Soros-ösztöndíjak
Bali János
Bali János egyre kevésbé „besorolható” szereplője a zenei életnek; míg korábban régizene-együttesek sokat foglalkoztatott furulyásaként, kórusok és kisebb énekes csoportok oszlopos tagjaként s gyakori szólistájaként ismerhették, mára az Ars Nova Secunda kórus sokszorosan díjazott karnagyaként és spiritus rectoraként, zenekari koncertek és hanglemezfelvételek karmestereként is számon tartják, idehaza s külföldön egyaránt. Emellett még számos kottakiadvány közreadója vagy szerkesztője, a régi zene, különösen a klasszikus vokálpolifónia szakértője. Elmondható, hogy a végletesen specializálódott szakmák korában ő az egyik legszínesebb ellenpélda – noha még mindig a sokrétű pálya kezdetén, de máris jelentős eredményekkel maga mögött.
Wilheim András
Bikácsy Gergely, film- és irodalomkritikus
Ha nem félnénk a közhelyeket önkínzó kéjjel kipécéző ítész fanyar grimaszától, azt mondanánk: Bikácsy Gergely, Jean-Luc Godard és Luis Bunuel rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, a regényíró Glauziusz Tamás titokzatosan háttérbe húzódó barátjaként is közismert film- és irodalomkritikus, a kiváló esszéista, ez az egyelőre besorolhatatlan műfajú, nagyszerű író a hatvanadik X táján is alighanem a legifjabb az idei díjazottak közül.
Barna Imre
Dragomán György, író
Fantasztikus allegória és mellbevágó erejű érzéki realizmus, túlvilági időtlenség az alig fakuló emlékek legapróbb részleteikben is ismerős, közeli tájain: a húszas éveinek épp csak végéhez érkező Dragomán Görgy tucatnyi remek novella után első regényét jelentette meg tavaly. Máris sokat mutató és sokat ígérő, nagy tehetség.
Barna Imre
Fehér Ferenc, táncos, koreográfus
Fehér Ferenc táncos, mimus, mozgásszínházi művész; a bizonytalan definíció azt jelzi, hogy a magyar terminológiában a performert nem lehet egyszerűen színésznek nevezni. Autodidakta; ez a megjelölés pedig azt az őstehetséget jelenti, akit nem rontottak el a művészeti iskolák. Csakhogy Fehér Ferenc nem az adottságaiból él, hanem munka közben sajátítja el és tökéletesíti technikai tudását, miközben nem veszti el azt az intuíciót és művészi képzelőerőt, amit aligha lehet megtanulni. Előadó és koreográfus; mindkét minőségében pszichofizikai kidolgozottság és kivételes expresszivitás jellemzi. Önálló munkái, melyek közül a legutóbbi az archetipikus Kaspar Hauser története, számos hazai és külföldi díjban részesültek.
Koltai Tamás
Fülöp Zoltán, éremtervező ötvösművész
A milliméter és annak továbbosztása jelenti a távlatot, pár centis korong kerülete az ablakot, amin keresztül feltűnik a világ. Halk de csengő hangú művészet az érmészet.
Tisztelet a miniátornak, F. Z. monogramistának, akinek választott mozgástere ez a kicsiny fémdarab, melynek ujjbegynyi felületén mesél nekünk tisztaságról, alázatról, az emberi alkotókészség nagyszerűségéről, pontos tőmondatokban.
Péter Vladimir
Jónás Krisztina
Jónás Krisztina énekesnő, a hazai előadó-művészet egyre inkább beteljesedő ígérete. Bár sok műfajban találkozni lehet a nevével, így például barokk operák s hangszerkíséretes művek, kantáták közreműködőjeként, két legfontosabb területe mégis a két legkevésbé népszerű vagy látványos: a klasszikus és romantikus dalirodalom, illetve a kortárs zene. Nyilván nemcsak a hangi adottságai, de egyfajta művészi elhivatottság is ezeket a műfajokat jelölte ki a számára – semmiképp sem a gyors siker útja ez, hanem olyan kitartó és következetes munkát kívánó tevékenység, amely mindig a műről, az alkotó szolgálatáról szól inkább, semmint az előadó személyéről. Lehet, hogy ez a művészet mindig a keveseké marad, de fontossága egyre nyilvánvalóbb: a szűkülő repertoár értékes rétegének ápolását választotta céljául, ismeretlen remekművek felfedezését, bemutatását, életben tartását.
Wilheim András
Miskolczi Emese
Miskolczi Emese egyike a Nyíregyházi Fotóklub elindította tehetségeknek, ma az Iparművészeti Egyetem fiatal tanára. Jelenleg egy párizsi főiskolán tölt egy évet. Jellemző módon ezt a lehetőséget az interneten kereste és találta magának. Az angol mellett már a francia nyelven is elboldogul. Számára ez már negyedik nyelv – az anyanyelve és a képi nyelv után.
A fotográfiában, mint a modern művészet sok más ágában is, a monománia az elmélyültség jele. Miskolczi Emese, ez a halk szavú, szőke díva-külsejű jelenség mostanában lezáruló első korszakában bonyolult, részletgazdag, fekete-fehér városi panorámákat készített nagy számban. Mindegyiknek titka van: mindegyik képen ott rejtőzik maga a fotográfus. A millenniumi szilveszter Margit-hídján éjfélkor (egy vaku-villanás mutatja), az Operaház zsúfolt nézőterén, a Gellért fürdő hullámmedencéjében, a Nyugati pályaudvar előtti villamosmegállóban. Meg lehet nézni a Csak képek könyvsorozat neki szentelt kötetében.
Minden reményünk megvan arra, hogy a magyar fotográfia jövője is fényes lesz. Különösen akkor, ha nem apad el a nyíregyházi (és a többi) tehetséggondozó forrás, s ha idehaza tudjuk tartani tehetségeinket. Hogy kétszeresen is igaz legyen a régi mondás: „Ex Oriente Lux!” Keletről jő a fény.
Török András
Mohácsi András szobrász
Végy egy darab anyagot. Az univerzum szilánkját. Tégy mellé, reá, hozzá még egyet.
Ezt sokféleképpen lehet, csinosan vagy esetlenül, esetlegesen vagy ügyesen, ösztönösen vagy spekulálva. És akkor helyezd rá a harmadikat. Ez már dráma: építés, felelősség, kockázat.
Magatartás. Teremtés. Ahogy Mohácsi András csinálja.
Péter Vladimir
Pál Eszter szociológus
Pál Esztert főként a klasszikus és igazán új szociológiai elméletek érdekelik. Szereti felboncolni az elméleteket, megvizsgálva fogalmaik természetét, jelentésük szerkezetét, vagyis azt, hogy miért akarják állítani, amit hirdetnek, s miért úgy hirdetik, ahogyan állítják. Egybevetette a biológia és a szociológia magyarázatait arról, amit szervnek és szervezetnek nevezünk, s az organicizmus ilyen vizsgálata többet ígér annál, mint amit a szokványos tudománytörténet kínál a tanulónak. Ígéri azt, hogy tudatosíthatjuk fogalomképzésünket, és így többet tudhatunk meg nyelvhasználatunkról a társadalomtudományokon belül és kívül egyaránt.
Somlai Péter
Pálffy Tibor színész
Pálffy Tibor, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tagja szikár, egekbe törő, szinte gótikus alkat. Arcvonásait, testi izomzatát mintha fából faragták volna ki, akár a bartóki királyfiét: szigorúak, kemények, s mégis mozgékonyak, hajlékonyak. Hogyan tudta volna máskülönben prózai színész létére eltáncolni, ha nem is a fából faragott királyfit, de García Lorca Vérnászának főszerepét, vagy eljátszani, bármennyire abszurdnak hangzik is, a halott Polüneikészt az Antigonéban, aki viaszos gyurmaként él és mozog? Furmányos játékos, játssza bár Tamási Áron Bakk Lukácsát, a keresztet elkerülő Ilja prófétát, vagy más éles karaktert.
Mondjuk tehát így: elsőrangú karakterszínész.
Koltai Tamás
Solt Ottilia-díjak
Havas Gábor
Havas Gábor az ELTE BTK magyar–népművelés szakán szerzett diplomát. 1967 és 1970 között népművelődési előadóként dolgozott Pécsett, majd középiskolai tanár volt a szlovák gimnáziumban. 1971-től részt vett a Kemény István által vezetett szociológiai kutatásokban, majd 1972-től Solt Ottiliával önálló kutatásokat is végzett.
1973 és 1990 között a Népművelési Intézet tudományos munkatársaként szociológiai kutatásokat végzett a következő témákban: családi szocializáció különböző társadalmi rétegekben, munkakultúra és életforma, sorvadó kistelepülések társadalma, falusi szegények, cigány közösségek tipológiája, a cigányság különböző csoportjainak életformája, az amatőr színjátszó mozgalom.
1989–94 között Csenyétén, egy észak-borsodi aprófaluban, más szociológusokkal együtt megkísérelte a megváltoztathatatlannak tűnő folyamat megváltoztatását: a mesterségesen elsorvasztott közösség kimozdítását a reménytelenségből. 1995-től az MTA Szociológiai Intézetének munkatársa. 1996-ban A megélhetési viszonyok és a többségi társadalomhoz fűződő viszony változásai a magyarországi cigányság különböző csoportjaiban című értekezésével kandidátusi fokozatot szerzett szociológiából. 2001 óta a Romaversitas oktatási igazgatója.
1994-től a Soros Alapítvány roma programjainak fő szellemi „atyja”, kurátora.
Dr. Komlósi Ákos
Komlósi Ákos szakterülete a neveléselmélet és a neveléslélektan, különös tekintettel a családi szocializáció és nevelés folyamatának elemzésére, valamint a család működésének eredményesebbé tételére a családot körülvevő társadalmi környezettel való kölcsönhatásban.
1989 óta bölcsődepszichológus, s negyedik éve a pécsi Kisgyermek Szociális Intézmények igazgatója.
Szakmai tevékenysége rendkívül sokrétű. Jelenleg a 0–3 éves gyermekek egészséges szocializációját segítő, preventív jellegű beavatkozások hatékony rendszerének kidolgozásán munkálkodik. A védőnői hálózattal szorosan együttműködve egy hatékonyabb megelőző gyermekvédelem kialakításán gondolkozik, mely elsősorban a gyereket váró és kisgyermekes családok támogatórendszerének kimunkálását jelentené.
Figyelme a hátrányos helyzetű cigány gyerekek beilleszkedését segítő program kidolgozására is kiterjed, melynek keretén belül sikerült – az 1999 óta telt házzal működő Szemünk fénye (Otyu mnyo) – Cigány játszóházat létrehozni és működtetni.
Feróné Komolay Anikó
Feróné Komolay Anikó, a sárospataki ME-Comenius Tanítóképző Főiskolai Kar tanszékvezetője, közel tíz éve foglalkozik a cigány emberek (felnőttek, gyermekek) életminőségét javító programok megvalósításával, sikeres pályázatok révén.
A Sárospataki Munkaügyi Központ és a Népfőiskola szervezésében megvalósult reintegrációs tréning oktatójaként részt vett a munkanélküli cigány emberek a munka világába történő bekapcsolását segítő képzésben. Egy nemzetközi program keretében a munkavállalói alkalmasságot kifejlesztő tréning vezetője volt, s egyben a programot dokumentáló könyv társszerzője.
Jelenleg, a Munkaügyi Központ pályázatához kapcsolódóan, komplex települési egészségfelelős és közösséggondozói képzést tervez fiatal, munkavállalói motiváltsággal rendelkező cigány nők számára. A ME Egészségtudományi Intézete védőnő szakos hallgatói számára meghívott előadóként rendszeresen részt vesz a közösségi gondozás módszertana tárgy oktatásában.
Védőnő társával akkreditáltatta A védőnői közösségi gondozás lehetőségei cigány családokkal című továbbképzési programjukat, a 2001–2002 évben 102 védőnő vett részt a továbbképzéseiken.
Lakatos Márta
1991 óta a Budapest VIII. kerületi Erdélyi úti Általános Iskola pedagógusa. Végzettségét tekintve tanító és magyar szakos tanár. Pályakezdőként roma fejlesztő osztályt, nehezen nevelhető, hátrányos helyzetű gyerekeket tanított.
Jelenleg Pest megyében több roma oktatási projektben dolgozik. Legnagyobb munkája ezek közül az a program, ami a Gandhi Gimnáziumhoz hasonló iskola létrehozására irányul. Ez ma már elég előrehaladott állapotban van, ami elsősorban neki köszönhető. 10 éve szervez és vezet roma gyermektáborokat, az utóbbi két évben már téli táborokat is. Táborainak fő célja a gyerekek identitástudatának kialakítása, fejlesztése néprajzi, irodalmi, történeti és kézműves foglalkozásokon keresztül. Ősztől a Pest Megyei Önkormányzat Oktatási és Kulturális Bizottságának a tagja.
Lankó József
Lankó József 1980 óta a homogén cigány lakosságú Alsószentmárton és néhány szomszédos, jórészt cigány lakosságú falu római katolikus lelkipásztora, hitoktatója. 1982-től folyamatosan szervez nyári táborokat a helyi és környékbeli cigány gyermekek és fiatalok számára, itt felnőtt segítőként cigány szülők, és nem cigány önkéntes segítők is részt vesznek.
A 80-as évek első felétől Lankó József részesévé vált az európai cigány pasztorációs mozgalomnak. Egy német kollégájával, a witteni plébánossal közösen régóta szervez nemzetközi táborokat is dél-baranyai cigány gyermekek és fiatalok, családjukkal Németországba kivándorolt kelet-európai cigány gyerekek és német középosztálybeli gyermekek és fiatalok részvételével.
Lankó József tagja volt a Gandhi Alapítvány első ötfős kuratóriumának, majd éveken át hitoktatója is volt a Gandhi Gimnáziumnak. Alapítója a mánfai Collegium Martineumot fenntartó Collegium Martineum Alapítványnak. Lankó József kezdeményezője és az egyik szervezője volt az egyházi fenntartású alsószentmártoni cigány-magyar kétnyelvű Szent Márton Óvodának.
Nevelői és pedagógiai szervező munkája mellett Lankó József jelentős szociális hálózatot is működtet falujában és a környéken. 1990-ben az akkori pécsi püspök kinevezte a pécsi egyházmegye területén élő cigányok lelkipásztorává.
Dr. Liskó Ilona
Dr. Liskó Ilona a hetvenes évek elején kezdte kutatói pályáját, elsősorban a magyar szakmunkásképzés szociológiai vizsgálatával foglalkozott. 1981-től dolgozott az akkor alakuló Oktatáskutató Intézetben, ahol főmunkatárs ma is.
Kandidátusi disszertációját is a szakmunkástanulók helyzetéről írta; ezt azonban az akkori politika nem engedte elfogadni, hiszen akkoriban a szegénység, a leszakadás, a társadalom szétszakadása tabu téma volt. Ez a vizsgálat alapvető és úttörő mű volt, mert először dolgozott ki olyan tipológiát a szakmák világában, ami a társadalmi rétegződés és a szakmák kapcsolatára világított rá. Ezt a munkát csak a rendszerváltás után ismerte el a tudomány.
Liskó Ilona egész szakmai pályafutása alatt folyamatosan végzett szociológiai kutatásokat a hátrányos helyzetű tanulók iskolai pályafutásával, a szakképzetlen fiatalok elhelyezkedési esélyeivel, a roma gyerekek problémáival, az iskolai kudarcokat elszenvedő diákokkal kapcsolatban. E vizsgálatok többsége ma már az egyetemek és főiskolák kötelező olvasmánya vagy tananyaga.
Tudományos tevékenysége során a társadalmi esélyegyenlőtlenségeknek az iskolában történő megjelenése, illetve ennek csökkentése foglalkoztatta.
A rendszerváltás utáni iskolai struktúraváltozásban nagy szerepe volt. Kezdetek óta tagja a leszakadó, iskolából kimaradó középiskolásokat foglalkoztató Belvárosi Tanoda kuratóriumának. Könyvet is írt a lemorzsolódásról, Kudarcok középfokon címmel. Ez is példázza, hogy Liskó Ilona olyan tudományos kutató, aki a gyakorlatban is szívesen és hatékonyan dolgozik.
Alkotói-díjak
Dukay Barnabás
Korunk, közelmúltunk egyik legnagyobb kísértése és kihívása, hogy minden utunkba kerülő jelenséget – légyen az személy, mű, esemény – valamiképpen besorolni igyekszünk, vagyis egy folyamat részeként kísérelünk megérteni. Pedig éppen a kortárs művészet nagy tanulsága, hogy mára igencsak kétségessé váltak az effajta osztályozási kísérletek: irányzatok, csoportok helyett egyre inkább az egyént, az egyedi alkotást látjuk magunk előtt. De még ebben az individualizálódott művészeti korszakban is meglepő az a függetlenség és rokontalanság, ami Dukay Barnabás műveire jellemző. Társtalan, persze, de csak saját korában – hiszen távoli rokonait meglelhetjük a XV–XVI. századi klasszikus vokálpolifónia mesterei között, vagy a közelebbi, de így is félszázadnál régebbi múltban, szellemi társát látva az új bécsi mesterek körében. Korántsem közvetlen mintákat talált ő ezeknek a komponistáknak a munkáiban – hárítsuk el azonnal a „posztmodern” kínálkozó analógiáját... –, hanem a zenéhez, a zene anyagához való viszonya hasonló; a komponálás az ő számára mindig kutatás is, állandó keresés és felfedezés. Ebből fakad, hogy Dukay Barnabás művei oly lassan nyerik el végleges formájukat – nem mintha lassan dolgozna, hanem mert addig nem érez késznek egyetlen darabot sem, amíg a fölvetődő kérdéseknek valóban a végére nem jár. Talán nehezen hihető, hogy ezek az első hallásra is oly magától értődőnek látszó művek milyen bonyolult, szinte kielemezhetetlen struktúrára épülnek. Ez magyarázza a számtalan alakváltozatot, az eleve sorozatokként koncipiált darabokat, a végleges forma többarcúságát, többféle megvalósítási lehetőségét.
Kevés alkotóról mondható el, hogy egész munkássága során egyetlen konvencionális vagy kommersz hangot nem írt le – Dukay Barnabás esetében ez az etikai minimum. Ismerői számára meglepőnek tűnhet a persze nem is oly meglepő állítás: rejtőzködő alkat ő, hiszen semmit nem tart fontosabbnak, mint azt, hogy a mű csakis önmagában és önmagáért álljon jót – a hangokon, a hihetetlen műgonddal elkészített kottán kívül nem tart szükségesnek egyéb információkat közölni, még a mű keletkezési idejét sem; mintha tudná, hogy az idő távlatában úgyis összemosódnak majd az évek.
Mégis, mi, akik kortársai, generációs társai vagyunk, tudjunk, s ne felejtsünk el örülni annak a lehetőségnek, hogy pályáját a kezdetektől nyomon kísérhettük, egészen a mesterré érés pillanatáig. Nem megfeledkezve arról sem, hogy éppen ő írta meg a hetvenes évek egyik emblematikus kompozícióját (Rondino, amely a szívhez szól) – is; ez az is jelezze most azt, hogy bármennyire titkolja is Dukay Barnabás művei életkorát, hallgatóiban azért csak megfogalmazódik a sejtésnél már jóval több bizonyosság; mármint hogy koruknak, a XX. század végének s az új évezred legelejének zenéjét valószínűleg nem kis mértékben éppen az ő alkotásai határozzák majd meg.
Wilheim András
Kemény György
Kudarcveszélyes vállalkozás róla laudációt írni. Lepereg róla minden besorolás, értékelés, megbízhatóan megbízhatatlan, nyugtalan, kezelhetetlen, alkalmatlan arra, hogy állókép készüljön róla.
Mikor felbukkant a magyar művészet lapos horizontján – mindjárt teljes fegyverzetben –, nem is volt rossz állapotban a honi alkalmazott grafika, noha bőven lett volna oka gyengélkedésre. Csak emlékeztetőül: ötvenhét depressziója, majd az arcpirító „konszolidáció”, áru helyett ellátás, kereskedelem helyett elosztás, reklám helyett propaganda. Független művészet helyett szellemi-fizikai vasfüggöny, művészetpolitikának nevezett iskolamesteri paternalizmus.
Mégis a Prága–Varsó–Bécs–Budapest-gyűrű század eleji szellemi telítettsége, kozmopolita pezsgése olyan tartalékokat képzett, ami kitartott az ínséges időkig. Ebbe érkezett egy kajla srác, rövid múltja gettóiszony, körülötte trabantszürke reménytelenség.
Be nem áll a szája, spriccel belőle a tehetség, a szabadság szellemét sugározza. Rakoncátlan agyából rendetlen és rendezetlen, de mindig érdekes, egyedi és meghökkentő gondolatok kígyóznak elő, látomások és bosszantó idétlenségek, osztatlanul, folyóméterben. Alkalmazott grafikus, de autonóm lélek. A megfelelés magától értetődésén túl pazar-fanyar ötlet, nyers és direkt hordozó (kréta, ecset), lunátikus biztonságú, virtuóz előadás. Pazarló bőségű munkájának forgácsaiból építettek maguknak sokan várat, ő viszont nomád marad örökké, sámán, bohóc, próféta, vihogó kamasz.
Közben az erős csapat (akik megtűrték és akiket megtűrt) elfogyott mellőle. Elhaltak, dezertáltak vagy fennakadtak a reklámistállók esztelen darálóján. Helyükre makogó, ivartalan szolga-mutánsok léptek, akik műveletlen bosszok parancsait végrehajtva – billentyűs masináik dörgölésével – árasztanak el mindent dilettáns, tolakodó, színes-szagos szeméttel.
Kemény Gyuri persze az marad, aki volt, sziporkázó, zseniális, ördöngös. Kószál a városban, játszik, fecseg, firkál, mozizik, osztja az agyát boldog-boldogtalannak.
Mindent tud, amit valaha tudott, de ha nem kérdezi, nem használja, nem figyel rá ez a szép új világ, úgy kell neki. Mármint a világnak. Szóval nekünk.
Péter Vladimir
Krasznahorkai László
Krasznahorkai Lászlóra nem jellemző a reflektorfény. Nem közszereplő, nem mutogatnak rá ujjal az utcán. Kerekasztal mellett meghányni-vetni, köz-ütőérre tapintva diagnózist adni, ujjat fölemelni, fejet csóválni, rábólintani nem szokott. Elöl járni, nemes indulat szülte petíciókon hangot emelni, dohogni, szösszenni, színes interjúkat adni szintén nem szokása.
Írni szokott, ugyanis.
A dolgok mögött konokul előbukkanó s a szemhatár fölött össze már nem függő, mégis azonos súlyú és egyként „halaszthatatlanul fontos”, lényegtelen és mégis fenyegető részletekből összeadódó létezésben, szomorú hősei – együgyű angyalok, sátáni próféták – által bámészkodva és sóvárogva, kijózanodva és megvilágosodva írni és írni, „nemhogy számítógép, de papír és toll nélkül”, dacolva „az ördög intésével”, hogy ez lehetetlen, elképzelve nemcsak a korszak- és mítoszteremtő Sátántangó vég nélküli eső áztatta, elhagyott telepét vagy Az ellenállás melankóliája-beli csődbe roskadt, változást remélő és rettegő kisvárost, a háborúból háborúba sodró, feltartóztathatatlan pusztulást, hanem ezt: az ecset nélkül festő, hangszer nélkül zenélő, toll és papír nélkül író művészek boldogító világát is.
Van-e iránya a bámészkodásnak és a sóvárgásnak? Van-e tengely és súlypont, van-e angyali tekintély? Van-e mit szembeszegezni a rombolással?
„Nincs menekvés, csulafülű” – mondja valaki az esőben.
És mégis…? Nincs „mégis”. A Krasznahorkai-próza nem kecsegtet megoldással. Az optimizmus diadalával: hogy átüt rajta az élet, tehát mégiscsak úgy van, hogy sose halunk meg. Világa azonban, ez a teremtett világ, egyre letagadhatatlanabbul, egyre monumentálisabban létező világgá lesz, nagy irodalommá, amely felzaklatja és lenyűgözi az olvasót.
Köszönet érte. Köszönet Krasznahorkai László gyökerekig látó meg nem alkuvásáért, szelíd kérlelhetetlenségéért, pattanásig feszülő figyelméért. Hogy ír, és nem adja alább.
Barna Imre
Steiger Kornél
Ha Önök esetleg nem ismernék személyesen Steiger Kornélt, akik itt többek között ünnepelni összegyűltünk, s odaállnának az ajtóhoz, hogy megpróbálják eltalálni, melyikük ő – nem lenne nehéz dolguk. Steiger Kornél a legfilozófusabb külsejű magyar filozófus. Ne tévesszen meg azonban senkit ez a szobatudósi, különc személyiséget sugalló külső: Steiger Kornél a magyar bölcsészélet egyik motorja, akit egyformán érdekel tudományágának régmúltja és jelene. Szűkebb szakterülete a preszókratikus filozófia, képletesen szólva a letört, elveszett orrok rekonstrukciója, ahol különös terepe nyílik a fantáziának, a „lehetett-volna-tán-így is volt” gondolatoknak, ahol minden leírt szót másolatok másolatának másolatából ismerünk, melynek speciális szótárai hemzsegnek az olyan szavaktól, amelyek egyetlen egyszer fordulnak elő, s fordításuk talányos feladat. Mely alkalmasint azonos értelmezésükkel.
Zenei hasonlattal élve: Steiger Kornél nem Claudio Monteverdi vagy Henry Purcell műveit boncolgatja, hanem Perotinus mester töredékei hozzák lázba. Mégis otthon van kortársunk, Luciano Berio vagy Kurtág György muzsikájában is, mindent megtesz az ő népszerűsítésükért. Ő ugyanis a Filozófiai Szemle főszerkesztője, ami emberi ésszel felfoghatatlanul szerteágazó feladat, egy ilyen robbanásszerűen fejlődő tudományágban.
Steiger Kornél címere lehetne: zöld mezőben, a pajzs szélein Empedoklész és Parmenidész, háttal. A hasított középpajzson három doktorandusz, laptoppal. E pajzsot a levegőben tartja páratlan számú szárnyas női angyalalak, azon hölgyek ábrázolata, akik Steiger Kornél fantasztikus teljesítményeit, jogi státusszal vagy anélkül, az idők folyamán előre mozdították.
Kedves Kornél! Fogadd el tőlünk e képzeletbeli bárói címet, és kívánom neked, hogy minél később jöjjenek el azok a bizonyos nyugdíjas éveid, mikor is végre előveheted ifjúkorodban tervezett monografikus ötletedet: „Az írógép magyar és egyetemes története írásban és képben.” Az olvasók azt is nagyon várják.
Török András
Dr. Vikár György
Vikár György pszichiáter, az emberi személyiség gyógyítója, pszichoanalitikus orvos és tudós, vagy régebbi kifejezéssel: lélekbúvár. Az emlékezet ösvényein című önéletrajzában olvasható, hogy azért választotta az orvosi pályát, mert az embert akarta megismerni. Nem egyik vagy másik emberi szervet, hanem eleven és sajátosan emberi együttesüket. Így lett később figyelmes arra, miként lesz eggyé az ösztönös és a tanult, miként formálódnak eközben karakterképző személyiségvonások, s hogyan sebesül a lélek, s általa a test. Ezek a folyamatok jelölték ki Vikár céljait: érteni akarta, hogy miként gyógyíthatók ezek a sebek.
Ezért csatlakozott már a 60-as évek elején az akkor még félig titokban, megtűrten tevékenykedő pszichoanalitikusokhoz és tett aztán maga is sokat a Budapesti Iskola újraélesztéséért. Dolgozott az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben, vezetette a Faludi utcai gyermekpszichiátriai rendelést, 1989–1992 között pedig ő volt a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület elnöke. Mestere lett eközben többeknek a pszichoanalitikusok fiatalabb nemzedékéből, előadott kongresszusokon, tanított egyetemen, közben pedig több tanulmányt írt az ifjúkor válságairól, a válságba került lélek zavarairól és az alkotó lélek erejéről, a gyógyításról és öngyógyításról. S talán mondani sem kell, ezalatt maga is gyógyított, segített lelki traumák gondozásában, előmozdítva betegeiben a gyógyító önismeretet.
A gyógyító és gondolkodó Vikár Györgyöt régóta az elaboráció műveletei, az élmény feldolgozásának folyamatai foglalkoztatják. Érdeklődését főleg a gyerekek, a kamaszok, illetve a művészek alkotóképessége és az irodalmi képzelőerő nyűgözi le, vagyis a spontaneitás szépsége és lelki hatalma. Pszichiáterként ezt próbálja elemezni, de írásaiban is a képzetáramlás fonadékát boncolja és a szellem szárnyalását vizsgálja. Így térképezi fel azokat a rejtett ösvényeket, melyek az emberi integritás titkos forrásaihoz vezetnek.
A humanisták évezredek óta szorgalmazzák az önismeret elősegítését és fejlesztését. Az emberi integritás kutatójaként és tudós elemzőjeként Vikár György is közéjük tartozik.
Somlai Péter
Zsótér Sándor
Zsótér Sándor az a rendező, aki megváltoztatta a színházról való gondolkodást. Az enyémet mindenesetre. A változás nem egyik napról a másikra ment végbe. ő maga is változott, miközben, saját állítása szerint, a lényeget tekintve ugyanazt csinálja, mint tíz évvel ezelőtt. Mind a két megállapítás igaz. Amikor először láttam rendezőként – a dátuma is megvan, 1991. december 5-én játszotta a nyíregyházi színház a Titus Andronicust a gödöllői találkozón –, csak annyit éreztem belőle, hogy jött egy kíváncsi gyerek, afféle ebadta, és szétszedte a színházat, hogy megnézze, mi van belül. Nem üres-e véletlenül. Mint aki azt keresi, mi a színház. Megütköztem, mert úgy gondoltam, én tudom, mi a színház. A gesztusa mégis tetszett. Csak az előadás nem tetszett. A színházról azt gondoltam, harmonikus egész, minek kibelezni, földarabolni, egymás mellé kirakni az alkatrészeit. Olyan volt az az előadás, mint egy szétszerelt autómotor, ott feküdt egy olajos rongyon a karburátor, a dugattyú, az AC-pumpa, a sebváltó, és az egész valahogy nem volt esztétikus. Később kiderült, Zsótérnak ez a módszere, szétszedni, analizálni, nem fogadni el a készen kapott esztétikai értéket, a művekről megkövesült közhelyeket, kodifikált előadási normákat, színészi sablonokat. Az ő szemével látva, a jól megcsinált színházról, legalábbis annak tetemes hányadáról kiderült, hogy belül valóban üres. Zsótér elkezdte újra összerakni a színházat.
Kezdetben váltakozó eredménnyel. Ma már gyanítom, hogy amit annak idején provokációnak véltem – esztétikai, azaz jóféle provokációnak természetesen –, az nem volt más, mint elfogulatlan, az anyag természetéből következő gondolkodás. Amikor A kaméliás hölgy címszerepét a színésznő balesete miatt a próbafázis közepén partnere vette át, férfi színész tehát, az nemcsak trouvaille volt, sőt, elsősorban nem az, hanem egy másik analízis. Az adott helyzetre és az adott szereplőkre szabott értelmezés. Zsótér már kezdetben sem ismerte az egyetlen, elvont műelemzést, amelyet rögeszmésen meg kell valósítania. Színházának anyaga élő organizmus; szöveg és színész, szellem és test a pillanatnyi impulzusnak megfelelően kerül egymással optimális kapcsolatba. Talán ezért is szeretnek vele dolgozni az érzékeny színészek, képlékeny fiatalok és kopott panelektől szabadulni vágyó rutiniék.
Ahogy érlelődött Zsótér Sándor színházi gondolkodása, úgy egyszerűsödött az általa használt színházi forma. Ami kezdetben szertelen volt és talán széteső is, idővel koncentrált lett és gazdaságos. Szereplői előbb kimerítették a horizontális, majd a vertikális mozgás lehetőségeit – a sík térben, légtornászként a levegőben vagy a falhoz tapadtan, függőlegesen araszolva –, mára viszont mozgáskorlátozást vezetett be a számukra, olykor szinte a teljes mozdulatlanságig. Zsótér minimálszínháza az emberi létezés egyre bonyolultabb, egyre gazdagabb rétegeibe hatol le. Egy ideje már nem az analízis folyamatát, hanem az eredményét látjuk; az alkatrészek nincsenek többé kiterítve az olajos rongyon, hanem újra el vannak tüntetve, újra össze vannak szerelve – funkciójuk szerint működnek. Létrejött az új forma, egyszerűbb, ökonomikusabb, átláthatóbb a réginél. Ma Zsótér a színházi nyelv legjelentősebb megújítója; antik mitológiát vagy barokkos képet ötvöz fapados kelet-közép-európaisággal – aki nem hiszi, járjon utána –, és váratlan belső tartalmakat bont ki soha-nem-gondoltuk-volna színészekből. A bulvárszórakoztatás és a mindinkább iparosodó művészszínház békülékeny dualizmusa idején az eredeti eszméhez való visszatérés alternatíváját kínálja föl; a lehetőséget, hogy a színház egyszerre legyen rituális és racionális; hatoljon le a zsigerekig, és szóljon az értelemhez. Euripidész és Brecht a két szélső, de egymással összeérő pont, s köztük Hans Henny Jahnn, Benjamin Britten, Sarah Kane kristálytisztán átvilágított partitúrái. Megannyi, a titkolt ösztönökhöz és a hétköznapi szociális viszonyokhoz egyaránt kapcsolódó, metafizikai értelmezés. A szegény színház intenzív gazdagsága a százmilliós látványszínház pazarló szegénységével szemben.
Zsótér ma vándorrendező. Ott van színházi műhely, ahová magával viszi. Hátán a színháza. Házhoz megy. Oda, ahová hívják. Rendezés rendelésre. Sokfelé hívják, ahol javításra van szükség, mert elromlott a minőségi mutató. A tömegtermelést nem zavarja egy-egy elrejtett Zsótér, a piaci áruk eltartják a színházgyárat, és az eljárás alkalmat kínál a melldöngetésre: mi, ugyebár, adunk a minőségre. Sajnos, hogy nem vagyunk színházi nemzet. A szellemi elitet inkább foglalkoztatja egy közepes film, mint egy jó színház. Zsótér Sándor színházát akkor fogják érdemei szerint megítélni, ha a közönség igénye rést üt az ipari és kereskedelmi teátrum kínai falán. A köszöntést, ahogy ismerem, szabadkozó mosollyal fogadja. Nem is érti az egészet. Hogy jön ő ehhez, ő csak dolgozik, ahol és ahogy tud, mert érdekli az, amit csinál. Igen, azt hiszem, ez a titka.
Koltai Tamás
Életmű-díj
Tamás Gáspár Miklós
Hölgyeim és Uraim!
Mi jut eszükbe, ha ezt a kifejezést hallják: „életműdíj”? Az én szemem előtt megfakult, bordó vászonkötésű kötetek jelennek meg, fedőlapjukon cikornyás arany betűkkel: báró Kótay Aladár Munkái. A Pallas Lexikon szerint báró Kótayt – midőn eljött az ideje – a Magyar Kir. Akadémia a tagjai közé választotta. Amikor aztán annak is eljött az ideje, a Kisfaludy Társaság életmű-díjjal jutalmazta őt.
A Soros Alapítvány kuratóriumának szerencsére nem báró Kótay jutott az eszébe. Tamás Gáspár Miklóst nem fogják beválasztani az Akadémiába. Véletlenül sem emlegetik dr. Tamásként vagy Tamás professzor úrként. Hanem csak így: a Gazsi.
Ugyan már, vetheti közbe valaki. Tessék megmondani, hol a doktori értekezés.
Visszakérdezek: ki tudja Önök közül, ki volt báró Kótay? Először is, Tamás Gáspár Miklós tudja. Másodszor, Kótay el van felejtve, de Tamás Gáspár Miklóst az utódaink is olvasni fogják. Egészen addig olvasni fogják, amíg számítani fog, hogyan gondolkoztunk Magyarországon a rendszerváltás körüli évtizedekben.
Amikor Kolozsvárról Budapestre települt, batyujában a baloldali anarchizmust hozta. A nyolcvanas évek elején írt is egy kis traktátust arról, hogy az állam és a tulajdon elfogadhatatlan. Itt Szabó Ervin követőjének nevezi magát, nem doktrinális, hanem erkölcsi értelemben: az örökség vállalásával „a modern társadalom elnyomottjai iránti szolidaritás, a plebejus derekasság, az internacionalizmus” iránti hűségét kívánja kifejezni.
Anarchista éveiben a politikai filozófiát személyes magatartásának megindoklására használta. Mihelyt érzékelhetővé vált, hogy a pártállam megroskadóban van, immár a rendszer átalakításához kellett vezéreszméket keresni. Olyanokat, melyek sokak számára lehetnek elfogadhatók. TGM anarchizmusának ideje lejárt.
Sőt, úgy látta ekkor, nemcsak az anarchizmustól ideje búcsút venni, de a baloldaltól általában. A legjobb baloldal sem eléggé kritikus a mindenható állam iránt, és ugyanakkor túlságosan gyanakvó a piac spontán rendjével szemben. Ha világossá akarjuk tenni, hogy nem felemás reformokat akarunk, hanem a rendszer lebontását, egészen a szabadelvű konzervativizmusig kell mennünk a politikai beszéd eszközeiért, gondolja most. Új mestere Hayek tanár. Kapitalista szabadpiac és törvények által korlátozott éjjeliőr állam – ezek a jelszavai 1989-ben, a rendszerváltás hajnalán.
Nem sokáig tarthat ki ennél a programnál. Először az állam szabadelvű-konzervatív ideáljától távolodik el. A köztársaság politikai élete kiábrándítóan indul, és ő két-három év alatt arra a belátásra jut, hogy a bajok egyik fő oka „a közjó, a közügyek iránti republikánus-patrióta elkötelezettség” hiánya. Egyre többet ír „az állami tekintély szétesésének, az állampolgári kötelességtudás hanyatlásának” veszélyeiről. A minimális állam eszméje – most már úgy véli – nem fér össze a politikai közösség ideáljával. A klasszikus republikanizmus álláspontjához közelít, s egy időre Leo Strauss-ban fedezi föl a tanítómesterét.
Az első szocialista-szabaddemokrata kormány bukásával nagyjából egy időben elpárolog a szabadpiac iránti rokonszenve is. Az elsők között mutat rá, hogy az Orbán-kormány klasszikus osztálypolitikát űz: elvesz a szegényektől, és a jómódú középrétegeknek meg a nagyon gazdagoknak ad. De nem áll meg ennél az észrevételnél. Az Orbán-kormány a burzsoázia pártja, gondolja, de van-e párt Magyarországon, mely ne a burzsoázia pártja volna? Nincs, mert valamennyien elfogadják a kapitalizmust. Ő pedig most már elutasítja. Az új mester Karl Marx, az újabb írások nyelvezetét a marxi szóhasználat itatja át: tőkeviszony, értéktöbblet, kizsákmányolás. A kisajátítók kisajátítására is célzás esik.
Egyszeriben kérdésessé válik a rendszerváltás szinte minden gazdasági előföltevése a privatizációtól a multinacionális cégek bejöveteléig. Az új TGM nem barátja az Európai Uniónak, a globalizációt a globális függőség és egyenlőtlenség rendjeként bírálja.
Kiábrándultan állapítja meg, hogy a rendszerváltás tévúton indult el, amikor a képviseleti demokráciát és a magántulajdonú piacgazdaságot választotta. A köztársaság megszilárdításán fáradozni hiú vesződség – a kísérlet megbukott.
Én ezzel nem értenék egyet, mint ahogy sok minden mással sem, amit Tamás Gáspár Miklós az elmúlt másfél évtizedben írt – igaz, hamarjában nem tudnám megmondani, vajon azokban a dolgokban ma már nem vagyunk-e egy véleményen. Volt eset, nem is egy, hogy olvastam őt, és nem hittem a szememnek. De az első megütközés után általában azon kaptam magamat, hogy nem tolhatom félre furcsa kijelentéseit. Nyugtalanítanak. Meg kell indokolnom, miért nem értek egyet velük. S mire nézeteltéréseinket végiggondolom, egy kicsit már én is más vagyok, mint aki annak előtte voltam. Bizonyos, hogy nagyon sokan vagyunk így. Nagyon sokan nagyon sokat köszönhetünk neki.
Szemben a közkeletű vélekedéssel, a politika – a közügyek nyilvános meghatározása, megvitatása és eldöntése – minden társadalom életében a legfontosabb dolgok közé tartozik. Ahol elsorvad vagy létre sem jön a politikai szellem, ott kevésbé jó az embereknek. Az, hogy a harmadik köztársaságban mégiscsak jelen van valami a politika szelleméből, nem kis részben Tamás Gáspár Miklósnak köszönhető.
Hölgyeim és Uraim! Igazságtalan voltam az intézményesült tudománnyal és kultúrával, amikor beszédem elején báró Kótayval hozakodtam elő. Intézmények, szabályok nélkül nem tartható fenn intellektuális élet. Nemcsak a tisztes középszer szorul rájuk, hanem többnyire a kimagasló teljesítmény is. De az intézményesülésben mindig benne rejlik a rutin, az üres tekintélytisztelet eluralgásának veszélye is. Ez ellen védekezni kell, és a legbiztosabb védelem az, ha megmarad az érzékenység az olyan teljesítmény iránt, melyet a bevett kánon képtelen mérni.
A magyarországi Soros Alapítvány azzal indult idestova húsz esztendeje, hogy megtörte a hivatalos intézmények és kánonok egyeduralmát. Méltó gesztus, hogy most, amikor hagyományos tevékenysége lezárul, utolsó szimbolikus cselekedete megint szembe megy a kánonnal.
Ezért hát tiszta szívből gratulálok az Alapítványnak a döntéshez, neked pedig, Gazsi – hogyan is írtad? „régi küzdőtársamnak és vitapartneremnek” – a díjhoz.
Kis János
A felkérést, hogy a Soros Alapítvány életmű-díj átadásának alkalmából szóljak Tamás Gáspár Miklósról – nagyon megtisztelőnek tartottam, de megrémített a feladat. Nem éreztem magam képesnek rá, hogy én mérlegeljem, méltassam TGM imponáló életművét. Ám Halmai Gábor megnyugtatott: erre idő sem volna, azonfelül Kis János is szólni fog. Nekem nincs más dolgom, mint hogy Gazsival kapcsolatos érzelmeimről adjak számot.
Egy év híján negyed évszázada ismerem őt. Jól emlékszem első találkozásunkra (majdhogynem a napját is tudom), valamikor ’79 áprilisának végén hozta el hozzám a Naplót, amit akkor kollektíven írtunk vagy harmincan, s hetenkénti fordulóval adtuk tovább a kéziratcsomót a következőnek. Gazsi nemrég települt át, s rögvest belevetette magát a politikai csatározásokba, mintha odaát, Erdélyben, nem lett volna elég baja. Aztán persze itt is lett. Hosszan beszélgettünk ott a kollégiumi irodában, s hencegés nélkül állíthatom, hogy azonnal felismertem: kivel van dolgom. Már akkor szembetűnő volt az a szellemi mohóság, falánkság, amellyel minden felbukkanó témára rávetette magát. „Egész világ nem a mi birtokunk” – mondja Vörösmarty, vagy más megfogalmazásban Eörsi: „Minden út lemondás az összes többiről.”
Nos, Gazsi nem osztja ezt a vélekedést, ő igenis minden szellemi területet birtokba akar venni, minden utat be akar járni. A mellékutakat, ösvényeket is. Olyan összefüggések jutnak az eszébe, amelyek senki másnak, olyan csapásokat követ, amelyek rejtelmes terrénumokra csalják, s olvasóit olyan szellemi meglepetésekben részesíti, amit másutt aligha kapnak meg.
Nem mondhatom, hogy mindig egyetértek azzal, amire jutott, hogy feltétlenül osztozom a roppant meggyőző erővel megfogalmazott aktuális igazságaiban. De ha valamely tartalomjegyzékben meglátom a nevét, biztosan vele kezdem az olvasást. S közben irigykedem: jó dolga lehet, saját szellemi kapacitása szakadatlan szórakozást nyújthat neki.
Elképesztő képességei vannak: logikája, intellektusának vitalitása, memóriája, fogalmazási készsége, szókincse – mind megannyi Isten adománya. Még a kézírása is gyönyörű. Talán fölösleges is mindezt felsorolni, hiszen a jelenlévők biztosan jól ismerik a díjazott minden erényét, egy dolgot mégis fontosnak tartok mély meggyőződéssel deklarálni: a fent említett képességeket egy megkérdőjelezhetetlen szellemi, politikai és erkölcsi tisztességgel megáldott személyiség birtokolja.
Hogy mondandómat röviden összefoglaljam: Tamás Gáspár Miklós egy kincs. Bánjunk vele érdeme szerint.
Halda Alíz
- Kultúra [5]