A pécsi egyetem bölcsészkara kommunikációszakos hallgatója, Tóth Kriszta szemináriumi dolgozata témájául az ozorai szintó cigányok történelmének és etikus öntudatának leírását választotta, s még 2000 késő tavaszán elkalauzolt kutatásának helyszínére. Kőszegi Edittel és Kőszegi Gyulával látogattunk el a Bukovics családhoz, hogy a Néprajzi Múzeum Roma gyűjteménye számára videódokumentációt készítsünk a szintók közösségéről.
Ozoráról hazafelé tartva, Iregszemcsén át, a Kaposvárról Balaton felé tartó útra igyekezvén egy harmadrendű úton haladtunk, amikor a dombról a völgybe ereszkedve, Tab szélén, a vásártéren egy lakókocsitábort pillantottunk meg. E lakókocsik azonban nem a jól ismert személygépkocsi után szerelhető kétkerekű, jobbára turisták által használt kiránduló alkalmatosságok voltak, hanem nagyméretű, négy keréken futó, teherautókhoz szerelhető nyerges vontatók. A mélyzöldre festett, befüggönyözött ablakú, körülbelül 6-8 méter hosszú és közel 3 méter széles lakóalkalmatosságok nagy kört alkottak a vásártéren. Mindegyik lakókocsit már leakasztották a vontató járműről, és mindegyik – immáron lakóház – feljáró lépcsője a térről volt megközelíthető, így a házak „erkélye”, vagyis a peron is a térre nézett. A menetirány szerinti baloldalon a kocsik egy irányba, de körben álltak, mintha egymáshoz lennének kapcsolva, és a lakókocsik mellett kempingszékeket és kempingasztalokat, vagy kerti műanyag bútorokat helyeztek el. E házak lakói kint ültek a téren, kávézgattak, beszélgettek. Szerda kora este volt, de nyár lévén még világos. Kiderült, hogy hétvégén lesz a tabi búcsú. A búcsúsok már megérkeztek, ám még mutatványossátraikat, „üzleteiket” nem állították össze; a közeli Ozoráról és Tamásiból jöttek, és magukat szintóknak, szintó cigányoknak mondták.
Mind az 1971-es, mind az 1993–94-es reprezentatív cigány szociológiai felvétel 1 százalék alá becsüli a magyarországi szintó vagy másképpen vend – anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó – cigányok arányát, vagyis létszámuk nem haladja meg a pár ezer főt. A magyarországi cigány kutatások csak érintőlegesen foglalkoztak a szintó cigányokkal [máig a legjelentősebb munkának Mészáros György: A magyarországi szintó cigányok (történetük és nyelvük) a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 153 sz., Budapest 1980. 44 p. című írása számít]. Ez, valamint a tabi látvány késztetett arra, hogy a romák foglalkozási és megélhetési stratégiáját vizsgáló kutatási és dokumentációs program keretén belül ellátogassunk Ozorára és Tamásiba. Így néhány alkalommal hosszabb-rövidebb időt töltöttünk el körükben, voltunk együtt télen és nyáron, a munka dandárjában és a pihenő időszakban egyaránt. Ezekről az emberekről szól a Kőszegi Edittel közösen készített Mesterségünk címere című dokumentumfilmünk (Fórum Film Alapítvány, 2001. 58 perc) egyik epizódja.
Foglalkozási endogámia
Mind az Ozorán, mind a Tamásiban lakó szintók saját településükön belül nem alkotnak zárt, településen belüli lakóhelyi csoportot, vagyis nem cigánytelepen élnek. Mind a két helyen a parasztok között elszórtan laknak: Ozorán a régi települési részeken, jobbára parasztházakban, míg Tamásiban a főút melletti kertvárosi településrészen, kertes házakban. Mindkét helyen a szintók zárt rokonsági rendszert alkotnak, a párválasztás, illetve a házasság alapvetően endogám jellegű. Mondhatnánk arra, hogy szintók csak szintókkal házasodnak, hogy etnikus endogámia, de ha a foglalkozási megoszlást tekintjük elsődlegesnek, azt is mondhatjuk, hogy mindez „foglalkozási endogámia”, hiszen mutatványosok mutatványosokkal házasodnak. Ezzel együtt nem igaz, hogy minden szintó mutatványos volna, noha ennek a foglalkozásnak a legnagyobb a presztízse körükben, és az sem mondható, hogy minden mutatványos szintó lenne, még ha mára a mutatványosok nagy része szintó is. De a korrelációt jól jelzi, hogy a mutatványosok országos érdekszövetségének az elnöke is szintó.
A két vizsgált településen élő szintó családok egyfelől azt hangsúlyozzák, hogy a XIX. század végén érkeztek nagyszüleik, dédszüleik Magyarországra, közelebbről Tolna megyébe. Felmenőik vándoriparosok voltak, elsősorban köszörüléssel foglalkoztak, de volt már körükben céllövöldés és körhintás is. Ez a két vásári „üzlet” az, amelyik relatívan a legkisebb beruházást és szállítást igényli. A XIX–XX. század fordulóján – így az elbeszélések – a köszörűsök és mutatványosok arra törekedtek, hogy olyan helyeket keressenek fel, ahol ezen szakmák hiányszakmáknak számítanak, vagyis nincs konkurencia, és különösen nem egymás elől kell elvenniük a kenyeret. A területi szétszóródás elméletét fogalmazták meg, magyarán, hogy lehetőleg minden jelentősebb pontra jussanak szintó iparosok, de az adott körzetben túl sokan ne legyenek. Ezt az elvet azonban kiegészíti egy másik elv is: az azonos csoporthoz tartozók házasodási körének működtetése. E kettőre épül rá a már etnikus foglalkozásként értelmezetett mutatványosság generációról generációra való átörökítése.
Időszakos vándorlók
A magukat szintónak mondó emberek csoportját, illetve közösségét (esetükben teljesen indokolt a közösség szó használata) alapvetően a mutatványosság határozza meg. A mutatványosság tehát az élet szervező elve – mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt. Az ozorai és tamási szintók által kínált szórakozás idényjellegű, vagyis tavasztól őszig szabadban élvezhető, másfelől pedig a hétvégi munkaszüneti napokhoz, a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének ünnepi búcsújához kapcsolódik.
A mutatványosság mint piaci kínálat nyilvánvalóan a piaci kereslet függvénye. Könnyen kiszámítható, hogy az x lélekszámú településen, ha már csak négy mutatványos, minimum négy „üzletével” megjelenik, az y számú ember z felülését számítva összesen mennyi bevételt eredményez. Az „üzlet” működtetése akkor lesz rentábilis, ha minél rövidebb idő alatt, minél többen veszik igénybe az eszközöket. Értelemszerű, hogy a búcsút tartó településen élők ünnepi elvárásaira kell építeni a kínálatot, vagyis akkor lehet sikeresen szórakoztatni az embereket, és minél nagyobb hasznot realizálni, ha az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy a búcsúkor céllövöldézünk, körhintázunk és dodzsemezünk. Vagyis egyszerre szórakozunk, és rituálisan szórjuk a pénzt. Ez azonban nem előlegezhető meg egy héttel korában, és nem tolható el egy héttel későbbre sem, vagyis „A” településen csak akkor lehet így szórakozni, ha a búcsú napja van. És csak a következő héten lehet „B” helyen szórakozni, amikor ott van búcsú.
A mutatványosoknak a búcsúi naptárat ismerni kell, tudniuk kell, hogy melyik település római vagy görög katolikus, vagy melyik ortodox templom védőszentjének lesz búcsúja. Mielőtt elindulnának, mérlegelni kell, hogy ha egyszerre egy időben több helyen lesz búcsú, hová menjenek, várható-e konkurencia, mekkora közönségre lehet számítani, és milyen messze van az adott település.
Lényegében tavasztól őszig, április elejétől október végéig lehet azt az időt számítani, amikor a mutatványosság iránt valódi kereslet mutatkozik. Ennek az időszaknak is csak a szombat-vasárnapja termelhető végig. Hét hónap heti két napján kell előteremteni azt a bevételt, ami egész évben fedezi egyfelől a létfenntartást, másfelől az eszközök karbantartásának költségeit, esetleg az új beruházást. Az esztendő az effektív mutatványos munkát tekintetbe véve két részre osztható: arra az időszakra, amikor folyamatos vándorlás mellett minden héten máshol és máshol kell felállítani az „üzletet”, illetve arra, amikor a mutatványosok behúzódnak állandó szállásukra, és arra várnak – miközben javítják, festik eszközeiket –, hogy mikor dolgozhatnak újra. Az ozorai és tamási szintók tehát vándorlók, legalábbis időszakosan vándorlók, másképpen fogalmazva időszakosan letelepedtek, vándorlásukat azonban alapvetően a munkavégzés iránya szabja meg. Az elbeszélések rendre arról szólnak, hogy az általuk leginkább látogatott körzet Somogy, Tolna, Baranya és Fejér megyék területe, és ritkán merészkednek el Zala vagy Veszprém megyébe, és csak elvétve kelnek át a Dunán. Az ozorai és tamási mutatványosok úgy tartják, hogy vannak még Várpalotán, Mohácson meg másutt is szintók, és majd ők szolgálják ki a hozzájuk közel eső búcsújáró helyeket.
Ez az időszakos vándorlás természetesen kihat a családi életre is. A család novembertől márciusig van együtt, áprilistól június közepéig kétfelé válnak, a szülők, illetve az iskolát már elvégzett gyerekek dolgoznak, vándorolnak, míg az iskolába járó gyerekek jobbára valamelyik nagyszülővel vagy nagyszülői párral otthon tartózkodnak. A nyári hónapokban, immár a vándorlás körülményei között újból egyesül a család, ekkor mindenki lakókocsiban él. (Amikor egyik alkalommal, történetesen éppen Tamásiban, a Szent Istvánnak szentelt templom búcsúján végignéztük a búcsútéren az előkészületeket, majd a búcsúi sokadalmat, láthattuk, hogy a Tamásiban lakó mutatványos családok is kint töltik az éjszakákat lakókocsijukban, noha hazamehettek volna aludni. De sem az előkészületi napokon, sem szombat-vasárnap, amikor késő estig jártak a gépek, nem mentek haza, legfeljebb felváltva hazaugrottak lefürödni.)
A mostani ötven-hatvanévesek még egyáltalán nem jártak iskolába, folyamatosan szüleikkel voltak, velük vándoroltak. Akivel beszélgettem, szinte mindenki mesélt egy történetet, hogy ő a kocsi vagy a szekér alatt, útközben az árokparton szült vagy ott született (előkelőbb megfogalmazásban a búcsútéren). Ezek a történetek rendre az ötvenes évek előtti időkre datálódnak. Az elmúlt fél évszázadban már nem tudunk ilyen esetekről, ahogy arról sem, hogy jellemző volna az iskolázatlanság. Kezdetben a gyerekek annak a községnek az iskolájában tanultak, ahol szüleik éppen dolgoztak. A ma negyven-ötven körüli férfiak és nők is már jobbára elvégezték az általános iskolát, tovább azonban csak ritkán tanultak. Az ő gyermekeik azonban már középiskolát, szakmunkásképzőt végeznek, rendszerint olyan szakmákban, amelyek az „üzletek”, maguk a gépek működtetése és javítása során jól használhatók: ki gépszerelőnek, ki hegesztőnek, ki pedig lakatosnak tanul. A nyaranta a szülők mellett dolgozó gyerekek epedve várják, hogy mikor állhatnak végre munkába, ám szüleik szigorúan veszik, hogy elvégezzék a középiskolát.
Árusok és mutatványosok
A háború előtti modellben – még amikor a gyerekek nem jártak iskolába – a nukleáris család együttélése volt a norma. Amikor a fiú megnősült, a leány férjhez ment, attól a pillanattól kezdve önálló családnak és ebből következően önálló gazdasági egységnek számítottak. Ha szerencséjük volt, kaptak egyvalami „üzletet” és egy szekeret vagy kocsit, amivel elindulhattak. A három generáció együttélése nagymértékben az iskoláztatás következménye. A visszavonuló szülők korábban is szétosztották mutatványosként dolgozó gyermekeik között az „üzleteket”, és így teszik ezt ma is, azzal a különbséggel, hogy valamelyikükkel össze is költöznek. Természetesen, ha egy házaspár, illetve gyermekei mellé nem jutnak állandóan velük élő nagyszülők, a felügyelet akkor is megoldódik, mert vagy a gyermek költözik a nagyszülőkhöz, vagy valamelyik nagyszülő a gyermekekhez.
A legtöbb ozorai és tamási család a környezetével megegyező színvonalon él. De ha a két településen élőket hasonlítjuk össze, azt lehet látni, hogy a tamásiak házai, lakásai nagyobb értéket képviselnek. Az ozoraiak között több az egykori mutatványosból lett árus, míg Tamásiban több a valóban mutatványos. A szintók a mutatványos tág értelmezésében e kategória alá sorolják a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat vagy a játékokat árulókat. Mondhatnánk azt is, hogy az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik. Kétféleképpen lehet valaki árus. Vagy, mint Bukovics Rudi bácsi, akinek korábban magának is volt „üzlete” (s büszkén meséli, hogy az apósáék körhintáját láthatjuk a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar filmben), és öregségére, hogy már nem bírt a gépekkel, de vágyta a mutatványosok világát, kazettaárusításba fogott; vagy, mint az ő gyermekei, akiknek már nem is lett saját „üzletük”, hanem eleve árusítással kezdték pályájukat. (Az árus és mutatványos között a valódi különbség abban is felismerhető, hogy az árus csak a szorosan vett esemény idejére veri fel sátrát és hozza ki készletét, míg a mutatványos közel egy héttel korábban már a „leendő munkahelyén” él.) Az árusok – akik többen vannak, mint a tényleges mutatványosok – nem engedhetik meg maguknak, hogy a héten csak két napon árusítsanak, ezért hétköznap kisebb-nagyobb városok piacain is árusítanak. Az árusok tehetőssége és vagyonossága „méterben mérhető”. Az előbb említett Rudi bácsi, amikor bemutatta a búcsúban árusító szintókat, köztük családtagjait, mindig azzal kezdte, hogy kinek hány méter asztala, illetve sátra van. Ennek magyarázata egyfelől, hogy minél hosszabb egy asztal, annál több áru fér rá, és annál jobban vonzza a vevőket, másfelől pedig a hosszabb asztalhoz több kirakott és még több tartalékáru kell. Egy-egy árus készlete, forgótőkéje meghaladja a milliós nagyságrendet.
Az árusok csoportja és tevékenysége tehát mindenképpen a mutatványosságból eredeztethető. Az elszakadás elemei azonban már jól láthatók a felbomló rendszerben. Az árusok, ha hasonlóképpen vándorolnak is, mint a tényleges mutatványosok, már nem élnek a munkavégzés helyszínén, hanem lakásuk, illetve az aktuális árusító hely, a mindenkori munkahely között ingáznak. Reggel verik fel sátrukat és rakják ki árukészletüket, és amíg vevő van (piacon délutánig, búcsúban estig), addig árusítanak, majd hazamennek. A búcsú élménye számukra a reggeltől estig terjedő időszakra korlátozódik. Kimaradnak már mutatványos társaik pihenéseiből és beszélgetéseiből, az éjszakák fáradt, de örömteli értékeléséből, a hétfő hajnali lázas készülődésből.
Heti ciklusok
A mutatványosok héthónapos időszakos vándorlása a munkavégzés függvényében hetes ciklusokra tagolódik. Minden ciklus kezdetét vasárnap éjféltől számíthatjuk. Lezajlott a szombat-vasárnapi (vagy csak vasárnapi) roham, és minden mutatványos család (minden gazdasági egység) saját „üzletének” minél gyorsabb lebontásába kezd. A gyors bontás és összecsomagolás az egyik feltétele annak, hogy minél előbb elindulhasson a család, és egy új búcsú helyszínén elfoglalhassa a legjobbnak tűnő placcot. Természetesen már az előző héten el kellett dönteni, hogy hol lesz a következő helyszín, és ott be kellett szerezni a helyi önkormányzattól a területfoglalási engedélyt. Az egy-két, főleg kisebb „üzlettel” rendelkező családok hamarabb el tudnak indulni. Azt remélik, hogy az első két elfoglalt jó hely a búcsú végéig megmarad számukra. Rendre kiderül azonban, hogy amikor az összes mutatványos megérkezik, az erősebbek akarata szerint átrendeződhet a tábor. Az erősebb ebben az esetben azt jelenti, hogy vannak húzó „üzletek”, amelyek racionálisan az egész mutatványos üzletsort befolyásolják. Egy „Fifi”, egy „Hally-gally”,vagy egy dodzsem nem pusztán attól erősebb, hogy több millió forintba kerül, és egy kamionnal szállított nyerges vontató teljes terjedelmét kitölti, hanem mert a legtöbb „vendéget” vonzza. Az itt szolgáltatott zene, az innen jövő színes fények még akkor is látogatókat csalnak ide, amikor a körhintára, annak gyermekek számára készített mesés változataira már alig kéredzkedik fel valaki. E látogatott „üzletek” oltalma alatt még betérhetnek a vendégek a céllövöldébe vagy a dobálóba, a nyereményt kínáló halászó helyre vagy a büfébe.
Az új helyre tehát már hétfőn napközben megérkeznek a kisebb üzletesek, míg aznap este vagy másnap reggel a nagyobb és több „üzletet” működtető családok. Frizolia Mihály, akinek egyszerre dodzsem pályája, Hally-gallyja és kosárlabdája, valamint édesanyjának „horgászata” van, noha hétfőn délelőttre mindent összeszerelt – mert éjfélig ment a dodzsem –, nem mert útra kelni, mert annyira fáradtnak érezte magát, hogy csak kedd hajnalban indult el.
Minden új tábort alkalmi, rövid életű faluként foghatunk fel. A szereplők cserélődhetnek, a tábor lehet kicsi vagy nagy, de néhány eleme állandó jellegű. Minden alkalommal adottak a „szoba-konyhás” lakókocsik. A lakókocsi menetirány szerinti bal oldala valamilyen kisebb mutatványos „üzlet”, céllövölde, céldobáló, kosárlabdázó. E lakókocsik tehát minden esetben kettős funkciót töltenek be. A lakókocsik belsejében, a bejárathoz közel eső részen kis konyhát és társalgót rendeznek be, mögötte pedig hálószobát, ami mögött még egy WC-nek, fürdőszobának kialakított helyet választottak le. Ezek a lakókocsik határolják a tér két oldalát, vagy félkörívet képeznek. A tér szabad oldalán fogják majd felállítani a nagyobb „üzleteket”, középen pedig a különféle körhintákat. A nagyobb „üzletek” építését csütörtökön, a kisebbekét pénteken kezdik és fejezik is be. Ebből következően a kedd, szerda és a csütörtök egy része pihenéssel, csütörtök délutántól pedig péntek estig intenzív munkával telik. Ha a sors úgy hozza – és jóllehet vigyáznak rá, de mégis gyakran bekövetkezik –, hogy egy-egy üzletfajtából több szereplő is megjelenik, akkor az azonos „üzlettel” rendelkezők megegyeznek és összefognak, hogy csak az egyik gépezetet állítják fel. Ha például egy búcsú helyszínére felvonult három azonos körhinta, akkor csak az egyiket szerelik össze, ám az építésében és a működtetésében mind a három család részt vesz: közösen fizetik a hintára eső áram díját, és három egyenlő részre osztják fel a bevételt is. A következő alkalommal, amikor megint összefutnak, a másik család hintáját fogják működtetni.
Az építés napjain a különböző „üzletet” működtető családok is segítenek egymásnak a szerkezetek összeszerelésében. Miután az áramszolgáltatótól megkapták az áramot, közösen végzik a tér bevilágítását is. Péntek estére megváltozik az eddig falusiasnak mondható tábori hangulat, a vibráló fények és a hangos zene már a falusiakat készíti fel a következő napok szórakozására. Sokszor a szombat is, de aztán a vasárnap mindenkorra kisebb-nagyobb vendégjárás ideje lesz. Vasárnap éjfélre rendszerint minden elcsendesedik, és kezdetét veszi egy újabb ciklus.
Gépek és „üzletek”
A különböző családok, illetve családi üzemek közötti hierarchia jól érzékelhető. Az ozorai és tamási szintók két dolgot mérlegelve határozzák meg a csoporthoz tartozók társadalmi presztízsét. Egyrészt számít az, hogy kinek milyen „üzletei” vannak, másrészt pedig, hogy az embernek milyen képzettsége, illetve tudása van. Ám nem a papíron igazolható szakképesítést méltányolják, hanem a tényleges tudást. Számít, hogy tud-e az illető kamiont vezetni, ért-e az autó- és villanyszereléshez, a hegesztéshez és azokhoz a munkákhoz, amelyek a gépek folyamatos működtetéséhez elengedhetetlenek, hiszen ha a mutatványos ezek birtokában van, nincs másokra rászorulva, sőt folyamatosan fejlesztheti a gépeit is. Ha valakinek pillanatnyilag kevés gépe és „üzlete” van, de sok mindenhez ért, úgy gondolják, hogy kis szerencsével rövid idő alatt felfejlesztheti „üzleteit”.
Különös érték az is, ha valaki figyelemmel kíséri a piacot, és újabb és újabb gépeket hoz be. Néhányan rendszeresen járnak Németországba, ahol informálódnak az újabb gépek felől, és megpróbálják azokat beszerezni. Az új gépekről úgy gondolják, hogy azok fenntartják, illetve fokozzák a közönség érdeklődését. Minél nagyobb tőkét képvisel, illetve minél újabb és újszerűbb egy gép, annál többen ülnek fel rá, és egy menetért is több pénzt lehet elkérni, mint a hagyományos élvezetkért, ezért ezek számítanak a valódi pénztermelő „üzleteknek”. Nem véletlen tehát, hogy a gépeket a szintók „üzletnek” nevezik, hiszen ezek termelik számukra a pénzt.
A csoporton belüli hierarchia alján a kevés szakmai tudással rendelkező azon emberek állnak, akik kis értékű és régies géppel rendelkeznek. Ők valójában alapvetően csak az életformához ragaszkodnak, és sikerük eleve korlátozott. A hagyományos kombináció e körben a céllövölde és valamilyen típusú körhinta. Hangsúlyozni kell, hogy a lakókocsi „üzletté” alakítható oldala minden mutatványos számára alapadottság. Ezt egészíti ki még valamilyen más „üzlet”.
A tamási szintók között az a három férfi számít a legtekintélyesebbnek, akik dodzsemmel, Hally-gallyval vagy Fifivel rendelkeznek. Ők azok, akik néhány évenként valami újdonságot szereznek be, és egyszerre három-négy „üzletet” is üzemeltetnek. Életkoruk optimális, hiszen ők már iskolázottak, szakmákat tanultak, és gyermekeik már abban a korban vannak, hogy valóban hasznosan segítik a családi gazdaságot, de még nincsenek abban a korban, hogy önállóvá váljanak.
Gyerek az üzemszervezetben
A házasodási kor szintén függvénye a munkaszervezetnek. A fiúkat nem akarják korán megházasítani, mert egyrészt szükségük van munkaerejükre, másrészt azt szeretnék, ha minél többet megtanulnának a szakma fortélyaiból. A gyermekek aktív tagjai tehát az üzemszervezetnek. A családi gazdaság vezetőjének életkora meghatározza a családi gazdaság kiterjedtségét. A szintók úgy modellálják ezt, hogy az önállóvá válás kezdetén valaki még csak egy céllövöldével (lakókocsival) és egy „üzlettel” rendelkezik. Az évek haladtával azonban újabb és újabb „üzleteket” vásárolhat, és ekkor már munkaképes korú gyermekei segítik őt a munkában. Az ember akkor jut leszálló ágba, amikor gyermekei már megházasodtak, önállókká váltak. Ekkor az ember lead „üzleteiből” vagy külső segítséget alkalmaz. Többen arra törekszenek, hogy családtagként alkalmazzanak valójában nem családtag férfiakat. Pfeifer József például egy beás fiatalembert fogadott magához, aki családtaggá válva a gazdaság mindenese lett.
Amikor a család – rendszerint a nyári hónapokon – együtt van, akkor a munkamegosztás finom rendszere működik. A gyerekek rendszerint kiválasztják a számukra legkedvesebb gépet – azt amivel majd önállósodásuk során szeretnének elindulni –, és azon rengeteg munkát végeznek el. Frizolia Mihály középső fia még csak tízéves. A dodzsem már régen lenyűgözte őt, ezért éjszakába menőig segített apjának a dodzsempálya felállításában – ez mindent egybevéve jó tízórás munkát jelent. Majd, amikor a búcsú szombatján az „üzlet” beindult, a fiú árulta a dodzsemet működésbe hozó zsetonokat, irányította a fülkéből a menetet, beszélt a hangosbemondóba, és a zenét is ő cserélte. Amikor beültem mellé a fülkébe, láthattam azt a boldogságot, ahogy a pályára tekint, és ahogy tekintetével jó gazdaként nyugtázza, hogy mindez az övé. Elégedetten figyelte a család segítő emberét, aki a pályán ügyelt, a leállt autókat újraindította, és akinek már ő maga volt a főnöke.
Anyja és apja ezalatt a Fifinél dolgozott, anyja a pénztárban ült, apja a jegyeket kezelte, biztonságba helyezte a vendégeket, és indította a menetet, a menet alatt pedig feszülten figyelt, nehogy az embert próbáló gépen valaki rosszul legyen. Amikor a dodzsem bontására került sor, a gyermek ugyanolyan szorgosan dolgozott, mint korábban, és apja azt is megengedte neki, hogy a kamionnal ő álljon a nyerges vontató elé. A bonyolult és finom mozgást igénylő feladatot a tízéves gyermek tökéletes magabiztossággal végezte.
A puskatöltő mosolya
Felnőtt férfiak arról beszéltek, hogy nagyon szeretik, amit csinálnak. Nehezen kibogozható, hogy magát az életformát szeretik-e jobban, tehát a vándorlást, vagy azt, hogy vendégekkel foglalkoznak, hogy fejlesztik az „üzletet”, és élvezik, amikor egy-egy szerkezetet felépítenek és működésbe hoznak. A gépeket például annyira szeretik, hogyha egy nagy értékű „üzletet” azonnal kedvező áron megvásárolhatnak, akár még házukat is hajlandók eladni. Ez tulajdonképpen egy jól átgondolt stratégia, hiszen miután a gép egyszerre tőke (hisz az maga is bármikor eladható), másfelől jövedelemtermelő eszköz, amely tavasztól őszig jövedelmet termel a család számára, és a holt idényben is tezaurálja a vagyont, bármikor új házra „váltható”.
Az egyik mutatványos fogalmazta meg, hogy végül is mindegy, hogy az ember azt a pár hónapot a holt idényben hol húzza ki, az a fontos, hogy milyen gépei vannak. Az egyik szintó házaspár már hosszú évek óta nem mutatványosságból élt. Amikor mindkettőjük munkahelye, illetve munkája megszűnt, nem tudtak mihez kezdeni, úgy határoztak hát, hogy eladják házukat, annak árából járművet, lakókocsit és egy körhintát vesznek. Házuk már és még nem lévén, télen is ebben a lakókocsiban élnek, bent a faluban, egyikőjük testvérének portáján.
A mutatványosok értelmezésében munkájuk maga a szabadság záloga. Úgy tartják, hogy ők mindenkitől függetlenek, maguk urai: saját tehetségükön és szerencséjükön múlik boldogulásuk. Pontosan tudják ugyanakkor, hogy megélhetésük alapját az általuk vendégnek nevezett közönség adja. Figyelmesnek és szolgálatkésznek kell lenniük, vagyis úgy kell kiszolgálniuk a vendégeket, hogy azok örömüket leljék a búcsúban. A szintók ebben a viszonyban a szolgáltatók, és közel állnak a zenészekhez, akik szintén azt lesik, hogy vendégük minél tovább jól érezze magát. A céllövöldében a puskatöltő kedves mosolya, a vendéggel való – már-már a pszichoanalitikus figyelmességét idéző – beszélgetése a záloga annak, hogy a vendég minél több lövésre vállalkozzék, aminthogy pandanja ennek, amikor a tulajdonos újabb játékra invitálja „horgászó” vendégeit.
A vendég azonban nemcsak fogyasztó, aki pénzt hagy a mutatványosoknál, hanem azzal, hogy elfogadja a mutatványosok szolgáltatását, magát a szolgáltatót is elfogadja. A mutatványos szintók úgy érzik, hogy ezzel ők egyenlők lesznek a vendégekkel. A vendégek nem tekintik cigányoknak a szintókat, elfogadják őket, így a magukat szintó cigánynak tartó cigányok az egyenlőséget élik meg minden egyes menet közben. E munka tehát az öntudat és önbecsülés alapja lesz.
A mutatványos szintók, amikor a világot felosztják, nem romákról és gázsókról beszélnek, hanem mutatványosokról és vendégekről. Jóllehet számon tartják, hogy ki milyen cigány, és ebben a rendszerben számukra a magyar és beás cigányok közömbösek, míg az oláh cigányoktól elhatárolódnak, mert úgy tartják, hogy a cigányok negatív megítélése az oláh cigányokkal kapcsolatos tapasztalatok általánosítása. Míg a szintók tehát olyan cigányok, akik erős csoportöntudattal rendelkeznek, magukat cigánynak tartják, és önképük erősen pozitív, addig a társadalom jellemzően nem azonosítja őket a cigányokkal, hanem egy sajátos foglalkozási csoport, a mutatványosok státuszát osztja rájuk.
- Roma-dosszié [6]