„Veszett csaták, vér és kudarc után
Más nem maradt, csak ez még és a semmi.
Ó érzitek-e, micsoda hivás:
szaladni, úszni s menni, menni, menni,
örökre folyni örök körforgásban
újhodni, veszni, hullni lefele,
csók és halál, bús kezdet és búsabb vég,
színkeverés, tánc és örök csere.
Lélekzeni parázsló oxigénben,
és nézni, hogy minden hogy folyik el,
és érezni, fejünkön sisakkal
a harc előtt, hogy menni, menni kell?”
(Kosztolányi: A kártyás fölfohászkodik)
Hogy érzem-e? ne mennék? ha te hívnál?
Gyermekkorom Lovagja, Désiré,
Majdnem-fiad, tanulatlan tanítvány,
Száguldnék minden Szélrózsák felé.
Esztelenül, lábatlanul, ha lábam
Centrumában nem sajogna a térd.
Azért a névtelen Valamiért,
Aminek végül neve lesz a Semmi.
Szaladni, úszni, s menni, menni, menni? -
A Nagyvilág-ba? Nem! E Kisvilág-ból!
Előttem fáklyád s apámé világol.
Nem fogadkozom, s nem fohászkodom,
Csoda történik, nem csodálkozom,
Én nem vetettem, megvetem a kártyát.
Így gázoltam minden vészes vad árt át,
Más nem maradt, csak ez még és a semmi
(Meg az a verőfényes délután,
Amikor a sok kis bámész kölyök
Között az iskolából kirontottan,
Hívogató karjaidba futottam,
S hórihorgas magad fölé öleltél -
Vesztett csaták, kudarc és vér előtt)
S vesztett csaták, kudarc és vér után.
- Kultúra [6]