Meseszereplő, egy szinte minden szempontból fiktívnek mondható előszobaszőnyeg volnék, látásom s rálátásom persze behatárolt. De ettől még fontosnak tartom, hogy beszámoljak mesémről, lakhelyemről, s ha más szereplőnek más a véleménye rólunk, trapitilakókról, szívesen elnyúlok annak hallatán is.
Először arra térnék ki, hogy (legalábbis meglátásom szerint) ki s mi Trapiti. Trapiti elsősorban s legegyértelműbb olvasatában egy mese címe, jegyzője Darvasi László, kiadója a Magvető, s 2002 óta olvashatják az érdeklődők. Trapiti egészen konkrétan a lakhelyem, ebben a mesében lakom Holle mamánál, akinek, szerénytelenség nélkül állíthatom, a kedvenc (igen büszke és érzékeny, tán néha kissé sértődékeny) előszobaszőnyege volnék. Trapiti továbbá egy százértelmű szó, az ebből képzett ige valami olyasmit jelent, mint ami egy igen érzékeny szőnyeg által is bátran idézhető műnek, Michael Ende Végtelen történetének jelszava is: Tedd Azt, Amit Akarsz. S nem véletlenül idéztem Endét, mert Trapiti, aki személyében: manó, igen sok mindenben, lénye vonásaiban és történetének egyes állomásaiban is felidézi egy másik kedvenc előszobai olvasmányomat, a Momót. (Momó is az embereket elszürkíteni akarók ellen vív csatát, Momót is a saját különös, furcsa egyénisége, tétova sükebókasága viszi győzelemre.) Trapiti tulajdonképpen egy elveszett Manó. Egy elveszett történet elveszett Manója. Manó, aki nem emlékszik.
Trapiti a történet elején városkámban, Kavicsvárban találta magát, ahol mi illő módon, szeretettel és megértéssel vettük körül. Bánatos Olivér, a festőművész befogadta magához, mi pedig megpróbáltuk elfeledtetni vele, hogy nem tudja visszaidézni, honnan jött, kik a szülei, vannak-e barátai. Mi lettünk a barátai, s városkánk muzeológusa, Kázmér bácsi tudtán kívül is szárnyai alá vette. Kázmér ugyanis a múltat kutatta, nem tudta, hogy a mi történetünk s Trapitié egy forrásból fakad, s ha fény derül történelmünk szivárványossá festett zivataraira, ez Trapiti múltját is megvilágítja. Megvilágít egy cselszövést is, bizonyos összeesküvést, cselt, melyet olyanok vetettek, kik úgy képzelték, meg tudják állapítani, mi a fölösleges s mi nem, kinek, s hogyan kell eltűnnie a világ színéről, s ebben mi a ráció. „Számok! Dolgok! Tények!” – volt a jelszavuk, s a cselszövény, s az a súly, mely ebben az időben vállaimra nehezedett, szinte szétfoszlatott, ezért engedjék meg, hogy összefoglalómban most itt kihagyással éljek.
El kell oszlatnom viszont egy tévedést, mely könyvünk lapjaira rakódott. Trapitit, e jólelkű és jó kedélyű gyerekmanót, akit én is szívből szeretek, kiáltják ki történetünk fő(fő)szereplőjének. Holott. Holott lássuk be, Trapiti eleve nem ehetett annyit Holle mama nemzetközi elismertségnek örvendő tökfőzelékéből, hogy kis kora ellenére elég okos legyen már egy ilyen sokszálú mese igazgatásához. Kavicsvár esze, a kutató elme igazándiból Kázmér bácsi, a muzeológus, míg a cselekvő ész Ühüm bácsi, a polgármester. Ám ki kell jelentenem, Trapiti elég spenótot sem ehetett ahhoz, hogy kellően erős legyen, ezért szükséges a testi erőt a nagyszabású Hektor Viktornak, míg a Gonosz ellen fellépni képes Erőt ó, egek!, idáig jutottunk!, egy Jó Tündérré avanzsált Boszorkánynak, Vén Nyanya Csúfságnak képviselnie. Elismerem, talán karalábét eleget ehetett Trapiti Manó, mert néhány kivételtől eltekintve viselkedése bátran bátornak nevezhető.
Mint tudják, előszobaszőnyeg volnék, de bizonyára arra is emlékeznek, olyan családból származom, ahol oldalágon repülőszőnyegek színezik a rokonságot, s jómagam is hódolok a repülés tudományának. Régre visszavezethető szálaim vannak, s bár Darvasi Úr a történeti kutatás kezdőpontjaként azt az időt jelöli meg, mikor még egyenesbajszú illetők s egyenesfarkú ebek szaladgáltak a városokban, bizony mondom, a történet hamarabb kezdődött. Gondoljunk az ősmesékre, ha nem is Jancsira vagy Juliskára, de legalább Piroskára és a Farkasra. Mert vajon a bizurr-mizurr nép kavicsvári letelepedése volt-e előbb, vagy az a Triász, mely a mesékben a Felfaló és Felfalandók szerepének felcserélhetetlenségét és örökös voltát hirdeti? Vajon Trapiti felmenője, Alfréd Bökkelöki király vagy a könyvben is igen nagy szereppel bíró Piroska-Nagymama-Farkas hármas bír-e történeti elsőséggel? S vajon Trapiti egyik legnagyobb tettének épp nem azt kiálthatjuk-e ki, hogy volt mersze (hála a karalábénak!) átrándulni egy másik mesébe, jelesül a fent említett Piroska és a farkasba, s végre rávilágítani, a Farkas már torkig van mind a Nagymamával, mind Piroskával, semmi kedve kétlábúakkal táplálkozni, a táplálékláncot egyáltalán nem ilyennek képzelte el, amúgy is szerződésszegés áldozata, mert mikor leszerződtették ebbe a mesébe szereplőnek, s Falónak, akkor csokoládé- és málnaízű áldozatokkal kecsegtették, pedig dehogy! Az áldozatok íze kívánnivalót hagy maga után, az egész történet (legalábbis a Farkas szempontjából) unalmas és hiábavaló, s igen rossz színben tünteti fel szegény Farkast. Trapiti karalábébátorsága volt szükséges ahhoz, hogy végre valaki, jelesül maga Trapiti olyan nagyszabású tettet hajtson végre, hogy egy, még az én szálaimba is igen erősen beszövött történetet, egy ősmesét átfessen, visszájáról végre a színére fordítson.
Talán emlékeznek, Trapiti a nagy csata előtt csak egy ízben ijedt meg igazán, épp amikor Holle mama engem rázott ki. Holle mama ugyanis minden reggel kirázott, hisz Holle mama elmélkedését a szőnyegrázás segítette elő. A nagy tökfőzelékrecepthez is egy ilyen elmélkedés során jutott el. Darvasi Úrnak igaza van abban, hogy egy ilyen nagyhírű, titkos receptet a nagyközönségnek nem ad ki, de engedtessék meg egynéhány megjegyzés, csupán a Holle-hírnév, a Holle-márka védelme érdekében. Természetesen Holle mama sem reszelte (amint az a mesében említődik) a tököt, hanem, mint minden rendes háziasszony: gyalulta. (Számtalanszor láttam a tökgyalut. Nekem hihetnek!) S nem tett persze semmilyen „finomítót” az ételbe, attól lett egyre finomabb, ahogyan s amivel főzte. S főleg nem tett bele cukrot. Ez a cukor! szinte már hitelrontás. A tökfőzelék titkát ugyan ki nem adhatom, de beavatottként ott voltam majd minden fazéknál, ha csak az előszobában is.
Engedtessék meg még egy megjegyzés, ezúttal a bizurr-mizurr nyelvre vonatkozó. Kérem, mint az bizonyára nem kerülte el a figyelmüket, a bizurr-mizurrok hagyományosan a bizurr-mizurr nyelvet beszélik, mely nyelvnek egyetlen különlegessége van, miszerint, ha valaki állítani akar valamit, akkor az ellenkezőjét mondja. Ha bizurr-mizurr nyelven meg szeretném kérni Holle mamát, hogy helyezzen egy kissé odébb, akkor így szólnék: „Holle mama, ne helyezz odébb!” Sajnálattal kell megjegyeznem, e nyelv gyakorlása a mesémben néhol döcög. Mert ha (s csak egy példát idézek, pedig sajnos sok bizurr elfordításra, nyelvelvétésre, függő beszédbe való suta átemelésre és más nyelvszabály-hágásra bukkanhatunk), szóval, ha Bökkelöki király bemegy a boltba, s így szól: „Nem mondtam, hogy nem kérjük azt a két szendvicset!”- az bizurr-mizurr szempontból korrekt. De teljességgel beláthatatlan, hogy erre az anyanyelvi (nem bizurr!) boltos miért válaszolja ezt: „Akkor válasszanak rétest. Vagy kakaós csigát, uram!” – miért nem adja helyette oda a kért szendvicset? Ám ezek csak apróságok. Apró megjegyzések, melyek bökték egy szőnyeg már tán kissé rövidlátó szemeit. Ami viszont fontos, hogy nagyon jól telnek a lapok e könyv lakójaként. Sok szempontból. Mint már említettem, jó a társaság. Mindenki másképp bolond vagy bolondos, mindenki másképp szeretnivaló, mindenki másképp vonzó, s mindenki más tettekre erős. Mellesleg roppant hálás vagyok Darvasi Úrnak, Trapitinak, Vén Nyanya Csúfságnak s természetesen egy kicsit jómagamnak is, hogy nem hagytuk, hogy a Mindent Felejtő Mesébe keverjenek minket. Ahogy Darvasi Úr leírja, ott teljességgel olyan lehet az élet, mint egy jó kövérre hízott depresszióban. S hogy mesehősök kínzó, gyógyíthatatlan depresszióban szenvedjenek, hogy ne érdekelje őket semmi, hogy már számu(n)kra se legyen semmi se fontos, az a mesék erős hitelromlását eredményezte volna.
Életünknek szinte minden lapja mára már nyitott könyv (tán csak Ramszesz Vogul, a történetét befejezni mindig kész hős a megmondhatója, hány titkunk marad a végire). Olyan könyv, amelyet sok varázs, sok humor és sok kaland kísér. Olyan könyv, amelyet bátran olvashatnak maguknak vagy másoknak, legyenek nyolc fölött vagy akár egy kicsit alatt, nyolcvan fölött vagy tán egy kicsit kevésbé érett korban. S bejelenthetem, már a szomszédsággal is megbékültünk, ami pedig nem volt könnyű, de hiszen Maguk bizonyára már ezt is tudják…
Báró Rojtos Eugén
előszobaszőnyeg
- Kultúra [5]