Tamás Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

Harry Potter óta illenék óvatosabban fogalmazni a gyermekek nemolvasási szokásairól: az eddig megjelent négy kötet ugyanis vaskos száz oldalakból áll, mégsem azt kérdezik egymástól az osztálytársak, hogy olvastad-e a Harry Pottert (ez alatt a négy kötetet értve, automatikusan), hanem hogy hányszor olvastad. Vagyis: ha a gyerek olyan könyvet talál, ami valóban neki szól, akkor képes arra a csodára, ami mondjuk a Kincskereső kisködmön vagy a Légy jó mindhalálig esetében évtizedek óta nem sikerül a kisiskolásoknak: ripsz-ropsz (abrakadabra?) elolvassa. Az ún. PISA-felmérés egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat, amely a 15 éves gyerekek olvasási és szövegértési képességét méri fel, ránk nézve elkeserítő eredménye ellenére tehát, pedagógusként azt állítom: ha a gyerek élvez valamit, örömét leli benne, azzal foglalkozik. S ha ez a valami egy könyv, akkor egy könyvvel foglalkozik.

Nem térnék most rá a kötelező olvasmányok minősítésére, nem az oktatás kérdéseiről szeretnék vitát indítani, mikor a gyerekirodalomról szólok (noha ezek közt óhatatlanul vannak összefüggések). A Harry Pottert sem minősíteném, bár bevallom, én találtam benne irodalmi értékeket, ugyanakkor nem tenném meg kötelező olvasmánynak. És természetesen a PISA-felmérés lelombozó eredményét sem akarom elbagatellizálni. Egyszerűen megkockáztatnám azt a kijelentést, hogy a gyerekek talán mégis többet olvasnának, ha úgy éreznék, hogy van mit.

És úgy tűnik, lenne mit. Mert termelődött néhány új magyar gyerekkönyv. Talán lehetne örülni, hogy a Janikovszky, Lázár, Csukás triumvirátus már nem kizárólagos uralkodó a magyar gyerekirodalomban. Eleddig úgy tűnt, Békés Pálon kívül minden szerző mélységesen szégyellhetné magát, hogy nem törődik a gyerekekkel. Most meg azért a fanyalgás, mert új magyar gyerekkönyvek születtek?

Nemrégiben a Klub Rádió műsorvezetői, Pikó András és Pálinkás Szűcs Róbert, úgy döntöttek, hogy reggeli műsorukból két órát a gyerekirodalomnak szentelnek. A két műsorvezető gyakorló édesapaként figyelt fel arra a jelenségre, miszerint egyre több olyan író jelentet meg gyerekeknek szóló könyvet, aki más területen már bizonyított. És ekkor, nem kevés iróniával, de nem is egészen alaptalanul elhangzott a kérdés: mi ez, „megélhetési bűnözés”?

A kérdésre a választ Zalán Tibor adta meg: szó sincs megélhetési bűnözésről. Egyszerűen ezek a fiatal („jó tollú”, ahogy később Tarján Tamás aposztrofálta őket a Magyar Hírlapban), magyar írók már nem is olyan nagyon fiatalok: családapák, akik elsősorban saját gyermekeiknek írják gyerekkönyveiket.

Gyerekkönyvek – felnőtteknek?


Szijj Ferenc például így nyilatkozott Szuromberek királyfi című könyvéről: „A most nyolcéves fiam igényeit szem előtt tartva írtam, de közben azon is igyekeztem, hogy ha később, tíz-tizenkét éves korában esetleg magától előveszi (mert rábeszélni nem fogom), még mindig élvezhesse, sőt, ha felnőtt korában rám való tekintettel netán beleolvas, akkor se unja.” (Csodaceruza, 2002. I. évfolyam 6.)

Mindezt elhiszem Szijj Ferencnek, de elhinném Darvasi Lászlónak vagy Háy Jánosnak is, ha éppen ők mondták volna ugyanezt. Darvasi Trapiti című meseregényében ugyanúgy ez a kettős-hármas motiváció érezhető, és részben Háy ábécéskönyvében is. Bár Szijj 2002-ben az IBBY Magyarországi Egyesületétől „Az Év Gyermekkönyve” díját kapta, joggal merül fel a kérdés: vajon gyerekkönyv-e a Szuromberek királyfi? Igaz, hogy annak készült, és mondhatnám, hogy hősei, bármily furcsák, igazi mesehősök, csak egy kicsit idomultak a környezetükhöz… De ez a megértés amolyan felnőtt megértés, és azt gyanítom, a gyerekek egész más rétegeit élvezik a könyvnek, mint amit a felnőttek, és a felnőttek szórakoznak jobban. A párbeszédekben rejlő humor gyakorta kikacsintás a felnőtt olvasók felé, a hagyományos mesei elemek ferdítésében is van egy adag irónia: őszintén nem tudom, ebből mennyit ért meg a Szijj Ferenc által megcélzott kisiskolás közönség. Roskó Gábor Brigádnaplót (az ÉS állandó rovata) idéző rajzai pedig noha valóban remekül egészítik ki a szöveget, szintén árasztanak egyfajta keserűséget, vagy legalábbis hiányzik belőlük az a báj, ami egy meseillusztráció esetében elvárható lenne.

A Trapiti esetében ugyancsak érezhető olyan késztetés, hogy ez a mese olyan mese legyen, amiben aztán minden benne van. Olyan, mint egy igazi krimi. És ez a hasonlat nem is túlzás: az álnok Szakács király merényletei indítják el a kis híján tragédiába torkolló események láncolatát, de végül természetesen győznek a jók. Csak amíg az ember eljut a boldog végkifejletig, sok-sok rejtélyt kell megoldania, és tapasztalatból állíthatom, a Trapiti még felnőtt olvasóknak is fejtörést okoz. A történet valahol a múltban indul, mikor Kavicsvár területén a bizurr-mizurrok laktak. Meg is ismerkedünk Kavicsvár bizurr-mizurr uralkodóival, olvasván a bizurr-mizurr krónika adatait. Ebből kiderül, hogy Harmadik Alfréd Bökkelöki és hitvese, Malvin királynő nyomtalanul eltűntek, s őket Szakács király az utolsó bizurr-mizurr király követte a trónon. Azt is megtudjuk, hogy a szomszédos hercegségből eltűnt Minyon kapitány is. És ezen információk után a „jelenben”, a mese jelen idejében találjuk magunkat; Kavicsvárott már nem bizurr-mizurrok élnek, viszont megjelenik egy bizarr kis figura, egy manó (vagy csak egyszerűen kisgyerek?), Trapiti.

Trapiti Harmadik Alfréd Bökkelöki és Malvin királynő gyermeke, akik, noha múltbéli figurák, mégis élnek. A regény (mert nyugodtan nevezhetjük így) izgalmasan játszik el a múlt és a jelen, a mesebeli valóság és a mesebeli mese viszonyával, azzal, hogy a régmúlt valósága is mesévé, mondává válik a jelenkor embere számára. Ezek a kacifántos viszonyok kicsúcsosodnak abban az epizódban, amelyikben Trapiti, aki Kavicsvár jelenéhez képest (noha fizikai valójában ott van) mégis egy mesefigura (mert a mondák része), meglátogatja a mesén belüli mese egy szereplőjét: a farkast a Piroska és a farkasból, hogy aztán kimentse őt onnan, s Kavicsvár lakójává (valóságává) tegye.

Sok elemezni való motívuma, mozzanata van a történetnek. De ha egy gyerek csak meseként akarja élvezni (márpedig biztos nem elemezni akarja), megteheti, és ez fontos. Végül pedig győz a trapiti, vagyis a szeretet.

A Trapiti illusztrátora Németh György. A kis Trapiti megjelenítése sajnos erősen idézi Picurt a Pom-pom meséiből, legalábbis a borítón, de a belső, egész oldalas fekete-fehér képek kellemesen szellemesek; talán még több rajzot is elbírt volna a háromszáz oldal.

Meseábécé – demokrácialeckével



Háy János Alfabéta és a negyvennégy rabló című mesekönyve a „meseábécé” műfajmegjelölést kapta. Ebben Peti, az óvodás kisfiú egy titkos összeesküvés leleplezésére vállalkozik. Megfigyelte, hogy egy Alfabéta nevű föníciai terrorista üzenetei terjedtek el az egész világban, negyvennégy rablójának közreműködésével. S ez még hagyján: az összeesküvésnek részese minden felnőtt, beleértve Peti szüleit, de még bátyját is, aki viszont nem is olyan sokkal idősebb nála. Ezt a méltánytalanságot Peti nehezen viseli, s leleplezési terveibe óvodás társait is beavatja, nem kis népszerűségre téve így szert.

A nagy leleplezés helyszíne egy bérház, ami természetesen Alfabétáé, és negyvennégy lakója nem más, mint a negyvennégy rabló. A negyvennégy rabló negyvennégy ajtó mögött őriz egy-egy jelet, s Peti ezeket a jeleket jegyzi fel füzetébe szépen sorjában. Látogatásait természetesen álmában ejti meg, de ez a lényegen mit sem változtat: találkozik az ábécé összes betűjével, s végül mindent el tud olvasni, még azt is az ovi ajtaján, hogy „kifelé nyílik”.

Az Alfabéta és a negyvennégy rabló amolyan hagyományos meseábécé lenne, ha helyenként nem lenne olyan érzése az embernek, hogy talán kicsit sok az aktuális utalásokból (például egy említés erejéig még az Aranykéz utcai robbantás is szóba kerül), és talán szívderítőbb lenne, ha a negyvennégy „rabló” nem csupa kisstílű balek lenne, hanem negyvennégy életvidám figura. Vagy ilyen bérház még egy kisfiú álmában sincs?

Az ötlet, hogy minden betűhöz egy-egy alak, egy-egy sors vagy történetfoszlány kapcsolódjon, remek. Ábécéskönyvből eleddig csak verses változatok léteztek: Móra Ferencé, Rigó Béláé, Donászy Magdáé. De amint ezeket a sorsokat, alakokat valóban egy olvasni még nem tudó, de már (lélekben) iskolába készülő, tehát öt-hat éves gyereknek kell befogadnia, akkor annyi magyarázatra lesz szükség, hogy a szülők alighanem hiányolni fogják a jól bevált skandálható versikéket. Mert mit lehet arra a kérdésre felelni, hogy mi az a tőzsdecápa? Vagy hogy a demokrácia tényleg az volna, hogy az ember jobbról is kap egyet, meg balról is? Ráadásul Faltisz Alexandra rajzai is azt sugallják, hogy lajhárnak vagy akár polipnak lenni ugyanúgy nem jó, mint mondjuk ürgének. Az egész ábécén végigvonul ez az érzés, ez a „nem jó”: minden lakó beszorul a lakásába, egyszersmind a saját nyomorúságába. Megkockáztatom, Háy János maga kedvesebb illusztrációkat készített volna.

Tradíció – aerobikba oltva



Felhőtlen szórakozást ígér Lugosi Viktória szintén első gyerekkönyve, a Hümmögő: a képekkel sűrűn tarkított százhúsz oldal könnyen fogyasztható a kevésbé gyakorlott olvasók számára is. Igazán színes történet, a szó minden értelmében. Elek Lívia harsány rajzai remekül kiegészítik a fordulatos, egyszerre modern és mégis sok tekintetben klasszikus, tizenhat fejezetből álló mesét. A cselekményszövés, a fordulatok klasszikus próbatételek elé állítják a főhősöket, akiknek emberségből, barátságból, szolidaritásból, empátiából kell „vizsgázniuk”, és ezt sikerrel meg is teszik minden egyes szituációban. Az, hogy Empilla, a mókus aerobikozik, vagy hogy Hümmögő egy esetben e-mailt ír, vagy hogy Bogumil, a zsiráf kedvenc játéka a game-boy nos, nem éppen szokványos mesei elemek, de valószínűleg megjelenésük abból az elhatározásból fakad, hogy a szerző egy mesei, de nem hamis világot akart megrajzolni, egyszerre mesebeli, de mégis mindennapi figurákkal. Hümmögő például egy meghatározhatatlan hovatartozású lény, de barátai, noha létező állatfajtákhoz tartoznak, ugyanúgy antropomorfok, mint ő. Különös keveréket alkotnak Lugosi Viktória rendkívül szellemes névadásai; a sok fiktív személynév között (véletlenül?) a magyar tradíció valóságos alakjának neve, Pápai Páriz Ferenc is felbukkan.

A történet Bogumil zsiráf megérkezésével kezdődik, aki elszökött az állatkertből, illetve egész pontosan egy filmforgatásról. Hümmögő, Empilla és Peppinó, a sirály barátságosan befogadják, de nem elégszenek meg ennyivel: leleplezik a gonosz igazgatót, és új állatkert-igazgatót választatnak helyette. Ezek után, hogy legyen pénzük karácsonyi ajándékra, csipkebogyót népszerűsítő verset faragnak az Erdei Tanács felhívására, és természetesen meg is nyerik a díjat: 4000 pöszmétét. (A költemények remekbe szabottak, bár a szituáció óhatatlanul A négyszögletű kerekerdő költői versenyét idézi.) A vagyont ajándékozáson és adományozáson kívül egy titkos célkitűzésükre fordítják: fel akarják kutatni Peppino rég nem látott szüleit. Természetesen ez a vállalkozásuk is sikeres, de kalandok vezetnek el a sikerig, és a szülők megtalálása után sem tétlenség vár a Csenevész Erdő lakóira. A történet, bár helyenként nem titkoltan didaktikus, egyetlen percig sem magyaráz túl semmit, nem vonja kétségbe a gyerekek értelmi képességeit, ha mégoly hangsúlyos érzelmi kérdések megértéséről van is szó.

Talán lehetne örülni a most megjelent új gyerekkönyveknek, mondtam, aztán többségükről az derült ki, hogy valójában idősebbeknek szólnak – vagy csak az idősebbek fogják megérteni teljes mélységükben őket. Mégsem beszélnék le senkit arról, hogy megvegye gyermekének a fent említett könyveket. És nem kellene gyanakodva méregetni a szerzőiket, hogy lám-lám, bizonyára megirigyelték J. K. Rowling sikerét. Gazdagabbak lettünk Szuromberek királyfival, Trapitival, az Alfabéta Petijével, Hümmögővel, Márióval és összes barátaikkal… Jegyezzük meg ezeket a neveket, és jegyezzük meg szerzőik nevét, örüljünk nekik.

• Kultúra