A Nemzeti Kulturális Alap a mi „Gut bácsink”; a mi pedig mi vagyunk, járulékfogyasztó értelmiségiek, művészek, akik igen szeretjük úgy tudni, hogy amit „Gut bácsi” ad, az nekünk jár. És hát – jár.
Igyekszem nem tudni, amit tudok, és csak ebből az én legsajátabb szemszögemből, a kulturális járulékfogyasztóéból nézni a kulturális finanszírozás egyik – nem kis, de messze nem a legnagyobb – szeletét.
Az állam kötelességének tartja – az is –, hogy támogassa a kultúrát, annak intézményeit és produkcióit. Az önkormányzat – dettó. Az NKA megengedheti magának azt a luxust, hogy – villanyszámlával, bérekkel mit sem törődve – elsősorban, majdnem kizárólag a produkciók létrejöttét támogassa.
1994-ben, az első osztogatós évben hétszázmillió forint jutott a rászorulóknak, azaz a színházi előadásoknak, az alternatív produkcióknak, könyveknek, zeneműveknek, folyóiratoknak és mindenféle „besorolhatatlan” kulturális projektnek. 2001-ben 4,8 milliárd. (Tegye föl a kezét az a lapszerkesztő – alternatív színházak is jelentkezhetnek –, aki a saját, illetve lapja bőrén érezte ezt a hétszeres emelkedést! Nem is érezhette, persze, hiszen szaporodunk, mint a nyulak, de ez más kérdés…)
A Fidesz-rezsimben nem az volt a legrosszabb, hogy a főnököknek nem volt kultúrszomja. (Többnyire persze nem volt és nincsen, de olyiknak volt, ezért aztán egy-két művészeti ág egy-két pillanatig abszolúte „túlszponzoráltnak” érezhette volna magát – nem érezte, mert olyan mélyről indult, de ez megint más kérdés.) A kulturális aspektus mélypontja az volt, hogy a kultúra is azt a célt szolgálta, amit minden más (a túlélést és az agymosást), tehát a reprezentatívnak szánt projektektől visszhangzott az egész ország (és bőszült a fél), a többinek meg – coki. Jankovics Marcell NKA-elnöki regnálását biztos ezer szempontból lehet mérlegre tenni – az enyém az, hogy feketelistán voltam-voltunk (ne tessék mondani, hogy nem volt feketelista, mert csúnya hazugság lenne!), majd' beledöglöttünk ott a Színháznál (ha a színházak, a mi „célszemélyeink” apránként összeadott pénzeikkel meg nem mentik a lapot). Másé meg az, hogy neki pl. jó volt. Egy harmadiké meg az, hogy milyen illetlenség saját produkciónk elkészítéséhez az általunk elnökölt mecenatúra-alapból lenyúlni a pénzt…
Harsányi László – tudtommal – semmiféle művészi ambíciót nem dédelget, e harmadik szempont tehát kiesik. De az új elnök helyzete akkor is nehéz, ha eldobja az összes listát, hiszen a régi masinéria lomha önjárása még működik, a kuratóriumok a „helyükön vannak”, az adminisztratív gépezet nehézkes, leginkább főkönyv- és nem művészetpárti.
A nagy színházak NKA-támogatása az egyéb – állami, önkormányzati – támogatáshoz képest elenyésző. (Pontosabban: egy hárommilliós hozzájárulás a Vígben, mondjuk, az éves költségvetés fél százaléka, ugyanennyi, mondjuk, a Stúdió K-ban tizenöt.) Mégis nélkülözhetetlen: egyes produkciók (főként a stúdiókban, és főként a kísérletező típusúak) nem jöhetnének létre nélküle, viszont rémes gyakorlat, hogy sok nagy színház az összes bemutatóját nevezi produkciós támogatásra, mondván, majd csak leesik valami. És ami leesik, annak az útja sokszor követhetetlen. Nem hiszem, hogy ezen a helyzeten a pénzek gondosabb címkézése – és az elszámoláskor a számonkérése – ne segíthetne valamelyest.
Az alternatív színházak számára az NKA-támogatás a túlnyomó rész. Ezen a területen végképp nélkülözhetetlen a kuratóriumok szakmai hozzáértése (adott esetben akár úgy is szert lehetne tenni erre, hogy az adott körben nem érintett, de mégis szakértő háttérbizottságot lehetne működtetni), hiszen egy-egy nagyon ígéretes kísérleti produkció olykor ad hoc társulásoktól születik, máskor egy-egy „majdnem igazi” színházat kellene „aránytalanul” nagy összeggel megtámogatni, adott esetben a többiek rovására – a minisztériummal, illetve az ő szakértőikkel való szoros együttműködésben. És itt fordul elő leggyakrabban, hogy valami (egy csapat, egy társulás, egy produkció) az egyik évben létezik, a másikban már nem, és a támogatást föltétlenül a létező helyzethez kellene mérni. Az NKA-pénz ugyanis nem lehet sem biztatás, sem ösztönzés, sem remény – egy alapfeltétel biztosítása.
Egyes folyóiratok és színházi produkciók számára az NKA-pénz – a minden. (A Soros Alapítvány kivonulása utáni helyzetet – ebben vagyunk most – még nem tudjuk fölmérni, most lesz csak a sírás-rívás nagy.) Ráadásul a pénzért folyó harc évről évre elölről kezdődik, ami képtelenség, fölös önismétlés, és annak önkéntelen (és nyilván szándéktalan) kifejeződése, hogy a létrejött produktum, maga a lap vagy az előadás a kuratóriumok előtt mit sem számít. Muszáj lenne az NKA körén belül kidolgozni egy hosszabb átfutású garancia-rendszert, esetleg nem a támogatás teljes összegére, csak annak egy, nem jelentéktelen részére. Ez elengedhetetlennek látszik ahhoz, hogy például egy lap (ha bizonyít, ha megfelel, ha szolgál, ha valós igényt valósan kielégít, stb.) hosszabb időre tervezni tudjon, és munkatársai, szerkesztői energiáit ne a pénzszerzés és pályázatírás tegye ki. Ugyanez kellene ahhoz is, hogy a lap kedvezőbb anyagi feltételekkel – mert hosszabb távra – szerződhessen a nyomdával, olcsóbban – mert nagyobb mennyiségben – vehessen papírt, stb.
Az NKA belső struktúrája meglehetősen merev. A támogatásról a kuratóriumok döntenek – a kuratóriumi tagok pedig rendre a legkisebb ellenállást választják. Azaz: mindenki hozza a maga lobbistáinak igényét, ezek elfogadtatásáért cserébe másnak a lobbistáit is akceptálja; további szempont, hogy a személyes ízlésen, preferenciákon és sértettségeken való felülemelkedésben a kuratóriumok épp oly jók vagy rosszak, mint az ország. A tagok vagy elolvassák a pályázatokat, vagy nem. Aztán vagy utánanéznek annak, ami a pályázat mögött van (az előadásnak, a folyóiratnak), vagy nem. Aztán vagy van róla véleményük, vagy nincs; és a vélemény vagy megalapozott, vagy semmilyen. És most jön az, hogy „ezen persze nem lehet segíteni, mert a kuratóriumok emberből vannak, ugye”…
És állítom, hogy ezen lehet segíteni. Ki lehet dolgozni olyan szempontrendszert, amely az egyik oldalról védi a minőséget, a másikról kizárja a vacakságot. Vannak mércék, objektív (vagy azzá tehető) szempontok, amelyeket elvárássá lehet alakítani, méghozzá esztétikai vagy praktikus elvárássá. (A mindeddig szinte egyfolytában jelenlévő egyetlen elvárást, a politikait végleg száműzni kell, mind direkt, mind kompenzatórikus formájában. Ez utóbbi az az eset, amikor a hatalom, hogy részrehajlással ne vádolhassák, a „másik” irányba hajlik részre…)
Kérdés mármost, melyek azok a szempontok és mércék, amelyeket a kuratóriumi tagoknak – mintegy kötelező jelleggel – figyelembe kellene venniük. A pályázat elolvasását, az előző évi pályázatban ígért projektek teljesítését, a teljesítmények tartalmi ellenőrzését most nem említem, lévén kuratóriumi minimumok akkor is, ha számos kuratóriumi tag nem feccöl az ügybe ennyi energiát sem. (Akkor viszont le kéne mondani gyorsan…)
Nem lehet formális mérce egy lap, egy könyv olvasottsága, egy előadás, egy kiállítás nézettsége, egy zenemű hallgatottsága. De tartalmi mérce lehet. Hiszen túl azon, hogy vannak olyan műalkotások, amelyek megszületését akkor is támogatni és segíteni kell, ha egyetlen ember nézi-olvassa-hallgatja őket, tudjuk mindannyian – mert itt élünk és ezzel foglalkozunk –, kiktől és honnan várhatók az ilyen, mindenképpen létrehozandó alkotások. Vannak olyan folyóiratok, amelyek megjelenését akkor is támogatni kell, ha csak egy nagyon szűk kör tart rájuk igényt, és egy nagyon szűk kör művészetét kísérik figyelemmel. De a szakmai folyóiratoknál – színházi, képzőművészeti, zenei és filmes lapoknál – már szempont lehet, hogy van-e az adott lap profiljának olyan eleme, amelyet ő és csak ő hoz létre, hogy van-e (hasra ütés, de közelítőleg normális szám) legalább ezer-ezerötszáz ember, aki egy-egy példányért hajlandó pénzt adni, hogy mi az adott lap célja (van-e a megadott célnak értelme egyáltalán, mert ez sem evidens), és vajon megfelel-e ennek a célnak. Hogy milyen a lap szerkesztésének és a közölt cikkeknek a színvonala – hogy valóban támogatást érdemel-e. Ezek mind számon kérhető elvárások, ráadásul a minősítésükben némi objektivitás is szükségképpen teret kap. Nem mondom: ez a felsorolás mint szempontrendszer finomításra szorul – de egyelőre még kidolgozva sincsen.
Manapság ugyanis az NKA-kuratóriumok úgy működnek, hogy ha bármilyen lapkezdeménynek bármilyen módon (lobbizással, ami rendben van, de hogyan és mire?; kuncsorgással, manipulációkkal) csak egyetlen egyszer is sikerült valami pénzt kicsikarni tőlük, az a lap a következő évben már a „tuti” pénzeltek között tudja és tudhatja magát, neki – bármit és bárhogyan produkál – jár a támogatás. És attól fogva visszavonhatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül létezik. A minőségi szempontoknak manapság csöppnyi esélye sincsen. Egyéb, személyes erényeknek, szimpátiáknak és antipátiáknak annál inkább.
A kuratóriumok ráadásul – mint a demokráciában „tanuló vezető” ország számos testülete –, a személyes érdekeltségeket leplezendő, kiegyenlítésre játszanak, olykor egyenlősdire is, éppen azért, hogy „ne érhesse szó a ház elejét”. Ennél nagyobb marhaság kevés van, ennél jobban az NKA – amely a kulturális minőség létrehozását hivatott támogatni – nem nyúlhat mellé. (A dolog természetéből következik, hogy az NKA mint olyan teljesítményét a legjobb produkciók és lapok minősítik, tévedéseit nem jegyzi senki, és legjobb produkciók, mint afféle zászlóshajók, mindig szoktak lenni.)
Az NKA és a minisztérium viszonya a külső szemlélő számára leginkább a sokat kárhoztatott „miniszteri keretben” testesül meg – egyéb vonatkozásai nemigen láthatók, bár tudhatók. A miniszteri keret az előző kormányzat egyik rettenetes botrányköve volt – ehhez képest maga a megtestesült abszurd volt az, amikor az új kormány új minisztere szerényen csökkentette saját keretét: ötven százalékról huszonötre. Ha figyelembe vesszük, hogy a miniszteri keret a kezdet kezdetén öt százalék volt, felhasználhatóságát pedig szigorú szabályok korlátozták (és a legkevésbé sem a miniszter saját ízlése volt a szempont!), és vetünk egy pillantást arra is, hogy az összeg időközben jelentősen megemelkedett, egyszerűen nevetséges, hogy ma minden negyedik forintról a miniszter dönthessen. (Most akár teszi, akár nem, a minimum az, hogy ne is tehesse. Legfőként ne azért, mert, mint a miniszter odafogalmazott egyszer, „a miniszternek is lehet saját ízlése”. Hát persze. Az az a valami, amit miniszteri székében abszolúte figyelmen kívül hagy.) Legyen és lehessen külön kerete az NKA mindenkori elnökének, és ennek felhasználhatóságát gondosan kell szabályozni. Beleférhet vis maior, beleférhet akut likviditási probléma egy egyébként támogatott projektnél, és nyilván sok más is, ki kell találni.
Van munka, sok. Az idő meg rohan.