Vass Tibor

Nyomtatóbarát változat

„Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccakövet?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?”
(József Attila:



Hová forduljon az ember)

Az ember forduljon elő, jobb, ha ott van bizonyos helyeken. Például legyen otthon magánál, tudjon bánni a saját lelkiismeretével. Számoljon magával, akárha le is. Talán csak tudjon, ha indulatos, a kitörő indulat előtt elszámolni tízig. Ízig-vérig viselje magát, ne forduljon fel, ha elvétve hazudni kényszerül. Lehessen, ha akar, leesett áll, betört ablak, önmaga utcáján feltéphető macskakő. A forradalmi helyzet. A forduló.

Hatodikos koromban hógolyóval bedobtam egy fürdőszobaablakot. Nem véletlenül. Nem tudtam kié, csak úgy, bedobtam, gondoltam, hideget csinálok odabentre, estére, egy kis bosszúságot.

Kentem kutyaszart lábtörlőre, Bagarolt kilincsre, tudtam, kiére. Direkte. Vágtam macskát farkánál fogva a pincefalhoz, fojtottam szennyvízbe kicsiny aranyhörcsögöket, tördeltem cseresznyeágat. Nehezen törtem be, nagykamasz koromra, mint valami rossz vadló.

Forduljak fel, de loptam Sport szeletet, s később, ami befért a kabátujjamba: két decis kevertet, cigarettát. Lopattak velem zenélő számológépet, autógumit, egyik se volt jó semmire, rászedtek csupán. Betörték az ablakomat, csináltak egy kis hideget, direkte, néhány estére.

16 éves voltam, mikor elromlottam, 16, mire megjavultam. Mondhatnám fölényesen, arra az esztendőre rossz társaságba keveredtem. Így is volt, de inkább belém keveredett arra az évre a rossz társaság. Rossz-hozzám csapódtam. Sokáig nem hevertem ki, hogy az ominózus rossz év után az osztálytársaim mindent rám kentek. Kutyaszart, Bagarolt: ha az osztálypénzből eltűntnek nyilvánítódott egy ötszázas, előszedtek. Direkte engem? Ja. Meg voltam bélyegezve. Arra jó voltam, hogy ellenőrzőikbe igazolásokat gyártsak, értettem nagyon a körzeti orvos pecsétjének hű másolásához.

Az osztály fele dohányzott a vécében, de engem kaptak el (az iskolavezetés ajánlott levélben küldte szüleimnek az igazgatói figyelmeztetést). Nem voltam jól beépülve. Sőt. Ez nem arról szólt, hogy én voltam a balfasz, hanem hogy az iskolai lopásnak köszönhetően spionok mozgolódtak köröttem, a barátaimnak vélt osztálytársak között. Minimum ketten, direkte.

Tehát 16, mikor lopom azt a tenyérnyi, zenélő számológépet. Kezem enyve a meglopott számára nyilvánvaló volt, hisz az őrizetlenül hagyott „csalétek-iskolatáska” körül én ódalogtam csak. Odalógtam, és már enyém is lett, s hazavittem a zenélő csodát. Nem sokkal később megjelent nálam a fiú, és kérdezte, nem tudok-e a számológépéről valamit. Ragaszkodtam, tagadtam.

Másnap reggel csörgött a telefon, a fiú édesapja hívott, hogy tudja, nálam van a gép, ne kerteljek, adjam vissza. Elmondtam mindent édesapámnak (azt hiszem, ezt beszélik töredelmes vallomásnak), aki azonnal azt mondta, gyerünk, fiam, azonnal vissza kell adnunk, elmegyünk személyesen, ha te eljátszottad, most még visszajátszhatjuk. Villamoson utaztunk, én ültem, az ablakon bámultam kifelé, apám fölöttem állt, és odafelé is, visszafelé is, egyetlen szót nem szólt hozzám. Az a retúr-csönd az egyik leghosszabb hallgatás volt, amit valaha megéltem.

A meglopott fiú és az apja ígéretet tett, hogy nem mondják el senkinek, mit követtem el. Diákcsíny, mondogatták, megértik a rossz társaságot, és búcsúzóul megveregették a vállam. Másnap nyilván mindenki tudta az osztályban, hogy az idősebb barátaim, az ún. „vasgyári rossz társaság” mire kárhoztatott.

A tízéves érettségi találkozón (1996) a fiatalember felemlegette az esetet. A mai napig nem tudom felelősen megítélni, hogy én követtem-e el akkor a nagyobb gaztettet azzal, hogy az idősebb „barátok” biztatására megloptam a fiút, avagy ő, amikor ígéretét megszegve kiárult, majd tíz évvel később az asztaltársaságban előhozta ezt. Erre az érettségi találkozóra, még ha csak magam előtt is, engem már feloldozott az élet, a fölemlegetés után már nem a saját lelkiismereti problémáimmal küszködtem, hanem az ő etikai vétsége lehetőségének ténye felett időztem. Történt ugyanis, hogy 1990-ben abban az iskolában kezdtem tanítani, ahol jómagam is tanulhattam, egy másodikos csapat osztályfőnöke voltam. A tanév elején az egyik tanítványomnak eltűnt a zenélő számológépe. A gyerek sírva panaszolta el, hogy csakis a mi osztályunkból lehet valaki, és meg is mondta, kire gyanakszik. Én az osztály előtt kerek perec elmondtam az esetem, az összes, akkorra megérett tanulságával együtt, majd kértem, hogy aki elvitte a számológépet, az a tanítás után diszkréten keressen meg, hogy közösen visszaadhassuk. A fiú megkeresett, és ez helyrepakolt bennem sok mindent. Élethossziglan rögzített az én utcámban néhány olyan követ, melyet korábban kilazítottak barátoknak hitt fegyvertársak. Ha hívő lennék, vagy valami olyasmi tárgy, amit forradalom idején, fegyverként fel lehet kapni az utcán, bizonyára azt mondanám, hogy azért emésztődtem lelkileg annyit attól a lopástól, hogy ezt a gyereket „az én iskolámban” idejében útba igazíthassam – mint ahogy apám engem annak idején, még nem túl későn, mikor mérhetetlen csöndjeivel a mérhető kimondás felelősségére tanított.

• Kultúra