Magyarországot a NATO-hoz való csatlakozása során a nápolyi központú dél-európai régióba sorolták be, ezért – bár magyar katonák a Norfolktól (USA) Brüsszelen át Izmírig húzódó bonyolult parancsnoki struktúra szinte minden pontján megtalálhatók – hazánk a legtöbb beosztást értelemszerűen a nápolyi Dél-Európai Regionális Parancsnokságon kapta. A parancsnokság Nápoly egyik, Bagnoli nevű külvárosában található. Egy korábbi árvaház helyén, korszerűtlen épületekben működik: az új bázis építését már régen elhatározták, de az építkezés még nem kezdődött meg. A magyarok ettől a bázistól 10-15 km-es távolságban laknak a városon kívül.
A szerzőt az a kivételes szerencse érte, hogy jelentkezése alapján NATO-szolgálatteljesítésre választották ki, és 1999-ben elfoglalhatta a nápolyi parancsnokságon a Híradó Hadműveleti Osztályvezető melletti adminisztratív asszisztens beosztást. Ez a magyar civil terminológiában többé-kevésbé megfelel a titkárnői munkakörnek. Titkárnőként a hároméves misszióm alatt két török ezredest szolgáltam (sokszor a szó szoros értelmében), akikről most talán elég csak annyit mondani, hogy a NATO a világhírét nem nekik köszönheti…
Az említett szerencséhez persze némi angol nyelvtudásra is szükség volt, na meg egy még nagyobb szerencsére, nevezetesen arra, hogy 1998-ban kirúgjanak (innen is üzenem, igazságtalanul!) a szép emlékű Bolyai János Katonai Műszaki Főiskoláról (ma a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kara). Miután ott útilaput kötöttek a talpamra, felajánlották azt a lehetőséget, hogy tiszthelyettesként mégiscsak beállhatok a seregbe, amit jobb híján elfogadtam. Valószínűleg ennek köszönhettem, hogy 2 év elteltével minden különösebb hátszél nélkül irányt vehettem Nápoly felé. A magyar tiszthelyettesek között ugyanis még mindig viszonylag kevesen beszélnek angolul, így könnyebb bekerülni a kiválasztottak közé, miközben a főiskolát, egyetemet végzett tisztek körében már sokkal nagyobb a tülekedés.
A nyomorúságos hazai tiszthelyettesi fizetés és a lepukkant 3 ágyas honvédségi szállás után valóban új távlatokat nyitott meg előttem a fizetésem mellé kapott nemzetközi összehasonlításban szerény, de hazai viszonylatban nem elhanyagolható devizaellátmány, valamint az, hogy beköltözhettem életem első (és egyelőre utolsó), a hazai polgári igényeket mindenben kielégítő lakásába. (Azóta már ismét honvédségi szállón lakom idehaza.) Ugyancsak új távlatokat nyitott az a sok új ember (magyarok, olaszok, amerikaiak, németek, görögök, törökök stb.), akikkel hivatali és magánéletem során megismerkedtem. Kinti élményeimről itthon maradt barátaimnak rendszeresen e-mailben küldött körlevelekben számoltam be. Barátaim közül javasolta valaki, hogy talán érdemes lenne ezeket a leveleket archiválni, és hazajövetelem után egy könyvbe összeszerkeszteni. A könyv még nem készült el, lehet, hogy nem is fog, de a levelek egy része megvan. Hogy legalább részben csillapítsam az egyre növekvő társadalmi érdeklődést, az alábbiakban közreadok néhányat a nápolyi levelek közül csak Önöknek, csak itt és csak most.
1.
Weekly Passivity Report
Ma, Sept 2002
Sziasztok!
Az előző héten tanfolyáson voltam. Azóta volt egy hétvége, és ma volt az első munkanap. Kezdem a közepén, hogy könnyen lehessen követni, és közben ugrálok időben. Csak vicceltem, a végén kezdem.
Ritka az ilyen, de már vártam, hogy végre visszatérjek az irodámba. A munka és a főnököm sajnos megvárt, egyik sem szublimál szobahőmérsékleten. Bár a korábbi főnököm valószínűleg „szublimált” (hónaljban), és ezt sokan észre is vették. Mindenki kérdezte, hogy mi ez a büdös, én meg csak mutogattam befelé. Talán ha többet mosdik, kevesebbet szublimál. Úgy 50 üzenet (feladat)[1] várt. Már leküzdöttem őket. Kemény volt. Közben meg a régi főnököm szemetét is el kellett takarítanom. Már régóta kerülgettem, de már nem tudtam tovább nézni. Iratokat megsemmisíteni nehéz, mert a daráló egyszerre csak 2-3 lapot tud bevenni. A főnök meg a megsemmisítendő iratokat széttépi legalább négyfelé, és hozzáteszi a nem minősítetteket és műanyag poharakat is. Így csinál az 5 perces munkából másfél órásat. Birka.
Az előző héten, asszem kedden szóltak, hogy mégis mehetek a tanfolyamra, amire már régóta pályázom. Rendszergazda képesítést adott a Windows 2000-es hálózatokhoz. Tanultuk, hogy hogyan kell megtervezni és felépíteni a hálózatot, a részeit… stb. Rendkívül hasznos. És nyújt egy olyan lehetőséget, hogy mint civil munkát vállaljak akár NATO-n belül, akár máshol, mert állítólag keveseknek van ilyen papírja. Ezen is el kell gondolkodnom. Nem tudom, hogy akarok-e még külföldön maradni. Nápolyban biztos, hogy nem. Itt csak rendőr lennék szívesen. Mindig megállítanám az autókat és büntetnék. Ez egy régi álmom.
Pénteken British Pub.[2] Kicsit unalmas volt. Kevesen voltunk. Jelentésre kötelezett esemény nem történt, csak annyi, hogy egy angol lány nyakon öntött egy olasz „katonát”. Másnap megkérdeztem, azt mondta azért volt, mert leszokott a dohányzásról és ideges.
Másnap este volt a brit navy (haditengerészet) tiszthelyettesek bálja. Nagyon király volt. Korábban voltam egy amerikain, az nagyon lapos volt. Mifelénk a temetés ilyen. Csak rövidebb. Ez a bál felejthetetlen volt. A Nisidai pk-ság[3] tetején volt egy nagy teraszon. Körülöttünk tengeröböl, kikötővel, mögöttünk egy hatalmas sziklafal. Már a hely is lenyűgöző volt. Mindenkinek kabát-nyakkendőben kellett lennie, kivéve a lányokat, mert ők meg csinos kisestélyiben voltak. Volt sok koktél, de azt nem itta senki, hanem a vörös bort és pimm’s nevű italt. A pimm’s-szel jól megjártam, mert a belépéskor ez volt a welcome drink. Nagyon megörültem neki, és amikor elvettem, azt mondtam, hogy köszi, imádom a pimps-et (ami viszont stricit jelent – tisztára összezavarodtam). Ők jót röhögtek, én meg arrébb sodródtam. Odamentem néhány ismerősömhöz, ahol egy ismeretlen faszi a nevemen szólított… Elmondta, hogy már többször is beszélgettünk a britishben (nem emlékeztem), és legutóbb a kelet-európai népeket rangsoroltam neki. Megint csak szorri voltam, és gyorsan arrébb sodródtam. A pár kellemetlen epizód után aztán nagy buli volt. Mindenki táncolt, még a kutyák is szivaroztak. Én úgy el(meg-)fáradtam, hogy vasárnap fájt a nézés is. Egész nap nyonyi voltam.
Találtunk egy új strandot. Ez egy sziget, ami közel van (Capo di Miseno mellett) és tiszta a víz. A szigetecske magántulajdonban van. Egy alagúton közelíthető meg, egy hegybe vájt kb. 300 m hosszú keskeny alagúton és egy szűk hídon át. Sajnos nem homokos, hanem sziklás a partja. Vettem egy búvárszemüveget pipával. A vízen úszva a fejem folyamatosan a víz alatt van, akár egy óráig is bírom, ha látok valami érdekeset lemerülök, nagyon izgalmas! Látni tengeri sünöket, csillagokat, színes halakat, szárnyas betétet, nejlonzacskót is néha, és egy csomó dolgot, amiről azt sem tudom, mi az. Sajnos nem tudom melyiket lehet megfogni, ezért csak sasolok.
2.
Weekly Passivity Report
Nápoly, Európa (hónalja)
Ma délután
Elég szerencsementesen kezdődött a mai napom. Reggel egy járdaszegély módosította a Rovar[4] jobb hátsó kerekének az általános állapotát. Ráadásul azt, amiben nemrég cseréltek pár gépelemet és eléggé új volt. Az autószerelő már ismeri, előre köszön a jobb hátsó keréknek. Most fizethetek, de nagy szerencsém volt ám, mert ez egy pörgésnek az eredménye, ami egy kanyarban történt. Szerencsére nem volt éppen ott egy másik autó. És az is szerencse, hogy kicsúsztam sodrosan, és oldallal csúsztam a fal felé, így a járdaszegély megfogott. Az első kerék fel tudott rá gördülni, mert abban az irányban volt, a hátsó kerékkel szemben viszont tengely-irányú feszültség ébredt. Ezt nem tudta levezetni a rovar, és megfáradt az anyag. Most úgy áll a hátsó kerék, mintha kanyarodni akarna, pedig nem. Hernaczki Csaba segített. Volt neki ma egy lógós napja, és elvitt a közeli szerelőhöz, aki trailerrel (car-tower) elvitte és rendezi a sorsát.
Ezután gondoltam nem sietek vissza az árvaházba, hanem otthon lógok úgy délig. Addig takarítani akartam. Mosogatással nyitottam, ugyanis tegnap este nagy vacsi volt nálam. Fecsi, Tomi és egy amcsi szomszéd sráccal pörköltet ettünk. Meg söröztünk is egy kicsit. Mosogatás közben baleset ért, elvágtam az ujjamat, de kibírtam röhögés nélkül. Elég mély lehet, mert nem akart elállni a vérzés. Bekötöttem, és elültem úgy, hogy a kisujjamat felfelé tartottam. Közben arra gondoltam, hogy ma már semmi veszélyeset nem szabad csinálnom. Ez nem az én napom.
De nemcsak én voltam ilyen szerencsementes, hanem egy görög őrnagy is, akinek egy új Fiat Bravoja van, és ráesett egy fa az árvaházban. Egy nagy (akármilyen vagy bármilyen – éppen nem volt nálam a kis növényhatározó) fa alatt parkolt, aminek letört egy vastag ága és ráesett keresztbe a Bravo tetejére. Nem kérdeztem, de valószínűleg ő is kibírta röhögés nélkül. Nincs teljes körű biztosítása, de legalább tilosban parkolt, és így az árvaházat sem kérheti, hogy fizesse ki a kárt. Szerinte jár neki kártérítés, de szerintem csak a szája. Ez itt egy bűnszövetkezet. Habár… előfordulhat, hogy próbálnak majd rajta valahogy segíteni, és megtarthatja a fát.
A főnököm még mindig hülye. Többen is látták, hogy felfelé sikít a hullámvasúton.
Tegnap egyébként jó volt a pörkölt-party. Koccintottunk a születésnapomra is, ami vasárnap volt. Nem akartam semmi ehhez hasonló ünneplést, de azért jól esett. Éjszaka meg átsétáltunk a szomszédba. Az amerikai srác megkapta a bútorait. Nagyobb tv-je van, mint egy oldalra fordított kétajtós szekrény, és hozzá vagy kétszáz dvd-lemez. Neki ez a szórakozása. Könyveket nem láttam, azokat biztosan ellopták azok a szemét rakodómunkások. Ilyenek ezek. Nem kérdeztem rá, biztosan mély sebeket tépnék fel. A hifi berendezését viszont tényleg ellopták. Még látta, hogy beviszik a lakásba, de amikor elmentek a munkások, már nem volt ott. Nem ma kezdték ezek. Ezzel végül is jól járt, mert biztosítva volt. Megkapja a pénzt, és vesz belőle egy újabbat.
Szombaton strandon voltam. Van ez a sziget, amit említettem már néhányszor. Megmutassam? Tiszta a víz, lehet látni a halakat. Csak normális partja nincs, hanem sziklás. De a sziklákról meg ugrálni lehet. Az egész sziget egyébként van vagy 200 méter hosszú, és német tengeralattjárókat töltöttek föl itt. Még látni a sínpárokat, amiken a kis vasúti kocsikat tolták, vagy torpedókat vagy akármit vagy bármit, de lehet, hogy mást.
Vasárnap bejöttem Hódsági Ferivel és Fecsivel az árvaházba futni. És bementünk jegyért a belvárosba. Feri vitt a motorján. Vett egy 250-es Hondát. A hátsó ülés magasított, és van rajta háttámasz. Nagyon kényelmes volt. Este elmentünk meccsre. A Napoli játszott a Salernoval. Két másodosztályú csapat. Olyan is volt. Pedig szépen indult. Gyönyörűen játszottak az első félidőben, aztán a második félidőben, mintha kicserélték volna őket. Rohangáltak a pályán, nem tudtam mit akarnak csinálni, de látszott, hogy zavarta őket a labda és a játékvezető nagyon. Támogatnám azt az elképzelést – nem tudom kitől hallottam, de egy baráti arab országban nagyon is valós elképzelésnek tűnhet –, hogy a meccs végén a három legkevésbé aktív játékost nyilvánosan kivégzik. Ezeken már csak az segíthet. Egy évvel ezelőtt a vak szerencse a Serie A-ba sodorta őket. Erre nem az volt a reakció, hogy na most akkor megmutatjuk, hogy nem vagyunk mi ficsúrok és minden alkalommal meghalunk a pályán, hanem nem játszottak. Csak zselét nyomnak a fejükbe, és lazáznak. Pedig a szurkolók mindent megtesznek a csapatért, felgyújtják a nézőteret, őrjöngenek, lövöldöznek. 60 ezren vettek jegyet a vasárnapi meccsre is. Egy ilyen lelkes tömeget azért meg kellene becsülni. Többet nem is megyek nápolyi meccsre, csak ha valami nagy csapat jön ide, hogy lealázza ezeket a semmirekellőket.
Ennyi. Jelentem, befejeztem. Menni kell, a lovaknak enni kell (és már egy hamburgert is szeretnék bevágni, aztán…), de az élet kemény, hétvégén megint mehetek a szigetre. De lehet, hogy felmegyünk úgy száz km-re északra, Gaetahoz. Remélem az idő engedni fogja, ma reggel például 10 óra körül sötét volt, akkora vihar volt. Hétvégére jó időt rendeltem. Majd kiderül. Már voltam ott egyszer, nagyon szép hely, és kirándulni is lehet, nem csak strandolni. Jól esne már egy kis kirándulás. Ha eső lesz nem lesz, ha nem lesz, lesz.
3.
Pár szó a főnökömről: az előző héten, csütörtökön és pénteken is mondott vagy három-négy mondatot folyamatosan. Fejlődött az angoltudása! Ezt azért fontos elmondani, mert én állandóan „lehúzom”, rendszeresen szedem le róla a keresztvizet (ez itt nagyon nem jó, mert mohamedán a lelkem) és úgy illik, hogy jót is mondjak róla. (Jobb lenne, ha már csak jót lehetne róla mondani, de ott még nem tartunk.) Jót tett neki, hogy távol voltam. De meg nem javult. Három napig van távol, és senkinek nem szólt róla!!! És ő egy Branch Chief! Reggel elkezdtem keresni. Nem azért mert hiányzott, hanem mert rendnek kell lennie. Miért nem jön, miért nem üzen valakivel, aki beszéli a közös nyelvet (a törököt)? Egy török szds. mondta, miután rákérdeztem, hogy nem jön pár napig. Ezek nem ismerik az együttműködés fogalmát. Minden egy csatornán megy: alulról felfelé a nyalás, de meghökkentő módon. Amit otthon szervilizmusnak hívunk, az ehhez képest kevés, mint árvaházban a szülői értekezlet. Fentről lefelé meg megy a feladat kiosztása, általában csak úgy közlés szintjén. Az alul lévő meg találja ki a részlet-információkat. A kötelező feladatokon kívül más információ nem megy lefelé, mert az információ hatalom. Így például nem közölte, hogy nem lesz bent három napig, de még a török munkatársainak sem jutott eszébe, hogy erről mindenkinek tudnia kell. Megkerestem az egyik alárendelt osztályvezetőt, megkértem, hogy vigye a folyó ügyeket, legyen főnök három napig. És erről tájékoztattam mindenkit a mi csoportunkban és más kulcspozícióban lévő vezetőket. Az az osztályvezető sem tartotta fontosnak, hogy erről tájékoztassunk másokat. (…) Az angolokat csípem, nagyon jól szervezettek. A németekre mondják, hogy precízek, pontosak, nem csalnak… stb. Az angolok túltesznek rajtuk, sőt sokkal racionálisabbak. Felmerül egy probléma és megbeszélik. Én legalábbis így látom.
Egyébként a főnököm felhúzott ma. Beszólt! Az admirális (olasz csoportfőnök) közvetlen segítőjével, Giovannival beszélgettem. Magyaráztam a falon lévő képet: köztársasági elnök (Mádl úr), aztán Fodor tbk (mint a tegnap hajósa), és Szenes tbk mint a holnap hajósa. Ott volt még a honv. miniszter is, Juhász úr. Giovanni meg is jegyezte, hogy milyen fiatal. Talán ő is a holnap hajósa? És én is rajta voltam a képen, ha ezekhez a nagy hajósokhoz akarnám magam hasonlítani, akkor Noé. Na nem, szerényen csak Tom Sawyer, akinek a hajóját az áradó Mississippi elviheti a fenébe. Ezt remélem valaki megérti… És a török főnök kikiabál valamit, ami hasonlított arra, hogy Giovanni. Nem légy szíves gyere be, vagy ő kijön és beinvitálja a vendéget, mert Giovanni is magas rangú am., az isten kegyelméből tábornok földi helytartója isten kegyelméből. Na G. bemegy, majd kiszól, hogy én is legyek szíves. A török mondta, hogy „Ha Bárdos nem, akkor… én…”, és jobbegyeneseket üt a levegőbe. Arra célzott, hogy majd akkor rám ver kettőt-hármat, két keményet meg egy lágyat. Giovanni meg mosolygott és mondta, hogy a török módi, ugye? (Ezt cinikusan mondta, és jól kiröhögte). A török is röhögött, de úgy, hogy elvesztette a kontrollját és horkantott meg artikulátlanul vihogott közben. Én először arra gondoltam, hogy „eltöröm a kezed, te…”, de aztán csak együtt nevettem G.-val, és kijöttünk az irodából és mind a ketten szomorú arcot vágtunk. És mondott is valami olyasmit, hogy bastardo. Elment, én meg ott maradtam ezzel az emberrel. Szerencsére külön irodában. Az előző főnökömet visszasírom. Neki nem vártam a végét ilyen határozottan. Csak azt vártam, hogy végre elmenjen és jöjjön az új hullám, de a szél nem új hullámot hozott, hanem őt. Egy amcsi admin srác mondta, hogy csörgött a telefon, felvette és – valaki szerencsétlenkedett benne. Úgy értette, hogy valaki a vonal végén olaszul akar beszélni, hiába mondta, hogy angolul tud csak… És megkérdezte, na tudom-e, ki volt az?
4.
Üdv, gondoltam hallatok magamról, mert folytatom a bekeményítést, és egész jó eredményeket értem el a lusta tisztek szopatásában.
Két olasz ales került a „szopatóágra”. Az első nem lépett be szolgálatba nemrég, és kijelentette, hogy nem is fog, mert a főnökével úgy egyezett meg, hogy nem akar. Én megírtam neki, hogy nem illetékesek a kérdésben. Az admirális utasítása szerint mindenki köteles szolgálatot adni, és az én főnököm (vagyis én) írja (írom) a szolgálatvezénylést. Ha kivételt akar képezni, akkor kérek egy papírt az admirális aláírásával, hogy ő egy kivétel, és nem kell adnia szolit. Azt üzente az egyik fegyverhordozójával, hogy az adm. engedélyezte neki. Rögtön utánajártam, természetesen hazudott: az admirális kihangsúlyozta, hogy neki is kell, mint minden más tisztnek. Ekkor írtam neki egy e-mailt, hogy amíg én írom, addig ő is nyomni fogja a szolgálatokat. Elég szemtelen hangnemben írtam, és elküldtem több tisztnek is, hogy röhögjenek (vagy tanuljanak belőle). Ő egyébként beállt a sorba és kérte, hogy tájékoztassam a szolgálatairól. Majd rájönnek, hogy felesleges szórakozniuk.
A másik elment egy kezelésre, ami másfél hónapig tart. Úgy tünteti fel, mint emergency (sürgős) egészségügyi szabi. És azt mondja mindenkinek, hogy amíg én otthon voltam szabin, szólt Misinek. Ez nem igaz, nem szólt. Ő teljes szellemi képességét (ami elég szerény, szó ne érje a ház elejét) abba fekteti, hogy hogyan kell elkerülni a munkát. Én küldtem neki is egy e-mailt (másolatokat a többieknek, hogy érezzék a törődést), és azt írtam neki, hogy tudom, hogy bejött ügyeket intézni, ezért megkérem, hogy keressen helyettesítőket a szolgálatai ellátására, mert nekem erre nincs időm és egyébként is az ő feladata ezt megoldani. Ő meg ment árulkodni a főnökömhöz és Misihez (aki valamilyen szinten felelős a szolgálatokért), illetve küldött egy e-mailt, és azt írta, hogy ez hüje!!! Emergency Leave!!! aztán a főnököm mondta, hogy nem tudunk ellene tenni semmit, és ne szívassam. Misi pedig megkérte, hogy ne nehezítse meg az életét annak, aki dolgozik, és szerinte nekem van igazam. Az ales azóta nem köszön (még ezért is elő kell vennem, nem tisztel), Misivel meg jókat röhögünk, és többen is biztatnak. Én már úgy megyek oda valakihez, hogy éppen három tiszttel csatázok (van egy török ales is, még nem sikerült befenyítenem, de már fenem rá a fogam) és nem érek rá, ezek mellett segíthetek valamit? És jót röhögnek. Kicsit felkavartam a kakit. De hát dolgozni jöttünk ide, nem? Én mondjuk nem szeretek annyira dolgozni, de az északi típusú sumér származásom miatt, I do my best: Nektek kellemes időtöltést! Az erő legyen veletek!
5.
…Felébredtem úton Szicília felé. Autópihenő, kávé, szendvics stb., Roxette a rádióban. Esik az eső, párásodik az ablak. (…) Már közelítünk Reggio Calbriához. Sötétedik. Hofi Gézát hallgatunk. A kocsival nincs minden rendben. Csak lassan, max. 80-nal haladunk. Az előőrs, Icáék, már megérkezett a szállodába. Négy és fél órával korábban indultak. Még nekünk is hátra van ennyi? Nem kell válaszolni. Reméljük, nekünk rövidebb az út.
Felhajtottunk a kompra. A kikötőből nagyon szép látvány nyílik Szicíliára. Nem sokkal korábban valószínűleg a Strombolit láttuk. Egy hatalmas vulkáni kúp emelkedett ki a tengerből (semmi más, csak egy vulkán), és mögötte ment le a nap. Már sötét volt, de még lehetett látni a sziluettjét.
Szombat. Tegnap szerencsésen megérkeztünk. Egy étteremben indítottunk. Ott találkoztunk a többiekkel: Novák Isten Tiberio il Grande, il Magnifico, the Great a családjával, Ica a családjával és Zsóka. Két nagy tálcán volt a tészta, kétféle gombás szósszal. Nagyon-nagyon finom volt. A második húsétel volt. Felejthető. És végül gomba ismét. Vacsora után becsekkoltunk a szállodába. Bianca a neve. Nagyon igényes. Még aznap este megnéztük az Etnát. A kitörés fényeit csak este lehetett látni. Óriási lángcsóvák csaptak föl belőle. Nem mehettünk közel, pár kilométerről néztük. A füst, ha jól értettem a tv-t, 2-300 km hosszú volt néhány hete. Most sem lehetett látni a végét. Mindent betemet a pernye, de nem a puha fajta, hanem olyan, mint az apróra darált szén. Karcol, szúr. Ma Siracusában vagyunk, de még itt is – az Etnától kb. 60 km-re – mindent betemet a salak. A kocsi kívül-belül dzsuvás. Remélem kijön a kárpitból. Este elmentünk még Gáborral egy diszkóba. Megállapítottuk, hogy a lányok szebbek, mint Nápolyban, a fiúk menthetetlenek: ugyanolyanok. Egyébként mindenki nagyon kedves és közvetlen volt, nem volt az a „huuu, de menő vagyok” tudat az arcukon. Hideg volt az épületben, a zene baszott jó. Bennem volt a bugi, illetve a lábamban. De semmi… megittunk 2-2 pohár gintonicot, aztán hazamentünk. Éjfélkor beestünk az ágyba és kész. Akkora hülyeséget álmodtam, hogy nem hiszem el! Volt benne kuvasz kutya, bugyiban (alsónadrágban) mentem kv-zni, titkos iratokat loptam (de nem tudom, miért), és a tömeg az utcán laposra akart verni. Már annyira elegem volt, hogy rájuk ordítottam: húzás van, ideges vagyok, nagy baj lesz, és bementem a házba. Ekkora baromságot talán még soha nem álmodtam.
Ma reggel 8-kor keltünk. Reggeli, menet. Elindultunk Siracusába, ahol görög romokat néztünk és a városokban sétáltunk. Most már hazafelé tartunk. Tetszik Szicília. Van egy saját atmoszférája. Az utcák, a házak ősrégiek. Most, hogy a fekete korom betakar mindent, még ócskábbnak néz ki, és mintha egy kicsit világvége-hangulat lenne. Esik az eső. Nirvanát hallgattunk. Egyik pihenő alkalmával szedtünk narancsot egy fáról. Finom volt. Először le kellett törölni róla a kormot. Egy juhnyájat terelnek előttünk (autóban ülünk). Beértünk Cataniába. Nehezen találunk ki belőle. Nápolyhoz hasonlóan kaotikus az egész. Jellemző, hogy ritkán vannak táblák. Az is gyakori, hogy egy kereszteződésben 15 tábla mutatja a lehetőségeket. Nem korábban, bent a kereszteződésben – mint a rajzfilmeken. Ilyenkor meg kell állni, mindenkit feltartva, és megkeresni az irányt, ami nekünk jó, közben dudálnak. Az is gyakori, hogy nem jeleznek előre egy leágazást, kijáratot, és csak azt veszi észre az ember, hogy hopp! Itt kellett volna elfordulni, kimenni. Olaszok, mást nem is várunk tőlük. Egyébként meg mindig fényt kapok, ez a két és fél év nem volt elég, hogy megszokjam a sajátosságaikat. Megérkeztünk a szállodába, és várni kellett vacsoráig egy órát, mert az éttermek csak 8 körül nyitnak. Már régóta éhezünk. Siracusában megbeszéltük, hogy a görög romok után elmegyünk ebédelni egy étterembe, még akkor ott, helyben, de előtte még beugrunk a mekibe, hogy a gyerekek is jól érezzék magukat. Megbeszéltük. Előtte még emlékeztettem a többieket a drive in ablakánál: mi most nem eszünk, megyünk egy trattoriába, csak a gyerekeknek veszünk hamburgereket. A harmadik autó mégis bevásárolt burgerból. Tibi berockosodott. Elhúztunk, nem kajáltunk csak este. Éheztem tovább. Tehát a szállodában volt időnk, mert még csak hét óra volt, várni kellett, amíg az éttermek nyitnak. Relaxáltam úgy háromnegyed órát. (…)
Másnap.
Vissza a tegnap esti vacsihoz: nagyon finom gombalevest ettem gnocchival. Ezt egy kis vörösborral megbolondítottuk. Magyarok vagyunk, nem vagyunk mi ficsúrok! Egyébként is: „Magyarország a minőségi bortermelés északi határán fexik” (ifj. Magda Róbert tanár úr). Aztán átmentünk a tegnapi discóba. A közelben van egy másik is, úgy hívják, hogy Titanic. Talán nem láttak benne sok perspektívát, ezért van, hogy ezt a nevet kapta a szórakozóhely. Az Etna tövében a Titanic disco. Szép! A mi szállodánknak Bianca Neve a neve, Hófehérkét jelent. De nem a mesehősről nevezték, hanem Hófehérke a tulajdonos beceneve.
A discóban ittunk egy pár Cuba Libre-t. Gintonicot akartunk, de nem volt. Tegnap megittuk. De ez nem igaz, csak 2-2 pohár volt tegnap vagy 3… vagy 8. Most musica latinamericana van. Ez nagyon megy az olaszoknak. Mi nem táncoltunk, csak rögzítettünk. A pultos sráccal összecimbiztünk. Laci megpörgetett egy üveget. Dario, a pultos rögtön észrevette, hogy „you are a barman, too”. Odaadtam neki az üdítőjegyeinket ajándékba. Mi ennek ma este nem vesszük hasznát. Non ci serve! Gondoltam, valahogy zsebre tudja tenni az érte járó pénzt vagy akármi vagy bármi. Bár ezt nem lehet, előre kell fizetni a kasszánál, és a jegyet odaadni a pultosnak. De a srác jó fej volt, mondta, hogy ha megittuk a kört, akkor újra légteleníti a poharainkat cuba libre-vel. Amikor mentünk a beígért italokért, Dario retyón volt, és néhány másik srác volt ott. Mondtam, hogy már fizetve van, Dario tudja, aki egyébként közben visszatért. A helyi kisfőnök vmi bunkó módon leírta, mert ilyet nem szabad csinálni. Én gyorsan elmentem, hoztam egy blokkot, és a kisfőnöknek a kezébe nyomtam. Kenje a hajára! Hoztam még egyet Darionak is, aki nem fogadta el, hanem először a mi poharainkból öntött össze egy italt magának, aztán a mieinket kipótolta még tisztán bacardival. Nem sajnálta! Mondtam az egyik felszolgáló csajszinak, hogy a kisfőnök „strunzo”. Egyetértett, és mondta, hogy éppen ezért ez volt az utolsó napja, holnaptól már nem dolgozik itt. Aztán odajött hozzám a kisfőnök bocsánatot kérni. Mondtam neki, hogy no problemo, erre teljesen váratlanul azt mondta, hogy Berlinben sok a zsidó. Azt hittem rosszul hallok. Persze, Berlin erről híres! Egy kicsit elbeszélgettünk erről. A seggfej teljesen antiszemita. Másnap – ma – fáradtan ébredtünk és elindultunk haza. Útközben megnéztük Taorminát. Nekem még a nézés is fájt! Már du. 5 óra, és még mindig a csizma orrában vagyunk.
6.
Gyorsjelentés (bizalmas – nem elmondani!!!)
Hét végén megint hoztam a formámat. Elbúcsúztam a három admin féregtől, akik alattam szolgáltak alázattal. Egy görög, egy török és egy amerikai. Pénteken összejöttünk nálam, és egyszerűen csak ittunk. Az amerikai egy Wild Turkey nevű whiskyt hozott, ami 101 százalékos. Nem tudtuk meggyőzni róla, hogy olyan nincs, ő állította, hogy Amerikában ez is van, csak mi nem tudjuk.[5] Az a srác vagy két órával korábban jött a többiektől, mert egy erotikus akciófilmet mutatott meg nekem. Közben győzött az alkohol, és a srác meghülyült. Nem tudom, hogy csak részegen ilyen hülye, vagy pedig ezt így tervezte: elkezdte mesélni az anális szex gyönyöreit. Én is elmondtam a véleményemet (ami lehet akármi is vagy bármi). Amikor már kellőképpen gyanús volt, rátért arra is, hogy a pöcsnek mindegy melyik végén áll az ember, mindenképpen jó. Ilyet szól: 18 évesen egy házibuliban drogot kevertek az üdítőkbe, és ott megdugta a többi fiú, és azóta titokban élvezi ezt, de nem meleg. Én nem győztem mentegetőzni. Mondtam, hogy ezt nem fontos nekem elmondania. Ő meg nyomatta, hogy biztosan nekem is van olyan, amire régóta vágyom, de nem merem még magamnak sem bevallani. A pofám leszakad! Így leszek „A lányos anyák álma” helyett „Lányos Fiúk Álma”. Ezt nem én kerestem magamnak. Közben megérkezett a görög és a török is. Iszásban már nem tudtak felzárkózni, de jól berúgtak ők is. Aztán elmentünk még Spanyolba és a Tana del Lupóba.[6] Az este sivár volt, így mindenki hazament (az amerikai nálam aludt, de letett perverz szándékáról – így meghagytam hitvány éltét).
Szombaton csak pihiztem, gyógyulgattam. Este elmentem egy fiatal párhoz, sütögettünk. Jelentésre kötelezett esemény nem történt. Volt korábban egy házibuli Tóth Petinél. 25. szülinapja volt, vettem neki egy gumibabát. Megkérdeztük a pénzügyes tiszthelyettest: nem jár házastársi pótlék Peti új partnerének, de a feleségek klubjában képviseltetheti magát. Habár nem ő lesz a legokosabb, de sokak szerint a leghülyébb sem.
Vasárnap Fecsivel strandra akartunk menni, de már a strandon jártunk, amikor Fecsi azt mondta, hogy ilyen melegben még strandolni sem jó (ez egyébként igaz). De, van otthon háromnegyed üveg whiskey-je és dobókockája. Kész, meglett a délutáni program. Este Karl (a szomszédom) szólt, hogy esti fürdőzés lesz a sötétben!!!, mentünk Misenora. Egy nagy tüzet raktunk a parton, és jól éreztük magunkat. Rögbiztünk egy üveg whiskyvel, valaki ellökött és akkor ráestem a karomra. Még most is fáj, de már javul. Ma megyek futni, remélem nem fog fájni (mert szoktam mozogni is!).
Errefelé nagyon gyakori a dróthuzalból készült vállfa. A tengerparton meg sok a szemét. Találtunk néhány vállfát a szemét közt, kihajtogattuk és abból csináltunk nyársat. Virslit nyársaltunk. Én megkértem egy fiatal párt – rendkívül szimpatikus hölgytaggal – hogy csatlakozzanak hozzánk. Egész este a hamvas szűzzel beszélgettem. Csodálatos. Argentin, és csak három hónapja van itt. Még olaszul sem beszélt rendesen. A barátját majd szétbaszta az ideg. Néha csak úgy odajött, megkérdezte, hogy jól szórakozunk-e? Mondtuk, hogy igen, erre ő elrohant. Ezt eljátszotta párszor. Furcsák ezek az olasz ragazzók. A lány mondta, hogy nagyon féltékeny, és kérte, hogy ne foglalkozzanak vele. Különösebben nem érdekelt egyébként sem. Sokkal fontosabb, hogy megismertem egy szeletet Argentína népének a kultúrájából. Nem spanyolul, hanem katalánul beszélgetnek, és nem ő a legszebb lány Dél-Amerikában, pedig én ezt gondoltam! Nagy tömegben emigráltak oda a nácik a 2. vh. után rengeteg pénzzel és hajóval. Argentína az egyik leggazdagabb ország volt (a gazdaságuk is nagyon ment, az életszínvonal is jó volt). Ez már nem így van. Én ezeket egyébként tudtam, de örülök neki, hogy megerősítette bennem ezeket az információkat Karolina. Hálával tartozom neki. Most már ti is tudjátok, és ráadásul nem kellett órákat beszélnetek egy ilyen földiekkel játszó égi tüneménnyel. Folytatás: nem hiszem, hogy lesz, mert a barátja féltékeny típus, és én egyébként sem vagyok olyan! Bár Karolina megkért, hogy legközelebb is szóljak, ha ilyen éjszakai fürdős, partraszállós programot szervezünk. A telefonszámát is meg akarta adni, de Antonio, az embere azt mondta, hogy jobb, ha az övét írom fel, mert őt is érdekli. Mindent elront.
Hétfőn az árvaházat meglátogatta az (új) római nagykövetünk. Én zászlót tartottam kb. 40 percen át a tűző napon. Sértőnek éreztem, mert 40 perc a várakozással telt el. Sorkatonákat érdemes szivatni ezzel, hogy érezzék a törődést, de egy FŐTÖRZSŐRMESTERT!!! Még leírni is hosszú, de nem annyira, mint amennyire szomorú. Amikor megérkezett a nagykövet, a zászló betakarta a fejemet és majd megfulladtam. Azt lélegeztem be, amit kifújtam. És nagyon meleg volt. Én még néhány órával korábban még az argentin szépséggel beszélgettem. A zászló után délután fél hatig különböző megbeszélések, bemutatók voltak. Egyszer az egyik magyar zászlós úr előadást tartott a helyi kulturális életről és humorizált. Először csak forogtunk néhányan idegesen, aztán elgondolkodtam a dolgokon, és egyszer csak hangosan felnevettem. Mindenki rám nézett, én meg nem bírtam abbahagyni. Lehúztam a fejem, és még csendesen nevetgéltem egy-két percig. Már nem sokáig bírom…
Elég rosszul viselem az árvaházat. Még valami: munkából hazafelé erre gondoltam: milyen szerencsés Tim (német–angol barátom), hogy itt hagyta ezt a szörnyű helyet! Fel kellene hívnom. Ekkor csipog a telefon, üzenet jött Timtől és ezt mondja, hogy reméli már nincs sok hátra, és én is minél hamarabb otthagyom azt a rohadást! Pontosan akkor, amikor én is erre gondoltam.
Legyetek résen!
Jegyzetek
[1] A hivatalban a feladatszabás rendszerint a NATO belső elektronikus levelezési rendszerén történt.
[2] Az egyetlen intézmény (kocsma), amit szívesen látogattam az árvaházban. Britek üzemeltetik. Minden pénteken nyitva 11-ig, többnyire törzsvendégek látogatták.
[3] Haditengerészeti parancsnokság az árvaház közelében egy kocsival is megközelíthető szigeten.
[4] Rover.
[5] Szerző rosszul tudja: van. Ugyanis ez nem alkoholszázalékot, hanem ún. proof-ot jelent. A szerk.
[6] További kocsmák a környéken.
- Játéktér [6]