Egy (anonim) kulturális menedzser sirámai

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt évben az EU-diploma jóvoltából belülről is megismertem számos ország kultúrpolitikájának „csinálóit”, Bulgáriától Portugáliáig. Ilyen állóvizet és iránynélküliséget sehol sem láttam, mint itthon, és ezzel nem azt mondom persze, hogy mindenhol jobb, mint itt, de vannak emblematikus figurák, vannak lobbistái a kultúrának. Rengetegen keresnek meg minket, akik nagyszerű művészek, és az az érzésem, hogy mindegyik azt érzi, hogy „rendszeren kívül” van. Lassan több generáció nő fel, válik híressé úgy külföldön, hogy itthon még mindig periférián levő „fiatal művész”, infrastruktúra nélkül, és azoknál keresi a menedéket, akik mögött szintén nincs infrastruktúra. Miközben folyik a médiából a szemét, aminek aktív „gyártója” a támogatott establishment. Lassan ott tartunk, hogy minden szubkultúra, ami mai – itt még Bob Wilson is – elvont, érthetetlen freaknek számít... Miközben intézményeket avatnak, nincs, aki értene azok menedzseléséhez, nincs képzés, még mindig a régi jó népművelés jegyzetekből tanítanak az egyetemeken. Teljesen igazad van a szakbürokráciát illetően, csak egy a baj: nem tud kialakulni a szakbürokrácia sem. Bocsánat, hogy magamról beszélek, de elég jellemző, hogy míg Berlintől Belgrádig hívnak engem tanítani, itthon senki nem kíváncsi arra, amit tudok. Az EU-ról most olyan jó káderek tanítanak, akik nemhogy nyelvet nem beszélnek, szerintem jó esetben is csak a Mariahilfer strasséig jutottak el. A minisztérium kisebb idegösszeroppanást kap attól, ami „crossover”, ami civil, amit nem lehet egyértelműen berakni egy aktába. Én 12 éve nem bírok egyik kormány kultúrpolitikájában sem felfedezni semmilyen irányvonalat, az a benyomásom, hogy akik a kultúrpolitikát csinálják, azok alapfogalmakkal, dilemmákkal sincsenek tisztában, nemhogy stratégiában tudnának gondolkodni. A másik baj pedig az, hogy kultúrpolitikus lehet mindenki, aki egyszer látott messziről egy színpadot. Megy a mutyizás, az állóvíz, senki nem meri megkavarni, vagy ha megpróbálja, akkor is maximum mínuszos cikk jelenik meg róla a lapokban. Az „adófizetők” pénzének elköltését úgy értelmezik, hogy állami pénzből léptetik fel a szutykot, hiszen az kell a népnek. Elég megnézni az állami ingyenes fesztiválokat: ócska zenekarok, kommersz sztárok lépnek fel mindenütt, jó zsíros gázsikért, hadd örüljön a „paraszt”. A cigány rádió viszont, ami az egyetlen hallgatható adó volt sokáig, most pénzhiány miatt megszűnik. Az Eu-kampányon a nemzetközi elem az volt, hogy az operett színház tagjai (vagy Madách, nem tudom) közpénzből Andrew Lloyd Webber-musicallel köszöntötték Angliát. Hurrá. Szerintem irtó nagy baj van itt, hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindig azt gondolom, hogy a „szomszéd kertje zöldebb”, csak azért nyivákolok, de most örülök, hogy olvastam Marschall Miklós cikkét, mert kiderült, hogy nem a saját forrófejűségeim miatt látom sötéten a helyzetet. Két hete Belgrádban voltam: az embargó, a háború stb. ellenére ezerszer jobban pezseg az élet, ott egyértelműen átvették a civilek a kultúracsinálást: az emberek képben vannak, a koncerttermek, színházak tele, nemzetközi kapcsolataik vannak, ismerik a legújabb trendeket – legalább azok, akiknek ez a dolguk. Az volt az érzésem, hogy a B92 rádió (tévé, kultúrház stb.) irányítja gyakorlatilag az életet, nem a minisztérium.

(Teljes név és cím a szerkesztőségben.)

• Visszabeszélő