Ferkai András

Nyomtatóbarát változat

A sors szeszélyéből ma nem egy építészeti kiállítást nyitok itt meg, hanem egy fotókiállítást. Az átváltozás mindannyiunkat meglepetésként ért, különösen a fényképművész Máté Gábort, aki – ha tudja, hogy élete első önálló kiállítása nyílik december 18-án – bizonyára másféle válogatást állít össze munkáiból. Ezért arra kérek mindenkit, tekintsen el attól, hogy a képeken téglaházak láthatók. Tagadhatatlan, hogy ez a kiállítás témája, de ugyanígy lehetne épületszobrászat, portré, női bunda vagy egy tál ínycsiklandozó étel, minthogy fotós barátunk mindezeket évek óta fényképezi.

A tárgy tehát a tégla, és a Velencei Biennále nyomán kibontakozott polémiával kapcsolatban annyit mindenképpen meg kell jegyezzek, hogy a tégla nem feltétlenül archaizmus, ahogyan a fém, üveg és könnyűszerkezet sem szükségszerűen maga a progresszió. Egy épület időszerűsége és minősége nem a felhasznált építőanyagon múlik. A kiállítás tehát a tégláról szól: szólóban, ahogyan a kertben rábukkanunk, és tömegesen, valami furcsa elképzelés szerint egymásra pakolva. A fényképek többségén sajátos téglatársulásokat látunk: patriarchális közösségeket, demokratikus és finoman tagolt társadalmakat, melyekben erős kötés tartja össze, rendezi az egyedeket. Míg a kőépület elemei egyformák vagy hierarchiába illeszkednek, az üvegfal anonim elemei gépiesen ismétlődnek, a vakolat pedig eltünteti a fal alkotórészeit, addig a nyers téglafalnál az egyes elem alárendelődik a közösségnek, de közben megőrzi egyéniségét. Figyeljük meg, hányféle falazatot látunk a képeken! Mennyiféle téglaméret, kötésmód, textúra, karakter látható rajtuk! Próbáljuk meg elfelejteni, hogy a fotók mellett cédulák vannak nevekkel, évszámokkal és címekkel, hiszen a fotóművészetben a „mit ábrázol” kérdésnél fontosabb a hogyan… Mondjunk le azokról az elvárásainkról is, amelyek az építészeti fotó hívószavára ébrednek bennünk, mivel ezek a szép fekete-fehér képek aligha felelnek meg annak, amit ma ezen a fogalmon érteni szokás.

Ha Máté Gábor képeit nem építészeti fotóként, hanem fényképként nézzük figyelmesen, rengeteg felfedezést tehetünk. Rájövünk, hogy nem gyorsan összeütött kiállításról van szó, hiszen egyes képeken ott a tavalyi hó, másokon éppen bomlanak a lombok, vagyis tavasszal készültek, vannak nyári és persze a kopasz ágakról tudhatóan őszi felvételek. Vagyis legalább egy éve gyűlik az anyag. Nemcsak az évszakok változatosak, hanem az exponáláskor éppen uralkodó időjárás is. A legtöbb képen mintha nem sütne a nap, és nem mindig tudjuk, borús égbolt, fátyolfelhő, alkonyat vagy éppen köd-e az oka. A fényképeken a fény hol tompa, hol erős; hol gyöngyházfény, hol verőfény, olykor szembefény. Azután a képkivágások. Vannak heroikus totálok, melyeken az alulra húzott tárgy fölé drámai felhők tornyosulnak, vagy monumentális totálok, ahol a tárgy van felül, alatta végtelen rét. Sok a feszített vagy kifutó kompozíció, az izgalmas kivágás, és akad szinte provokáló vágás, ahol a fő motívum kilóg a képből. A komponáláshoz tartozik, hogy a fényképész csaknem minden épületet két képen mutat be: az egyiken tágabb környezetével együtt, a másikon pedig egy jellemző részletét. És végül az élet jelei. A valamirevaló építészeti fotóról ez biztosan hiányzik. Első pillantásra itt is. A figyelmes szemlélő azonban elnyeri jutalmát, miként a Nagyítás című film főhőse. Hulla ugyan nincs, de van graffiti és Anita szolárium, magányos biciklista, turistacsoport és egy valóban pikáns, kutyás jelenet. Hogy megkezdhessék a keresést, a kiállítást megnyitom.

• Kultúra