„A gyepre heveredsz, nézed e Világot
A széles térséget, mélység, magasságot.
Tsuda, titok, minden mit szemedre vehetz
Okoskodol rólla: semmire sem mehetz.
(...)
Hol támad fel a szél? mi ragadgya testét?
És mi tsendesiti meg széles Tengerét?
Hogy Ég tűz örökké a Vesuviusban?
Hogy terem Uj Világ mindenkor Májusban?
A meleg ujra szül, a hideg el temet
S Egyik mint a másik éppen tsak ugy éltet.
Hogy lesz dohány koró egy tűhegynyi magbul,
Hogy jön ki a tsirke a kotlot tojásbul?
Mitsoda hasznodra terem rajtad tetü?
Hogy festi Lelkemet elődbe a betü?
Hogy fűzi fel sorra gondolatimat?
Hogy érti az ujjom parantsolatimat?
(...)
A rosz hír hogy szalad füleden szivedre
És keservet hogy hoz a hang érzésedre?”
Bessenyei György: A Természet Világa. 250. rész.
In Bessenyei György: Időskori költemények. Balassi Kiadó, 1999.
Ezek a Bessenyei-sorok nemrég egy Időskori költemények című kötetben jelentek meg. Utánanéztem a lexikonban, mert bizony sose hallottam A természet világa című művéről, igaz, nem voltam magyar szakos. A lexikon szerint ezt a több mint tízezer (!) soros tanító költeményt 1799-ben írta, ötvenkét évesen – vagyis a megírásakor fiatalabb volt, mint én most. (Ezek szerint, amit most itt írok, az egy időskori mű!) Tény, hogy annak idején az ötvenkét év idősnek számított, de Bessenyei-idézetünk stílusa egyáltalán nem öreges. Számomra e kiragadott részlet, sőt Bessenyei egész személyisége valami kamaszosat, nyughatatlant, kíváncsian pimaszt sugároz. Én azt képzeltem róla, hogy boldogtalan volt és mellőzött, de nem; ez majd a következő generáció, Berzsenyi, Kölcsey, Csokonai szerepe lesz. Tessék megnézni a Holmi folyóirat hátlapján látható Bessenyei-idézetet: a bumfordian régies, még csikorgó magyar nyelven is átüt a szerző frissessége, hogy ne mondjam kekeckedése.
Tízezer soros tanító költemény, ez ijesztően hangzik, sóderhegynyi unalomnak. Ám az itt kiválasztott idézet csupa kérdés, csupa izgalom, kamaszos okvetetlenkedés. Mindent tudni akar. Illetve nem mindent. Van egy feltűnő hiányossága a kérdéseknek: egyszer se kérdezi azt, hogy „miért”. Csak azt firtatja „hogyan?”, „hol?”, „mi?”. Olyan az érdeklődése, mint a kiskamaszé, aki a világ működésére, a Nagy Gép titkaira kíváncsi, nem olyan, mint a nagykamaszé, akit már szorongat az alapkérdés, hogy miért? Mi értelme van az egésznek? Madách a tipikus nagykamasz; ha tetszik, az egész romantika a nagykamaszi reménytelenség kiáradása, hiszen ha egyszer ezeket az alapkérdéseket föltettük, nemigen van szabadulás. A felvilágosult klasszicizmus még nem megy bele ebbe a csapdába, őt csak az izgatja: hogyan?
Spirálisan jár Bessenyei gondolata, mint a sas, először messziről nézi a világot, aztán fokozatosan szűkülnek a körök, a klasszikus világismeret kategóriái szerint: minerális-vegetális-animális, tehát először az élettelen természetre tekint (a Vesuvius tüze), azután a növényvilágra (az új világ létrejötte májusban, a dohánynövény kisarjadása a „tűhegynyi magbul”), majd következik az állatvilág és benne a legjobb sor: „Hogy jön ki a tsirke a kotlot tojásbul?” Persze Bessenyei is tudta, hogy hogy jön ki: a csőrével belülről feltöri a héjat. A kérdés valójában azt feszegeti, amit én is szeretnék tudni: hogy kerül a csirke bele a tojásba? Végül finom (és igen pimasz) retorikai fogás, ahogy az állatvilágból az utolsó tartományba, az embervilágba vezeti át kérdéseit: a tetű révén. Ismerjük be, a tetű az egyik legszorosabb összekötő kapocs állat és ember között.
Nagyon ínyemre van, hogy Bessenyei az ember nyelvi működését nézi ámuló kíváncsisággal, mert ezt teszem én is. Mi lehet tisztábban emberi, mint a nyelv? Az első kérdés – hogy szakszóval éljek – a nyelv írásos kódolását és a címzett által való dekódolását firtatja, amiről még ma is eléggé keveset tudunk, tehát azt, hogy valójában mi történik az agyban, amikor leírunk vagy elolvasunk valamit. („Hogy festi Lelkemet elődbe a betü?”, azaz hogyan tudlak téged írásban informálni érzéseimről?) A következő sor ugyanennek a titokzatos mechanizmusnak a gondolati, mondhatni diszkurzív működését vizsgálja, tehát azt, hogy a betű „hogy fűzi fel sorra gontolatimat”, azaz hogyan tudok logikusan kifejteni valamit. Ezután jön akarat és motorikus végrehajtás kapcsolata („hogy érti az ujjom parantsolatimat?”, azaz hogy jut el az agyból az utasítás a kéz izmaiba?). Ma is vitatéma, hogy az akarat, a gondolat voltaképpen ki nem mondott mondat-e, azaz a gondolkodás tekinthető-e a nyelv felgyorsult, némává kopott megfelelőjének, vagy fordítva: előbb gondol valamiket a kisgyermek, s azután tanulja meg hozzá a nyelvet, melyen gondolatait közölheti.
S végül a beszéd perlokúciós funkciója, mellyel a konkrét tartalmon túl hangulatot, érzést, emberi viszonyt tud közvetíteni. Hogyan tud a szó a fülön át egyenesen a szívbe döfni? Főleg a rossz hír – érthető, hogy Bessenyei ezt hozza példának, mert nagyobbat üt, jobban fáj. Nem volt boldogtalan élete, de szinte semmi se sikerült neki.
- Kultúra [5]