[1]
A The New York Times 1996 őszén becslést közölt arról, hogy mennyibe kerül az Egyesült Államokban egy elnöki, szenátori vagy képviselői szék. Az elnökválasztási kampány költsége szerintük 600 millió és egymilliárd dollár között ingadozott, egy szenátusi hely megszerzése legalább 5 millió, de egyes államokban akár 30 millió dollárra is rúghatott, és még egy egyszerű képviselői hely is legalább 2 millióba került. Következésképpen nagyjából ugyanennyi pénzt kellett összeguberálnia a mindenkori veszteseknek is, már ha egyáltalán labdába akartak rúgni.
A képviseleti demokrácia nem olcsó mulatság. A befektetők nyilván nem az ablakon akarják kidobni a pénzt. Arra számítanak, hogy az hosszú távon megtérül. A nyugtalanító kérdés Amerikában is az volt, hogy miért éri meg nekik ennyi pénzt költeni a politikusokra.
Magyarország sokkal kisebb és szegényebb ország, viszont azt maguk a politikai szereplők is rendre elismerik, hogy a képviselőjelöltekre törvényileg költhető 1 millió forint (mai áron kábé 4 ezer dollár) még nálunk sem elég a hidegvízre sem. Az önkormányzati képviselők kampányára költhető összeget pedig a törvény sem szabályozza. A törvényhozó talán abból a hibás feltevésből indult ki, hogy az úgysem számít, nem kell tartani a túl heves licitálástól. Mindenesetre még csak nem is nagyon leplezik a szereplők azt a tényt, hogy ma Magyarországon minden komoly politikai erő, ha a színtéren akar maradni, kénytelen ilyen-olyan „necces” módon többletforrásokat szerezni.
A pártok finanszírozása a magyar demokrácia lágy alteste. Ha bármelyik fél ebből az irányból támad, némi csiklandozás után „gyanús ügyletekre” bukkan. Nyilvánvaló, hogy a most futó brókerbotrányt a parlamenti ellenzék második Tocsik-ügynek szánja. Az események sorrendjének egybeesése kísérteties. A Bokros-csomagra a Tocsik-ügy felelt, a kis Medgyessy-csomagra Kulcsár és üzletfelei. A szocik, valahányszor a kormányrudat a kezükbe kaparintják, sanyargatják a népet, és egyidejűleg lopnak – üzeni leplezetlenül az ellenzék.
Szó se róla, akadnak gyanús jelek. Az off-shore cégen keresztül már egyszer sikeresen kisikált pénz visszatalált Magyarországra, amire nehéz más magyarázatot találni, mint hogy itt volt rá szükség. A Figyelő című hetilap szeptember 4-ei számában említés történik egy bizonyos [vele] nevű kormányzati politikusról, aki nemcsak azért érdekes, mert nem tudjuk, hogy kicsoda, hanem azért is, mert a tanúságtevő szerint nem a saját hasznára ügyködött. Vagyis, vagyis. Néhány napra rá Demeter Ervin, volt titkosszolgálati miniszter, jelenleg az ellenzék padsoraiban tevékenykedő politikus, miközben többször is ismételten megnyugtatta a riportert, hogy az ő információi halálosan megbízható forrásból származnak (a riporternek nincs ideje megkérdezni, hogy a volt titkosszolgálati miniszter mitől olyan biztos ebben), a Nap-tévében hébe-hóba nevesít néhány MSZP-hez köthető személyt, akik a brókerbotrányban érintettek. (Lám, a Medgyessy-ügy és a Mécs-bizottság nyomán az érintett szó is látványos karriert kezd befutni.)
Az események effajta egyoldalú értelmezésének némileg ellentmond a kronológia és a dilettantizmus. Az előbbi tényezőre értelemszerűen a szocialista párt igyekszik felhívni a figyelmet: a Kulcsár-biznisz nem 2002 nyarától szökkent szárba. A hét évvel ezelőtti eseményekkel ellentétben a szocialista párt most nemcsak megszeppenten védekezik, hanem megpróbál visszatámadni. A PSZÁF és vezetője felelősségének és horribilis fizetésének (az ügytől függetlenül: tulajdonképpen miért is kell egy ilyen kis, csóró ország pénzügyi főfelügyelőjének többet keresnie, mint az Egyesült Államok Szövetségi Bankja elnökének) firtatásával, a K&H Equities és a Vegyépszer közötti intim kapcsolat sejtetésével az MSZP kommunikátorai erőteljesen munkálkodnak azon, hogy a választókban rögzüljön: a botrányban inkább, vagy legalább annyira, a Fidesz is érintett. A rendőrség buzgón nyomoz, de a közvéleményt mindkét tábor már jócskán beetette.
Ami a dilettantizmust illeti, nos, arra éppen az előző kormány működéséhez köthető ügyek harmatos felderítési rátája derít fényt. A brókerbotrány a mai állapotában alapvetően különbözik mindazoktól az ügyletektől, amelyeknek Keller államtitkár igyekszik a nyomára jutni. Neki nehezebb dolga van: a száraz homokba szétlocsolt vödör víz hiteles történetét kellene rekonstruálnia. Ezekben az esetekben van tócsa: ajándék karóra, millenniumi országjáró, pár tucat kilométer autópálya satöbbi. A tócsa körüli folt merő rágalom, irigység, politikai támadás, hazugság – csattannak fel az érintettek minden alkalommal, amikor valaki a részleteket feszegeti. A Kulcsár-ügyben az elszivárgás csatornái jól kivehetőek, még ha a címzettek egyelőre nem is. Ha valóban pártpénzek átcsatornázása (is) történt (volna), akkor a külső szemlélő, helyesebben a magyar adófizető, vagyis a legközvetlenebbül érintett uralkodó érzülete a pulykaméreg mellett az álmélkodás lehet(ne): hogyan gondolhatták, hogy ez így menni fog? Ennél nem sokkal szívderítőbb változat, ha a dolog fordítva történt: néhány szemfüles kombinátor alamizsnáért próbált magának politikai fedezetet vásárolni, esetleg mindkét oldalon. Akkor ugyanis föl kellene tennünk azt a nagyon kellemetlen kérdést, hogy valójában kik is kormányozzák Magyarországot, és egész pontosan mi célból.
John Maynard Keynes, a jóléti közgazdaságtan alapító atyja egy alkalommal azzal riposztozott bírálóinak, hogy „hosszú távon mi mind halottak vagyunk”. Így hárította el azokat a liberális bírálatokat, melyek szerint az állam által fűtött keresletnövelő, jóléti politika hosszú távon az infláció megugrásához és a költségvetési hiány növekedéséhez vezet. Keynes egy másik írásában kifejtette, hogy nem fogadható el az a gazdaságpolitika, amely a jövőbeni előnyök és haszon reményében figyelmen kívül hagyja a ma élők igényeit és érdekeit. Ne feledjük, a Nagy Válság korában járunk, amikor a világ fejlettebb szegleteiben is sok tízmillió ember élt munka nélkül, vesztette el hónapok alatt vagyonkáját, egzisztenciáját. Érdekes, hogy Keynes lényegében ugyanarra az érvre hivatkozott, mint engesztelhetetlen ellenlábasa, Friedrich von Hayek a (szocialista) tervezés bírálatakor: a jövő kiszámíthatatlan. Csakhogy ellentétes következtetésre jutottak. Míg Hayek úgy gondolta, azért nem szabad beleavatkozni a piac működésébe, mert képtelenek vagyunk előre tervezni a jövőt, és a beavatkozás beláthatatlan károkat okoz, addig Keynes úgy vélte, nem várhatunk ölbe tett kézzel arra, hogy a piac majd spontán módon rendet teremt a ki tudja milyen távoli jövőben, ha egyáltalán, amikor emberek milliói most nyomorognak. Ezt a vitát, amely modernebb megfogalmazásokban ma is átszövi a helyes gazdaságpolitikáról folyó vitákat, természetesen nem tudom megoldani. A lényeg az a mögöttes elv, erkölcsi igény, amit Keynes megfogalmaz. A kormányzatok nem takarózhatnak a nehézségekkel, felelősséggel tartoznak azoknak, akiket kormányoznak, kötelességük a közjó előmozdításán fáradozni.
Ebből ma annyi látszik, innen Magyarországról, hogy a két nagy politikai erő olyan osztogatásba/ígérgetésbe hajszolta bele egymást, amiből keserves lesz kitörni, és amelynek, ha így folytatódna, nagyon is jól láthatóak lennének a következményei. A két évvel ezelőtti terrortámadások rémületes képei elhomályosították az argentin pénzügyi összeomlás kevésbé rémületes, de szintén megdöbbentő képeit: Buenos Aires utcáin papírpénzek halmait söpri a szél, jólöltözött háziasszonyok elcsaklizott bevásárlókocsikkal lopják a cukrot és a lisztet az áruházak feltört raktáraiból. Itt még szerencsére nem tartunk, de az ördög nem alszik.
Ha Keynes idézett meglátását a magyar politika aktuális viszonyaira vonatkoztatjuk, akkor viszont kénytelenek vagyunk ellentmondani neki. A kormány és az ellenzék közéleti (???) tevékenysége láttán ma igen nehéz dolga van annak, aki nem akarja a pártatlanság álságos gúnyáját magára ölteni. Aki mégis úgy érzi, hogy kötelessége valami értelmeset is mondani, az nem tehet mást, mint hogy hosszú távon gondolkodik, maradék ép eszét elővéve fürkészi a kiszámíthatatlan jövőt. A magyar liberálisoknak a „ki dobozolt (értsd: lopott) többet” szánalmas utcai „performanszai” közepette még mindig van alkalmuk érdemes ügyeket képviselni. A tengernyi égető ügyből – egészségügyi reform, törvény előtti egyenlőség, közteherviselés – most csak az utóbbit emelném ki. A Kulcsár-ügynek és az utóbbi évtizedben napvilágra került, ámde csak alkalmilag fülön csípett (tettes)társainak ehhez is van köze.
Magyarországon régóta hallgatólagosan elfogadott tény, hogy nincs közteherviselés. A közterhekből aránytalanul nagy részt kénytelen vállalni a társadalom egy csoportja, miközben a juttatásokból és kedvezményekből aránytalanul több jut azoknak, akiknek erre semmi szükségük, ráadásul abból az irdatlan pénzből, amibe ez kerül, rendszerint kevesebbet is fizetnek be az államkasszába. Magyarán nemcsak az ún. „politikai elit” lop, élősködik mirajtunk úgy általában, ez amúgy is némileg árnyalatlan megközelítés, hanem a társadalom egyik fele szisztematikusan és folytatólagosan meglopja a másik felét, egyébként ártatlansága teljes tudatában.
Az adócsökkentés általában mindig a magasabb jövedelműeknek kedvez, hiszen arányosan több pénz marad náluk. Kovács Ilona a Népszabadság szeptember 2-ai számában meggyőzően érvelt amellett, hogy a jövedelem-eloszlás jelenlegi állapotában az adórendszer lényegi szerkezetének változatlanul hagyásával az adók egyszerű (és persze szerény), ráadásul minden adósávban lényegében azonos mértékű csökkentése önmagában nem csökkenti a kirívó jövedelmi egyenlőtlenségeket, sőt tovább növelheti azokat. A kutató számításai szerint az „egészen alacsony jövedelműektől eltekintve a leggazdagabbak a legkedvezményezettebbek, mert dúskálhattak a kedvezményekben, és végső soron sokkal alacsonyabb kulcs szerint adóztak, mint az alacsonyabb jövedelműek. (.) Az elemzők egyhangúlag hangoztatják, hogy a gazdaság jelenlegi problémáit leginkább az elmúlt két évnek a (.) bérkiáramlása okozta, ami alapvetően az alacsonyabb béreket növelte, s ami mögött nincs teljesítménynövekedés.” Ugyanakkor – teszi hozzá Kovács Ilona – „nehezen képzelhető el, hogy a százmilliós, milliárdos jövedelmek koncentrációja az elmúlt 6-8 évben a termelékenység és a teljesítménynövekedés eredménye volna”.
Ráadásul – ezt már Eörsi János Figyelőben megjelent cikkéből veszem (szeptember 4.) – az adócsökkentés valójában nem is adócsökkentés. A különböző kedvezmények eltörlésével és más adónemek bevezetésével az adófizetőkre rótt közterhek nem csökkenni fognak, hanem éppenséggel hangyányit növekednek. Ez pedig fölöttébb rossz hír. Lehet, hogy Kovács Ilonának igaza van, de az adócsökkentés meghirdetése még így is lehet olyan szimbolikus politikai gesztus, amely azt jelzi, hogy az állam elszánta magát egy szolid fogyókúrára. Megtörheti azt a rutint, hogy az állam a mindenkori várható kiadásaihoz, vagyis nem csituló étvágyához igazítja a bevételi oldalt. A kedvezmények, pontosabban a változatos adómegkerülési formák megnyirbálását pedig elvben helyeselhetjük, ha igaz az, hogy azok inkább a magas jövedelműeknek kedveznek. Bár korántsem egyértelmű, hogy pont a kedvezmények ezen köréről lenne szó. Ha viszont ez sem igaz, továbbá az sem, hogy az állam valóban hajlandónak mutatkozik lemondani bevételei egy részéről, így ösztökélve önmagát a hatékonyabb és racionálisabb működésre, akkor ebből az következik, hogy az állam helyett megint az érintett adófizetők készülhetnek újabb laza fogyókúrára. A túlsúlyos állam pedig, mint tudjuk, mindig zsíros stiklikre csábít.
- Idusról idusra [6]