Johann Till

Nyomtatóbarát változat

A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy az immár VII. évfolyamban járó Beszélő 2002. novemberi száma hozzám – egy bajor vidéki kisvárosba – is eljutott. Benne különösen a kisebbségekkel – cigány, zsidó, magyar – foglalkozó kiegyensúlyozott tanulmányok és cikkek keltették fel figyelmemet. Mint a magyarországi német kisebbség (svábság) tagja, meglepetéssel és tagadhatatlan ellenérzéssel olvastam azonban Koncz Lajos Az emigráció tanítómestere című dolgozatát, melyben a Felvidéken született és a háború után mint sajtóattasé Washingtonba akkreditált újságíró-történész-politikus Borsody István személyének igyekszik méltó emléket állítani. Mint ismeretes, Borsody István a kommunizmustól félve és a faji nacionalizmustól nem mentes „Magyar Közösség” tagjainak 1947-ben kezdődő üldöztetését ismerve, a kommunista hatalomátvétel után nem tért vissza Magyarországra. Borsody az Egyesült Államokban élt, és Bostonban halt meg 2000. október 1-jén, 89 évesen.

Koncz Lajos Borsody-portréjával vitába kell szállnom, mert Koncz Borsodyt egyoldalúan mutatja be olvasóinak. Egyoldalúan, mert megszépítve, megtisztítva mindattól, ami Borsody István jellemére, magyarországi tevékenységére árnyat vethetne. Megtudhatjuk ugyan, hogy Borsody több mint hatvan alkalommal nyilatkozott a The New York Times olvasói rovatában, „ily módon hatva az amerikai közvéleményre”. Minket azonban sokkal inkább az érdekelt volna, hogy mily módon hatott Borsody István közös hazánkban, a magyar nyelvű sajtóban, emigrálása előtt. Ezt a fejezetet Koncz Lajos kihagyja Borsody vitájából.

Mit csinált, hogyan szerepelt Borsody István, mikor hazánkban több százezer magyarországi német sorsa felett döntött a szellemi, a politikai elit, melyhez Borsody kétség kívül tartozott? Mikor 1945 tavasza óta a parlamentben és a napilapokban – különösen a kisgazdapárti Kis Újságban, ahol Borsody is dolgozott – folyt a svábellenes hecc. Mikor egy félmilliós népcsoportot az ország bűnbakjaként kezeltek, megaláztak, kiraboltak, szétszórtak az országban, és nagy részüket még szeretett hazájukból is kiűztek? Nem tudom, Koncz Lajos tudja-e, valószínű nem tudja, és csak ez bocsátaná meg csúsztatását, hogyan lépett fel Borsody István a svábuszítók körében a háború után. Valószínűnek tartom, hogy a mai magyar közvélemény sem tudja már. A magyarországi németség, és különösen az elűzöttek, jól tudják még. Ezért e válasz.

Lehet, hogy Borsody István későbbi éveiben, az Egyesült Államokban mint „demokratikusan gondolkodó” főiskolai történelemtanár valóban „az Európában dúló nacionalizmusra hívta fel az amerikai fiatalok figyelmét”, mint Koncz Lajostól megtudjuk. Lehet. Sőt, elhiszem! A baj csak ott van, hogy Borsody István a nacionalizmust mindig csak másoknál látta, elfelejtve – sajnos Koncz Lajosnál is –, hogy mennyire volt Borsody István maga a nacionalizmus szellemétől megfertőzve. Koncz Lajos Borsody István antidemokratikus és nacionalista gondolkodását úgy palástolja, hogy (mások) közönséges, megvetendő nacionalizmusa mellé – valójában fölé – egy állítólag Borsody által tanított (!) „demokratikus, toleráns, nemzetféltő és minden nemzet értékét tisztelő” nacionalizmust állít. Mások (vulgáris) nacionalizmusa fölé Koncz Lajos követendő példaként felállítja a nacionalizmusnak egy „jobbik fajtáját”, éppen Borsody Istvánét. És itt kezdődik a magyarországi kisebbségi lelke mélyén a tiltakozás. Pontosabban, éppen Borsody István esetében, a felháborodás. Mert kevesebb tisztelettel, kevesebb toleranciával, kevesebb emberségességgel, mint ahogy a Koncz Lajos által szerecsenmosott Borsody István velünk, magyarországi svábokkal elbánt, nem lehet kisebbségekkel, nem lehet emberekkel elbánni. Ez annál súlyosabb, mivel Borsody maga is, mint felvidéki, a kisebbségi sorsot ismerhette, és tudnia kellett, mit cselekszik, mikor szinte kíméletlen irgalmatlansággal követelte a magyarországi németek háború utáni kollektív megbüntetését és kiűzését.

Mikor a háború csatazaja alighogy elcsitult, tíz nappal a hitleri Németország kapitulációja után, amikor tehát a nagyhatalmak potsdami konferenciájáról, ahol a kelet-európai németek kérdését később, 1945. július végén, tárgyalták, még szó sem volt, Borsody szinte győzelmi hirdetésként tudatja a Szabad Szóban (1945. május 17-én), hogy „a magyarországi svábok kitelepítése belpolitikailag elhatározott dolog, s nemsokára elintézett üggyé is válik”. (A szerecsenmosás másik bajnoka, Csicsery-Rónai István – 1945 után Nagy Ferenc kisgazdapárti kormányának külügyi tanácsadója – ennek ellenére még ma is rendületlenül hirdeti, a svábok kitelepítése a magyar kormányt 1945. augusztus elején (!) mint „derült égből a villámcsapás” érte.) Borsody sváb kitelepítési cikkének hangneme egyértelmű: A svábokkal szemben nincs kegyelem! Borsodynak az etnikai alapon történő – tehát kimondottan rasszista jellegű – svábkiűzéssel kapcsolatban csak egyetlenegy gondja van: „A svábok kitelepítésével népünknek valóban előnye, haszna, ne pedig váratlan hátránya, kára származzék”, írja leplezetlen „patriotizmussal”. Borsody álszent jelleméről árulkodik, mikor arra hívja fel a figyelmet, hogy a sváb kérdést a nemzetközi közvélemény előtt mindenképpen mint fasiszta kérdést kell kezelni. Ha ez nem sikerülne, akkor ugyanis a nemzetközi közvéleményben ugyanaz a megbotránkozás léphetne fel, mint a magyarországi zsidóság deportálásával kapcsolatban, hogy „faji, ideológiai alapon nyúlnánk hozzá a sváb kérdéshez”. Borsody preventív nemzetközi intelmei a sváb kitelepítés ügyében még messzemenőbbek. Kétségtelen messzelátására vall, mikor azt tanácsolja: „Feltétlenül a magyarországi svábság kitelepítését ne mint kizárólag magyar, hanem mint általános nemzetközi ügyet kezeljük.” Hogy mennyire álszent, mennyire hazug volt Borsody István álláspontja velünk, svábokkal szemben, nagyon világosan látható abból is, ahogy svábellenes cikkében – magát elárulva – igyekszik a „kollektív felelősségre vonás elvét, a faji gyűlölködés szellemét, a náci módszereket” messze elutasítani a magyar nemzeti politikától, de ugyanakkor azért száll síkra, hogy a magyarországi svábságot „az egyetemes emberiséget, a világbékét veszélyeztető demokráciaellenes döntő tényezőnek” nyilvánítsák, hogy ezúton „a svábok kitelepítésénél felmerülő magyar érdekek ne szenvedjenek csorbát”. Mindezt csak az tetőzi még be, mikor Borsody ugyanabban a cikkében azt vallja, miszerint a sváb kitelepítés nemzetközileg akkor látszana a „legdemokratikusabbnak” (sic!) a külföld előtt, ha a svábokat „a hitlerizmus, a német imperializmus, a germán barbarizmus szálláscsinálóinak” állítjuk be. Borsody jogi felfogásában ezzel a kör bezárult. A stigmatizálás ilyen köréből már nincs menekülés! Ezért követeli most már nyíltan a „zárt vidéki sváb telephelyek likvidálása mellett... a sváb származású városi középosztályúakat is – a demokratikus társadalmi fejlődés érdekében – kiemelni és ártalmatlanná tenni...” Borsodynak e nézetében, hogy a már régen asszimilált német városi középréteget, a német származású városi polgárságot is „ki kell emelni és ártalmatlanná tenni”, bizonyos mélyen érző körök, a faji magyarság tisztaságáért küzdők vágyálma tűnik fel. Borsody szóhasználata – „kiemelni, ártalmatlanná tenni” – pedig kimondottan a fasizmus (később a kommunizmus) szókincséből való.

Persze Borsodyt is aggasztotta az a hír, hogy Csehszlovákiában az ott élő magyarokat (Borsody földijeit!) ugyanazzal a váddal illetik, mint Magyarországon a svábokat. Talán ez – a csehszlovákiai magyarok kiűzésének Damoklész-kardja – volt Borsody szellemvilágában az egyetlen „mérséklő” érv velünk, svábokkal szemben, mely érvelés egyébként a svábkiűzéssel kapcsolatban 1945. május 14-én tartott pártközi értekezleten Gyöngyösi János külügyminiszter részéről is elhangzott: „Kétségtelen, hogy történelmi alkalom van a (sváb)kérdés megoldására, talán nemcsak alkalom, de szükségszerűség is... de a kérdést igen nagy óvatossággal kell kezelnünk,” mivel „...Csehszlovákiában egy kalap alá vonják a német és a magyar kisebbséget a kollektív felelősség szempontjából...”

Összefoglalva: A magyarországi németség szemszögéből Borsody István állásfoglalása a svábok kiűzéséhez kimondottan antidemokratikus, kimondottan nacionalista és mindezen túl az emberi jogokat megvető szellemről tanúskodik. Talán nem véletlen, hogy 1990 után otthon senki sem akart módot találni, hogy Borsody Istvánt bekapcsolja abba a történész-diplomáciai körbe, ahonnan 1947-ben „hosszú útra” kelt. Talán az sem véletlen, hogy Borsody annak a kormánynak volt diplomatája „útra kelése” idején, amelynek miniszterelnöke – Nagy Ferenc – 1940. november 27-én azzal dicsekedett, hogy pártja – a Kisgazdapárt – elsőként követelte a „zsidók ügyének” rendezését Magyarországon, és aki már 1945. április 18-án a párt pécsi nagygyűlésén a hazai svábság „égető kérdését” szóvá tette, és annak rendezését egyértelműen azok „kitelepítésében” látta: „kiirtani a mételyt, kivágni a fekélyt az ország most gyógyuló testéből”, hangzott visszataszító kegyetlenséggel a Kisgazdapárt lapjának, a Kis Újságnak hasábjain 1945 májusában. Talán ezzel függ össze, hogy Borsody Istvánt a rendszerváltás után hazájába, „ahol Nagy Ferenc (kitelepítő! – megjegyzés tőlem – J. T.) demokratikus kormánya (1947-ben) abbahagyta, egyetemek nem hívták vendégelőadónak, minisztériumok nem kérték fel tanácsadónak, az Akadémia nem hívta tagjai sorába”, panaszkodik Koncz Lajos méltatlankodva. Gondolom, tudták, miért nem hívták meg Borsody Istvánt…

Talán jobb lett volna Borsody István emlékét ott nyugton hagyni, ahol eltemették, és ahol nem ismerték olyan jól, mint mi: a távoli Amerikában. Legalábbis addig, míg néhány ezer még élő sváb honfitársam, kiket Borsody István egy-két emigrált sorstársával (Kovács Imre, Nagy Ferenc, Varga Béla) annak idején hangos egyetértésben hazaárulóknak, Magyarország sírásóinak, mi több: háborús vesztünk és országos tragédiánk okozóinak kiáltottak ki, még életben van.

• Visszabeszélő