chance; például), a kiejtett néma H hanggal általában mindenütt, ahol a H-t ejtik… és a népszerű zene modorosságait is elsősorban unom, mert nem oly fontos, hogy bosszanthatna. „Nem ezen élünk.” Jó. De…

Lásd: meguntam a gombaételek készítését, az omlettezést…

Következne ebből, hogy unni olyasmiket ununk, amik nem elég fontosak (akik etc.), hogy utáljuk, felháborodással kezeljük, lesajnáljuk stb. őket. (E dolgokat.)

Ám a magam „unom”-ja eddig oly sokféle értelmezést engedett (s kért), hogy a szótáros felsorolás is ér annyit, mint a kifejtés.

Általában a lexikonszerű ismeretterjesztődés (mely az író, a gondolkodó, a szellemi ember tényleges világátélésének borzadályos ellentéte, gyilkolója!) azért reménytelen, mert tudást hitet el.

Nem mondom, hogy üdvre rágta át magát, aki csak átrágta magát az eddigieken – lehet, rég falhoz vágta! –, de ha egy grandot is ér igyekezetem, hát annyit, hogy valamit szétszálaz. S ha nem lehet minden szálat külön előtekerni, következik ez abból, hogy dolgom legalább valamicskét is életszerű; mert az élet micsodáit sem lehet szálra szétbontogatni, mindig marad egybesodródás, „gubanc”.

Mellesleg, ha arról szóltunk, hogy az idegenes kiejtések modorosságai (tehát nem az idegen beszéd! a modorosság ott) szembeszökően az „unom” fogalomkörébe tartozik, mondani lehet, szükséges, ildomos, hogy a magunk divatszavai (kik a kitalálók??), a gubanctól a „miről szól?”-ig… ugyanilyen idegesítőek. És unalmasak (is). Unlak, ez azt is jelenti tehát, hogy idegesítesz.

Holott az idegesség élénk állapot, az unás meg ennek az ellenkezője.

Következik, Amit-Bizonyítani-Kellett, hogy az „unom” itt nem a szótári szótartalom szerinti „unom”. Annak ellenkezője is akár.

Nem említettük: „elég volt belőle”, „épp most elég belőle”, vagy „hamarosan látni fogod, neked is eleged lesz belőle”.

De, mondtam, nem bízom senkiben (így).

Ellenben ez egy másik cikk tárgya. (Szervezetszerűségeim címmel.) (Ha emlegetek holmi brit dolgokat: állítólagos íróit sajnálom.)

Egyébként egy ilyen kis kérdésre visszatérve: ahogy az állandó akciólátnivalók unalmasak már, így lesz lassan azzá mind a sok életbeli „titkosság” kérdése… szinte az ellaposítás unalma a cél vele. (Megjósolom, ez lesz a végeredmény, mindenképp.)

Az izgalomkeltés testi változatai eleinte kétségkívül hasznosak. Én azonban az önmutogatás, túl direkt testi variálás etc. dolgaival vagyok az unalomküszöbön messze túl.

Nem unok egy falevelet. Egy madarat, a baromfiudvar libáit, tyúkjait se unom. Ellenben… itt udvariatlan lennék, ha párhuzam jönne.

Az unalom, az „unom” kérdésvilágának fontos elemére bukkantunk. Senkit sem zavar okvetlenül, ha unják. Ha önmagát „megvalósítani” (borzadályosan unt nemzetközi divatszó, olyan, mint az identitás, lásd egyetlen jó változatát, mit ismerek: „Identitás? Ide, tintás!”), ha maga-lényegét kifejezhetni érzi a számunkra lassan (végül teljesen) unalmas önvariációval, önalakítással, nincs ellenérve ennek.

Mindegy neki, unják-e. Csoporton belül fel sem tűnik. Lásd a Parade-okat. Ahol a kockás flaneling ugyanolyan érdekes lehet, mint a csaknem meztelen test; az iskolaigazgatói-porosz cvikker, akár a bögyörőbe applikált karika.

Tehát az, hogy „unok”, majdnem a descartes-i: vagy a kosztolányis: „Gondolkodom, tehát vagyok”; „Más vagyok, tehát vagyok”… más kérdés, hogy a „más” is lejáratódott.

Talán csak „a pokol: mások”-ban nem. Erre viszont kontrám, rég: „Csak hát mi magunk sem vagyunk ugyanazok!”

Amennyire ez értelemben mi magunk is önmagunk poklai vagyunk, „sőt” az „unok/m, tehát vagyok” ide sorolható kifejezés. De nem mondható, kapaszkodjunk meg: „Unom, tehát vagyom.” (Én vagyom, élem azt. Nem, ha unom, legalább nem vagyok az. Ha mégis, az a teljes rablét.)

Hat

Unom-e az okvetetlenkedőket (milyen nadrág, milyen trikó van rajtad)? Csak azt unjuk, ami közel is áll hozzánk? Egy gyenge amatőr galoppzsoké produkcióját nem unjuk, ha először és egyetlenszer látjuk őt ötven hosszal a mezőny mögött beérkezni. De ha tizedszer történik ez?

Aligha történik, mert unásunktól megóv minket a ló tulajdonosa (már ha nem az úrlovas maga az!), nyilván „leveszi” a lóról a tehetségtelent. De ha a ló az antitalentum?

Unjuk-e tehát a rengeteg sablonos írásművet? Unjuk-e (még egyszer a politikát fölvezetve) ugyanazoknak a kérdéseknek a sokszorozódását? Azt, hogy ami „zaftos, brizáns” volt tegnap, mára, mert akár napi ötszörös feldolgozásban, előhívja kérdésünket: mi történik majd gyakorlatilag? Mert ha semmi, unalmas az egész.

Mondható-e, hogy az eleinte (évtizedeken át) emígy szorongó, majd amúgy szorongó (a szovjettől szorongó, a nácizmustól szorongó; megint neonácizmustól szorongó; az „arab világtól” szorongó stb.) gazdag tőkés világ dolgai unalmasak a számunkra?

Mondhatjuk.

Hiszen ez az egyetlen módja aktivitásunknak. Különben Weöres szerint az „én is hegy, te is hegy, nekünk ugyan egyre megy” alaphelyzete áll be. (Ahol a hegyek még a farkasokat is egyedekként, egyéni változatokként szorítják, morzsolják össze. De irodalomról majd a végén, Utó cím alatt.)

Talán mondani sem kell (szép frázis), hogy ez nem politikai, de nem is szépirodalmi írás. Tehát joggal unja amaz, aki emezt akarná, s emez, aki amazt szeretné kapni.

Ellenben okvetlenül társadalmi írásnak tekintjük unáselemzésünket.

A nemzetközi nagypolitika módszerei, kényszerpályái nevezhetők „jajistenemdeunalmasmegint”-nek, de mondhatók felháborítóknak is, jellemzőt kiálthatunk…, s nem véletlenül emlegettem az „Emmá Nyóc”-at oly sokszor, a „Nekem Tök Mindegy”-et, és az „ex” azt jelenti, hogy épp talán a „helyzet” nehezülése okán az embernek nem egészen mindegy. Már. Épp. (Mb. Ottlik.)

S amit Ottlik mondott (hallotta valahol?), hogy még a nagy Sir W. (Ch……) is keservesen cáfolhatta, ha cáfolta egyáltalán, hogy a politikusok a második leosztásból (az emberiség második, harmadik… ikszedik leosztásából) kerülnek ki. Nem onnét, ahonnan a Nobel-díjas tudósok. Tudósokat mondtam csak. Bár hogy ezek emberi állaga… Jaj, unalmas.

Magam a 15-ösre várva, ahogy a Csarnok felé igyekeztem, részben sok évtizedes megfélemlítettségem okán, másfelől mert senkit megbántani nincs jogom, ezt a formulázást eszeltem ki (keserves munkával, a járdaszigeti korlát esővizes gömbfejeit tenyeremmel markolászva, így hűtőzve, gondolataim sivár boldogtalanságát legalább valami érzéki élménnyel ellentételezve) a következő, csaknem géni(ális) meghatározásra jutottam: „Függetlenül attól, hányadik leosztás valaki, kezét szívére, politikusként kénytelen önmaga másod-harmadrangú etc., ikszedrangú rétegéből meríteni.” Matematikailag (halmaz?) megszorítom ezt: minél nagyobb a távolság ennek felismerése és az aktív politizálás ereje közt, annál veszélyesebb, hogy az „iksz” felé közelít az illető leosztásszintje. (Még mindig csak úgy értem: hogy önmaga alkalmasinti derekasságának, jóságának, értékességének stb. alacsonyabb, rossz értelemben mélyebb rétegéből, az ikszedik-körüliből, meríti politikusi meritumát. Ugyanez a sláger és a pop művészeire is vonatkozik. Fájó, az írók nagy többségére stb., színészek etc. is.)

Nem akarom (irodalomról csak stb.) Shakespeare megállapítását önző hasznomra használni: jó, színész minden férfi és nő minden politikus/nő, író/nő stb., mindenki, aki szubjektív fogalmakkal foglalkozik… s nem, azaz nem elsősorban az a „lényeg” itt, milyen szinten, másod-ikszed-leosztásból, hanem hogy a darab „de unalmas tud lenni”. A színpad. Ismétlem, az irodalmi kollázsrészben erről.

A színpadot visszavonom. Rendkívül kevéssé vagyok természetmániás. Mégis: egy fűszál… egy levél… egy üregi nyúl… ám itt már vitatkozni lehet. A fűszálnál is. Hiszen a gaz, a gyom? A levélnél meg… ha nyakadba hull hernyóstul?

„Unom ezeket a rohadt hernyókat!” (Utálom őket, undorodom tőlük… hogy az „unom” értelmezését forszírozzuk.)

A levéltetűk? Ha nem volnának levelek, a levéltetűk netán fülcimpatetvek volnának?

Amikor ununk, nem avatkozunk-e a Természet nagyobb rendjébe? (Akinek a „Teremtés”-ébe, jó, legyen, hát abba.)

Csak a cselekvés: nem volt-e abszolút konstituálónk a cselekvés? Az, hogy „unom”, az is cselekvés?

Feltétlenül. Szellemileg már cselekszem akkor. S több, mint „színt vallok”. Lehet, hogy kártya sosem volt a kezemben. Lehet, sosem volt világnézetem. (Brr.) Lehet, sosem tárhattam fel „kártyáimat”. S mégis untam. (Egyáltalán. Untam bármit. Éltem át s fejeztem ki unást.) Az unás: magasabb rendű lehetőség. Nem „arisztokratikus”. Nem tagadása az úgynevezett (szellemi) demokratizmusnak. De ahhoz már kell valami, hogy unásban leledzhess. (Unj. etc. A nyelv nehézzé teszi. Mintha engem unnál, ha így mondom. A nyelv bölcs.)

Unom-e, hogy velem kapcsolatban mindig az írói nyelvet emlegetik? Hogy „magamról vallok”? S nem: hogy az egész életet tartom „ilyennek”?

Hét

Rettenetesnek tartom (unom, akár) az olyan viccelődést is, hogy: „Utunk = ununk.” Holott ezt még Kosztolányi is mondhatta volna, vagy Clarence Boef-Maboef. (Fantázianév.)

Unhatjuk az örökös idézeteket. De ebbe ne menjünk bele. Hiszen akkor a leltározhatnék bűnébe keverhetnénk magunkat.

Ha arról beszélsz, mit „unsz” (a szinonimákat figyelembe véve: mitől irtózol… mitől kapsz kiütést… mit nem állhatsz… stb.), átélés kell ahhoz.

Már csak azért is, mert (én szakbarbárként így nevezem: „a nyomdai és kiadói viszonyok változása” az 1988-89-90-et; s felesküdött íróként, könyvpublikálóként miért ne tehetném? ez is érdekes! miközben az egyediséget propagálja felfedező szellemként a kor, szabadulván, már ahol szabadulván, a vakbuzgóság… lásd cikkünkben korábban… a szellemi felserdületlenség… lásd… rémlégköréből, tehát mikor ez így van állítólag, miért baj, hogy nem az A1, A2, B1, B2… sokkal több változat nincs… kategóriákba tartozó nézetvilágot fogadja el az irányító átlagosság, nem mondom, vezetésre elhivatott kiválóság?), tehát mert oly kevés a hely a figyelembe is vett megszólalásra… fontos, hogy jól gondold meg, mit mondasz. Ne zuhanj vissza azok közé, akiket – meglepő névsor lenne; de névsorok sincsenek! – Koránybükkönydre kellene visszautalni, ötven lóhosszal a mezőny mögé, kimondottan ilyenekben gyönyörködők élvezetéül! (A nem holmi egyenlősdi alapján kitenni az ily produkciókat a már szintén említett unásnak. De mivel az ily rétegek – saját maga megítélése szerint senki sem tartozik ide! ld. Weöres, hogy ő lenne az egyedüli kispolgár, haha! – nem kerülnek szívünk közelébe, közönnyel tekintjük őket; ergo az unás nem közöny, a közöny nem unás.)

Elgondolkozom: Camus könyve… Az idegen. Magyar címén, s nem rossz e cím: Közöny. Ha ez, ha az, semmiképp sem „Unalom”, netán „Az unott”.

Előhozza ez, nyilvánvaló, magasabb rendű-e az unás a közönynél. Sőt, a „közömbösség” sem egyenlő egészen a „közöny”-nyel. Az unás már inkább az „unom”-mal, de semmiképp sem az „unalom”-mal.

Mindezt nem filozófiai, nyelvi fejtegetéseknek szánjuk. Inkább trágyának. „Mi a mű? Trágya” játszott az ötvenes években bátor, bár középszerű osztálytársam Fagyejev könyvével, mikor felelni szólították ki. Tehát a dologhoz ez mintegy trágya, a mű-trágya, a mű (ha e cikk „mű!”) megtrágyázása, megöntözése, s ha a mezsgye széléről egy altesti-magvetői hajlással is (arccal a napba nézve), a filozófia és a nyelvi elmélkedés megtrágyázza, ha van mit. Az átélteket. Amivel visszaérkeztünk: csak átélt dolgot lehet unni, e rangos szellemi cselekvés már valami stb. Ettől még amit ununk, nem biztos, hogy „nem semmi”. (L. divatkifejezések.)

S térjünk át itt feljegyzéseinkre.

Ismétlem (e szót is sokadszor, pardon): nem csupán „egy lehetőség szól” így. Hanem hogy – lásd „a nyelv” – az egészről van szó. Amit (l. majd Kálnoky, Eliot, a végén röviden) nem nagyon „így vártam”.

Feljegyzések

Előbb még az iméntiekhez: persze, hogy nem lett unalmas – (de erről a Szervezetszerűségeimben majd legközelebb) – Szpéró, Samu miatt itthon maradni, nem lenni „berliner”, később így „ehtli frankfurter” író; de ami a „nemzeti”-t illeti: kérem, kérem, ahogy a zeneszerző Bartók, a „magasiskolás” Mészöly, a festő Korniss Dezső, megőrizve-meghaladva. Az, hogy a költő és a magyar nyelv: ez nem magyarság kérdése csupán, ez verébségé is, ebbe belejátszanak a védhetetlen rokon- és ellenszenveink is, ez semmiképp sem Dosztojevszkij (unalmasan eltúlzott) pravoszlavizmusának kérdése, de ez egy kerületi kis könyvtár kérdése, ez annak kérdése, ahogy barátommal a medvékről és bajnokságaikról levelezni tudok, s közben egy-egy magyarra műfordított könyvet küldünk egymásnak… ez tolerancia és ízlés kérdése, túl a nem ízléstelen, de zsarnok internacionalizmusokon, s legyen igaz K. Ferenc barátom mondása a Gulágról, és persze, hogy az én szerény mondókám: „Én nem visszasírok, én előre sírok.” Legyen ez szegény Berzsenyi kérdése, legyen Aranyé… de még az ő esetükben is változnak a formák, s érdekes módon – bár „baloldalias” költőtársammal vitatkoznék így, de az efféle el nem dönthető viták is unalmasak! – nekem nem Adynál, hanem Kosztolányinál és Szép Ernőnél kezdődik, Babits és József Attila és Jékely költészetével folytatódik, Pilinszkyével tetőzik a XX. század magyar nyelvű poétikája, és Weörest és N. N. Á.-t sem hagyom ki, de ha még Berdát ideveszem, nekem ez a definitív lista. És minden, ami „fedinitív”, az is unalmas. El kell fogadnom tehát, hogy másoknál is, ha ízléssel csinálják – s ma ebben émelyig iszonyú a fogyaték! –, számomra unalmas (tévesnek érezhető, visszahökkentő stb.) premisszák a premisszák, s ha akár a magaméi.

De egy szót, azt, hogy „vita”, hadd töröljek. Nem vita tárgyai ezek a „Feljegyzések”. Ha valakivel, hát magammal vitatkoztam most, egy hajnalon a hűvös, esős időben terepet járni – II. kerületi zugutcák, kocsmák, piacok – igyekeztem, és elgondoltam ennek a dolgozatnak a címét, mellyel nem bírtam megbarátkozni; feljegyzéseim „élén” még ez áll: Kény adta, unatta. Az egzisztencialista hajlamok (mik azok, persze? minden merevített filozófiai fogalom unalmas lehet sua generis, csak mert az, ami… és „jaj-de-unom” lehet, mert nem smakkol. Megválasztottam a szót, Sic, smakk.)

Így lett tehát – a közbevetett Regatta helyett is, ugye, hajók, tarka vitorlák szépséges versengése vagy felvonulása – ez mindegyiknél mókásabb fogalmazat a dolgozat élén a… nem is tudom, mi. A cím. (Jó, és hát hosszan ki nem tartható hang, hogy „ununk-e mindent tényleg” (frászt!), s mégis közhely-kifejezés: „unom az egészet”!

---

Persze, önmagunk unása ellen így sem lehet védekezni, gondolom, hogy azt állítjuk, „magunk se tudjuk”, s ám lepjük meg magunkat. Ez a salingeri torkon-akadt-almacsutka-vicc rossz variánsa. Ott se az író legjobbja, l. a Teddy című novellát. Bár a kérdés megoldhatatlan. Akkor nemesb-e, ha görgeti minden szüszifoszi köveit… a lélek… emez unalmasakat… vagy ha turistáskodik a Cruzeringio Sierrevadában, aztán érceket gyűjt. (És rendszerez, amatőr tudósként, ötven hosszal a mezőny mögött vagy a kultúrházban… minden tiszteletem az ilyesmié, csak bocsánat! Unalmas, köztörvénnyel, az egyenlősdi! És itt az unalmasság elleni lázadás neve: felelőtlenség sokszor.)

---

Tehát rajta. Kétféle indítással, rendre.

Unom…

Nem unom, bár…



S mind a vitát, mind pedig azt az ál-plebejusizmust hagyjuk, hogy „elmész már te, szerzőkém… én nem unnám…”

Szinte alig lesz szó „Lollobrigida-valőrökről”. Engedtessék meg nekem az én unásom. (Mészöly Miklós: „…a tévedés jogát legalább hagynák meg nekünk az ideológusok…” Hatvanas évek és tovább.)

Mivel az igazi globalizmus az, hogy a „hatmilliárd” mindent átfed, mit mondjak, a vándorkecske föld alatti életbírálásának taposóaknával való párosításától a húsz évig szívószálszerű szeretetlevegőzéssel ellenségesen élő társgyakorlat és pártgyakorlat praktikumáig… lásd három napig hasalva a békák közt vietkong árokban, bambuszon át lélegezve; mivel a globalizmus az, amit Kálnoky (l. ott) az új változatokról szkeptikusan ír, mivel ennek a zsarnokságnak, a mindőnk mindőnk iránti zsarnokságának nincs globális (egyedi; mert csak a teljesen individuális lehetne az igazi globális!), reménnyel kereshető, legfeljebb csak (pfuj) szerencsejátékolható ellenesélye, azaz mindenkiben ott élhet, ami téged sérthet: mivel ez így van, minden reménytelen, ami csak árnyalatnyilag is ideologikus, megfogalmazottan világnézeti, és ha nem fogadjuk el Teddy ignoramus-váddal illethető változatát, el kell fogadnunk Antonin Artaud-ét, aki szerint a Boul’ Mich’ feléje lejtett azon az alkonyon, mindenki őfeléje jött, tódult, slattyogott, valamint hogy a fekvő testhelyzet lenne a romlás forrása, és Artaud derékszögű, ülő testhelyzetben halt meg! A rossz értelemben vett történelmiség és honiasság példája erre: szegény (csodás, örök) Petőfi vérrel porba írt „Hazám!”-ja, ahogy ezerszer többen tudják, mint az árva Artaud dolgát, akiben az őrültet látják, az extravaganciát.

Ez, hogy úgynevezett feljegyzéseinket még megfejeljük egy csekélységgel, a végképp unt dolgok egyike. A historikum s megannyi ellenőrizhetetlen eleme. A historikus festészet, filmkészítés ennek a röhejjé tétele – élesen szembekerül itt a nép-tovább-butítás a valóban historikus szemlélettel. (Például Artaud valódi megismerhetésével, ennek segítésével. Beckettével etc.) Elég ebből.

Unalmas így a „picassózás”, ha nincs ellenjátéka, unalmas, ha Utrillót lenézik, ha csak Klee van, Wols nincsen, unalmas, hogy az akciófestészet és főleg az „új érzékenység” eltörli az abszolutista, a csak fekete Ad Reinhardt vívmányait, unalmas, ha a festők etc. önmaguk gyártotta ideológiáit szajkoljuk, de elvont, mókásan tételes, pontokba szedett igazságait (ismét Reinhardt) hülyeségnek vesszük, és unalmas és unalmas… és folytatható.

Teljesen mindegy a gyakorlati megélhetésünk szempontjából, gyermekünk iskolai bizonyítványát tekintve, vagy kedves kutyánk életkori várhatóságainak ügyében.

Csak unalmas.

Csak így szokunk le „jobb napilapok” olvasásáról, nem csupán a politika miatt. Dermesztően érdektelen, de 1990 nyár végéig a lapok közül kettőt-hármat vettem, s ahogy a már nem létező, kávéház értékű kocsmában a Németvölgyi út mellett bűnügyi regénnyel és a lapokkal leültem, a lapok szorították ki Highsmith-t is… aztán 1990 őszén már nem olvastam újságot. És ma, május után alig három hónappal, „rohanok” eme szelíd „forradalmamba”; l. azért Ady. Az unalmasság elleni forradalom a legbékésebb magánmegmozdulás: ahogy valamit mellőzök, valami többé nem érdekel. Az unalom szó szerintije jól megy itt, elegem lett, meguntam, nem várok érdemlegeset. Bírjuk ki még csaknem négy évig – lehetőleg, a fene enné meg, érdekek által motivált új választások nélkül. Na tessék, itt az unalom és a felháborodás közti különbség. Hogy „megint be leszünk csapva”? Gyerünk, feljegyzéseim. Mert ez nem vezet sehová.

A jelek szerint mégsem unom a politikumot?

Baromság, mondaná Ottlik. Másod-harmadrangodat vetted elő, öregem, mikor ilyeneket írsz. Mikor ott van neked a szép tiszta „unom”. Ne amatőrködj. (Objektíven: ötven lóhosszal a mezőny mögött.)

Efféléket jegyeztem fel (nem mintha fejből nem tudnám, bármikor ne gondolhatnám, el nem mondhatnám magamról). Nem rólam lesz szó itt sem. Ezek „egy ember lehetőségei”, eshetőségek.

S még az iméntiekhez: unalmas bármelyik (pillanatnyi) nézetvilággal is azonosulni. Holnapra unalmas lesz. Unalmas azt mondani, amit bárki mondhat, érezhet, gondolhat. De unalmas az extráskodás is. (2000-es típus extrákkal eladó.)

A köztesek pedig langyosak.

Ergo ha se nem „jobb”, se nem „bal”, se nem „köztes”; ha se nem „ez”, se nem „az”, se nem „ez-meg-az”, akkor…?

Ez az a pont, ahol nem csupán „füstölög” a kristály (N. N. Á.), hanem ahol az írás, a gondolkodás elrugaszkodási pontja van… úgy, hogy az elgondolhatóságok valóságos terében legyen, hogy ő legyen ott. (Barátaiddal e „hely”-ről ne vitázz. Nem akarnak ők rosszat, csak…”)

---

Mégis kellett tennem egy újabb ikszet. S még egyet. „Hiszen barátaid is joggal unhatják, hogy veled vitázniok kell!”

---

„Unom, hogy ezekkel a dolgokkal kell foglalkoznom. Hogy becsapnak-e minket vagy sem… hogy milyen színvonalú emberek határozzák meg a közhangot. Csak hát eldönthető-e, mi milyen, ki milyen színvonalú? (Legjobb színvonalú embereiddel: ám legyen, ahogy van!)”

„Unom, hogy szörnyetegek legyenek a legendás regény- és filmalakok, színpadi hősök. (Nem a színészekre gondolok.) Hogy a különlegességük révén, etika-függetlenül jól piacosítható, pertraktált rettenetes történelmi tévedések (hah! politikusok szűklátókörűségei, gyáva megalkuvásai, hogy a tömegek birkaságai) legendákká nőjenek, igen, mi volt Tirolban, Németországban, Moszkvában, mi volt Birkenau, a Gulág… hogyan »nem tudták« ezt, igazán… miféle jogszabályokkal bújik ki valaki tömeggyilkosságból, sikkasztásból… stb.”

„Unom – nem akarom mondani: unjuk. Annyira utálom azokat, akiket unok, hogy felsorakoztatni képzeletben sem akarok senkit magam mellé. Azért nem voltam ellenzéki, mert örültem, hogy a le a vörös csillaggal! felkiáltást s az ebből talán adódó 2-3 év börtönt megúsztam… Hogy nem fogok olcsóbb kiadásban, ezt éreztem… És nem bírtam volna, ha a hatalom hozzám ér. Hát annyiban sem serkentek, hogy bárkiről feltételezném, velem ért egyet. Unom, ez csak egyes szám első személyben álló ige lehet oly összetetten, ahogy én értem. Egyébként apám csaknem a székhez kötözött, mikor 1956-ról meghallotta az angol rádióban, hogy a Szovjetuniónak joga van megfelelő védő határsávot fenntartania maga körül. Így fokozódott fel nálam az akkoriban egymagamban játszott kártyabajnokság – máig életem legkonzisztensebb ténye, sic. És a gombfoci, házbéli társaimmal.”

„Unom, hogy érdekes(nek van beállítva, elfogadva) az unalmas. Unom, hogy unalmas az érdekes. (Nem Picasso ellen, csak az amerikai absztraktok mellett… nem Klee ellen, csak Wols mellett… nem Barrault ellen, csak Artaud mellett etc.) De mint a politikában is, az emberállag dönt.”

„Unom, hogy nem akarják elfogadni nagypolitikai szinten a kultúrák és vallások összecsapását. Holott vallásos nem vagyok, a kultúránál pedig a civilizáció az, ami hitványabb nagy érték, a művészet az, ami különb. De attól, hogy vallásos nem vagyok, fajhoz tudatilag sem tartozom, szeptember 11-ét atrocitásnak élem meg. Bár az amerikai globalizmus, ha van ilyen, nem idegesít. A németek is globalizálnának. Unom ebbéli öncsalásaikat. Hogy ők nem. És békét akarnak. Kényelmet inkább.”

„Unom a megítélésbeli ingadozásaimat. Mikor nem is ítélnék!”

„Unom a tévét. Unom az állandó smoncát. Hogy – randa szó – szörfözve óhatatlanul semmiségeket, törmelékeket látok. Ha akarom, ha nem. A hirdetést, a politikusi reklámot, a focietetést, a hamisnak is látható doppingügyeket. Meguntam a szép tájak ellenére a nagy országúti körversenyeket. Mert a hatalom – szerintem sokszor bárgyú – képviselői okoskodnak, a szakemberek és a versenyzők rovására. Aztán maximum pardon. Nem vagyok etikai harcos, nem biztos az se, hogy e tárgyból mindig jelesre, jóra, elégségre – sic! – vizsgáztam akár. De ugatnak, hogy unom a városomat, ahol viszonylag mégis szívesen mozgok, csak rettentően unom azért. Unom, hogy az a tömény etikátlanság, amatörizmus, amely a médiumok által közvetített vezetői emberállagból árad, s csak a lényegesen nyugatit értem ezen, nem az utánfutó, jelentéktelen kelet-európait, az szóba se jön, legföljebb prakti(kumi)zál… elég! Vissza a Németvölgyi út mellé, gyalult asztalaimhoz. Bezárták sajnos, a helyet.)”

„Unom kocsmáimat, bár ezt sokszor visszaveszem, benézek mégis. Sokan rendben vannak ily helyeken. Még többen nincsenek. Ilyen alapon sehová nem mehetnék.” „Efféle kérdésekre: na, mi van az epsomi derbyvel?”

„De nem arról van-e szó, hogy egy szerepet kell eljátszanom? Unom e művi latolgatásokat. De unom azt is, hogy csak az elvégzett munka a lényeges és tényleges. Unom, hogy a munka ellenjátéka a bensőségesség például verebemmel. Verebem is konkrétság. Unom, hogy állandóan magyarázkodni kell ebben.”

„Unom föllelkesedéseimet, unom lecsorbulásaimat. Unom előítéleteimet. De amikor egy kocsmában – kedvesen! – egy napilapot kapok, melyet egyszer még el is olvastam – egyszer is sok volt belőle! –, azt gondolom, ó, ebben a lapban írtak rólam… hát rendes. Francokat? Bár ne írtak volna? Elbírhatatlan újság? L. fentebb. De: unom örökös latolgatási, elbírálási kényszereimet. Unom, hogy jól döntenék, belerontanak; rosszul döntök, nem javítanak ki. Unom, hogy utólag is mindig valakire, valamire gondolni kell!”

„Untuk már apámék generációjával együtt, hogy annyi mindent jobban tudunk saját – lehető? inkább sanyarúnak hagyott! – sorsunkról, mint a – pardon – hülye Nyugat. Nem is volt, nem is van olyan hülye az!”

„Hagyjuk a múltakat. Unom azt a mondást, hogy a piac ideje van. Erre minden nyögvéses nemakarást rá lehet fogni. Már tényleg csak ezen a hangon lehet szólni hozzá. Unalmas a kilincselés a munkákért, a restellt. Messze nem tisztelet a kivételnek a mai honi irodalmi szín. Mert a piac! Jó, de mi, hatvan körüliek, megszenvedtük lerombolt házainkkal, kifosztva, a háborút, a Rákosi-önkényuralom alatti rettegés megnyomorításait. Ne piacozzanak, akik már a nyomdai és könyvkiadási változások, volumenáris váltások idejét közelítve nőttek fel, vagy akik – netán biztos külhoni támogatásokkal a háttérben – arra a lóra tettek, amelyikről ma is csak jelentős végkielégítések tízmillióinak árán szállnak le; és unalmas – felháborító! – a gondolat, ha elárulásunkra csak a legcsekélyebb háttérösszjáték is van. Egyébként nem egészen az van csak, hogy fondorlatos praktikákkal az embereket meghülyítették. Ismertem az embereket a hetvenes-nyolcvanas évek kocsmáinak hátsó termeiből, mélyzugából, postások pletykáiból. Nem akartam elhinni, hogy ilyenek. Világos, hogy egyetlen politikai csoportosulás sem hülyézheti le a potenciális választót. Engem azonban nem kell választani…!”

„Unalmas, hogy külön magyarázni kell: régen volt szellemiekben legalább valami ellenérték. Bár az sem igaz, hogy ma csak törekvés, törtetés van. Ez épp annyira reakciós lenne – kár, hogy Rákosiék lejáratták ezt a szót! sok kelet-európai térségre fájdalmasan igaz! –, mintha azt mondanánk… de hagyjuk. Unalmas!”

„Unalmas általában mindenre örökké várni. Postás, pénzek, eredmények, könyvek… hogy csak a szakmait mondjam. De a járművekre stb. – Unalmas a munkák jó része, még ha jó is, hogy egyáltalán vannak. Unalmas lassan, hogy a legtöbben el sem akarják hinni, az ő ily-jó-nevű ismerősük efféle gondokkal küzd.”

„Unalmas elmondani, hogy szinte versengés van, kinek milyen gondjai vannak. Unalmas elmondani ezeket a – hülye szó – gondokat.”

„Unalmasak az évszakok változásai. Unalmas – szinte képtelenség – jó szívvel gondolni az öltözésváltásra, a visszaszokásokra, a szokásokra. Holott oly kedvesek. Épségünk jelei. Nem kórházi ágyban fekszünk. Miért unalmasak mégis?”

„Unalmasak a pontatlanságok. Bár egy különben nagyon kedves, értékes cikkben egy efféle rettentő félrefogással jól feladták nekem a labdát. Ez így volt: ámbár a dolgozatnak nem lényege, ez volt: a fura újságban, igen, fura, hogy így benne vagyok, de hát ki ért mindent, a csodás kicsi cikk azt írja: lovakon vagy nagyon keveset nyerek (mármint én! nézzünk oda, nyerek egyáltalán), vagy nagyon sokat vesztek (hohó, megcélzott játékokkal a jelentős vesztések mellett nyertem jó pár gyönyörűségeset, s különben is, egy ily rövid cikkbe nem nagyon illik ennek taglalása), jól feladták a labdát. Mert ugyanis azt mondtam: angliai lóversenyen 3-4 nap alatt könnyen lehet jelentőset veszteni. Ugyanehhez – értsd ugyanakkora vesztéshez, gyengébbek kedvéért mondom – Magyarországon az irodalomban 3-4 hónap keserves munkája szükséges. Ergo megint a honoráriumok csaknem botrányosságának unt kérdésénél vagyunk.”

„Unalmas, hogy legjobb ismerőseim dolgában is latolgatni kell, kételyekkel élni. Mi lenne a korai Kádár-korban, a Rákosi-korban ily szereposztásokkal?”

„Unom, hogy rettegek, el tudok-e aludni? Unom, hogy eddig még sosem tudhattam, hogyan alszom el, mi van pont előtte? Kivéve, ha képtelen kis álmokba zuhantam, vagy irreális hangot hallottam. Unalmas, hogy mire elmesélem – unalmas mindenkinek mindent elmesélni, mindenben poénkedni, unalmas a sok humor… igen, amit nem akarnak igazán meghallani az emberek, vagy amit nem értenek igazán, azt elhumorizálják, s még hírük-nevük is lesz belőle, sőt belegazdagszanak! –, már nem áll a dolog, már rosszul alszom. Unalmas, ha erősebb altatót veszek be. Van valami csalás az egészben, ennek bosszúja a másnapi befolyásoltság. Bár az ilyen dolgokban, hogy minek mi a lelki bosszúja, nem hiszek. Széplélek ügyek.”

„Unom a gondolatát is, mi vár még rám. Tett, elszenvedendő. Holott passzív vagyok. Olykor, rossz vicc, unom az ilyet, csupasszív, sic. Vagy az iménti dologra a vicc: Életemre rossz alvással (értsd: rosszallással) válaszolok!”

„Unom a kávét. Dopping volt? Gyomrom nem bírja. Savasság elleni gyógyszert szedek. Szegény kutyánk halála után maradt. Ó, az ő emlékét nem unom. Őt nem untam. Dühöngtünk vele, de madarainkkal is, az ő emléküket sem unom. Nem unom még a Kártyabajnoki Ligákat, melyeket feleségemmel játszom. Nem unom a szelet. A vizet, bár ritkán fürdőzöm. Amit nem csinálok (színházba-moziba-járás, étterembe-járás, taxizás stb.) azt nem unnám, csak így adódott, meg a többi. Szűkítendő az unás fogalma, köre.”

„Unom egyoldalúságra hajlamos gondolkodásomat. Hogy magány ellen üveg borokat hozok haza, de a májamról – a májam! na ja! – megfeledkezem, vagy más esetekben az egyik szempontcsoportról. Ez nem javul. A borotvavizemet a kis szekrényen tartom, de a szekrényben tartottam. Minden alkalommal azonnal a szekrényt nyitom ki…” Egy röhej példát láss: a dolgozat legvégén.

„Unom a…” Igen, a műfajszerűséget. (Jövünk ki itt!)

Unom azt, hogy ilyen szellemeskedve fejezzem be: „Unom, hogy unom.” Piha. Hogy: unom, ennyifélét, művelve, végül, azt, amire, jó.

---

Unom, hogy állítólag két fő, ellentmondó (egymásnak ellene mondó) értelmezése lehet mindennek, ami gyakorlati. Hogy reméljük, kibíródik a négy év. Mások más szempontból gondolják ezt. Megint állítólagos elnyomottak lettek, állítólagos elnyomók. De közben mintha szót lehetne váltani mégis. Tehát a dolog differenciált. Holott mi a baj? Nemes Nagy Ágnes úgy kiáltott versében istenhez, hogy irgalmazzon neki, mert nincs kivel szót váltania. Én akkor megpróbáltam telefonálni neki, mert nekem sem volt kivel szót váltanom. Tudtunk-e így telefonon? S mi volt? Nem hiszem, hogy „untam magam”, a szó szoros értelmében. Ha volt bármi is, nem unás. Csak egy állapot kibírhatatlansága. De aztán valahányszor találkoztam tanárommal, mindig kicsit szerencsétlen lett a dolog. Nem mondhatom erre mégsem, hogy „unalmas”! A mai ember-és-ember-közti helyzet azonban unalmas, mert ócska.

Vagy csak a tálalása, tálalódása unalmas? Nem, inkább fele-fele. Tálalódik a szlogen-szerű. A kimutatható. Az, ami kényes, nem tálalódik. (Nem igazán, a sajtóban például.) Célzásokat olvasunk. Valakik meghúznak egy lépést, például „kilépnek”. S aki erről hall, belemegy abba, ami oly unalmas. (Megbírálja őket, helyzetüket nem is ismerve, érveiket pontosan nem tudva.) Unalmas inkább az, hogy ezek az emberek esetleg „engem, téged” képviselnek. (Miközben én kedvelem azokat, akikkel ekképp hajba kapnak.) Unalmas, már Mészöly Miklós mondta, például, hogy nem lehet nálunk tisztázni egy bizonyos nagy kérdést. Nem lehet, mert érzületek vannak.

Érzületeket megváltoztatni nehéz. De még unalmasabb, hogy bizonyos csoportok szinte nem is merik kifejezni érdekeiket, helyzetük lehetetlenségét. Gondolok itt a szabadfoglalkozású írók anyagi, adóztatási viszonyaira? Nem, bár magamról szólnék. Unalmas, hogy nem lehet ezt annak „veszélye” nélkül tenni, hogy a fejünkhöz ne kapnánk: „még ez beszél!” – „menjen a francba!” – „ne szóljon bele abba, amihez nem ért!” Unalmas így ez az egész téma. Csak hát hogyan jönnek ahhoz akár a becsülhető szereplői is, hogy az „unalmas”-ba dobjuk témájukat? A sok-sok-sok nem becsülhető, végképp nem becsülhető, nem nagyon becsülhető szereplő miatt? Igen, igen, a politikára, az irodalmi színtérre, akár az országúti kerékpárosokra (na, a nemzetközi mezőnybéliekre) gondolok.

Mi unalmas? „Ez a Tour de France, Giro, Vuelta” (francia, olasz, spanyol) körverseny? A sok dopping-üggyel? Hogy nem tudhatom, ki doppingolt, mit jelentenek a szerek, de azt se, hogy vajon egy pillanatra megbuggyant (általában hozzá nem értő) vizsgálóbíró, miniszter, tanács, laboratórium stb. kósza ötlete-e a rendtevés, a hirtelen túlbuzgó rendtevés vágya? Unom, hogy így tönkretehetik élvezetünket, a hatalmas emberi teljesítmények iránti tiszteletünket (az úgynevezett hegyi menők hatalmasat produkálnak a magas hegyek iszonyú emelkedőin, és szép a táj, tehát ebbéli örömünket is elveszik, hogy ezt a ki-csalt-ki-nem-csalt dopping-ügyet hisztérikusan firtatják, tessék-lássék büntetnek, és tessék-lássék a megbocsátás is); ám gyanús, hogy erről már írtam. És unom, hogy mindig „tartani” kell, ha ilyeneket írsz.

Unom, hogy ezt hallom egyre: „erről maga már írt, írókám, ezt ne még egyszer, vagy ebbe a könyvbe ne”. Unom, hogy az író helyzete olyan rossz, hogy ilyenkor – a legjobb szívvel ráadásul, sőt tisztelve a folyóirat, a kiadó stb. érdekeit – kihagyja az inkriminált dolgot. Holott már-már elemi esztétikai elv (kellene, hogy legyen), hogy ugyanaz, amit „itt” mondunk, nem ugyanaz, ha „ott” mondjuk. Ebből a szempontból oszlottak meg a publikációs helyek is. Nem szólva az érdekek, „bátorságok” árnyalatairól, okairól.

---

Nem untam meg az életet magát. Nem untam meg a fordítást. Meguntam a versfordítást. Eleinte csak: hogy jó 7-8 éve minden ilyet elfordítanak előlem. Unom bárkik szidását, korholását, unok neheztelni. Unom, hogy állandóan olyan jelszavakat, országos célokat kell hallanom, melyek mások hasznát szolgálják, nem az enyémet. Unom a torzsalkodásokat, de az említett – feltételezhető – összefonódásokat, melyekkel egymás utálata is járhat, még jobban unom.

Unom csüggéseimet (sok mindenen). Unom, hogy felsorolom magamban, még hány könyvet szeretnék megjelentetni (mert most készülnek), s hogy a nyomdai és könyvkiadási változások után meg nem jelent (túl vastag; megszűnt kiadójú etc.) könyveimmel szemben is kötelezettségeim vannak.

Unom elégedetlenségeimet. Unom, hogy kilépve a kapun unok nekivágni Északnak, Délnek, Keletnek, Nyugatnak, hogy unom a városomat, ahol viszonylag mégis szívesen mozgok, csak rettentően unom azért. Unom, hogy ilyeneket mondok (és szellemeskedésnek hatnak).

„Unom már a repülést. Mert nem élvezet, hogy három éve nem repültem sehová, már unom ezt az örömemet. A bécsi vonat, melybe nem kell beülnöm, mert Bécsbe se járok már, a bécsi vonat, igen, az még okoz gyönyörűséget. Azzal, hogy nem kell benne ülnöm.”

Unom mások megítélését (részemről vagy részükről, tehát ahogy engem megítélnek).

Unom, hogy az én egyetlen szerelmetes közegemet, a magyar irodalmi életet (ha van olyan!), ennyire olyannak kell tartanom, amilyennek tartom. Jobbat érdemeltem volna. De hát ilyenben – van jobb?

Nem unom, ha Totyi madaram a gépelés zajára káricál, énekel.

Unalmas, amennyire nem bírjuk belátni egymás bajait. („Könnyű neki!” Unom, hogy bajaimról örökké beszámolok. Unom, hogy külön gondolnom kellene rá: ne számoljak be. Unom, ha elvicceljük – l. fentebb – a dolgokat, s nincs szó bajainkról. De annak meg mi értelme, gondoljunk bele?)

Unom az aforizmákat. Ha a beletörődés kifejezői (humorizálás-divat). Unom, hogy el kell gondolkodni, mit és hogyan lehet írni. (Jó, nekem nem politikai okokból.) (De csak ne bízzam el magam.) (Egy pillanat: s politikába botlunk. „Ez ne szóljon bele!”)

Unom, hogy természetes állapot, ha nem becsülöm igazán a legtöbbre (l. Ottlik) sok-sok elöl levőnket (a világon, itt).

Unom a magam aggódásait. Unom intoleranciáimat. Unom a szívélyességbe vagy közönybe burkolt intoleranciát magammal szemben. Unalmas, hogy nincs jó megoldása: „tegyük vagy ne tegyük”.

Unom az egésznek a lényegtelenségét. Gittrágósságát.

Gyötrelmes, hogy nem lehet mindig lényegi „szinten” élni, akkor is/se, ha „bohózatosak vagyunk, szélsőségesek, ha „kijjebb-csapongunk”. Unalmas lenne mindig lényegi szinten élni. (Aforizma.)

A cigarettát nem meguntam, hanem egyszerűen képtelen vagyok rá. Pedig unom magam „a városban”. A cigi dolga: tiszta ügy.

Az unástól, csakúgy, mint az érdeklődéstől, csak a vágy kihalása ment meg/fel. Jó lenne, ha nem vágynék ilyen cikket írni?

Unom ennek ezerszeri elmondását is. (Tehát akkor…!)

Untam a városokat. „Hunyt szemmel ott vagyok…” – „Akkor nem hunytad le a szemed, azért nem volt jó, azért volt olyan, hogy mintha nem lettél volna ott…”

Unom, hogy mindent korrektül, hiba nélkül kell csinálni. Az imént is épp a poént lőttem le. (Untam Bécset. Szinte ott se voltam, ahogy ott mentem. Persze, lehunyom a szemem, aztán ott vagyok… – Hát nem hunytad le a szemed, ez volt a baj.) S most elég.

Remélem, annyi „unást” írtam össze itt, hogy mindenkiben csak az érdeklődés hajlamát segítettem elő, mert engem untak meg ezzel.

Utó

Rövidre fogom az irodalmi példatárat is. Hiszen öt író közül, így összesen a világon, legalább négynek témája volt az „unom…!” S még ezt: ahogy átnéztem írásom, csak ámultam. Mi mindent nem írtam meg, amit „unok”. (Az „unás” szó ismertetett tág tartománya szerint. Így a szerencsétlen „fura újság”-béli cikk csak egy példa volt rá: unni lehetne, hogy még a legnemesebb „hozzáállók” is mekkorákat tévednek; 97 százalékban pedig a jó akaratú nemismerés, igen, az van, az az íróé.)

Tehát Kosztolányi itt a mi dolgunkhoz így szól (tömérdek helye közül): „Csak oly unott ne volna minden, / a jó, a rossz, amit a sors hoz. / Ennen-sebem is úgy tekintem, / akár egy esetét az orvos.”

Nemes Nagy Ágnes tudtommal két (!) versében panaszkodott csak nyersebben-nyíltabban. Az egyik az, ahol őt minduntalan megsértik: a villamosok, a legyek stb. Ám válaszul, ahogy éji szél könnyű szobafüggönyön, matat belső világán, „rajta”, a közöny. Szépséges kép!

Shakespeare nagy Hamlet-monológjainak egyikében (Lenni…) minden unhatóságokból szép kis leltárral szolgál.

Kálnoky László a Szanatóriumi elégia című versben (méltatlanul kevesen ismerik! egyik legnagyobb ily műve irodalmunknak!) azzal kezdi (a halálraítéltek tüdőszanatóriumában): „…ráeszméltem arra, / mily borzasztó, hogy itt vagyok.” Mert: „Láttam, mit ellenünk szeszélyből, unalomból / egy ellenséges ész a földön túl kigondol. / Új változat már meg se lep.” Vagy T. S. Eliot Prufrockja szerelmes énekbe oltja világunalmát, az esti program olyan, mintha a műtőasztalra kiterített város részei lennének, a világ nagy gondjait – s a magáéit – az ember mintegy mint „a mindenségből gyúrt kicsiny golyót” gurítja el, s azt mondja: „Egyáltalán nem így képzeltem el…” Hogy magam ezt a dolgozatot azért is írtam, mert unom, hogy semmi sincs úgy, ahogy én (naivul a jót jónak, a rosszat rossznak) képzeltem volna el, szamárság. Nem beszéltem megannyi ily unásról, arról, hogy evidenciát képzeltem volna el, sőt úgy, hogy külön elképzelnem se kelljen semmit. Itt az Ottlik-féle Medve Gábor-dologhoz érkezünk, ahol minden remény és reménytelenség, siralom és nevetség együtt van, csak nem tudom, mondhatók-e még e párosok, vagy ennyit valóban változott a világ. De hát ha Füst Milán illúziótlanságát nézzük, hát: változott-e? Kérdésenként változó, ahogy van. Ebbe belesérülünk, és ha unalmas is beszélni róla, ha felejtjük is a „fizikai” fájdalmakat, mint műtétekét stb. – nem lévén emlékezőszerv az ilyesmire… nos, nincs emlékezőszervünk arra se, és ez a legcsüggesztőbb, amit mondhatok, mikor mit untunk, minek örültünk. Rendben van, ezt szándékosan eltúlzom. Életünk ridegségéből haladunk további ridegségekbe, és csak Szép Ernő fogható Eliothoz, Kafkához, Artaud-hoz s társaikhoz, a magyar lírából Pilinszky és Kosztolányi mellett igazán csak ő, és a mindenek feletti József Attila. Mennyi mindenki, akit nem lehet unni, sosem lehet megunni. S a legkevésbé ismertet idézem közülük, pár kis részlettel, ismét olyan köznapian, mintha most valami gyülekezetből kuglizni mennénk, netán a helyi csapat meccsét megnézni a libalegelő-féle pályán:

„Mire való az eget is annyit nézni
Figyelni felhők álomarcú népét?
Sohase tudtam emlékembe bevésni
Egyetlenegy felhőnek hű arcképét,
Kelnek, bomolnak, múlnak, és az ég kék.”

De másutt azt mondja, „kék volt, jaj, nem tudom kék”, meg hogy emlékszik, emlékszik, nem tudja, mire. S mivel az életet itt, barátom, szétszórja mind az élet, s még Szép Ernő sorait se bírom pontosan megjegyezni, mit akarok? Ne akarjon, fiacskám, mondaná – a nem orákulum! – N. N. Á., de annyira semmit ne is unjon.

Persze, nem tudom, mit jelent, hogy én itt voltam, és egy ismeretlennek szerettem volna meggyőzően a nyakába esni, ám Szép Ernőt másutt próbáltam elemezni már. Ami itt, ismétlem, bizonyítandó volt, ez az egyszerű tétel:

Ununk mindent, persze, ununk, de azért mégse egészen mindent. Ettől azonban egészen ununk, s erről ez minden. Bár minden ez lenne, könnyebb volna.

Így még ráadásul nehéz is. Ezt érjük el kínlódásunkkal, bár tagadhatatlanul nem ez volna a célja. Csak hát tudta-e az emberiség, „mi”…? S örülhet, ha él?

2002 augusztusában

Függelék. Az említett „röhej példa”, Nemes Nagy Ágnestől:

„Émelyedem, magam kibontván.
Be jó is annak, aki spontán.
Mentem volna szódáskocsisnak,
ki a nagy szőke lovakat
csak mossa, mossa hallgatag.”

Ó! Nemesen szólva, ami ebben – nemesen! – nőies, azzal nem azonosulhatok. Valamint láttam a hamburgi Derby-héten szódásló-versenyt, siralom volt, és a közönség émelyítő. Valamint halálra unta volna N. N. Á. is a szódáslómosást.

Riadalmasan csak ennyit mondhatok: minden hasonlat.

Jó, de ha ez az én egész dolgozatom is „csak hasonlat”, hát…

Milyen lehet „a valóság”, ha már a hasonlata is ilyen?

Vagy: van, tényleg van-e hasonlatrelációba fogható valóság?

Innen folytatom legközelebb a Szervezetszerűségeimmel. Ha megy.

• Kultúra [6]