Emlékezés egy költészet napjára, meg alig egyebekre
Ad notam:
1. „Mit akar ez az egy ember?”
(Vas István)
2. „…s megfulladunk, ha majd emberek szava szólít.”
(T. S. Eliot, Kálnoky László fordítása nyomán)
3. „…és elborzadva ott helyt földre estem.”
(Dante, Babits Mihály fordítása nyomán)
Kezdjük hol is? Hatott-e az írással foglalkozókra bármikor azért, de tényleg bármikor olyannyira a kor, hogy munkásságuk alapjegye ne valami örökkévalóság lett volna? Tehát a verset író személyben ne lett volna ott 7 évszázada is az, ami a mai efféle figurában, vagy a majd 20 év múlva tollat ragadóban? És megfordítva: engedik-e a külkörülmények, hogy olyan nagyon, de nagyon másmilyen legyél, mint a veled közel azonos időben élők?
Baj még, továbbá, hogy „manapság” az ilyen írást, amilyennek ez az enyém itt ígérkezik, egyszerre három dologgal, ráadásul meg háromféleképp is kellene kezdeni.
Ez nem tolható a posztmodernség csizmájába, vagy gyakorlati mód más dolgokéba. (Lásd rajzainkat.) Kezdenem mégis a fentebbiekkel volt muszáj. Létezik-e „író-költő-művész-mint-eleve-adott-típus”, reális-e mindközönségesen csak úgy „egy ember”-ről szólnunk, elgondolható-e haszonnal (ily esszéhez) a kettő keveréke? S a többi.
Ha meg a mentegetőzésekkel kezdjük, hát legyen összemarkolva dolguk: amit írok itt, nem elsősorban a kor jegyei közt élő Tandori Dezső nevű művészfiguráról mondom el, nem is az előnyösebben vagy hátrányosabban alakuló „sorsú” állampolgárról, szakiról etc., tehát nem önmagam „egyemberség”-éről, annak ellenére sem, hogy például az író, költő, fordító, rajzolatokat készítő stb. alak ebbéli dolgait nem mellőzhetem; nem, egészen határozottan azzal védekezem a nyilván máris elhangzó vádak ellenében, hogy magam itt egy emberi helyzetlehetőséget próbálnék szétvackolni, bukkanjanak elő netán rejtett szálak. (A posztmodernség hazai áldivatja szerint ezt talán úgy kéne mondanom: „szálak bukkanjanak”, s akkor ez, hahaha, egy mondat. Mondatokkal kíméljenek.)
Éle sem lesz, az iménti zárjeles mennyiség ellenére sem lesz dolgomnak, gondom viszont arra igen, nagyon is, hogy a kiviteleződés: szándékaimnak megfelelően sikeredjék; ha kudarc aztán az egész, ha – na ja! – „siker”. Mondhatnám, ki beszél sikerről, a túlélés: minden. Überstehen, Rilke jobb szóval mondhatta ezt. A magyar odébbállni szó ugrik be ösztönös gunyorossággal.
Holott rám az ösztönös gunyorosság nem jellemző. Vicces dolgokat, olyanokat mondtam, persze, rajzoltam, de az iróniát, eleve a módszeresen űződő humort, többször elmondtam, az igazi „megoldás” meghamisításának tartom. S most először mondom: azért hamisítás a túlhumor (pardon), mert úgy tesz, mintha volna megoldás, mintha az illető egy-két mondatot vesztegethetne is rá, de úri szeszélye inkább az értjük-egymást-nemde, sapienti sat (nem létező) közmegegyezésére adna, s mondom, ezzel hamisít. Megoldás nincs.
Megoldása nem lesz, mondjam-e, tehát nem is lesz annak, amit elmondok itt. Egy emberről lesz szó, aki történetesen azonos (kb.) a Tandori Dezső nevű művész-személlyel, de meg aztán azért csak más is, nem ismétlem el. Mentsége még szerencsétlen írásomnak, hogy e pillanatban, ezen a hétvégén nem is tehetnék mást: hiába, hogy munkám „vár” (nem vár annyira, csak van), hiába minden, ezt kell írnom. Ami senkit se fog meghatni, s nem is várom.
Bizonyos eleve-előre lemondás rezeg szavaimban nyilván, s hogy ne lassan fokozzuk az elkedvetlenedést, elmondom cselekményes prózában, mi is történt néhány napja. Nagyon a közelmúltban.
Természetes, hogy a kor produktuma vagyok. A koré, melyben – nem kell hozzá Musil, Karl Kraus iróniája, éleslátó szeme, hogy kitessék: mily móka, hogy Németország az Amerikával „szembeni” fegyverkezési versenyre szólít a nagyobb lemaradás elkerülése „végett”. Egy ilyen kor. Részletesebben azért a korról is szólnom kell az alábbiakban. Alcímek lehetnek: taxival grenadír, Füvek a Kis-Pelle utcában. S ilyesmik. De ez még messze van; igaz, elmaradni sem fog. Ám Eliot „Gyerünk akkor…” versében is haladnak az ügyek, ha érdemlegesen sehova nem jutnak, akkor is.
Az írás legfőbb nehézsége azonban a következő kettő: 1. Köntörfalazásnak hat, ahogyan írnom kell, ha nem tételezem fel, hogy amit (erről az egy emberről, meg hogy akar-e bármit is) írok, rendszerbe helyezhető Olvasóm tudatában. 2. Ha kedvem szerint dolgozhatnék itt, azt mondanám okvetlenül: míg gépelek, Totyi madaram rám-rámröppen; és hogy szerdán, vagy mikor is (konkrétumokról sosem fogok beszélni, neveket nem adok ki, az eseményeket a felismerhetetlenségig torzítom, ha mások is involválódnak!), szerdán, vagy mikor is, kiderült, hogy a legcsekélyebb engedmény „jegyében” sem élhetek. Írásom talán e pontján kezdi felkelteni az idáig vele eljutott boldogtalanét. Mijét? Figyelmét? Állagát? Egy mondat! Mit akart ez az egy mondat? (Az iménti kurzivált.)
Tartsunk három ikszet. (Szünetet. Csillagot. Az égen. Mondaná. A nemes humor.)
Pascal fogadást ajánl „istene” létére, ám a szót nem szabad szószerintiségében érteni. Mert „istene” neki: eleve van.
A törteket (a tört számokat) racionális számoknak nevezik. Jó, hát értése e fogalomnak akkor lesz, ha tudom ezt a „parányi” ténykörülményt. Ugyanígy a halmazok „számossága” nem azt jelenti, hogy számos halmaz van (van), hanem hogy az elemek „leszámolhatóak”.
Nehéz tehát „einig” lenni. (Nem vagyunk egyek, így Rilke. Nem vagyunk? Én vagyok. Akkor minek egyek? Így Főmedvém. S a mai tekintélyhelyzetben Főmedvém és Rilke… Különben is, „Rilke, Klee, Picasso, Kafka…” ez megy. Árnyalatlanul. Hogy Ad Reinhardt és Ellsworth Kelly festők között van az alapkülönbség, kutya se tudja. ők világművészek, én nem lehettem az. Akkor rólam miért tudna az Olvasó, dolgaimról, a boldogtalan? Miért kellene tudnia?)
Tudni itt mindössze a következőt kell: ha ingerültség érződik soraimban (vannak, salingerien szólva, ezek az önjelölt analisták, pardon, analitikus… tényleg nem akartam!!, kik azt mondják: „Dezsőőő, te azért itt nagyon irritált voltál, miért? Miért zárod ki magad?”), nos, azonnal nyugalom költözik, ha a konkrétumokra valóban térek. Mondat, piff. (Ottlik.) De nem humorizálok, senkit sem akarok szórakoztatni. Valamit meg kell írnom ezen a hétvégén, bízván abban, hogy a) életemnek eseményei lesznek csak, mert hogy lesznek, hogyan ne lennének, ha itt meghalok rögvest, az is esemény még; b) filozofálásai nem lesznek. Ha valamit, ezt akarnám. Nem lesz így. Akkor pedig mit mondtam? Na, mit mondtam! (Mondat.)
Filozofálás nélkül (lásd ábra) elmondani bármi tényeseményt? Nem hihetek benne. Azonnal a földre kéne eseményeződnöm borzalmamban, aztán amnéziásan ébredni.
Történt tehát ez.
Könnyelműen igent mondtam. Nehéz lett volna nemet mondanom. Valaki át akar nyújtani nekem valamit. A tárgy túl nagy (nem volt túl nagy), találkozzunk.
Nem szoktam találkozgatni. Már nem.
Ez is jó kategória. Tegnap még… te pedig… hiszen az úgy volt… Volt! Nincs. Kosztolányi: hogy szabója az igazán intelligens ember. Minden ruhánál újra mértéket vesz róla.
Viszont nemrég elmentem valakihez. Nem kertelek, se szívesen nem mentem, se kényszeredetten. Nem jöhetett ide az illető azzal a valamivel, amit adni akart nekem. Hogy mint a szövetügynök. Bár volt ilyen megközelítésem is, igaz, közel nyolc éve. Vegyesen végződött.
Nem lehet leadatni az illetővel a tárgyat egy könyvesboltban, másolóirodán. Abba a könyvesboltba se szívesen járok, mert nem csupán könyvesbolt, és a tulajdonosok velem kapcsolatos egyébirányú tevékenységei csikorogni kezdenek (szerintem), feszültségek vannak. Ráadásul többeket megkértem, ne adjanak le nekem ott se semmit.
Ráadásul az illető zenész, író, festő, szobrász, filmszakember etc. (válasszunk), nálam közel húsz évvel idősebb (jó tizenöt évvel, na), megtisztelő már, hogy nekem valamit adni akar. Találkozzunk.
Mikor? Hol? A „hol”-t ő mondta. Nekem kedvező(nek ítélt) helyen. Nem presszóban. (Bár kiváló szerkesztőim egyikével presszóban szoktam találkozni. Semmi irritáltságunk nincs egymás iránt, sőt. Igen jól megvagyunk. Ráadásul van ez a tipologizálás is: Iksz még az életben nem hívott fel, hogy megvan a pénz, ami lapjától nekem jár; ergo folyton nekem kell telefonálnom, olyan ez, mintha erőltetnék valamit, koldulnék. Be is döglik az egész. Annak ellenére, hogy mindketten nagyon a barátság folytathatósága mellett voltunk. Mellesleg, nagy szavakkal se dobálózzunk: „barátság”, „összetartozás”.) De fél tizenegykor. (Tízkor. Mindegy. Pontosan ott is voltunk. Sápadtan nézett tárgy: bőven belefért volna egy nagyobb borítékba. Ha én minden ilyenért elmennék. Ám öreg barátom szívvel hozta. S én el is mentem. Jó érzés volt látni, hallani őt. Csak elmenni volt borzadály, földön végigesés. L. Pilinszky, végig esem a földön. Én végig esnék a földön, így Dömi Főmedvém, csak odamennem ne kéne. „Főmedvém, az esőnek is oda kell mennie valahogy.” Jó, valahogy. De nem akárhogy.)
Kilenc-napra-előre beszéltük meg a találkozást.
Az első napok könnyelműséggel telnek.
Aztán hat napon át tépelődtem, őrjöngtem. Téptem magam, na. Középút.
De az érdemi részben nem volt középút.
„Előző délután” szántam el magam végre.
Lemondom.
Távirat. Már késő volt.
Jó, de egyáltalán az volt, hogy nem csupán álmomban láttam a magam „tenger alatti termét”, 65 évemet lassan, mindazt, ami velem történt – mindegy! ami velem történt, az a nekem-sok-már! az az ennyi-még-épp-de-ne-tovább! teve hátán a szalmaszál minden etc. –, ez az én tenger alatti termem, és megfulladok majd, ha emberek hívogatnak, szólongatnak, ha emberek szava szólít. Nem arról van szó, nem ilyen klasszikus Egészekről, hogy csak aki a holtak birodalmán járt egyszer legalább, az mondhatja, zengheti stb. el az Örök Magasztalás Dalát. Rilke. Nem. Egy olyan eklektikájú korban élünk, ahol már az egyik keresk. rád. is vicceli, húsz év múlva megkapja zajtalan – mindegy e szó! – Oscar-díját, Grammy-díját az első utolsó-hangig-másolt zene… az eklektika oly korában élünk, hogy komoly folyóirat képes általa komolynak tartott figurától antiköltészeti cikket közölni, melyben a költőnek is felminősített prózaíró a centrum, a kánon, a költészet, a túlélés etc. a legbizarrabb együttesben kavarog, s nem öreg-szemem-nem-lát-magamagától, hanem kézenfekvő, itt valami megint nem volt végiggondolva, vagy a már végiggondolásnak nevezett izé tart ily rangban. Eklektikák ordító kora a táncdalokkal, melyek az emberi átlagkacatságtól is csillagéveket távolodtak, gépiességükkel csak viccek számai, s mert Totyi madárkám miatt napi három órában hallgatom ezt, való igaz, közönyösen hagy már, el lehet jutni vele oda. A korra csatoltam vissza, mint jó tanárember. (Iróán, értsd: irónia.) Elképzelhetetlen feldömpingezettség (magyartalan szó, jó!) korát éljük: szigorral véve, öreg barátom is ezt mondja, két költő, egy hölgy és egy úr nevezhető igazi jelentős költőnek ma 40 év alatt… s akkor? Szeri, száma nincs a felmagasztalásoknak. A korról ezt. Rejtelmes minden érvényesülési pálya. És nem árvagyerek az én kollégám az ötvenesek sorából, aki mindig odamart nekem egyet, és ezt a „kizárólagos vagy” felkiáltást is („kizárod magad”) megejtette… rejtelmes, őt miért mellőzi a közfelfogás oly nagy mérvvel, miközben a legmagasabbra is taksálják őt elszánt hívei (magam is).
De nem az eddigi dolgozatokban taglalt témákról van ma szó.
Ha azokról lenne szó, az is volna: ez az egy ember még akar valamit. Tisztázást. De (sic!) én az ez a %-on túl „mennyi” embernek látom magam, nem szétosztódva, de (sic!) sok lehetőséggé megsokszorozódva, a végeredmény nulla.
Nem arról van szó, hogy az első, a 0 (nulla) halmaz tartalmazza azt a semmit, ami bennem embertársaim iránt van. Egyáltalán nem igaz, hogy irántuk ebben az egy emberben, aki vagyok, a semmi lenne, aztán jöjjön az 1-es halmaz, az volnék én… nem! Ám erről nincs szó. Hagyjuk is.
Arról sincs szó, hogy ha Iksz barátommal arról beszélek: bizonyos fórumon a nyolcvanas években (közben a Felsőbb Ideológiai Névbetűdruszám nyilvánvaló elégedésére!) miképp ócsároltak engem és egy idősebb költőtársat, neveztek ily alapon napilapban bornírtnak… s az iménti „kizárod magad” kollégát legfőbb magasztalásul másutt hozzánk, a két bornírthoz hasonlították korszakalkotóként.
Ezek henye dolgok.
Konkrétum az volt, hogy táviratomat a nagyon készséges, őszinte „pult” már nem vette. Kedvesen és nyíltan megmondták, hogy Budapesten egy du. 4 óra 10-kor feladandó távirat, ugye, nem érhet oda másnap 11 óra (de.) előtt. Hogyhogy? Ergo: 4 óra az átfutás. És mivel este 8-ig nincs már 4 darab óra hátra, hát másnap reggel 8-tól jön a 4 órás átfutás.
XXI. század, világváros. De erről sincs szó.
Ami velem történt, olyan súlyos (na ugyan ha, na ja!), hogy mindez eltörpül.
„Halálra szántan” nekivágtam.
Mármost nekem mániám, mondjam így, hogy krumplit, kávét és (Totyinak) salátát egy bizonyos piacon vásárolok. Hosszú időn át főleg itthon tartózkodtam (lábsérülésem), s így Budapesttől is elszakadtam. Csak ez se jó szó.
Nincs vonatozás, nem bírom ki a… kényelmetlenséget (l. Erdély M., l. ahogy ezt már sokszor megírtam), nem bírom ki. Lábsérülésem után mindent latba vetve „szedtem össze” magam, kórházi eset ne legyek. Ha már tudtam, bírtam nem az lenni.
Megszakadt a kapcsolat köztem s Budapest közt olyképp, hogy csatangolni, mászkálni, fölfedezni, találkozni, gerjesztett jelenlét: hegyvidék szépségei, Vár, kocsma, Duna-part… Megszakadt.
Ez is messze ágazik. Iksz barátomnak mondom: rendben, egyetlen barátod vagyok. Rendben. De hány és hány barátodhoz jársz, hányakkal találkozgatsz, mi mindent művelsz: labdajáték, kávéház, előadótermek stb. Nekem, ami volt is, mind a múlt. Nem erről van szó itt. De Iksz barátommal pl. egyáltalán nem találkozgatunk már. Ki tudja miért, ő sem akarja. Mondtam, ne menjünk a felismerhetőség határáig, igazán azért ne. Mégis, a különbségek óriásiak. Csak a hatvanöt mínusz huszonkilenc = 36 év is rettenetes. Híveim vannak a 20-30 év közti sávban. Az életkorral járó konkrétumok a tenger alatti termen (a legszorosabb szakmán) kívülre már nem vetíthetők, sem ellentétnek nem kell lennie, sem összehangzásban (közös ivás, eljárás stb.) nem szabad. Volt még öt éve, ma nincs. Volt öt éve még repülés is, fél éve, egy éve (cikkem megjelenésétől függően) még bécsi vonat is.
Ma nincs.
Mentem átvenni a tárgyat. Csak és csak jót éreztem öreg barátom iránt. (Öreg vagyok magam is.)
Elmentem, mert nem bírtam volna ki két itthon töltött nap után többet, elmentem „előtte” a piacra. Venni… mit is? Bor helyett itthonra kávét… teljesen minden nélkül sem lehet bírni! (Anyagcsere, vérnyomás… meg egyáltalán. A szóda, kávé, egyszeri meleg étkezés – nem megy több! nekem nem! keveset eszem… mégis felszedtem többször tíz kilót! miért? nem tudok nekilátni, hogy akkor fogyás…! nincs ez az erős parancs. Nadrágkérdéseimet megoldom, a többi meg? Voltam már 54, 57 kiló… maximáltam a tenger alatti terem kérdéseit…) Elmentem a piacra.
Valóján: nem kellett volna. De miért ne mehetnék el? Hosszú távú munkám van (lazán szólok róla, ennyit csak), igazán úgy osztom be, ahogy akarom. Teát? A piacon megszólított egy ismerősöm.
Kedves, értelmes, nyílt művészember. De már valahányadik háromdecijénél tarthatott, s ellenállhatatlanul meghívott engem is, aki hetek óta nem ittam, egy háromdecire. Külön műfaj, más, mint a kétdecizés, a hirtelen felhajtott dupla adag. Lassan elszopogattam a bort, így… elkortyolgattam aztán… majd barátom sebtén eltávozott, roham.
Megittam, hajtásra, a maradékot, mentem. Dolgomra. Ami nem volt igazi dolog. Csak szabadságom manifesztálása, sőt lábfesztálása… vagy money… Etc. Eklektikusan rossz viccek.
Vettem cipelendőt, távoztam a piacról. Megcélzandó a villamost, mely Buda délibb részére visz majd. Rettenetes volt elgondolni, passzívan, nem-akarom-mód ücsörögni a villamoson, annyi megállót. (Aztán csak megvolt valahogy.)
Benéztem egy papírüzletbe. A krumpli sokasága mellett géppapír már sok lett volna. Vettem feleségemnek egy tollat. (Talán nem omlottam volna össze este annyira, ha egyedül vagyok otthon. Két embernek nehezebb rendesen „megállni” a bukással járókat.)
Ittam kétszer két decit, a közbeeső műintézetekben. Megérkeztem a kocsmába, melyet állítólag a kedvemért választott reggel nem borozó barátom (reggel, na ja, nekem nem reggel, négykor kelek), egyáltalán, kedves volt, „moll”, ugyanakkor „a világ dolgairól mindketten igen férfiasan, mintegy elnéző, kosztolányis férfiassággal” szóltunk. A fene tudja már, miről is beszélgettünk.
Nem mondtam el neki, hogy kiadójától elszakadtam, elváltak az utak… s csak itthon láttam, szépséges sajtóhibák tarkítják az ő kötetét is (mint egykor az enyémet). Nem volt szó kiadókról. Kellemesen zajlott az egész. Barátomat kicsit elkísértem, aztán visszamentem bekapni még két decit. Bort nem vittem haza.
De mit folytassam. Különféle dolgok miatt idehaza mindketten érzékenyebbek és „idegesebbek” vagyunk, estére összeomlottam valami mód (ilyenkor túl hangos zenélésbe megyek át!), meg miegymás, rettentő rossz éjszakám következett, erről nem is beszélek, hagyom az egészet, egyáltalán.
Az következett be, amit megjósolni se mertem volna. Hogy ilyen menetrendszerűséggel. Nem volt senki se külön „hibás”. Nem ízlésem, hogy személyekig-elemezzem az ügyet. Csak magamról legyen itt szó.
Hogyan szoktam elaludni?
Totyi madaram (5 és 3/4 éves) a másik szobában, kalitkájában alszik. Magam tábori körülmények közt, megszerettem a kb. földön alvást, vastag matracréteg etc., korán fekszem, fél kilenckor már szeretek „odaát” járni. Integetek mindig Totyinak, két kézzel lengetek, mint a stadionokban szokás, éjszaka is ezt teszem, ha felébredek. A jó az, ha nem ébredek fel. Elalváskor azt mondogatom: „semmi… meghaltam… fehér”. Ilyeneket. Igyekszem nem gondolni semmit, semmire.
Azt is mondhatnám, napjaim teljes értelmetlenségben telnek. Némi gyakorlatiság (sokszor az összerogyásig: munka, teljesítmény, aztán napokig alig), általában csak a kártyabajnokság öt meccse (feleségemmel ketten „képviseljük” a medve-, madár-, egyéb-klubokat etc.), ez 32. éve megy, a lóverseny sem állt meg mellette, fociból csak (kb. egyetlen tévéprogramom) a Bundesliga, na ja, az jön nálunk, igen, a kártya, meg Totyi, ahogy ő beosztja napját.
A postást állandóan várom. Ritkaság, hogy a derítés (teríték) gazdag. Általában késnek a pénzek, vagy nem is ide jönnek (bank, számomra absztraktum), levelek… rettenetes mennyiségű a levelezés, holott majdnem mindenki kedves, fontos stb. Nem megoldható!
Várom a szombatot és vasárnapot, bár kihalt napok (is, leszámítva az 1. és 2. Bundesligát, Totyit és a kártyát), nem jön legalább postás se!
Ha találkozom valakivel, a sors provokációjának veszem. Persze, általában szívélyes vagyok, de… Ha csöngetnek, kész sértés! Ha a kapucsengő… hát latolgatás: csomagpostás?
Előző cikkeim ismeretében kettőt lehet tudni, tessék:
1. az ember nem „jut” ide (mert hová jutott volna? seholban van ez),
2. ez nem „jó”, ez nem „minősíthető”, nem tudok más, jobb stb. változatot. L. este lefekvéskor. S különös:
épp két nappal az ominózus de. találkozásos, összeomlásos nap előtt mondtam este: jaj, az tartja bennem az erőt, hogy a mai nap oly végtelenül csöndes volt; egyenletes munkavégzés, semmi megzavarás; így bírom ki a gondolatát a holnapnak, egy másik ilyen, elkövetkező borzalmas napnak. (Földre dantézódtam, azaz a földön feküdtem vastag aljzaton, ágyamon, fekhelyemen, nyughelyemen, melyet ma már nagyon kedvelek így.)
Míg ezt írom, csukott ajtó mögül, „Totyitól” szólnak a rossz zajok, a rossz, kacat ízlés zenei jelei. Ezt nem egy öregember mondja. A harmincas évek édesbússága a déli államokból lopottakkal, cukormáz, még ha csiki-csokiban elbeszélve, úgy is.
Totyi dolga sem könnyű. 1977 óta vannak madaraink. De nem jó elemzés, hogy „a Tandori és a verebek”, „…és a mackók”. Nem. A transzponálás jókora hiánya, ha valaki(k) ezt így nézi(k). Ízléstelen volna magyarázgatnom, miért. Ha így nézik, maradjon így. Semmi. Fehér. Nem is élek már.
Kösz.
Ráadásul találkozgatni.
Ráadásul az összeomlás után (jó, semmi se történt, csak… minden megkavarodott bennem és köröttem is): hogyan tovább? Minimalizálni a találk.-okat is. És csak szóda, csak kávé.
De lehetőleg semmi találkozás.
Elkerülhetetlen, persze, hogy mégis.
Hát nem tudom.
Iksz barátom (velem) ezt könnyen teszi. Miért? Nevetgél, ha mondom: jaj, Iksz, te olyan élénk életet élsz… de hagyjuk. Nem akarom, hogy bárki is felismerhető legyen.
Bizony, nem mondtam el a figurákról itt a felét se, ami jegyük. Tehát vad találgatások alapján lehet csak saccolni.
Totyi tehát. Az első szóló veréb nálunk, nálam. 3 éve és három (megjelenéstől függően: 6-7) hónapja. Egészen más, mint mikor tízen-tizenketten, vagy akár csak ketten is voltak. Teljesen ránk hangolódik, főleg rám (kutyánk a feleségemre), része az életemnek. Nem mondhatom ki itt sem a teljes igazságot. Hogy „mi lesz, ha…” Ez már nagyon súlyos lesz. Miféle összeomlás?
Egyáltalán: mi és meddig? Ha azt nézem, hogy most lesz (lett) új kutyánk, az 13-14 év fixet jelent. Tervezve. Feleségem 73-74 éves lesz, magam 77-79. (Respektíve szül. hónapok.)
Totyi? Ezt sem mondom ki. Ahogy „kizárólagos” írótársam dolgát, Ikszet… Nem vezetjük be, hogy egymásról irkálunk. Nem vagyok része a ma huszon-harmincévesek, de a ma ötven-ötvenkettesek világának sem.
Annyi minden zajlott egészen másképp. S különben is: a kedvezményezettségek minden időben, a 60-as, 70-es, 80-as években is sokféleképp voltak meg, és egy „erős jelleg”, amilyen (talán) én magam voltam, oly fárasztó sokféleséggel tipologizálható, hogy ne is csodáljam: inkább félrehárítanak.
Döbbenetes mondás volt: megírtam már: „Téged jószerén mindenki elismer, de szeretni csak kevesen szeretnek.” Értelmezni is nehéz? Nem, én ezt jól értelmezem. Nem szeretve van nincs szeretve, hogy a képlet összetett. Francokat összetett, mondják, és kiemelnek valamit. Hogy „sok”. Hogy „ennyi nem is lehet igazán jó, akkor meg”? Klasszikus esetek adódnak. Műfordításiak. Hagyom ezeket is.
Én sem írok minden folyóiratnak, hetilapnak „elméleti cikkeket”. Hetilapnak lassan már egynek sem. Vannak-e kiáltó ellentétek köztem s itt emlegetett barátaim között? Vannak hát. Vannak.
Lehet érintkezni akkor jól? Nem, nem lehet így jól érintkezni. Ha ejtjük a közös, a minket összekötő témákat, a többi? Jobb, ha a többi néma csend. Haladunk előre az időben, kivel-kivel mind több mindenféle történik… barátaim, jó, „barátaim” már nem „egy emberek”, hanem? Mennyik? És velük kereszthuzalozva: én magam mennyi ember vagyok? Mennyi, de mennyi ember. De egy emberként sem akarnék mást, csak azt a nyugalmat, amikor az van pontosan, amit én akarok és ahogy én akarom, mert Totyin, a csenden és a házibajnokságon kívül csak minimális meglétlehetőséget akarok.
Jól mondja „kizárós” barátom: hogy kizárom magam. Na persze, s de még mennyivel jobban kizárnám! Ne is halljak vissza többé semmit. Mit írtak rólam itt… és ott… Ne halljak! Épp elég, ami „tudást” így hordozok, amit elintéztem már valahogy magamban. Magam vagyok nevetséges, ha így nyilvántartok. (Mondat.) Hogy itt és itt semmi rendes kritika. Semmi visszhang. Másutt viszont „minden” ezt cáfolja, és: „Mit akarhatnál többet, hé?” Ez is igaz.
A dolgoknak az a bizonyos természetes menete nincs meg, ha… és ha… és ha. S ebbe a megbeszélt találkozás is benne van már.
Igen, de teljes „lezártság” sincs. A kizárólagosság önkényeskedés. Főleg egy önmagával eklektikusságában szembenézni nem akaró korban. Egyszerűen érthetetlen, mit akarnék, amikor „a semmit akarom”. Beckett, Krapp etc. kora lejárt. Artaud, Erdély Miklós, sokak kora: le. (Mint másik, nyitott végleté.)
A pont-az-ami-és-amilyen közegén, logikus, az olyan-amilyen-de nagyon jellegzetes egyéni: nem találja helyét. Megváltoztak volna, mint az elméleti cikk döbbenetes (kínosan meglepő) szerzője mondja, a preferenciák? Igaz lenne, hogy újabb életkorok, rétegek etc. nem értik, nem érzik, nem igénylik a régi nagy fogalmakat? Melyek ezek? Rendben van, engem is megdöbbent, ha akár Cantor, akár Wittgenstein, de az L-betűs posztmodern elméletírók is ott „jönnek” a maguk istenével (Istennel), ahol ilyesminek-kinek semmi helye. De bár a „haza”, „nemzet” fogalmával végképp nem jó elméletibb, szakszerűbb helyeken hozakodni, kétlem, hogy ezeket túl sokan kereken tagadnák. Vagy észre se veszik, aztán mégis. Netán a költőiséget. Ugyan! Az eklektikus slágerek költőiek akarnak lenni, ahogyan ők képzelik. Nagysikerű prózaírónál mutatják ki a poézist (nem is okvetlen ok nélkül!) – – –
Tehát hol élek, mennyi ember vagyok, hogyan csökkenthetem a mennyiségét? Ha ezt itt és most rögvest abbahagyom.
Marad még akkor is a megbocsáthatatlan kizárólagosság: a szervesség. Hogy ahogy a múltkor írtam valamit, most is azért kellett írnom (ezt), hogy gépies munkámnak, netán tulajdonképpen kétségbeejtő (mert magányosan szinte elhurcolhatatlan, hosszú nyári) napomnak nekivágjak ma is (de. fejeztem be ezt végül, egy de.), ám ha személyes közelség, ha telefon, ha találkozás… ne már!… az is kibírhatatlan.
Marad: valami se szerves, se szervetlen keverék. Érdes darabok törmeléksokasága. Ez… fordítás… szóda… kávé… Bundesliga… meleg étel… kártyabajnokság… egy bécsi folytatásos tévésűrítmény az emberiség osztrák jegyű történelemlátásáról vagy valóságtöredékéről… töredékek, melyeket hol még kétségbe ejtőbbé tesznek a hangjelenségek, hol olyan szépen zajlik a beszélgetés, mint öreg barátommal (én, szintén nem fiatal barátja)… kétségbe ejtővé tesz a csönd is (hogy nulla telefon, nulla megbeszélés), hogy mégis… hogy nulla… hogy mégis… hogy a kötelező dolgok mégis elintézendőek, de nem „mégisek”, csak „mégsék”, és hogy így nem fogalmazunk, és hogy tényleg hagyjuk a csodába az egészet.
Csodák viszont nincsenek. (Ócska vicc.)
Hagyjuk szépen. Pontosan. Kimondóbban sem lennék pontosabb. Inkább kizárom magam írásomból is.
(Ą – 2003. április 11–13.)
(Most mondjam azt: én nem gyönyörk. az emberben, most mondjam azt? Olyan fontos az? Szép Ernőt erről. S ha ő tudta volna, mit akar.)
Még mindig: csillagok az ég helyett.
Ó, ne, hogy „tollpihék az üres ólban”.
Jaj, hogy kutyánkat nem a Tabán oldalában… elhamvasztva. Hanem ahogy elvitték. Mit szeressek az embereken? Jó, van, akin.
(Valaki írja: sok szép győzelmet kíván még, mert voltak, ugye, a lovakkal. Még erre: vissza! L. mert nem remélek új… mert nem remélek.)
És akkor még mindig: még mindig, mert remélek:
a megíratlanság rossz érzései. Megannyi pontatlanság. Mi volt az „összeomlás”? Á, semmi, csak úgy. De élet-halál lehetett volna belőle. (Élet kevéssé. Csak megint valami, ami régen, évtizedeken át céltalan volt. Nekivágni a világnak, lásd Kafka, bevágja a lakás ajtaját, hátrahagyva igazságtalanságok sorát.) De mit írhattam meg, akkor? Azért írtam, hogy ne értsék? (S kik? Kiknek írtam? Mentségem: mégis, általában, az Olvasóknak.) Hanem az ilyesmi mindig „megíratlanság” marad. Leróttam-e bármi tartozásomat a „közebb állapotok” dolgában, hogy magamról is elmondtam… Mit mondtam el? Figyelmes szórakozottsággal siklik el dolgaim felett még az érdeklődő is. És ítéletet, tanácsot, rokonszenvet, ellenszenvet stb. nem kértem. Mire volt jó ez az egész? „Istenem, vezess a jóra!” Olvasom a költőt, szegényt. Hiszen költészet napja is volt épp. Milyen furcsa. Épp aznap omlottam össze. (Azaz: dehogy omlottam! Csak valahogy úgy alakult. Pardon, nehogy idegösszeomlásnak higgye valaki, hogy nagy hangerővel hagyományos dzsesszlemezeket hallgattam este 6-7 óra közt, a lakásban. Azért már, még egyszer, nehogy!)
(És így megy ez, jaj, így megy ez. Mindannyian elátkozott költők vagyunk, mindannyiunkat megkövetem.)
Jaj, istenem, mikor még – visszaemlékezem! – költészeti napon a piacra mentem, az okvetlen aznap megvásárlandó kávéért a kínai boltban és a krumpliért, „újabb fajta jött”, hallottam, de boldog voltam, de annak kell ítélnem magam; ahogy a magam ritmusa szerint, a magam fontolásával vettem egy v. két decit, mígnem jött az ismerős a hármasával, jaj, és a kis kacatslágerek egyikét dúdolgattam, mert annyira idegesített, szerencsére ki is hull… nekünk egyáltalán van honnét és hogyan?
(„Kedves Barátom, lovak nincsenek, egy Fragrant Rose nevűvel utolsót nyertem, utolsómat. Nincs bécsi vonat, egyelőre semmiképp se. S mi még!”)
Nem vagyunk egyek. Szerencse még. De hogy mit akarhat ez az „egy”, egyetlen ember, talán már az sincs így. És az emberek szava, hangja, érdeklődése, várakozása, kötelezése stb. szólít, van-e? Mibe fordul át a lassú elközönyösödés? (Ismerősök, pályatársak etc. iránt.) A csöndbe? Mitől zuhanunk a földre? Lassú borzadálytól? Ahogy egy gyakorlati hülyeségen – találkozni vagy sem? – gyötörtem magam eladdig, hogy…? Netán csakugyan semmi mást nem bírok, mert nem is akarok elviselni? Ottlik hogyan volt ezzel? A nagy etikusok, mint Nemes Nagy, Mészöly? A nagy valóságjárók, mint Mándy? A Szanatóriumi…-tól Kálnoky merre tartott, hová jutott? A korai halálversektől Jékely? Hogy már csak Weörest kelljen személyesen ismert mesterek közül említenem! Milyen terjedelemben képzelhető a csak iszonyú, hanyattvető slágerekkel, újság- és világhírekkel, „nagy napokkal” tarkított, de különben nekünk Megfelelő Olyan És Csak Olyan Élet És Mód? Van-e egyetlen pillanatig is? Nem úgy vagyunk-e ezzel, mint a Borniche rendőrfelügyelő úr, aki a Bolond Pierrot nyomában jár elszántan, buldog-fogakkal, de egy letört szemfog egy előásott állkapocsból a pofájába veri a nagy igazságot: Pierrot rég halott, egy halottat kergetett ő és dús nyomozócsoportja? Életemnek, egy árva napomnak, egy csodás reggelemnek, estémnek, illúzióim forrásának, a ?-nek akár már az egyetlen mozzanata, időmorzsácskája sem valós? Felesleges minden törekvésem etc.
Igen?
Csak én másképp nem élhettem! Ezt mondja a Költészet Napjának Szülötte is. „Hadd legyek boldog…” Idézem szabadon. Hát tessék. Ha ennyin múlik a boldogság. Ha nekem az (madaramén kívül, de hát ő mégis messze más faj), igen, az ilyen élet: csak távolságokban képzelhető? Jó, csak az is olyan, hogy…
Nem. Megnyugtatna, ha legalább sikerülhetne mégis.
De az sem. Itt csak meghalni sikerül, idézem még.
Aztán másoknak meg annyi minden más.
Viszont talán csak én érzem így. Hiszen nálam is mi mindent érezhetnek. Hogy nekem bezzeg igen. Holott.
Nem csupán „egyek” nem vagyunk. De… úgy egyáltalán, ez a dolog… hogy egy-és-mennyi, hogy egyek-vagyunk-nem-vagyunk-egyek…
Ez…
A jónak érzett paroxizmusokon túl, szerintem, normális ésszel, nem is képzelhető.
Vagy mégis.
És itt jön: „Tandori, öcsi, öregem, pajtás, írókám, ki mondta, hogy a te eszed normális??” Maradjunk ennyiben. Weöres a kispolgárisággal. Egyedüli kispolgár a világon, ő.
Egyedüli hibbant a világon, én.
Jó lenne legalább ezt mondani. Nézem helyette naptáramat: jó, csütörtökön… a presszóban… az nagyon jó, szívesen.
Vakarom a fejem. Két elhalogatás… már nem jó.
Kávét inni, szódázni… nem jó.
De a magam ritmusú borra más ritmusában inni: na tessék, ez nem jó. Ez hozza a hamleti összeomlást. Fene tudja, göttingai vagy wittenbergai, hildesheimi párbajtőrvívó vagy halmazelméletes, posztmodern vagy őskonzervatív álomvilágából Hamlet mire ment haza.
„Egyetlen”, ez lett volna Hamlet-kötetem címe. Még mindig az én-tudom-mi-nekem-az-egyetlen-lehetőség körül csatangolok összevissza. Kényszerképzetek vannak: a királyság… és ha a költészeté… Dömiéké… a Totyié… jó ég, istenem, vezess a jóra! Idáig nem juthatok.
Idáig jutottam. De a világ meg mi? Annyi jogom sincs (ah, jog!), hogy egy elvet, magamnak-egy-valóság-voltat „levédjek”. Kötetcímet, napot. Ha meg ezt így mondom: még randaságos is. Ezek fegyvereink, mondta Hamlet. Kb.
Költészet, bordal, brrrdal. Elátkozott költőség. Brrr, mondom. Ha magamhoz térek haza, és ittam, elintézem magammal. Megbocsátom, szó nincs.
Költészet napján átvettem egy verses könyvet. Ekkora minden csuda előzte meg, s lett „belőle”. Fokozatonként lett, persze.
Próbáltam ezt megírni is, nem megírni (l. taníts törődni, nem törődni, Eliot).
A végén ilyenre jutottam. Mindennél rosszabbra.
Ám ez talán sikerült. Hogy magamról valami mindennél rosszabbat elmondtam. Az önszeretgetés paroxizmusa nélkül. Hiszen tényeket írtam le. Ahelyett, hogy tojnék a tényekre. Nem. Ebben én is kicsinyes vagyok. Szokásjogfelrúgó. Hogy ami nem, hát az nem. Fiacskám. (És tudom, hogy – ez a legsivárabb! – Hamlet dolgában igazam van. Ha én csak így tudom elképzelni, ami vagyok. Vegyen körül az „élet” úgy, ahogy én egyes egyedül képzelni tudom. Mint „Egyetlen”.) De semmi se egyenes vonalú. Nincs (itt) „igazam”.
Csak ezt én mondom? Ezt a szegény halottcím-kiemelést? Aki már senkiknek a sírjához, sírjaihoz se járok ki?
De még járhatok!
Maradjunk ennyiben: leszek még a (madár)temetőben.
Mondjak itt olyan csúnyákat: íme, csúsztatni érdemes! Mondjak? Ne marjak már mindenkibe se. Ha nagylelkű vagyok, ne mondjam ki!
Pót-csillagok az ég helyett. Pilinszky. E világ nem az én világom. (Bár a verset nem folytatnám szószerintiségében!) Ki elég jó nekem? Bárki, ha nem vagyok vele. Hahh-haha.
Hiányzik még innen a Polybé- és a Kalmopoyrin ár, leírni se tudom a gyógyszerneveket, sebaj. Hiányzik az aszocialitás felemlegetése – s nem a magam részéről. Nem, én annyira társas veréb vagyok, és annyira önző is megvagyok azért, hogy Totyi előtt szeretnék meghalni. Valószínűleg szerencsém a Totyi leledzése: miatta is, hogy ennyire örökké itthon vagyok. Mondom itthon: az van, hogy rettentően hiányzik a bor, másrészt rettentően nem hiányzik a bor. „Ha tudnék rá bármi okosat, mondanám”, így feleségem.
Szociális vagyom (sic!), szétszórt tabáni porom ingyenbe adom!!!
[Legvégezetül: természetesen azért – csak egy fokig. Ne mindenkivel. (Kizárólagosan, a végén, lassan aztán, azért.) Hogy tengely összeakadna. Ugye, milyen szép ez a mondatelvűség. Meg az (akár: ön)irónia. Tárgyakra: Totyi élete hányszor menekült. Mikor kalitkában törte tollait. És azonnal hegyesszögben a szőnyegen landolt. Végtelen vonzalma okán: talpam alatt. Talpam ferdén (tompa- v. hegyesszög) álltam. Alatta volt. Ezekre mind nem akarok gondolni. Nem akarok arra se gondolni, 120-szoros gyógyszer-, ki tudja hányszoros (nem %-ot mondtam! -szorost!) élelmiszer-, szolgáltatás-, juttatás-áremelkedés „mellett” hogyan élünk. Akik nem úgy vágtunk ennek a „világnak”, hogy egykor 4000 forintunk lett volna/hó, ma meg van, mit tudom én, ha kezdő villamosmérnökök vagyunk is, olvasom, 300 000, vagy más szakmákban van a srácoknak és lányoknak 400-500 ezer. Tényleg kánaánosdi, akkor. De: mindig vannak vesztesek etc. Életem eleve hanyatlik, az évek számát tekintve. Nehezékei(m): nem adom alább. Így állandó összeütközés stb. Nem adom alább a magam élete iránti igényt: nem széttársaskodni. Vállalva a nehézségeket: hogy vész az előny, ami a társaskodásból adódik. De hát én 1990-től: nyitottam! Majdnem 2000-ig! Elkedvetlenítő volt. Egyrészt: a szereplősdi nem világom. Másfelől: nekem semmi igazi hasznom nem lett. Másoknak pár szép emlék, nekem ugyanolyan borzadmány, mint amikor „összeomlok” (ez csak összetűzés, végül, ruhástul alvás megvetetlen ágyon, ilyesmi, ám két nap kiborulás). Ritka jelenség, de ritkán se legyen! Senkivel nem találkozni, már ha nem olyan jámbor ügy, mint most csütörtökön, igen, két nagyjából azonos korú, sietős ember, átadva pénz, példány, részemről tiszteletpéldány, aláírva helyben papír, vagy netán alapítványról van szó, kellemes, nem váltja ki ellenzésemet, nem juttat oda, hogy mit akarnék helyette, hány emberré is tesz, vagy hogy netán rosszul vagyok, aztán hányok. Ismétlem, csúsztatom: csak magam okán.]
Jószerén (jóverebén) annyira „veréb” vagyok, hogy hozzám képest egy veréb: a nyugalom maga!
El nem mondhatom…
…viszont, hogy miközben megvádolható vagyok vele, hogy az emberek (nem is: emberek!) iránt nem érzek túl sokat, milyen gyengédséggel dajkálom, képes levelezőlapjaimat olykor eléjük rakva, könyveimet… látszólag randaságos papírhalmaimat… boldogan ülök itthon, nézem, ami van. Valami „picassós rendetlenségű lakás”. Íme, a Mesterről egy rajz is, ide: a folyóba „valló” belépéséről. Ezt sem ásom el, bár inkább a hérakleitoszi etalon az, amelyet nézek, és nem szabad rátenni semmit, barbárság, ha valaki így cselekszik (csak egy ember cselekedhet így!), és ez ez a rajz: na, készül még egy hármas oldalsor. Ez legfelül van mindig! Árnyékot vet rá reggeli fényben a nejlon tokja, így nem az igazi, a nejlon tok is elválasztja az égtől. Bizonyos könyveknek ott kell lenniök, ha túlfutott is rajtuk az idő, ha köröttük posztmodern szakmunkák, halmazelméletesdik etc. vannak, akkor is. Keresztben. Utrillo és Cy Twombly albuma egymás mellett kell hogy feküdjön. Rájuk rakni soha semmit. Egy eladandó könyv egy éve hever ideiglenes helyén, ám az antikvárium oly későn nyit (kilenc után, nekem az elmenéshez már éjfél). Egyáltalán, nekem már csak a nem elmenés nem éjfél, sic. Totyi mellettem ül. Amikor Alíz meghalt, 11 hónapig nem volt ilyen „személyhez kötődő” veréb. Akik voltak, szerettük őket, ó, hogyne. De 11 hónap múlva jött Totyi. A legodaadóbb madarak egyike volt azonnal! Lezserül is vettem, kicsit szemerkélő esőben gyalog jöttem vele haza. Sajnáltam a taxipénzt? Ó, nem. A fáradságot. A szabadság-fogyatkozást. Kocsmába is bementem vele. Ma: se taxi, se vonat… ó, se kocsma ne legyen. Talán ez lehetne a (már aztán elvonásos tünetek ne legyenek! bár sosem „azokból” írok! 1993 márciusa és 1996 nyara közt érdemben nem ittam semmit, szinte semmit, akkor is „komoran” írtam) megoldás: elintézem magamban, l. elébb. Na. Hull szét ez, hulljon is, mit akarjon, ha nem külön. „Nem, nem, kedves barátaim, még csak ennyiről se volt szó. Mindenről viszont!”
Ez egy nagyon…
…kesernyés történet, ugye. Holott történetnek sem indult. Annyi minden fért bele. És ha főalakja van, magamra vállalom ezt a szerepet. Csak hogyan is mondta Ottlik, Medve Gábor, pontosabban? Hogyan szereti felebarátait? Ugyanazzal a közönyös satöbbivel. Ennél rosszabbat nem mondtam én se. Hogy ezt sokféleképp lehet? Például másképp kirajzolni az „Egyetlen”-fogalmat? Megtörtént más írásaimban, és ha ezzel az ittenivel és mostanival együtt könyvvé állnak össze, az csak jó lesz. Meglesz-e nyugtom, ennek-mind-utána? Ki ez a mégis egy ember? Mégse mennyi, mégse akar-e-valamit-ember. Persze, hogy „akar”. Kiragasztva kedves könyvespolcán a lista: mik kerülnének „abba” a kötetbe. (A palackposta pofátlansága. Szövegek és rajzok.) De itt nem kötetekről van szó. Mégis a vári hegyoldalacska oldalán, alján tett két piaci sétaútról van szó, kora reggeli időn. Eldöntetlenségéről, hogy rozé akkor vagy sem, zempléni furmint mégis vagy sem, megy-e kis adagokban és kell-e? Az emberiséggel, vicces szó legyen ez, csak esetlegesen. Semmit meg nem beszélve.(Leszámítva a leszámítandókat. Magyarázat: és nem csúsztatás: mert nem mindenkivel van egész-emberiség-ügyben intézendőm, illetve nem fenyegethet balfordulat, értsd sors. Van még pár kellemes dolog is. Bemenni egy papírboltba… venni krumplit… tollat… Mégis benézni egy pohárkára valahova, de csak presto, presto. (Sebtén, bár el sem kapkodva.) Befejeződött egy háború bizonyos fejezete. Nagyon csalódtam megint. A kesernyés emberiség-szájízem okán. Semmi közöm nem volt mégsem ehhez az emberiség-dologhoz. Ne szólítsam magamat az emberiség okán sosem úgy, mintha nem láttam volna a tenger alatti termet. Hagyjuk, Eliot hogyan részletezi. A költészet, a próza, a rajzolatok, a műfordítás és amiért mindez van, sőt, ami csak innen közelíthető meg nekem, arról volt szó. De nem az ég alkonyati színéről, arról se, nem a Fragrant Rose nevű utolsó lóról.
De azért végre a szerencsétlen…
(„Jó, én adtam oda hajdan-holt kötetcímem, mégis: mintha meghaltom kérve!”)
háború helyett van végre, méltóztatik megengedve lenni végre megint az NTV német hírcsatornán, ha gyér is, kis németországi lóverseny, nemcsak a hadi hírek, melyek aztán ki tudja, mely érdekek… l. az idézet az „egy emberről”: király, király, biztos. Nem. Totyi, Főmedvémék, Bajnokság itt. Csak ennyi biztos.
Kelte ua.
(És konkrétan szinte semmit nem is emlegethetnénk! ám csöndben szenvednénk!)
És még mindig egy folytatás, mert még mindig annyi minden hiányzik itt az íráshoz, mindig szinte minden hiányzik, hogy írás legyen, ahogy N. N. Á. mondja: „ahol a kristály füstölög”, ott legyen a kész cucc azon a meglelt sávon. Ó, a háború miatt még ez a vacak kis lóadás is csonka, sebaj, legalább egy jobb hiábavalóság a rosszabbik, fontoskodó (hiába)valóság részei helyett, aztán (Ottlik) a hatalmasok ködbe kiabált mindenféleségei megint, jó, ezek helyett messze jobbak az egek alkonyati lilaságai. Írom hát: próbáltam én a lovakat, a Szép Ernő-féle „színház és háború” helyett, így is mindig, mindig az emberek közt voltam, mit tudom én, 8-10 ezer futamot látva, sandítva rájuk legalább, én nem tudom, véget ért, jobb híján nézem ezt, sajnos, a Bundesliga 2. csak fél hattól van, sajnos, a Kártyabajnokságból lejátszottuk a mai adagot, sajnos, olvasók félreértik szándékaimat, azt gondolják, a bal és a jobb part: az politika, azt, hogy nincs omegája a dolgoknak, azt, hogy Zsündely Kornél nevű alakom a zsindelyes kort sírja vissza, mikor sír, netán hogy a „korn” nevű német pálinka „él” szerintem igazán, érdemes írni!
(A kegyetlen irodalom! Egy hajnali három órás ébredés – így elszúrt nap – hozadéka, „tőrmelléke” ez, ami alább következik. „Így kerek!?”)
„Nem kerek. Nincs kör, csak magát-elkerülő!”
A legfontosabbakat nem lehet „akarni”. A téma, például: a próza. Megszokódott, hogy ami ebben rangos, általában – túlnyomóan – önéletíró. Szinte semennyi kedv sincs Graham Greene, Waugh, netán épp akár Csehov vagy Dosztojevszkij prózájának modellálására. Hogy ilyen szakértőiesen mondjam. Az általam kipécézett cikkben az a döbbentő, hogy mintha nem az írók, hanem az irodalmárok, irod. történészek, kritikusok lennének mérvadó, privilegizált önérték-helyzetben. Ez teljességgel „pártállami” maradvány, sok főideológussá ment szét, darabokra az egykori egy szál korifeus. A szerencsétlen „Egyetlen”-ügyben én adtam „engedélyt”. S így folytathatnám. Az „egy pohár bort igyunk meg csak” eset megoldhatatlan. Nálam ebből életveszélyig mehetnek a dolgok. Majd meglátjuk, talán a nyáron. Más konstellációban. A nagyon közeli, mégis rossz-olvasó illetőket nem kell figyelembe vennem. Totyinak sokáig kellene élnie, de ha azt nézem, hogy 11 év már nagy verébidő, 12 ritka, nos, ő 5 éves és 9 hónapos, mire ez megjelenik, már… írtam. – Ha például igen korán itthon kell lennem, ráadásul vásárolnom sincs a piacon mit, nem mehetek le túl „jól”, mert minek… és mert nem adja a szabadság érzetét. – Ha iszom, abból sok ivás lesz. Sok evés (zsíros kenyér, bár kiköpdösöm, a leghizlalóbb része „lemegy”). Elfeledkezés (ez rám jellemző!) az egyik fő szempontról, szegény haveromról, a májamról. Teljesen megfeledkezem róla. Ha valakivel együtt vagyok, elfeledkezem róla, hogy nem is akartam volna együtt lenni vele, azaz nekem ez nem jó. (Kocsmadolgokra gondolok, piaci dolgokra.) Nem számít (bűvszó), ki mit rólam hogyan. A megélhetés legyen meg. Napjaim mások számára alkalmasint dögunalomban telnek. A munka is lehet az. Totyi nem az, őt kell megbecsülnöm; egész délutánokat végighasal a kezemben, lóg trikóm nyakán, csak dolgozni nem lehet úgy. Viszont miért kellene akkor (is)? Mire, minek?
(Csekély vízminta egy magam-jegyű író „tisztítatlan uszodavizéből”)
Egyetlen nap csupán: ilyesmi, ez: „Mondd, igaz lelkedre, tényleg olyan nagy abszurdum – és ha megengedtem! –, hogy a rám mint gondolkodóra oly abszolút jellemző fogalom, az Egyetlen, és ha én adtam rá az áment: más kötetének címe, még ha barátaim is ők, akik…?” – „Igen, sajnos az.” – Továbbá: „Mit szólsz egy ilyen napomhoz: több mint fél éve húzódik valami kifizethető dolog kifizetése, és mikor ezzel előhozakodom, ráadásul bizonyos sértéseket is említeni merek, vagyis hogy az eredeti kiadásban – ez második kiadás lesz – magyartalan lettem volna, akkor az van, hogy én őket jól le……! Azt tudom mondani másnap, ma: ezt fogom mondani: egyezünk? Nem fogadod el, barátom, úgyse, amit én tartok a dolog felől, Kifizetés mennyi és mikor? És ha lesz egyáltalán közös dolgunk, mennyi és mikor?” Teljesen elegem van, hogy „a helyek” 90 százaléka nem is hajlandó másként, csak mélyen áron alul szóba állni. És ugyanezen a napon: valaki, akit évek óta csak noszogatásokkal lehetett fizetésecskékre bírni, ma fele összeget ajánl, ennyit tudott felhajtani, a többi később lesz meg. (Ez egy befejeződő kapcsolatban történik!) – Közben: ua. valaki, aki eddig se küldi sosem a folyóirat tiszteletpéldányt, most se küldi, és harmadszorra-negyedszerre ua. a huzavona jön! – Tovább még: valaki, aki klasszikus lassanfizető (sic!), akivel szakmai kérdéseket is meg kellene beszélni stb., hallgat. Ráadásul nem ízléses felhívnom, mert magánjellegű tolakodásnak venné (mi a véleménye egy cikkemről). – Majd: ue. napon, holott tudhatják jól, ha két cikket olvastak tőlem az utóbbi időben, hogy nem járok sehova, és nem is fogok, és ez ugyanúgy alkotóelemem, mint az „Egyetlen”-fogalom, hát… akkor miért erőszakoskodnak. És eszembe jut: itt és itt és itt csak odavagdosásokat kapok; amit rám fogott a le…… váddal illető illető, de kritika rólam soha; és hogy a líra összetettségét stb. favorizáló ínyencek észre nem vennék ezt és ezt és ezt a versemet… És itt már legalább a nevetségességbe szédülünk. Mégis, ha egyáltalán szólunk így…?!
(A pék a pogácsa árát ma emelte 25 százalékkal.)
Az én szegény egyetlen-fogalmam azt (is) jelentené, hogy napjaim nem ilyenek. Hogy legalább kifeledkezhetem a szakközegből a tavaszi délelőttbe, az utált tavaszi délelőttből netán a szakközegbe vissza. De ez nem lehetséges. S ha ezt mondod, állítólag azzal másokat bántasz, lehurítasz etc. Az „egyetlen”-fogalom az lenne, hogy ne „itt csak meghalni sikerül” lehessen. Hanem, ha közönnyel is, de meglétezni is. Az én szakközegemben (tavaszi délelőttöm magánügy) megléteznem jól nem lehet. Holott már csak a nagyon minimumra vett igények szerint kellene meglétezhetnem. És nem lehet. Jó, hát „meghalni” a különben átlagos ember (a tavaszi-délelőttös) általában nem ilyen okokból szokott. Élni, legyen ennyi elég, jól így nem lehet. Hiába lehet, na persze, valahogy azért természetesen megélni.
De l. Szép Ernő nyolcvan-valahány évvel ezelőttről: hogy az élet, az élnivaló nem szép (jó, elfogadható stb.) mégsem. Hanem ezt már agyonidézem. Szép Ernő is „hajtott” valami reményt: s „álom, álom” maradt. Ezt nem lehet eleget idézni. Nem lehet eleget mondani. Vagy különben pezsgőzzünk ádámcsutkáig, gulyáslevesezzünk könyékig gyűrten.
Mókára fogván mind e gyalázatot: Még mindig 2003 áprilisában:
S mert ez így ment és ment csak, mint egy lovagi ének (a Parzival, mondjuk, melyen dolgozgatni szoktam, fordító), valahol csak véget kell érnie. Mondom a minap valakinek, ki akaratlan is újabb elméleti-cikkírói, képzőművészeti munkát hozott rám, mondom tehát: „Ó, igen, élvezed kertedet, a város-széle napfényt s szellőt és eget, ó, nem kell hozzá füstmilánság, hogy mondjam, na persze. De ahogy az ifjúság sivár házroskatagságaiba prémbundásan visszatérő „Henrik-Atyja” és táncokat-nem-kívánó minden-ellenére-volnás próféta-úr, igen, azért ha így nem is, mint ő, mondom bizony csak: tudtam, barátom, én nagyon tudtam, hogy Te, bár nem tudtad, újabb bonyodalmat is hoztál, mert eme Szerv ismét egy lesz a sokból, ki mindenféle ellátmányommal halogatások hallgatásaiba hull, és engem a frász tör, hogy nem csupán innen tartoznak kútba eső járandóságaim 90 százalékával, nem csupán az van, hogy ezek nevetséges összegek, nem csupán az, hogy még három hely, még kettő olyan is közülük, ahol csaknem összekapunk, kapcsunk roggyan s töredez, nem, barátom, nem folytatom, mert Te mondod: »Hogyan lehet ilyen törmelékhalmon élni?« Mármint ahogy én kényszerülök stb.” Mit akarjak, ilyen törmelékhalmon élek, ez a törmeléksokaság a „mennyi”, a reménytelenség jelenti, hogy „akar-e”, és még az is az én hibám, hogy a városszéli aranyeső mögötti kék ég derűje nem töltögeti egyre lelkem!
(S mint a sokat próbált Agg Próféta, két seggberúgás közt, bizony, nekem kell mindenektől bocsánatot kérnem, ha jobbat érdemeltem vón!!!)
– Vége –
(Mer’ hogy itt mán asztán ténleg az.)
- Kultúra [6]