Skip to main content

Az idő fölemelt ujjáról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Költői kérdés


„Hová lett mondd, a Balaton-parti nyár, a téboly?
Mi érte utol a tegnapi nagymenőt?
Miféle kukába gyűrték a Playboy
Címlapján vadító meztelen nőt?”
(Orbán Ottó:



Dal az idő fölemelt ujjáról)

Van-e az időnek ujja, s ha van felemeli-e, ha felemeli, ez mit jelent: jót, rosszat? Figyelmeztet valamire? Mire figyelmeztet az idő, ha felemeli az ujját? Arra, hogy rajtad tartja a szemét, vagy arra, hogy leveszi rólad a tekintetét, már annyit sem számítasz neki. Azt jelzi, hogy kifutottál az időből? Mit jelent, ha kifutunk az időből? Ha kifuthatunk az időből, akkor az idő és az én valahol egyek vagyunk. Azt jelenti, hogy elhagyjuk magunkat? (Veszett fejsze nyele.) Vagy az idő egy lakás, egy korszerű irodaház, ahonnét kiugrunk egy hamburgerre dél körül?

Ki az idő? Én vagyok, vagy a tükörképem? Mondjuk negyven fölött a tükörből nem én nézek vissza, hanem az idő, és fölemeli az ujját, hogy: na látod nemrég még te voltál itt, de most már itt sem vagy. Azt mondja, hogy szaladjak ki az utcára, nézzem meg az árnyékomat, akkor aztán az is kiderül, hogy még árnyékom se vagyok hajdani önmagamnak. Ennyire szemét az idő? Ha felsoroljuk a sok-sok szemét alakot, akik rosszat tettek és tesznek nekünk, akkor gondoljunk az időre, hogy az mindegyiknél aljasabb, mert nem egyszerűen veszélyezteti a létünket, hanem egyenesen megszünteti, s ezért még be sem perelheti az ember, hogy a kurva anyját nyomják már be a dutyiba?

Olyan az idő, mint az apám volt? Hogy fölemeli a kezét, és mi összeszarjuk magunkat a bátyámmal. Vagy olyan, amilyen apa én vagyok: hogy fölemelem a kezem, és a gyerekek csak bámulnak: Apu valami baj van?

Tekinthetem-e az időt: az isten metaforájának? Főleg, ha felemeli az ujját, mint a pantokrátor. Egyáltalán, mit jelent az, ha én az idővel, mint valami külső hatalommal dialógusba keveredek? Az idő lehet az én társam, akivel megbeszélhetem a dolgaimat? Ha figyelek rá, s ő, ha beszélni nem tud: legalább mutogat vagy jelzéseket küld, hogy ejnye-ejnye, vagy ezt viszont jól tetted. Leszokom a cigarettáról, és akkor azt mondja az idő, hogy ezt jól tetted. Jótett helyébe pedig jót várj, én is megjutalmazlak. Mivel? Hogy prolongálja a tüdőrákot, vagy teljesen letesz róla, s mondjuk nyombélfekéllyel jutalmaz. Vagy tovább lök, jó hosszú életet ajánl, de sunyin elhallgatja, hogy ennek örülnöm kell-e vagy jobb, ha azonnal kétségbe esek.

Az idő tulajdonképpen egy féreg, ami belülről rág, vagy egy féreg, ami kívülről ropogtat el? Az idővel folytatott tusakodás: szkizofrén beszéd – hogy magamon belül nyomom a sót, vagy szokványos dialógus egy meghatározhatatlan metafizikus hatalommal, esetleg paranoid monológ, mert úgy érzem, valaki üldöz, s az idő neki dolgozik. De akinek dolgozik, az ellen is dolgozik valaki, akit segít az idő? Az idő mindenkivel kicseszik, nem kivételezik. Az idő olyan, hogy minden elmúlik, csak ő nem? Létezik az idő rajtam kívül? Miért akarom azt feltételezni, hogy a saját képzetemen túl is szükséges, hogy legyen idő? Ha ebben nem hinnék, akkor nem bírnám azt sem leélni, amiben vagyok? Aki nem tud erről a rajta kívüli időről, az nem tudja, hogy él? A kiűzetés előtt Ádám és Éva nem élt? A kiűzetés az idő tudása? A kiűzetés a halál? Azért kibírhatatlan súly, mert egyre csak közeledik? Mennél kevesebb, annál nehezebb cipelni. Ilyen egyszerű, semmi titkos összeesküvés, csak, hogy kampó: ennyi?

Azt mondja a nagymenőnek, hogy először darabokra törlek, aztán eltöröllek, s a nagymenő ettől összeszarja magát és kiköpi a tüdejét, hogy mindenféle jóval helyrehozza a bűneit? Vagy visszaszól az időnek, hogy jobb, ha elhúzol innen, mert megveszlek dekára, vagy másodpercre. Esetleg észre sem veszi, hogy mi a faszt mutogat a tükörben. Az idő itt elbukik? A nem tudás az idő kudarca? Vagy az enyém? Azt hiszem, hogy elégtételt vehetek a dölyfért, az önteltségért, az akarnokságért, s hogy most én, mint az idő felemelt ujja, végre láthatom az igazságot, s egy percre megkérdőjelezhetem azt az unott egykedvűséget, ahogy az idő teszi és veszi a dolgát, nem figyelve jóra és rosszra. Állok és nézem, legyintek rájuk, hát igen-igen, ők már nem, vagy nem azok, de valójában: én sem.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon