Osztályidegen kuláklány, aki otthon gyermekkorában katolikus nevelésben részesült, gyanúsnak minősülő osztrák nagymamával… A családban mennyire idegenítették el a rendszertől?
Anyai ágon valóban katolikus polgári családból származom, apai ágon viszont tipikus baloldali gyökereim vannak. Sőt, talán még ennél messzebb is mehetek, a nagyszüleim a szocializmus eszméiben hittek. Az édesanyámat szülei még akkor sem akarták hozzáadni leendő édesapámhoz, amikor már az esküvői ruha is rajta volt, de az édesanyám megkötötte magát: ha csak három napig leszek a Szili Gyurka felesége, akkor is hozzámegyek. Ez igazi nagy szerelem volt, és én ebből a házasságból születtem. Gyermekkoromban édesanyám higgadtsága és türelme hatott rám igazán: megkereszteltek, voltam elsőáldozó, bérmálkoztam, tehát inkább amolyan hagyományos polgári nevelésben részesültem. A nagyszülők persze sosem engedtek föl egymás iránt, mindig megmaradt a távolság, de az édesanyám mindig azt hangoztatta, hogy ő megismertet engem mindenféle nézettel és világlátással, és majd felnőttkoromban eldöntöm, hogy számomra ebből mi a fontos és az irányadó. 1977-ben a férjemmel templomi esküvőt is tartottunk, a vikárius a szertartáson pedig azzal példálózott, hogy akinek egy perc alatt levágják a fejét, az hős, de akiét ötven éven át nyiszikelik, az egy nagy nulla. Talán nem mindenki emlékszik ma már így erre, de akkor ilyeneket is lehetett mondani. Mellesleg a templomi esküvő az anyai nagymamám határozott kívánsága is volt, úgyhogy kevésbé a tudatos világlátásom, mint inkább ez játszott akkor ebben szerepet.
És az, hogy azután belépett a KISZ-be, már a tudatos világlátás jele volt?
KISZ-tag nem voltam igazán, csak nagyon rövid ideig, és semmiféle aktív tevékenységet nem fejtettem ki. A rendszerváltozás időszakára kezdett a politikai értelmem kinyílni, akkor kezdtem igazából odafigyelni arra, ami körülöttem történik. Azt pedig őszintén mondom, hogy számomra mindig is fontos volt az elesett emberek, az öregek sorsa. Nagyon szeretem őket, és mindig az az irányadó, hogyan lehet nekik segíteni. Talán ezt méltányolják a választóim is, akik már harmadszor választottak meg ugyanabban a körzetben képviselőnek. Persze van hozzá némi szakmai hátterem is, jogi képzettség szakvizsgával, kitanultam a humán ökológiát, politológiából is diplomáztam. Engem alapvetően mégis a rendszerváltás sodort a politika közelébe.
Ezt értsük úgy, hogy 1983-ban még inkább karrier-szempontok vitték az MSZMP-be?
Bizonyos mértékben, természetesen. Annak idején a gyámügyön kezdtem dolgozni, 4500 Ft volt csoportvezetőként a fizetésem, ami már akkor sem volt falrengető összeg, borzasztó nagy volt a fluktuáció, alacsony a fizetés, és számos olyan élményem volt – talán sok más emberhez hasonlóan –, hogy nincs más igazi előrejutási lehetőség.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy az Ön generációjának már nincs kötődése a rendszerváltás előtti időszak politikájához, emlékei sincsenek a rendszerváltás előtti időszak döntéshozatali mechanizmusáról. Ez azért meglepő, hiszen ha szabad mondani, felnőtt fejjel már Ön is sokat élt a Kádár-rendszerben…
Természetesen, de abban az interjúban én a nagypolitikára gondoltam. Arra, hogy hogyan működött az állampárt, milyen alapon, kik és milyen okból hozták a döntéseket, nem volt rálátásunk, és nem is volt hozzá sok közünk. A városi pártbizottságba 1988. december 17-én kerültem be, ami azért már nem volt a pártállam fénykorának nevezhető, semmilyen értelemben. Érzékelhető volt, hogy itt valami történni fog, recseg-ropog a rendszer, és azt már én is tudtam, hogy itt valaminek történnie kell, mert ez így tarthatatlan. És ne feledje, akkor én még a Vízügyi Igazgatóságon dolgoztam. De visszatérve a kérdés lényegéhez: ma is érzékelem azt, hogy akik abban a döntéshozatali rendszerben szocializálódtak, egészen másként kezelik vagy érzékelik még a közéletet. És ezt tapasztalom nemcsak a kormányzati, hanem az ellenzéki oldalon is. Megfigyelhetők olyan gesztusok, reflexek, amelyek arról árulkodnak, mintha az illető még mindig az egypártrendszerben érezné magát.
Vagyis?
Vagyis a kizárólagosságra törekszik. Az előző négy esztendő fideszes, egészpályás letámadása is erre emlékeztetett engem. Az a törekvés, vagy érzület inkább, hogy mindenkit el kell söpörni, letörölni a színtérről. Ezek a politikusok – és hangsúlyozom, mindkét oldalról beszélek – nehezen viselik, ha a másik oldalról is fogalmazódnak meg kritikák.
Humán ökológusként környezetvédelemmel a ’80-as évek közepétől sokféle formában foglalkozott a Vízügyi Igazgatóságtól a Környezetvédelmi Minisztériumig. Ennek az időszaknak a nagy témája mégiscsak Bős volt. Mit képviselt Ön annak idején mint vízügyes, mit látott ebből, és mi volt az álláspontja a Környezetvédelmi Minisztérium politikai államtitkáraként az 1994–98-as ciklusban, amely a Nemcsók-féle megállapodással végződött, és aminek fontos szerepe volt az 1998-as választási vereségben?
A Vízügyi Igazgatóság annak idején kvázi félkatonai szervezetként tette a dolgát, de ezzel a mentalitással én sosem tudtam teljesen azonosulni. Ezért örülök annak, hogy a vízügy visszakerült a környezetvédelemhez. Már 1994-ben is ezzel házaltam, és szerintem sokkal jobb és más megoldás született volna, ha ez már akkor megtörténik, hiszen abszolút nincsenek külön vízügyi érdekek és nincsenek külön természetvédelmi vagy környezeti érdekek. Ezeket összességükben kell tekinteni. Bős–Nagymaros gyakorlatilag a rendszerváltozás egyik jelképévé lépett elő. Ez az oka, hogy, nagy sajnálatomra, mind a mai napig egyetlenegy kormány nem vette arra a bátorságot, hogy a helyzet valódi megoldására törekedjen. Az Orbán-kormány is a szőnyeg alá söpörte az ügyet, négy éven át töretlenül hallgattak róla. Akkor és azóta sem végezték el azokat a komplex hatásvizsgálatokat, amelyek a természeti, környezeti károkat éppúgy elemezték volna, mint a közlekedési és energetikai kérdéseket. Mára egyértelmű, hogy politikailag elképzelhetetlen bármiféle gát vagy erőmű felépítése, de az ügyet a hágai döntés alapján minél előbb le kellene zárni.
1993-tól kezdve az MSZP-frakció egyik környezetpolitikai tanácsadója volt. Milyen tanácsot adott?
Első államtitkári szereplésem éppen az erőmű ügyéhez kötődött. Kovács László külügyminiszterrel kellett konzultálnom, és következetesen azt képviseltem, hogy tiszta helyzetet kell teremteni, minden hatásvizsgálatot alaposan el kell végezni. Nyilvánvaló, hogy az igazán égető kérdés már akkor az volt, hogy a vízpótlást miként tudjuk megoldani, hogy egyáltalán megőrizhető legyen ott az élhető környezet. A szlovákokkal pedig nem a felépítésről kellett volna már tárgyalni, hanem arról, hogy hogyan lehet ezt a területet rehabilitálni, és hogyan kell egyáltalán az ezzel kapcsolatos költségeket és munkákat megosztani.
Ugorjunk a múltból a jelenbe! Az MSZP-t gyakran illetik bírálói azzal, hogy eszmei értelemben üres, mint egy dinnyehéj, a pragmatikus hatalomgyakorlás szempontjain túl nemigen van értékrendszere vagy elvrendszere, amit következetesen képviselne. Ön szerint kiknek a pártja az MSZP, kiké kellene hogy legyen, és meg tud-e felelni az elvárásoknak?
Határozottan ellentmondanék: az MSZP-nek vannak elvei és értékei. A baj az, hogy ezek mindig háttérbe szorulnak akkor, amikor kormányozni kezdünk, és erről mindenki megfeledkezik. Az elmúlt másfél év kormányzásából, vagy éppen a most beterjesztett költségvetésből is az tetszik ki számomra, hogy egyszerűen nem tudunk elég markáns képet megjeleníteni magunkról. Most azt hirdetjük, hogy 2004 az építés éve lesz, de nem tudjuk elég hitelesen megjeleníteni, hogy számunkra fontos azoknak az embereknek a sorsa, akik ma a létminimumon vagy a létminimum alatt élnek. Nem tudjuk elég meggyőzően bizonyítani, hogy számunkra fontos a nyugdíjasok élete. Pedig a szocialista párt nem mondhat le azokról, aki rá szavaztak, akik kormányra emelték, nem mondhatunk le arról, hogy a munkavállalók érdekeit képviseljük. Értékes párt vagyunk, de mintha mindig úgy alakulna, hogy nem akaródzik az értékeinkhez ragaszkodnunk. A kormánynak is be kell látnia, hogy abból, hogy az MSZP milyen képet mutat magáról, nagyon sokat tesz ki az is, hogy a kormány mit mutat magáról. A kormányzó párt nem zárhatja el magát a kormánytól teljes egészében. Sokkal többet kellene a saját politikánkban a társadalommal foglalkozni, és ezt kikényszeríteni a kormányzatból is. Tehát én egy sokkal erősebb pártot szeretnék a kormány mögött, mégpedig sokkal erősebb pártkompetenciával. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy nem fogjuk, mondjuk, kétszeresen vagy háromszorosan terhelni a lakosságot az energiaár-emeléssel, akkor igenis legyen bátorságunk ahhoz, hogy nem adjuk áldásunkat olyan lépésekre – környezetterhelési díj, plusz az áfa-emelés stb. –, amelyek ebbe az irányba mutatnak. Nem eshetünk abba a hibába, amibe az ellenfeleink az előző ciklusban, hogy mást beszélnek, mint amit cselekszenek.
Sorban olvasva az interjúit, az embernek az a benyomása, hogy görgetik maguk előtt a problémákat: valamikor 2002 szeptemberében azt mondta, hogy 2003 lesz a fordulat éve az MSZP életében, akkor egyértelmű lesz a karaktere, és aztán 2002 végén arról volt szó, hogy majd 2004 őszén, a 15. évfordulón. Most egy bizottságot vezet, amelyik a párt átszervezésével foglalkozik. Hol állnak ebben a munkában, mi várható, és kik az átalakulás kerékkötői?
Az MSZP élő szervezet. Ezt soha nem lehet úgy befejezni, hogy most akkor van egy kész szervezetünk, van egy kész alapszabályunk, és van egy kész jövőképünk, ideológiánk, ami mostantól nem fog változni. Egyébként velem mindig az optimizmusom mondatja azt, hogy most történik valami. A környezetemben sokan mondják, hogy türelmetlen vagyok. De már az 1998-as fiaskót követően is mindig azt mondtuk, hogy megújulunk, hogy egy XXI. századi modern szociáldemokrata párttá válunk. Talán helyesebb lenne nem az előkészületekkel traktálni a közvéleményt, hanem akkor előállni a farbával, amikor már vannak eredményeink. Ugyanakkor az is tény, hogy ez egy borzasztóan nagy szervezet, borzasztóan nehéz megmozdítani. Nyilvánvaló például, hogy a szervezetkorszerűsítés sem úgy fog történni, hogy, mondjuk, 2004. október 14-én még így működtünk, 15-étől már úgy, hanem ez is folyamatosan zajlik. Erről folynak most a műhelyviták. Tisztában vagyok azzal is, hogy a szervezeti átalakulás nem csodafegyver, nem fog mindent egyszeriben megváltoztatni. Ám ennél nagyobb problémának vélem, hogy túl sok ballasztot cipelünk még mindig magunkkal. A párton belül időnként még működnek rosszul értelmezett lojalitások, amelyek akadályozzák, hogy elszakadjunk a rossz beidegződéseinktől. Számomra ezért fontos a reformszocialisták november végére összehívott találkozója. Ők önmagukat a rendszerváltozás egyik elindítójának is tekintik, és nagyon kíváncsian várom azt, hogy ezen a konferencián hogyan látják: azok a törekvések, amiket megfogalmaztak a rendszerváltozás hajnalán, mennyiben teljesültek ma.
Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy az MSZP három fő csoportból áll. Ezek közül most egyre kérdeznék rá, amit Ön zsákmánypárti szegmensnek nevezett. Érdekes, hogy Orbán Viktor, bár ő nem a konzervatív, hanem nemzetközi nagytőkéről beszélt, arra figyelmeztetett, hogy az MSZP-kormány, ha győznek, a nagytőke kormánya lesz. Van összefüggés a zsákmánypárti-szegmens és a nagytőke-szegmens között?
Pontosabban én úgy fogalmaztam, hogy általában minden pártban három párt van, és ez alól a miénk sem kivétel: egy ideológiai, egy technokrata és egy zsákmánypárt. Az ideológiai megnyeri a választásokat, a technokrata elkezd kormányozni, a zsákmánypárt meg elviszi a hasznot. Ha pedig emiatt bukik, akkor megint jön az ideológia. A zsákmánypárt inkább arra a holdudvarra igaz, amit minden párt magával cipel. A párt nem tudja ugyanazokat a steril körülményeket a győzelem után fenntartani, amivel megszerezte a győzelmet, jönnek azok, akiket éhes klientúrának neveztem. Engem megróttak a nómenklatúrázásomért, és azt is próbálták elhitetni, hogy én nem azt akartam mondani, amit mondtam. Megerősítem tehát: bár tudom, hogy a nómenklatúra történeti fogalom, ebben a kontextusban ezt úgy értettem, hogy a pártot körülveszi egy éhes klientúra, amelyik nómenklatúraként viselkedik. Osztják a lapokat, olyan lépéseket tesznek, amelyek finoman szólva nincsenek összhangban mindazzal, amivel a párt, mint ideológiai párt, választásokat nyert. Visszatérve a kérdésükre, hogy van-e az MSZP-nek ideológiája: Van. Az a kérdés, hogy mennyire tudja ezt érvényesíteni.
Ennek két oldala van: az egyik, hogy milyen eszközökkel lehet kordában tartani az Ön által nómenklatúrának nevezett szegmenst. A másik egy tágabb kérdés: a gazdaságpolitikai, jövedelempolitikai és költségvetési prioritásokat miként kell stratégiailag átrendezni, illetve erre milyen eszközök állnak rendelkezésre…
Valóban, ez két különböző szint. Az egyik kérdés az, hogy beleszaladunk-e valamilyen újabb „Bokros-csomagozásba”, csak most az uniós kényszerekre hivatkozva. Mondván, hogy nekünk az Európai Unió miatt kell bizonyos takarékossági intézkedéseket tenni. Elsietettnek tartom például azt a nyári kormányzati bejelentést, hogy 2008-ban nekünk az euróövezethez kell csatlakozni. Hozzáteszem, jó lett volna, hogyha ebben az ügyben a párt önállóan is megfogalmazza a véleményét. Mert most ennek köszönhető az is, hogy a 4,8 százalékos államháztartási hiányt egy egész százalékkal akarjuk csökkenteni, aminek megvannak a maga következményei. Nem engedi azt, hogy további olyan, a jóléti rendszerváltozáshoz kapcsolódó intézkedéseket tegyünk, amire egyébként az értékeink és az elveink sarkallnának bennünket. Nemcsak makrogazdasági folyamatokat és szempontokat kellene szem előtt tartanunk, hanem politikai, ezen belül társadalmi, szociálpolitikai szempontokat is. És van még egy apró dolog, amire figyelnünk kellene: hogy meddig akarunk kormányozni.
Azt is mondta, hogy akkor fog kormánypárti politikusként nyugdíjba menni, ha a zsákmánypárttól megszabadul az MSZP. Akkor miből fog az MSZP működni? A zsákmánypárt szervezi azt a rengeteg pénzt, ami egy párthoz, egy választási kampányhoz kell. Mit tud ez ellen tenni egy párt, ha még azt sem teszi meg, hogy fölvállalja az Országgyűlésben, hogy a pártok állami támogatását jelentősen meg kell emelni, ha nem akarjuk, hogy ilyen átláthatatlan módon áramoljanak a pénzek a politikába?
Ehhez kapcsolódik a javaslatom, hogy a képviselői bérezés ne a bizottsági tagsághoz legyen kötött, mert akkor mindenki arra fog törekedni, hogy minél több stalluma legyen, ami a munka színvonalának és hatékonyságának a rovására megy.
Ezért tágítanám a kört: a pártok és a politikai elit nem teheti meg, hogy homokba dugja a fejét, amikor nyilvánvaló problémákról van szó, amelyekre ha törik, ha szakad, valami megoldást kell találni. Akkor sem teheti meg, ha rövid távon nem vág az érdekeibe, vagy egyszerűen kényelmetlen. Régóta szorgalmazom, hogy jussunk dűlőre a házszabály ügyében: a házszabályok ma úgy néznek ki, hogy több már benne az ügyrendi bizottsági állásfoglalás, mint ami maga a szabályozás, miközben a parlamentben, mindenki láthatja, folyik a terméketlen és olykor eldurvuló adok-kapok. Azt sem hiszem, hogy csak mert nincs – úgymond – alkotmányozási kényszer, ne lenne érdemes megpróbálnunk kidolgozni egy új alkotmányt. Hát miért kellene tudomásul vennünk, hogy olyan világban élünk, amiben mintha semmi nem lenne a helyén, semmi nem úgy működne, mint ahogy kell? Már a bíróságok és az ügyészség is félő, hogy a politikai kötélhúzás martalékává válnak. A parlamenti vizsgálóbizottságok nyomozati tevékenységet végeznek, az alkotmánybíróság olykor mintha átvenné a törvényhozás szerepét, vagyis mintha semmi nem lenne a helyén. Beláthatatlan következményei lesznek annak, ha ez így folytatódik tovább. Ezek nem szépészeti kérdések.
Jövő évben az Európai Unió tagjai leszünk. Föltettem alkotmányjogászoknak a kérdést, hogy szerintük az európai uniós alkotmány milyen viszonyban van a magyar alkotmánnyal. Tömören az volt a válasz, hogy semmilyenben.
Az egyik leginkább erodálódott közhatalmi ág az utóbbi évtizedben, és különösen az elmúlt négy évben, maga a törvényhozás. Sokan fölvethetik, hogyan lennének képesek alkotmányozásra, ha még a saját házuk táját sem tudják rendben tartani? A tavaly győztes koalíció egyik alapvető ígérete a Parlament tekintélyének és szerepének helyreállítása. Önnek mint a Parlament elnökének, mi a benyomása, mennyire sikerült ezt az utóbbi másfél évben elérni, miközben látjuk, hogy folytatódott a kormánypárti interpellációk gyakorlata, a vizsgálóbizottságokkal enyhén szólva most sincs minden rendben, az MSZP is próbálkozott a manipulálásukkal?
Például mikor?
Például amikor MSZP-s elnököt akartak önök a K&H-bizottságba…
Azért itt álljunk meg egy pillanatra! Ez nem ugyanolyan súlyú incidens. A házszabály úgy rendelkezik, hogy a vizsgálóbizottságok élére mindig olyan elnököt kell választani, amely a vizsgálat tárgyát képező időszakban az ellenzékhez tartozott. A K&H-ügy jelentős része az előző ciklusban bonyolódott…
Igen, de a nagy állami pénz a Betonút Rt.-től már a kormányváltás után csorgott át…
Pontosítani szerettem volna, hogy nem olyan egyértelmű a helyzet. De vegyük például a paksi bizottságot: levelet írtam, mert értelmezésem szerint lejárt a rendelkezésre álló idő. Erre azt a választ kaptam, hogy a bizottság valójában még csak most alakult meg. De visszatérnék a házszabály általánosabb problémájára: olyan a házszabályunk, amit jószerivel mindenki úgy értelmezhet, ahogy éppen számára az megfelelő. Ha akarja, értelmezheti úgy is, hogy zárójelbe teszi a parlamentet, mint elődeink a háromhetes ülésezési renddel. Vagy beadhat 1750 módosító indítványt a költségvetéshez, ami nyilvánvalóan teljesen komolytalan. A parlament tekintélyét nehéz úgy helyreállítani, hogy a képviselők egy jelentős része fütyül annak tekintélyére és komolyságára. De úgy hiszem, azért szerintem sikerült tennünk valamit. Erősítettük a tekintélyét azzal, hogy visszatértünk a heti ülésezési rendre, az ellenzéknek minden héten rendelkezésére állnak azok a jogosítványok, amelyek megilletik, elhangozhatnak kérdések, interpellációk, napirend előtti felszólalásban módjuk van az aktuális politikai eseményekre reagálni. Interpellációs beadványt kizárólag az alapján utasítottunk vissza, hogy a kérdés nem tartozott az érintett miniszter hatáskörébe.
És a Mádl Ferenc által visszaküldött kórháztörvény azonnali átpasszírozása…
Már elmondtam korábban, hogy nem volt elegáns dolog. A képviselőcsoportok véleménye a kérdésben igencsak megoszlott. A kormánypárti frakciók egyértelműsítették, hogy a többséget más időpontban nem tudják biztosítani. Nekem pedig figyelembe kellett vennem a kormánypártoknak a szükséges többség biztosítására vonatkozó jelzését.
Önt sokan konszenzusteremtésre képes egyéniségnek tartják. Parlamenti elnökként három nagy témakörben van esélye, hogy ezt bizonyítsa: az alkotmány, a házszabály és a médiatörvény…
Mondok még egyet: fenntartható fejlődés hosszú távú stratégiai programja…
Ám ezek közül egyik sem áll túl jól…
A házszabályról még annyit: készítünk egy országgyűlési törvényről szóló koncepciótervezetet. Számtalan olyan ország van, ahol nem házszabály, hanem egy országgyűlési törvény szabályozza a parlament működését, ami még átláthatóbb és, reményeink szerint, pontosabb, mint a mai házszabály. De nem akarom megkerülni a kérdést: ma úgy érzékelhető, hogy mérhetetlen szakadék tátong a kormányzó pártok és az ellenzék között, vagy inkább az ellenzék bizonyos részei és a kormányzó pártok között. Van, ahol éppen a szkepszis nem engedi, hogy előbbre lépjünk, és van, amikor néhányan úgy gondolják, hogy hosszú távon abból tudnak tőkét kovácsolni, ha akadályozzák ezeket a törekvéseket. Nekem határozottan az a véleményem, hogy a társadalom hosszú távon nem lesz hálás azért, ha mi mást sem csinálunk, mint veszekszünk. Vannak azért pozitív élményeim is. A múlt héten folytattam éppen egy négypárti egyeztetést. Június óta ez a harmadik ülésünk volt, és sikerült konszenzust teremtenünk abban a kérdésben, hogyan működjék a kormány és a parlament döntés- és kapcsolatrendszere az uniós tagságunk után. Az európai uniós nagybizottságban is sok kérdésben meg tudtunk egyezni.
Említette a fenntartható fejlődés hosszú távú stratégiai programját. Ki döntene erről, és milyen formában, milyen területeket ölelne föl?
A fenntartható fejlődés stratégiájának kidolgozása nemzetközi dokumentumok által is előírt kötelezettségünk. A stratégia a dolog természetéből adódóan hosszú távú, 2020-ig szól. Mivel a program megfogalmazása során gazdasági, szociális, ökológiai szempontokat egyaránt figyelembe kell venni, értelemszerű, hogy nem lehet egy tárca kizárólagos feladata. E stratégia készítésének ezért fontos eleme a koordináció. A politikai támogatás mellett a különböző szakmák, civil szervezetek képviselői megkerülhetetlenek a program kidolgozásában. A munka szervezeti kereteit tehát, részben a parlamentben – terveim szerint egy eseti bizottsággal – és parlamenten kívül is létre kell hoznunk.
Az alkotmányozás kapcsán szó esett egy szakértői grémiumról. Ez egyelőre saját kezdeményezés, vagy várható a parlamenti fölhatalmazás? Milyen testület és miként döntene az új alkotmányról?
A köztársasági elnök úrral, az Alkotmánybíróság elnökével és az igazságügyi miniszterrel is egyeztettem abban a kérdésben, hogy mennyiben van szükség a hatályos közjogi szabályozás módosítására, pontosítására elsősorban arra a két tényre figyelemmel, hogy jövőre ünnepeljük a rendszerváltozás tizenötödik évfordulóját, illetőleg jövőre lesz Magyarország az Európai Unió teljes jogú tagja. Ezenkívül reményeink szerint jövőre kerül sor az Unió alkotmányos szerződésének aláírására is. A közjogi méltóságok és a miniszter úr egyetértését és támogatását bírva kértem fel egy neves jogászokból álló grémiumot, hogy készítsenek egyfajta „leltárt” ezen szempontok figyelembevételével. Ha munkánknak csak az lesz az eredménye, hogy kikristályosodik néhány olyan témakör, amelyekkel kapcsolatban a szakértők szerint feltétlenül indokolt az alkotmány módosítása, és ezek közül néhányban az alkotmánymódosításhoz szükséges politikai konszenzust is sikerül létrehozni, nem dolgoztunk hiába.
Mit szól Majtényi László volt adatvédelmi ombudsman írásához, amelyben a szerző a jelenlegi „történelmi alkotmány” megőrzése mellett foglal állást?
Úgy gondolom, hogy az általa megfogalmazottak mindenképpen figyelemre méltóak, fontos szempontot jelentenek egy új alkotmány megalkotásának szükségességéről folyó vitában.
Régóta pedzegetik, hogy az MSZP-n belül komoly személyi változások várhatóak, sőt időnként egyenesen generációváltásról hallani. Három név bukkan föl rendszeresen: Hiller, Juhász, Szili… Ha valaki benne van ebben a hármasban, akkor nyilván szerveződik mögé tábor, meg szerveződik ellene is, nem?
Ez általában így szokott lenni, főleg ellene, ha valakiről kiderül, hogy beöltözik egyfajta szerepbe. Nem a szemérmesség mondatja velem, de én tényleg csapatjátékos vagyok. Őszintén az a véleményem, hogy most nem ezek a személyi kérdések az elsődlegesek. Minden azon áll vagy bukik, hogy milyen jövőképet tudunk felmutatni, és lesz-e ahhoz elég erőnk, hogy végigcsináljuk, amit elhatároztunk. Ha továbbra is ugyanazok a mechanizmusok működnek párton belül, amelyek az 1998-as vereségünket okozták, amikor a nyilvánvalóan rosszul értelmezett lojalitással vágtunk bele azzal a személyi összetétellel, amivel beleindultunk, akkor veszteni fogunk.
Ha jól értjük, Ön szerint 1998-ban az volt a baj, hogy Horn Gyula maradt a miniszterelnök-jelölt…
Jól értik.
Logikailag ebből az következik, hogy most úgy véli, 2006-ban nem Medgyessy Péterrel kellene csatába indulni…
Nem ezt mondtam. Inkább úgy fogalmaznék, nem mindegy, hogy ugyanazzal a csapattal indulunk-e újra, amelyikkel 2002-ben nyertünk, vagy képesek vagyunk belátni, hogy a világ is változik körülöttünk. Kell hogy legyen valami célunk, hogy leverjük azokat a cölöpöket, amelyek kijelölik a pályánkat. Ezt az erőt és elszántságot ma nem érzékelem.
Sokszor emlegeti, hogy baloldali ökumenére van szükség. Na most, egy párt vagy ökumenikus, vagy nagyon markáns…
Lehet markánsan is ökumenikus. El kell érnünk, hogy a választók el is higgyék nekünk, hogy végig akarjuk csinálni azt, amit szavakban képviselünk. Ha ez nem sikerül, akkor vissza fog jönni megint a rendpártiság, és nem hiszem, hogy bárki is valóban ezt akarja ebben az országban.
Az ökumenébe belefér a giddensi szociáldemokrácia, amit mondjuk Gyurcsány Ferencék képviselnek, e szerint ez a párt egy derék, szociálisan érzékeny, de mégiscsak burzsoá párt, továbbá a Baloldali Alternatíva, amelyik viszont ellenkezőleg, rendszerkritikus, és leginkább megdönteni szeretné ezt a polgári kapitalista rendszert? Az a jövőkép, amit Gyurcsány vagy Krausz Tamás képvisel, nehezen fér meg egymás mellett…
Érdekes momentumnak tartom, hogy sokak szerint Gyurcsány Ferenc az, aki ma mintegy kvázi ideológusként mutatkozik. Azért én látok mást is, itt van mindjárt Hiller István, aki szerintem ebben az ideológusi szerepben legalább annyira jó. Amire gondolok, egyébként az az ökoszociális piacgazdaság modellje, amit nevezhetünk akár harmadik útnak is, ez részletkérdés. A lényeg, hogy pontosan azokról az emberekről nem mondunk le, akiket egyébként senki más nem képviselne hitelesen. Ma nem tudjuk pontosan megmondani, hogy kit képviselünk. Időnként sodródunk. Ha pedig minduntalan azt hangoztatjuk, hogy képesek vagyunk a megújulásra, akkor ezt bizonyítsuk is be. Ez nem azt jelenti, hogy mindenképpen új emberek kellenek. Az elmúlt hetek, hónapok ugyanis nem arról árulkodnak, hogy túlontúl sikeresek lennénk. Egyéni körzetben lettem képviselő, így rengeteg közvetlen visszajelzést kapok. Az emberek egy része elfordult tőlünk, mégpedig éppen amiatt, mert nem mindenben tartottunk ki amellett, amit hirdettünk. Ránk vetődött a korrupció árnyéka is, hogy az új költségvetés mennyire lesz sikeres, az rövidesen kiderül. Bevallom, ma kicsit borúlátóbb vagyok, de az aggodalom csak motivál. A párt akkor lehet sikeres, ha mindenekelőtt helytáll azért, amit vall, időnként a kormánnyal is vitázva. A pártnak van kormánya, és nem a kormánynak van pártja. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár a 2004-es európai uniós választásokon vereséget szenvedjünk. És hatalmas a felelősségünk abban, hogy az ország ne kerüljön vissza arra a pályára, amelyre 1998 és 2002 között megpróbálták ráállítani.