Johann Till, Koncz Lajos

Nyomtatóbarát változat

Menthető-e Borsody István?

Válasz Koncz Lajosnak

„Csak a tiszta beszéd és az egyenlő történelmi mérce...”
(Bellér Béla)


Borsody István a magyarországi svábok kiűzését propagáló cikke német nyelven 1958-ban, Dr. Johann Weidlein Geschichte der Ungarndeutschen in Dokumenten 1930–1950 című munkájának 353. oldalán jelent meg Internationale Gesichtspunkte der Schwabenaussiedlung címmel. E dokumentáció bővített magyar változata a SUEVIA PANNONICA e.V. Heidelberg kiadásában, 1996-ban A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért címmel Pécsett került nyomdába. Borsody István cikkének egészét tehát mind a kiűzött, mind az elűzéstől megkímélt magyarországi németség régóta ismeri. Borsody István cikkének szóhasználata és intenciója önmagáért beszél. Valóban hiba volt tőlem csak egyes mondatokat, illetve mondatrészeket kiragadni, amit Koncz Lajos szememre vet, mert a szöveg egésze nyújtja a legjobb betekintést Borsody akkori svábellenes beállítottságára. A hoszszabb szövegrészek közléséért (Beszélő, 2003. március) köszönet jár Koncz Lajosnak.

Nem ismerem Borsody István egyéb munkáit, így az Európai évek. Válogatott írások I. című kötetet sem, melyet Koncz Lajos említ. Így nem tudom megítélni, hogy Borsody István más – Amerikában publikált – írásai alapján hogyan ítélendő. Lehet, sőt valószínűnek tartom, hogy ott az etnikai tisztogatás tárgyában többé nem lépett nyilvánosságra. A megvetendő Borsody érvelésében – és úgy látom, éppen ezt igyekszik Koncz Lajos válaszában, természetesen mentő értelemben, kiemelni – az, hogy Borsody első tekintetre úgy tesz, mintha a kollektív alapon tervezett kitelepítést egy magasabb humánum és egy mélyebb jogérzés értelmében alapvetően elutasítaná, hogy aztán végül mégis kollektív megbüntetést ajánljon. Ez a kétszínű taktika jellemezte a Pártközi Értekezlet 1945. május 14-ei ülését is. (A taktikai hasonlóság talán nem véletlen, mivel Borsody cikke három nappal az értekezlet után jelent meg a Szabad Szóban). A Pártközi Értekezleten is elvetették a kollektív büntetés elvét a svábsággal szemben, mivel ez antidemokratikus és náci jellegű eljárás lenne (és mivel ezzel fenyegettek már a csehek is a felvidéki magyarság ellen, amire Gyöngyösi külügyminiszter figyelmeztetette az értekezletet), hogy aztán az első szabadon választott kormány 1945. december 29-én, pontosan ebben az antidemokratikus, kimondottan kollektív etnikai értelemben döntsön a német kisebbség felett. De erről annyit vitáztunk már, és ötven év elhallgatása és tagadása után azért ma már magyar történészek is leleplezik ezt a hazug és igazságtalan magyar politikát. Ezért sajnálatos, hogy Koncz Lajos Borsody Istvánt éppen ebben a vonatkozásban próbálja mentegetni, mikor annyira nyilvánvaló, hogy itt Bosody letért a humánum és az igazságosság útjáról.

Ami Koncz Lajos válaszában igazán meglep, az nem Borsody István védelme, hanem az, hogy Koncz Lajos a svábok kollektív jogfosztását és hazájukból való kiűzését nem tartja méltatlannak, nem veti el mint jogtalan büntetést. Sőt Borsody István svábelűzés melletti állásfoglalását „méltányos bíráskodásnak” tekinti, mert hát „a kérdésnek az európai keretek közötti megoldásához való ragaszkodást” jelentette. Ezek szerint a csehszlovákiai magyarok elűzése is elfogadható, hiszen az akkori európai népterelés keretében történt. Avagy? Nagyon csodálom, hogy éppen Amerikában élő magyar honfitársamnak (netán maga is menekült) a háború utáni közép-európai népterelés embertelenségéről ötven év múltán nincs kialakult véleménye. Arról, hogy ez a népterelés a legalapvetőbb emberi jogot, az otthonhoz való jogot tiporta meg. Ez meglep. E kérdésben közös hazánk mai lakossága jóval messzebb van. A németek elűzését ma Magyarországon egyértelműen – ellentétben a csehekkel – elítéli a magyar közvélemény. Sőt Magyarországon azt is tudja ma minden érdekelt, hogy annak idején „nem csak néhány politikus hisztérikus bűnbak-keresése” nyitotta meg ezt a jogtalanságot, mint Koncz Lajos szeretné elhitetni velünk, hanem az összes politikai párt, a komplett Tildy-kormány (két miniszter kivételével), és a megfelelően feluszított magyar közvélemény 80%-a is helyeselte a svábok kiűzését (l. Bellér Béla munkáit). Legtömörebben Antall József népjóléti miniszter fejezte ki hazánk óhaját: Ragadjuk meg, „soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a sváboktól” (l. a Pártközi Értekezlet jegyzőkönyvét).

Koncz Lajos felelősségvállalást követel tőlünk, sváboktól. Mi volt a bűnünk, hogy a Koncz Lajos által követelt „megbánás és felelősségvállalás jelét” adjuk? Mi volt a svábság bűne? Bűnünk és vesztünk kezdete az volt, mikor a népcsoport vezetői Bleyer Jakab félénk és a német etnikum fennmaradásához elégtelen általános iskolai követeléseit (anyanyelvi oktatást) középiskolai szintre is kiszélesítették, és egyéb, a kulturális autonómia jellegét hordozó intézmények alapítását is követelték. Ezek a követelések, melyek a szomszéd államok magyarjainak mindmáig is megadattak, az „állam az államban” és a „hazaárulás” rágalmait váltották ki a nemzet szellemi és politikai elitjében. Nem tagadható, és merem remélni, Koncz Lajos sem tagadja, hogy a németség anyanyelvi oktatásának a Lex Apponyi (1906) óta való radikális kiszorítása, és e sérelmek politikai ignorálása a hazájához szinte mintaszerűen hű németségnek, melynek figyelmét nem kerülte el, milyen nyelvi és kulturális fellendülést éltek meg 1920 után az utódállamokba került németek, nem hagyott más lehetőséget, minthogy reményét a közben barnává vált német anyaországba vetette, és a fennmaradásához létszükséges intézményes rendszer felépítéséhez szükséges segítséget is a Német Birodalomtól várta. Abban a csaló reményben, amelyben az ugyancsak német náci támogatásra építő magyar revíziós politika ringatta magát. A nemzetiszocializmus fajelméletéről a baranyai és tolnai sváboknak annyi ismeretük volt, mint az alföldi magyar parasztoknak a magyar turáni vagy nyilaskeresztes eszmékről. Bűnünk az a hiú ábránd volt, hogy végül is a barna barbarizmustól vártunk segítséget etnikai elfojtásunk ellen, hasonló rövidlátó módon, mint a Magyarországhoz visszacsatolt kárpátaljai rutének (ruszinok), akik naiv módon Sztálin bátyuskájuk vörös zsarnokaitól várták etnikai megváltásukat, mint a felvidéki vagy délvidéki magyarok, akik Horthy/Magyarország segítségére építettek etnikai leszorításuk miatt. Bűnösök voltak ezért?

Nem tudom, Borsody István fajgyűlölő volt-e. Csak inkriminált cikkét ismerem. De az a tény, hogy német származású volt, amint Koncz Lajos közbeveti, nem jelent e vonatkozásban semmit. A leglelkesebb magyarosítók és későbbi svábuszítók saját sorainkból kerültek ki. Mint ahogy a moldvai csángó magyaroknál is a legrajongóbb románosítók, mint csángó barátaimtól tudom, a magyarságból jött román papok és tanítók között találhatók. Régi, ismert minta ez.

Végül egy személyes megjegyzés. A nagynémet propaganda ellen 1940-ben nem tudtam tiltakozni, ahogy Koncz Lajos követeli tőlem, mivel akkor még meg sem születtem. Adta volna az Isten, hogy a világ (magyarság és németség) idejében ráébredt volna, milyen őrülettel lesz dolga. Sajnos egyesek, ami a zsidóság üldözését és kiirtását illeti, sokak, a faji őrület mellé is szegődtek. Hogy hallgattunk, hogy elnéztünk – németek, magyarok és mások – bűn. Nem kicsi! Nem bocsánatos. Éppen ezért nem tartok azokkal, akik az etnikai kiszorítás csak bizonyos formáit állítják pellengérre. Borsody István 1945-ös kitelepítő cikkében egyértelműen a magyarországi németség kiűzését propagálta. Ezért elítélem. Koncz Lajost, akinek jóhiszeműségét nem kétlem, mindettől függetlenül szívélyesen üdvözlöm.

Johann Till

Tiszta beszéd



Sajnálom, hogy Till Johann úr Borsody István tiszta nevét használta föl arra, hogy saját, illetve a volt népi-németség revizionista csoportjának fél évszázados sérelmeit föltámassza, és a magyar olvasótábor elé tárja.

Nem lep meg, hogy a levélíró saját felháborodott kérdésére, hogy „Mi volt a svábság bűne?” csak azt tudja válaszolni, hogy a „fennmaradásához létszükséges intézményes rendszer felépítéséhez szükséges(?) segítséget is a Német Birodalomtól várta”.

Szeretném a levélírót emlékeztetni arra, hogy mit képviselt 1933 és 1945 között a „Német Birodalom”. A német nép fiai Hitler vezetése alatt a világtörténelemben párját ritkító erőszakkal és kegyetlenséggel lerohanták majd’ egész Európát, hihetetlen pusztítást végezve emberéletben, és lábbal tiporva az életben maradottak emberi jogait és nemzeti függetlenségét. Tették ezt annak az eszmének a szolgálatában, amelynek a német nép felsőbbrendűsége volt az alapja. Célja egy új európai rend kialakítása volt, amiben a német népi princípium vált volna uralkodóvá (tisztán: a németek lettek volna a térség urai). Ez volt az a cél és az az eszme, amit a közép- és kelet-európai – köztük a magyarországi – népi-németség nagy része magáévá tett. Annyit még a baranyai és tolnai sváb paraszt is nagyon jól megértett ebből, hogy ő különb, mint magyar vagy szláv szomszédja. Mert ezt nem csak Hitlertől hallotta, hanem már a századforduló óta, azokból a könyvekből, amikből a „fennmaradásához szükséges” falusi könyvtárban már akkor azt olvasta, hogy: „Des Grossen deutschen Volkes ist es aber unwürdig, müssig zuzusehen, wie in den Deutschen des Königreichs Ungarn sein eigen Fleisch und Blut auf’s aergste bedraengt wird, wie man das deutsche Wesen im alten Gotenlande Ungarn...” stb. (H. Wastian: Ungarns Tausendjaehrung in Deutschem Lichte. J. F. Lehmann, München, 1896.) S ha még mindég nem értette, akkor a vezetők, mint Dr. Basch Franz Anton megmagyarázták: „Előbb jön a német nép, aztán egy trágyadomb, aztán még egy trágyadomb és aztán jönnek a magyar urak”. [ford. angolból, K. L.] (Tilkovszky: A Volksbund szerepe Magyarországon. Történelmi Szemle XI, No. 3. Idézi Komjathy/Stockwell: German Minorities. Holmes & Meier, New York, 1980. 149.) – Tiszta beszéd! – Ezt a beszédet tartották „hazaárulásnak” Magyarországon, már jóval 1945 előtt, nem a nyelvi oktatást középiskolai szinten.

Hazaárulás volt, hogy népi-német fiatalok ezrei álltak be a Waffen SS-be, hogy aztán 1944-ben mint megszállók térjenek vissza volt hazájukba. Ne tudná a levélíró, hogy Budapest elpusztításában (amit revizionista történészek még mindég „Budapest védelmének” neveznek) magyarországi németekből toborzott SS-alakulat is részt vett?

A fenti példákkal illusztrált kegyetlen kor ismeretében kell szemlélnünk azt, ami a svábokkal történt.

Arcátlanság a magyarországi németség „legalapvetőbb emberi jogát, az otthonhoz való jogot” számon kérni, miután a németség 6 millió zsidó élethez való jogát „tiporta meg” vagy London civil lakossága „otthonhoz való jogát” bombázta tönkre.

Hogy a kelet-európai németség egyénileg milyen mértékben vette ki a részét a népirtásból vagy Magyarország függetlenségének felszámolásából, azt nehéz megállapítani, de a történelmi emlékezés egy népi-németet sem tart számon, aki Bajcsy-Zsilinszkyhez, Kiss Jánoshoz és bajtársaihoz, Kudar Lajoshoz vagy Mikó Zoltánhoz és még sok-sok máshoz hasonlóan vértanúhalált halt volna Magyarország függetlenségéért. A magyarországi zsidómentéssel kapcsolatban egy nevet sem tud fölmutatni a népi-németség.

Tehát ne beszéljünk „egyenlő történelmi mércéről”.

A büntetés nem volt kollektív, hiszen a népi-németség mintegy negyedét-kétötödét telepítették ki Magyarországról.

A kitelepítés nem egyenlő a gázhalállal. Till adjon hálát a kegyelmes Istennek és az amerikai politikának, hogy az „egyenlő történelmi mérce” jegyében szüleit nem egy tovább működtetett Auschwitzba vagy a Gulagba telepítették, hanem csak a pirkadó német Wirtschaftswunder karmai közé.

Egyetértek a levélíróval: „Adta volna az Isten, hogy – nem a világ, hanem a németség – ráébredt volna, milyen őrülettel van dolga” (mert a Szövetségesek ráébredtek...!). Akkor nem lett volna büntetés, és nem lett volna kitelepítés. És akkor minden sváb paraszt a maga portáján, békességben nézhetett volna a jövendőbe, amit a közelgő Rákosi-korszak jelentett. A magyar svábellenes politika ettől is megfosztotta őket...

Sajnálatos, hogy Till Johann úr a hajánál fogva előráncigálta ezt a szomorú témát a múltból, egy Borsody Istvánról szóló cikk kapcsán, amiben egy szó sem esett a svábokról, a németekről vagy Hitlerről. Ezzel nem tett szolgálatot sem a magyar érzésű sváboknak, sem a mai magyar közgondolkodásnak, sem „az új Közép-Európának”. – A múltban csak az kotorásszék, aki képes szembenézni az akkori tragikus valósággal.

Koncz Lajos


E két hozzászólás közlésével a szerkesztőség a vitát lezártnak tekinti.

• Visszabeszélő