„Ahhoz, hogy madarat tudjak rajzolni,
magamnak is madárrá kell változnom.”
(Távol-keleti festőtanítás)
Az illusztráció szó hallatán általában mindenféle, szöveget kísérő díszítő motívumok, iniciálék, szakrajzok, természettudományos magyarázó ábrák, fotók jutnak eszünkbe. Arra ritkábban gondolunk, hogy mi magunk hányszor készítettünk már valamiféle kis illusztrációt, akkor például, amikor egy láthatóan lassú felfogású honfitársunknak kell elmagyaráznunk, hogy merre is van az Izabella utcai esernyőbolt.
Közelebb kerülünk a keresett fogalomhoz, ha némely gyerekkori olvasmányunk képes emlékei közt kutatunk. Lévén, hogy a gyerek a későbbi nagyszerű felnőtt bácsik és nénik kezdetleges és még gyengeelméjű állapota, neki még képen is meg kell mutatni, amit a szöveg úgyis közöl.
Újabb nélkülözhetetlen ismeretekkel gyarapodunk, ha magának az illusztráció szónak a jelentését keressük meg, mely szerint az illusztráció megvilágít, megmagyaráz, szemléltet, vagyis olyan médium, amely közvetítő szerepet vállal két kvalitás között.
Megvallom e fogalmak engem mindig felizgatnak, hiszen jelenlétük rendszerint valami titkot sejtet, talán valamit, ami nem látható (láthatatlan?), talán valamit, ami nem reális (imaginárius?).
Ha a közvetítő akció sikerül, akkor az egyik világ elalszik, a másik felébred. Ami előbb még csak valami volt, az most látásmódtól, stílustól, vizuális narratívától függetlenül valóságossá válik. A titokzatos magától értetődő, felcserélhetetlen és megváltoztathatatlan lesz, agyunk elkezd visszafelé gondolni, és ez meglepetésünkre meleggé, otthonossá és áttekinthetővé teszi a világot. A melegség nem érzelmi, hanem elsődleges szubsztanciális jelzés, hogy valami élő és lélekszerű, mennyire eleven benne a közvetítés célja, a Teremtőre való emlékezet.
Amikor az illusztráció e szerepét elfogadjuk, akkor az illusztráció fogalmát igazán nagyvonalúan alkalmazva kiterjeszthetjük a görög-keresztény kultúra összes mitologikus vagy vallási háttérrel készült művére, hiszen azok ilyen mögöttes nélkül létre sem jöhettek volna. A görög templom frízei és a középkori freskófestészet bibliai jeleneteket és a szentek életét bemutató történetei egy láthatatlan világ létezését igyekeztek számunkra közvetíteni. Itt elég az isteni Giottóra, Dürerre és szinte az összes középkori és reneszánsz mesterre, később pedig, többek közt, William Blake-re gondolni. Ezek a művek egységes kánon szerint fogantak, és már korukban önálló életet éltek, egyként voltak illusztrációk és öntörvényű imaginációk, alkotóik ezért lehettek egyszerre önálló művészek és alkalmazott illusztrátorok.
A sokszorosító technikák XIV–XV. századi elterjedése új tereket nyitott az illusztrátorok számára, sorra jelentek meg az illusztrált irodalmi, tudományos vagy misztikus „ismeretterjesztő” kiadványok, melyekben az illusztrátor fantáziája a kanonikus példatártól elválva már „szabadon” szárnyalhatott, így megnyitva a kaput a személyes előtt, egyúttal kialakítván a magas esztétikai értékkel bíró autonóm illusztráció fogalmát is. Az önállósult illusztráció hajója azonban veszélyes vizekre ért, amiből ugyanis hiányzik az egyetemes szellemi-spirituális, az lefokozott léttermékké válhat. Ilyenkor felmerül a kérdés, mi is az, amit az önálló illusztráció ezután közvetít?
Ma, a XXI. század elején és a Guttenberg-galaxis alkonyán – talán az ősi képírásra emlékezve – még mindig megszokott dolognak fogadjuk el a szövegekhez társuló képeket. Ez a megszokáson túl azért lehet olyan természetes, mert az ember tudati működése és ismeretszerzésének természetes közege ősidők óta a vizualitás.
Az agy működése közben nem ér rá mondatokat fogalmazni és szöveghalmazokat raktározni, hanem olyan információcsomagokkal dolgozik, amelyeket – más szavunk nem lévén rá – joggal nevezhetünk képeknek. A múltat emlékképekként tároljuk, a jövőt jövőképként reméljük, eszméinket világképbe sűrítjük, a pszichénk titkairól pedig az álomképek adnak hírt. Joggal kijelenthető tehát, a képek a láthatatlanban születnek, a láthatóban csak lejátszódnak.
A sűrített és sokszintű információs „csomag” dekódolásához az egykor aktív, de mára „alvó” agyi területté vált rész használata is szükséges lenne, de a szubdomináns jellegű működés miatt a vizuális nyelv használata a verbalitás kizárólagosságában élő mai ember számára sokszor megoldhatatlan feladatot jelent. Ezt a problémát és a képek megértésének nehézségeit találóan fejezte ki egy francia festő, Baltus: „Valójában a képek alatt vagyunk, és csak kevesen tesznek annyit, hogy egyenlők legyenek azzal, amit látnak”.
A kép több mint ezer szó – szól a mondás, és valóban, az ablakon kinézve keserves feladat lenne írással közvetíteni egyrészt azt, amit látunk, másrészt a közben eszünkbe jutó és eliramló képek sokaságát.
A szöveg ennek a tömörített információs csomagnak – a „képnek” – egy közmegegyezéses kóddal, az írással történő hiányos lefordítása. Az abc csodálatos hatékonysággal segíti a visszakeresés és feldolgozás hatékonyságának folyamatait, de a képi adatrendszer elé érve mindig megtorpan. A technológiai okok miatti egyszerűsítés olyan „baleset”, mely során elveszik a kép csak a vizuális nyelvvel közölhető szimbolikus-allegorikus szövete. Az írással fokozatosan felszámoltuk a képi világban való navigáció lehetőségét. Az illusztráció alkalmazása talán e fordítási hibából eredő „bűntudat” következménye, azt, ami a kínai kalligráfiában még együtt van jelen – egyszerre jelez és megjelenít – később az illusztráció szöveghez rendelésével igyekszünk elérni.
A mitologikus képnyelv fenntartására irányuló heroikus kultúrtörténeti kísérlet két szálon fut tovább, az egyik az irodalom, a másik a képzőművészet s benne az illusztráció, de már nem csak mint műfaj, hanem mint funkció is.
A kép közvetítő szerepének megváltozását Baudrillard négy tételben fogalmazza meg:
„– A kép a mély valóság tükrözése. A kép a jó látszat, az ábrázolás a szentségek rendje.
– A kép elfedi a mély valóságot. A kép gonosz látszat, ez az átkok rendje.
– A kép elfedi a mély valóság hiányát. A kép tettetés, ez a varázslatok rendje.
– A képnek semmi köze bárminemű valósághoz. A kép önmaga szimulakruma, már nem a látszatok, hanem a szimulakrumok rendjébe tartozik.”
Az „el-képedés” eme folyamata a közös nyelv megszűnését és a művészet általános terminológiai és értelmezési pluralizmusát okozta, és ez alól az illusztrációs műfaj sem kivétel. Ahol nincs közös nyelv, ott nincs közös világ sem, Duschamp a piszoárjával nem tett mást, mint a relativizálódott valóságot lefordította az ízlés szintjére. A XX. század két nagy diktatúrája ugyan még tett egy kísérletet a hatalom által konstruált ízlésnormák szentesítésére, de ezek a szándékok metafizikai háttér nélkül csak a múlt süllyesztőjébe kerülhettek.
A képi „történelem vége” óta az illusztráció hídverő funkcióját is az emlékezés zavara fenyegeti. Ha a memória sérül vagy elvész, az – illusztráció – identitás/a is oda. Az adatképek korában a memória elmenthető, törölhető, átprogramozható, meghamisítható, manipulálható. Az éles kontúrral megrajzolható formák elhalványultak, széleik elmosódtak, feloldódtak. Mióta a szellemi múlt az amnézia ködébe tűnt, napjaink illusztrációja is önmaga után kutat – pedig, aki emlékezik, az másvalakivé válik, a jövő emlékek nélkül viszont igazi sorstalanság.
Különösen fontos ezt tudni akkor, amikor az illusztráció így bizonytalanná vált mozgástere még ráadásul többszörösen ki van téve a gazdaság, a piac és a médiák befolyásának.
Ma a globalizálódó tömegkultúra részvevői kisebb-nagyobb szubkulturális, egymástól jól elkülönülő világukban járják törzsi táncukat. Ebben a karneválban nem csak a képzőművészetnek, hanem az elmélkedésre ösztönző, öntörvényű illusztrációs műformának is folyamatosan újra kell gondolnia eredeti, közvetítői szerepét.
Ezt az új kihívást támogatva fogalmazódott meg a japán Illusztrációs Világbiennálé 2001. évi kiírása, mely első ízben nyilatkoztatta ki, hogy az illusztráció nem szükségszerűen kötődik a már megjelent, nyomtatott könyvhöz. Ez azért figyelemre méltó, mert az utóbbi évtizedben a világtendenciákat követve a magyar illusztráció is két részre szakadt, a piaci szempontoknak megfelelő és a tulajdonképpeni művészi illusztrációra. Ez a változás áttekinthetőbbé teszi majd a jelenlegi viszonyokat, és ugyanakkor remélhetően megtermékenyítően hat majd az önálló törekvésekre is.