A címben szereplő szupertitkos ügynök én magam volnék, jó ideig ugyanis olyannyira sikeresen titkoltam el magam elől is a Ceausescu-rendszer titkosszolgálatának végzett bizalmas tevékenységemet, hogy csak másfél év óta tudom, hogy mint regisztrált ügynökéről nyolc éven át dossziét vezetett rólam a Securitate. Hogy még cifrább legyen a dolog, mint megfigyelt személyről is adatokat gyűjtöttek rólam a szekusok – ezt persze akkoriban is sejtettem –, hogy aztán az aktámat majd utódaik, a mostani nemzetbiztonság, az SRI szakemberei zárják le 1990 végén. Ahogy rendes besúgóhoz és célszemélyhez illik, álnevet is adtak – rögtön kettőt: Bucur (ügynök) és Banu (megfigyelt).
Amennyiben a Beszélő olvasója szaftos részleteket, önmarcangoló kitárulkozást vagy bizonytalan magyarázkodást vár tőlem, jobb, ha odébb lapoz. Valódi ügynök nem lévén, ilyenre nem vállalkozhatom. Ehelyett megpróbálom inkább a T. Olvasót a Secu működésének rejtelmeibe bevezetni, illetve kísérletet teszek a Romániában is nyögvenyelősen zajló információs kárpótlás kacskaringói okainak feltárására. Kalauzomban elsősorban az utóbbi időben nyilvánosságra került tényekre és a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottságtól (CNSAS) másfél éve megkapott velem, Bucurral és Banuval kapcsolatos dokumentumokra támaszkodom.
Amit ’90 előtt tudtam magamról
Előre bocsátanám, hogy én – óvatosan fogalmazok – tudomásom szerint sohasem kockáztattam a szabadságomat és/vagy életemet a diktatúra elleni harcban. Így aztán a sorsom jóval kevésbé fontos, mint az igazi ellenállóké. Engem sosem tartóztattak le, nem is vertek meg, meg se fenyegettek. Talán „védett” is voltam, az ún. „egészséges származásom” miatt. Kádergyerek voltam, de évtizedeken át féltem tőlük. Akárhányszor váratlan órában felberregett a csengő, riadtan füleltem: „Vajon ők jöttek értem?” Nyilván, ezt a félelmet összehasonlítani sem lehet az igazi áldozatok – a megkínzottak és elhurcoltak szenvedéseivel.
Ahhoz a széles csoporthoz tartoztam, amely, bár sohasem működött együtt a rendszerrel, nem volt eléggé bátor a nyílt konfrontációhoz sem. Ellenállása apró, gyakran gyerekes, jelképes gesztusokban nyilvánult meg. De az „ellenállásnak” még ez a formája is alkalmat nyújtott a Securitatéval való találkozásra. E találkozások sokkal banálisabban és békésebben zajlottak le, mint azt várta volna az ember, és mégis kitörölhetetlen emlék gyanánt nyomasztanak mindmáig. E találkozások érttették meg velem a totalitárius társadalom működésének lényegét, illetve a titkosrendőrség – vagyis a félelem – alapszerepét a rendszerben.
Az egykori emlékek felidézését megkönnyíti, hogy többségüket még 1991-ben papírra vetettem, és a kolozsvári Szabadságban publikáltam őket.
Hadd kezdjem gyermekkori emlékeimmel, hisz politikai gondolkodásom, későbbi állásfoglalásom és ellenzékiségem ezekben az emlékekben gyökerezik.
Apám kommunista volt. Illegalitásbeli. Kamaszkorában fanatikus katolikus, később, egyetemi évei alatt (Franciaország, húszas évek) áttért bolseviknak. Hosszú évek, évtizedek vak sztálinizmusából az ’56-os budapesti, majd a ’68-as prágai események gyógyították ki. Egy darabig még az emberarcú reformkommunizmus és revizionizmus híve maradt, élete végén azonban a keserves önsanyargatás árán mindenestől leszámolt szocialista hitével.
Nagynéném ügyésznő volt Kolozsvárott az ötvenes években – miközben férje, egy szerencsétlen, apolitikus román ügyvéd politikai fogoly gyanánt – bűne annyi volt, hogy részegségében megeresztett egy-két politikai viccet – nádat vág a hírhedt Duna-csatornánál.
Bátyámat 1958-ban zárják ki az egyetemről, szovjet- és szocializmusellenes kijelentéseiért (’56-ban a budapesti forradalom idején nem tartotta a száját). A helyzet jellemző paradoxona: apám ekkor épp tanügyi miniszterhelyettes.
Az ’58–59-es megtorláshullám idején apámat néha gyűlésre hívták a „fenti elvtársak”. Elmenetele előtt hosszasan búcsúzkodott, hisz sosem tudhatta, vajon hazatér-e? Ezekről a félig perjellegű, inkvizíciós „kifasírozó” munkagyűlésekről gyakran nem tértek haza a résztvevők.
A házunktól pár méterre öltönyös-nyakkendős „fiúk” álldogáltak. Amely álldogálás eredményeképp barátaink és ismerőseink kezdtek elmaradozni a házunktól.
Séta közben gyakran találkoztunk veterán illegalitásbeli ismerőseinkkel. Általában nyájasan köszöntek apámnak, de megesett az is, hogy heteken, hónapokon át meg sem ismerték az utcán – amikor éppen az a hír járta, hogy apám kegyvesztett lett. Gyermeki ésszel képtelen voltam felfogni a viselkedésüket. Megdöbbentett az is, hogy apám viszont nem neheztelt rájuk. Ő tudta, hogy mindez benne van a játékban.
Ösztönösen kezdtem rájönni, hogy az emberiség történetének egyik leghierarchikusabb közösségében (a pártállami nómenklatúrában) élek, ahol a rituálék és a gesztusrendszer már-már a tökéletesség felé tör. A nómenklatúra világában nem létezik emberi tartalmat hordozó gesztus, merő rokon- vagy ellenszenv politikai töltet nélkül.
Apámat idézném, aki élete alkonyán kétségbeesett keserűséggel mondta: „A kommunizmus nem gondolkodásforma, hanem vakhit; a kommunista lemond az önálló gondolkodásról, és mindent, ami ellentmond dogmáinak és kliséinek, ösztönösen és gépiesen nyomja el és söpri félre az útjából. Ahhoz, hogy valaki hithű kommunistából újra normális, egészséges emberré váljék, rendkívüli szellemi és erkölcsi erőfeszítésre van szüksége.” Csak kevesek voltak képesek arra, hogy valóban megtegyék ezt az utat, és nem véletlen, hogy épp e kevesek vetették papírra a jelenség legjózanabb és legmélyebb elemzéseit (Dilasz, Koestler, Orwell stb.).
Kerestem könyveiket és cikkeiket, így kerültem kapcsolatba „nem kívánatos személyekkel”, disszidensekkel, külföldi állampolgárokkal, követségi emberekkel. Idővel felmerült bennem a kérdés: vajon nem szállnak-e rám a „fiúk”? Rendszeresen kölcsönöztem ellenzéki irodalmat barátaimnak és ismerőseimnek. Orwell 1984-éből 50 példányt másoltam a munkahelyemen, a Ceausescuné által vezetett kémiai kutatóintézetben, és sohasem támadt kellemetlenségem. 1978–89 között valóságos kis magyar politikai és történelmi könyvtárat rendeztem be munkahelyi dolgozószobámban, és román kollégáimnak gyakran fordítgattam a művekből. Egyik román munkatársamról, akivel naponta kommentáltuk a politikai híreket nagy egyetértésben, 1989 decemberében kiderült, hogy fizetett Secu-besúgó.
Az első igazi „saját jogon kivívott” találkozásom a Secuval 1974 őszén történt. Csöngettek. Anyám nyitott ajtót. – Bányai elvtársat keresem. – Nincs itthon, az egyetemen van – jött a válasz. Családunkban ugyanis apámat szólították Bányai elvtársnak, engem Bányai úrnak. Pár másodperc alatt tisztázódott a félreértés. Engem keresett. Amikor betessékeltem a szobámba, felmutatta a Securitate-igazolványát. És bár már évek óta felkészültem a látogatására, most mégis remegni kezdett a kezem, a gyomrom összeszorult. A szekus negyvenes, furcsa küllemű fickó volt. Mondandóját végeláthatatlan körmondattal kezdte – a céhére jellemző bikkfanyelven. Rám akar ijeszteni. Nem tudtam, együttműködésemet óhajtja-e, vagy csak apámat kívánják burkoltan figyelmeztetni? Ez utóbbira utalt egyik véletlennek szánt megjegyzése: 10-15 perc múlva aztán ráébredtem, hogy nem ver meg, nem öl meg, és még házkutatási engedélye sincs. Félelmemet hideg gyűlölet váltotta fel. Kezdtem magamhoz térni. A szekus pedig a jazzre terelte a beszélgetést: ugye mesélnék neki a jazz világáról, hisz közismert jazzkritikus vagyok. Ebben a pillanatban megjött a bátorságom. A magam gyerekes, nevetséges módján megpróbáltam bosszút állni a korábban érzett félelmekért.
Azt feleltem neki, hogy számos információval szolgálhatok a jazzről és a barátaimról, ha teljes diszkréciót ígér cserébe. Készségesen, lelkesen kapta be a csalit: „Minket a mesterségünk kötelez a teljes diszkrécióra.” És akkor gyermeki örömmel láttam neki barátaim „feljelentésének”: – Mihai Berindei úr a jazzklub elnöke. Igazi lelkes jazzfan, jól ismeri a jazz történetét. De van egy súlyos fogyatékossága, amire csak előrehaladott kora szolgál mentségéül. Berindei úr nem értékeli az avantgárd jazzt! Önnek, mint a művészetben mozgónak, jártasnak kell lennie a free jazz politonális, atonális, poliritmikus, modális stb. irányzataiban. Önnek ismernie kell Ornette Coleman, Archie Shepp stb. utolsó lemezeit. Ha véletlenül nem ismerné, közösen meghallgathatjuk őket, nekem megvannak. Berindei úr klubjában elhanyagolják ezeket az irányzatokat: Ha teheti, próbálja meg befolyásolni az öregurat, tanulmányozná figyelmesebben az új irányzatokat.
Aztán Johnny Raducanut jelentettem fel. Raducanu jó bőgős, swinges, van érzéke a blueshoz, de az utóbbi időben, sajna, lemondott a nagybőgőről, inkább zongorázik. A zongorához azonban nincs megfelelő érzéke, nem a legjobb a technikája, a billentése, harmóniavilága sekélyes, hajlik a könnyű megoldások, a már-már giccses hangzatok felé.
És így tovább. A tiszt 20-25 percig bírta, majd félbeszakított: „Mindez rendkívül érdekes, de minket nem ez az aspektus érdekel elsősorban.” Én viszont úgy éreztem, hogy uralom a helyzetet, ártatlanul megkérdeztem hát: „Hogyhogy nem ez érdekli? Akkor mi érdekli?” „Hát például a politikai nézeteik” – jött a válasz. „Azokat nem ismerem, a barátaimmal nem szoktunk politizálni” – feleltem szárazon. Kijelentésem komikusan hathatott, hisz szobámban kedélyes rendetlenségben hevert szerteszét jazzújság, jazzlemez és ellenzéki irodalom.
1985-ben látogattak meg újra. A második találkozás még az elsőnél is banálisabban zajlott le; azonban sokat elárult a kommunista mentalitásról és a „szerv” ellentmondásos metódusáról. Édesapám több éve meghalt, és régi illegalitásbeli „barátja”, Vince János úgy gondolta, itt az alkalom egy új feljelentésre; akár post mortem is. (Vince János az RKP egyik legsötétebb figurája. Magas funkciót sosem töltött be, KB-tag sem volt. Azonban erős befolyással bírt, és ezt következetesen a dogmatikus sztálinizmus érdekében használta fel. 1967–68-ban, amikor például Ceausescu rehabilitálta Patrascanut, Vince volt az első, aki azt tanácsolta Ceausescunak, hogy ne siessen az ’50-es évek bűneinek leleplezésével.) Vince elvtárs ezúttal azt közölte a KB propagandaosztályával, hogy apám hátrahagyott egy veszélyes emlékiratot, amely sok kompromittáló adatot tartalmaz. (Sajnos, apám hozzá sem fogott igazi emlékeinek a megírásához.) Édesanyámat rendszeresen kezdte zaklatni az Állami Levéltár (amely a Secu alá volt rendelve). Rá akarták venni, hogy adja át nekik apám hagyatékát. Nálam is (ekkor már külön lakásom volt) megjelent egy szekus. Arra kért, győzzem meg anyámat, hogy adja át nekik ezeket a „veszélyes románellenes és kommunistaellenes dokumentumokat”.
Megmagyaráztam neki, hogy akciója minden logikát nélkülöz. Két eset lehetséges: vagy létezik ez az anyag, vagy sem. Ha nem létezik, úgy akciójuk felesleges. Ha létezik, ismét két eset lehetséges: a család gyáva vagy bátor. Ha gyávák vagyunk, elégettük a kompromittáló papírokat. Ha bátrak vagyunk, úgyis rég külföldre menekítettük az anyagot. Az akciót mindkét esetben felesleges folytatni. Más lehetőség ugyanis nincs. De azt tanácsolnám, hasonló feljelentések esetén vagy jelenjenek meg azonnal házkutatási paranccsal, vagy ne törődjenek az üggyel.
Amit ’90 előtt tudtam a Securól
Hát ez nem lesz valami sok. Az összes volt kommunista rendszerben a titkosszolgálat a pártnak alárendelt szerv volt – Románia kivételével. Romániában, legalábbis a ’70-es évek végétől kezdve, a Párt gyakorlatilag megszűnt, még a Politbüró szerepe is csökkent. A hatalom koncentrálódott egy szűk klikk kezében, Ceausescuéban és azokéban, akikben megbízott. Ekkor értékelődött fel a Securitate szerepe, nem csupán „eszköz” volt a hatalom megvédésére, a vezetők döntéseinek végrehajtására – hanem hatalmi központtá vált, amely hozzájárult a döntésekhez, még az ideológiai jellegű döntésekhez is. ’89 végén a Securitate elárulta Ceausescut, megszűnt mint intézmény, de ez a maffiajellegű társaság újjászületett, más formákban, más nevű „intézményekbe” olvadt be, még nagyobb hatalommal. (Erről majd később.)
Állításomból, amely szerint a kommunista párt lassan-lassan megszűnt, szerepe inkább díszjellegűvé vált (még a legmagasabb rangú pártaktivistáknak is kisebb volt a valós hatalma, mint egy középrangú szekusnak), a Securitate mind erősebb hatalomhoz jutott – még le kell vonni egy következtetést.
A változás hatalmi harc eredménye volt. Felmerül a kérdés, miért a Securitate győzött? Persze a bíró Ceausescu és szűk klikkje volt, de miért „szavaztak” a Securitatéra? Mert jóval inkább megbízhattak benne, mint a pártapparátusban. Mert bebizonyították, hogy komolyabban veszik a dolgokat, úgy általában, és különösen az ideológiai hűséget. Természetesen már szó sincs marxizmusról, leninizmusról – csupán fanatikus izolacionista nacionalizmusról és a Vezér szerepében, a Vezér szükségességében való hitről. És Ceausescunak igaza volt, attól függetlenül, hogy egy bizonyos helyzetben őt magát elárulták. Céljuk volt a nemzeti kommunizmus megteremtése, és ebben az átlag szekus tízszer fanatikusabb, őszintébb nacionalista volt, mint az átlag pártaktivista.
Több írásomban is monomániásan ismételgetem, hogy a Securitate egészen más valami volt, mint a többi kelet-európai titkosszolgálat, nem parancsokat hajtott végre csupán, hanem döntéseket hozott központi politikai, sőt még ideológiai jellegű kérdésekben is. Hosszú volt a folyamat, amelynek végén a Securitate már erősebb, fontosabb döntési központtá vált, mint a pártállam külpolitikai, ideológiai vezetősége. És bár ez számomra mindig is evidencia volt, csak az utóbbi időben akadtam ennek direkt bizonyítékaira.
Amit mostanában tudtam meg a Securól
A Romania Libera tavaly közölte azokat a titkosszolgálati dokumentumokat a Transzcendentális Mozgalom elleni küzdelemről, amelyekben expressis verbis kimondatnak, hogy a Secu übereli az összes pártállami intézményt. A fantaszták és misztikusok keleti, meditációs jógára, relaxációs gyakorlatokra épülő tanfolyama teljesen apolitikus „mozgalom” volt, az államhatalom különösebb figyelmére „méltatlan”, hacsak a diktatúrákban a spontaneitás és autonómia önmagában nem lenne botránykő. Az, hogy felkeltette a hatalom figyelmét, önmagában még nem lenne érdekes, egy típustörténet a miriádnyi kelet-európai abszurdok közül, de – mint a dokumentumokból kiderül – az 1979 és 1982 között működő Transzcendentális Mozgalom elleni csapás, nyilvánvalóan az állam szervei, sőt a párt ideológiai vezetői akarata ellenére, sőt tudomásuk nélkül folyt! Ínyencnek való részlet, hogy aztán a már meginduló represszió végrehajtását (kirúgásokat, lefokozásokat) a pártszervekre bízták, így az „összeesküvőknek” (elvileg) sejtésük sem lehetett a Secu szerepéről. Gyakorlatilag persze nagyon is volt – Romániában éltünk.
Röviden: a Securitate „megállapította”, hogy ez a mozgalom „káros, veszélyes, misztikus stb.”, ezt nem szabad tűrni, és eldöntötték, hogy lecsapnak. És most pontosan idézek a Securitate elemzéséből: „Nem befolyásolt minket az a tény, hogy államunk szervei, az akadémia bizottságai, a külügyminisztérium, a párt ideológiai főosztálya stb. szerint ez a mozgalom tudományos és hasznos.”
A lecsapás (ami érintett vagy 250 embert) fő célja annak bizonyítása volt, hogy: „Mi, a Securitate, erősebbek és éberebbek vagyunk a párt és állam összes többi szerveinél, mi az ideológiai kérdésekben is hozzáértőbbek vagyunk, jogosan miénk a döntési jog!” És e nemes munka egyik fontos végrehajtója, Ristea Priboi, a „nélkülözhetetlen, kiváló szakember”, Nastase miniszterelnök kedvenc tanácsosa! Akiről még Marius Oprea dokumentum-összeállításából az is kiderül, hogy egykoron szorgalmasan tevékenykedett, az Éter akció keretén belül, a Szabad Európa, a BBC és Amerika Hangja hatásának ellensúlyozása, e szerkesztőségek megfigyelése, ügynökök beépítése érdekében. És ez nem volt tréfadolog; a Priboi-féle elemzések és ajánlások alapján döntötték el három SZER-es igazgató meggyilkolását és régi haverem, a zenei műsor vezetője, Cornel Chiriac leszúrását, valamint négy fontosabb munkatárs megverését. Ugyancsak Priboi foglalkozott a „vallási tevékenység leple alatt” folytatott ellenséges tevékenységek leleplezésével. Akiről az a pletyka járja, Nastase miniszterelnök azért ragaszkodik annyira hozzá, mert valamikor a tartója volt.
(Zárójeles megjegyzés: Magyarországon téma lehetett, hogy Medgyessy miniszterelnök állambiztonsági tiszt volt, Romániában, meglehet, a miniszterelnöki bársonyszék közelébe sem kerülhetne ilyen múlt és kapcsolat nélkül.)
Mint látjuk, a Secu képes volt annak „megállapítására”, hogy valami tudományos vagy épp fordítva, káros áltudomány. Ha akarták volna, nyugodtan találtak volna olyan tudósokat, akik „tudományos érvekkel” szolgáltak volna nekik – parancsra. Éppen elég elvtelen, karrierista tudósocska létezett. De – erre sem volt szükségük! Ők nem „bizonyos értelmiségi csoportokat” akartak kikészíteni – hanem úgy mindenestül alá akarták rendelni az értelmiséget (beleértve a párthű tudósokat, a pártaktivistákat is, a párt ideológiai vezetőit is!) a „Szervnek”.
A „Szerv” mindentudó volt – ellentétben a Párttal.
Teszem azt, előfordult Ceausescuval, hogy támadt egy ötlete (például, az egyik középkori uralkodót ne nevezzék többé Mircea cel Batrinnek [azaz Öreg Mirceának, hanem Nagynak], azonnal teljesítették „kérését” – de profi történészek (avagy profi történelemhamisítók) adták el az új árut. Szóval még Ceausescunak is szüksége volt a tudósok (tudósok?) támogatására – a Securitaténak már kevésbé.
Vegyük például a híres Erdély története című könyv esetét. A ’80-as években a budapesti Akadémiai Kiadó által gondozott háromkötetes mű Romániában dühödt kirohanásokra késztette a sovén kommunista történészeket. Azt gondolhatnánk, hogy eme nagyszámú kiválóságos talpnyaló, magánszorgalmú kutya, őszintén nacionalista magyargyűlölő történelemhamisító magától is ismerte a helyes irányt, ráadásul hajlamain sem kellett erőt venni.
Úgy néz azonban ki, hogy tévedünk. A Secu az ő esetükben is szükségesnek találta az iránymutatást, sőt a kézivezérlést. Armand Gosu, történész, a Securitate-dossziék szorgalmas és becsületes kutatója a Dilemmában azt írta: „Az Erdély története megjelenése utáni román–magyar viszályban a Securitate nem csupán azoknak a történészeknek a személyét jelölte ki, akik e könyv ellen cikkeket írtak, de a Securitate utasította őket arra is, hogy milyen problémákra koncentrálva, milyen szempontokat szem előtt tartva kell írni, vagyis hogy mit is kell írni.”
Magyarok és a Secu
Személyem, telefonom, környezetem megfigyelésének idején – csak az 1989-es megfigyelési dossziémat kaptam meg, ami töredéke lehet az egész anyagnak, de véletlenül belekeveredett egy ’76-os jelentés is – szoros, egyesekkel baráti, kapcsolatban álltam bukaresti magyar értelmiségiekkel (Molnár Gusztáv, Domokos Géza stb.) és magyar diplomatákkal. Találkozgattunk. Nem titokban. Kölcsönösen meglátogattuk egymást, naponta beszéltünk telefonon, azon a bizonyos lehallgatott telefonon. Közülük az általam megkapott oldalakon senkit nem említenek. Bár ők is mind megfigyelés alatt álltak, lakásuk tele volt lehallgató készülékekkel.
Szoros kapcsolatot tartottam fenn amerikai diplomatákkal is, az egykori kultúrattaséval, Arthur Lewisszal pedig egyenesen barátságba kerültem (közös hobbink a jazz). Róluk sok minden megtudok a másfél éve megkapott dossziéból, még olyan diplomatákkal való találkozásokról is, akikre egyáltalán nem emlékszem. De a magyarokról semmit. Az anyagban egyetlen magyar név sem szerepel (családtagjaim nevét kivéve).
A magyarázat egyszerű, de félelmetes: az SRI-s fiúk (a Román Információs Hivatal felkészült szakemberei) felfogása szerint mindennek, ami a magyarokkal van kapcsolatban, „revizionista tevékenység” a neve, így ma is nemzetbiztonsági kockázatot rejt magában, tehát az egykori megfigyeltnek nem adható ki. Ha egy román szidta a rendszert, oké, lévén, hogy antikommunista, antitotalitárius, megtudhat valamit a dossziéjából. Ha egy magyar szidja a rendszert egy román ember vagy néhány amerikai diplomata előtt, az is oké. De ha két magyar beszélget, vagy ha én egy magyar diplomatával beszélgetek – akkor már revizionista tevékenységről van szó. Mi másról beszélhetnek a magyarok egymás között? Természetesen összeesküvést szőnek „Erdély elszakítása” érdekében, és a szekusok agyában mindenekelőtt Erdély van veszélyben. A magyarok között folyó minden beszélgetés a nemzetbiztonságot érinti, és örökre titkos. Ezek a dossziék még „veszélyeztetik a nemzeti érdekeket”, tehát nem lehet őket „kiadni”. Meg lehet nekem bocsátani azt, hogy disszidens barátaim voltak, hogy szidtam a kommunista rendszert, hogy amerikai diplomata barátaim voltak. De továbbra is „gyanús” maradok, mert beszélgettem, és most is beszélgetek magyarokkal, akik közül egyik rosszabb, gyanúsabb, mint a másik, még magyar állampolgárok és diplomaták is vannak köztük.
Mindenki tudja, milyen könnyen megkaphatta bárki a kommunista rendszerben, különösen annak sztálinista korszakában a „kém”, a „hazaáruló” címkét; ha zsidó voltál, szinte automatikusan megjelent a „cionista” vád, de mindebből a zagyvaságból csupán a „magyar revizionizmus” maradt máig érvényben.
Azokat a románokat, akiket 1956 után elítéltek a magyar forradalom támogatásáért, ma tisztelik, és ez jól van így. De megmaradt a gyanakvás az ugyanakkor elítélt magyarokkal szemben, mert az ő vádiratukban automatikusan megjelent a „revizionizmus” kifejezés is.
A testvéremet, 1956-ban, egy feljelentés alapján kirúgták az egyetemről (bírálta a szovjet beavatkozást), de a most kézhez kapott dossziéja szerint a megfigyelését csupán a ’70-es években kezdték meg. Hol is van a nyilvánvalóan létező korábbi anyag? Vélhetően még mindig az SRI-nél – hogy trezorban tartják-e, vagy ott hever valakinek az asztalán, csak a magasságos tudhatja.
Ehhez kacsolódik másik rögeszmém, hogy a román titkosszolgálat mindig is, ma is többségi románoktól különválasztva kezeli a magyarokat. Éppen ez, a titkosszolgálatok paranoiás rettegése a revíziótól, a revánstól akadályozza a leginkább, hogy a Secu által megfigyelt vagy meghurcolt magyarok is hozzájuthassanak a róluk titkosan gyűjtött adatokhoz, hogy az információs kárpótlásuk megnyugtatóan rendeződhessen.
Ennek szemléltetésére álljon itt most három rövid történet.
1. Megérkezett az értesítés, a CNSAS elnöke, Onisoru aláírásával: „Tisztelt Bányai Péter, megtaláltuk édesapja, Bányai László megfigyelési dossziéját, amint az SRI átküldi hivatalunkba, értesítjük, és elolvashatja, másolhatja.”
Hat hónappal később, 2003 nyarán ugyanaz a bizottsági elnök viszont már arról értesít: „Tisztelt Bányai Péter, kutattunk, kutattunk, és kiderült, hogy édesapjának sose volt megfigyelési dossziéja a Secunál.”
2. Felhívtam Domokos Gézát, a Kriterion Könyvkiadó volt igazgatóját, dühösen, elmeséltem neki, hogy mennyire kiszúrtak velünk. Mire ő megdöbbenve meséli, hogy két napja ugyanaz történt vele. Félévvel ezelőtt Onisoru írt neki, hogy „felfedezték dossziéját, rövidesen láthatja”, most meg arról értesítette, hogy „sose volt megfigyelve, nincs dossziéja”.
Megemlíteném, hogy Domokos mégiscsak a magyar nyelvű állami kiadó igazgatója volt, és amikor ’89 decemberének végén haverekkel átkutatta lakását, minden helységben legalább három mikrofont (poloskát) talált.
3. Egyik barátom előtt ugyanezzel az egyenszöveggel húzták el a mézesmadzagot, hogy aztán ugyanezzel vágják majd orrba. Aztán, amikor egyik ismerősénél érdeklődött a történtekről, bizalmasan megsúgták neki, hogy „revizionista tevékenysége” miatt ne is reménykedjen a szebb jövőben. Ez a titokzatos tevékenysége abból állt, hogy bejárt a haverjához a bukaresti magyar nagykövetségre sakkozni.
Amit mostanában tudhattam meg magamról
Hogy ne csigázzam tovább olvasóm érdeklődését, itt az ideje szólnom egykori szupertitkos „ügynökmúltamról”.
A következő besúgó-típusok ismertek: a megzsaroltak, a megfizetettek, az önkéntesek, a szorgalmasak, azok, akik csak „magyarokat jelentettek fel” (és erre ma is büszkék). Úgy tűnik, én egy másik típushoz tartozom: a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottságától, a CNSAS-tól megkapott dosszié szerint konspirációs nevem Bucur volt, és 1979 novemberében szerveztek be, majd 1987-ben mondtak le rólam. Részlet az 1983 márciusából származó iratból: „Bucur nem szállított semmilyen anyagot.” Amit egy 1985-ös feljegyzés szó szerint megismétel. A lapszélen a főnök kézzel írt utasítása: „Jelentsék, hogy Bucur tudja-e magáról, hogy informátor! (…) Le kell mondani róla, ha nem…” Idézet Mihăilă kapitány a velem való találkozás utáni, 1985. április 11-ei jelentéséből: „Bucur nem tudja, hogy informátor (…) dossziéjában nem szerepel sem beszervezési nyilatkozat, sem információs anyag.”
A Bucurról való lemondásra tett 1987. március 12-ei javaslatban (tehát két évvel a fenti jelentés után) az állítás megismétlődik: „Nem szállított semmilyen információs anyagot (…) Dossziéjában nem szerepel beszervezési nyilatkozat (…) Nem rendelkezik az információadáshoz szükséges lehetőségekkel, és személyes képességekkel sem, hogy együttműködjék a biztonsági szervekkel.”
Egyelőre ennyit. Maradnak a kérdőjelek. Miért nem létezik legalább egyetlenegy beszervezési nyilatkozat? Lehet, hogy visszautasítottam? Akkor korábban lemondtak volna rólam. Avagy sohasem ajánlották fel a beszervezési nyilatkozat aláírását?
Voltaképpen 1974-ben az első találkozás során mintha tettek volna rá halvány célzást, de akkor sem értettem. Lehet, hogy már az 1974-es jelentésből kiderült számukra, hogy semmi esélyük nincs nálam, meg nem is érdemes velem foglalkozni, de nekik is „teljesíteniük” kellett a tervet, így a kataszterben benne maradtam. Ezt azonban már azért sem tudhatom, mert a találkának az átadott dossziéban nyoma sincs. Csak motívumai kerültek át egy, a jelentést tevő által erősen felnagyított néhány perces találkozó leírásába. 1979-ben csak annyi történt, hogy a munkahelyemen behívott a szekus. Semleges hangon emlékeztetett arra, hogy a törvény szerint minden állampolgárnak köteles jelentenie találkáit külföldiekkel, amiről én „rendszeresen megfeledkezem”, pedig látogatom az amerikai követséget. Meghallgattam, de később is elfeledkeztem állampolgári kötelességemről. Az ügynökdossziém szerint ekkor történt meg a „beszervezésem”…
Lehet az is, hogy szakmai sikertelenségnek tekintették a ’74-es „visszautasítást”, amire persze már azért sem kerülhetett sor, mert nem ajánlottak fel semmit – nekem legalábbis nem tűnt föl. Aztán a beosztott szekusok hamisan jelentettek a felsőbbségnek, azt írva, hogy „pozitív hozzáállásom van”. És nyolc évig nyúztak egy történetet, amely a valóságban egyáltalán nem létezett.
Érdekes, hogy legalább az egyik főnök élt a gyanúperrel, és kérte beosztottait, jelentsék: tudok-e arról, hogy besúgó vagyok? De a válasz („nem tudja”) nem volt elég ahhoz, hogy azonnal lemondjanak rólam.
Sokféle meglepetés érheti az embert, de engem mégis ma is foglalkoztat, hogyan lehet „nem tudni”, hogy te magad voltaképpen besúgó vagy? Véleményem szerint egyetlen módon: a rád állított szekusok besúgást fel se ajánlottak, és főnökeiknek is hazudtak. Végül azonban mégis megfizették besúgói munkámat: a rólam való lemondást eldöntő határozat utolsó mondata így hangzik: „Javasoljuk átadását az SMB-nek, a nacionalistákkal, irredentákkal foglalkozó osztálynak.” Logikus. Ha nem akartam besúgó lenni, akkor, ugye, nacionalista, irredenta vagyok.
Múltfeldolgozás román módra
Nyilvánvalóan a volt szocialista tömb egyik országában sem megy a múltfeldolgozás zökkenők nélkül. Ez nem olyan folyamat, amire megbízható receptet ajánlhatnánk. De ami Romániában megy, az mégiscsak meghökkentő, sokszor arcpirító. Itt többnyire egyáltalában nem szégyen, ha valakiről kiderül, hogy kollégáiról, családtagjairól, barátairól évekig jelentett a Secunak. Az önfelmentésnek számos kifinomult, igaz, másutt sem ismeretlen formájával találkozunk: „jobb, hogy én jelentettem rólad”, „én csak a hazámat védtem” pl. a magyar revizionistákkal szemben, „a nyugati demokráciákban is van kémelhárítás”, „szándékosan félrevezettem őket”… A volt szekusok közül többen odáig mennek, hogy egyenesen büszkék korábbi vitézi tetteikre.
A helyzet illusztrálására tárom a T. Olvasó elé egy tanulságos televíziós beszélgetés szövegét. A műsorban az egykori besúgott tárgyal a ráállított spiclijével, nem mellékesen egykori legjobb barátjával, ellenzéki harcostársával.
Előzmények. Dan Oprescu, miután kiderült róla, hogy a baráti köréről, az eljövendő Társadalmi Dialógus Csoport (GDS) tagjairól folyamatosan jelentett, ezt a legjobb barát, Stelian Tanase író könyvben is publikálta, és a társaság néhány vezetőségi tagja elbeszélgetett vele, kilépett a szervezetből. Kijelentette, hogy nem a könyv kapcsán kirobbant botrány miatt lépett ki, az az egész túlzás. Nyilatkozataiban azt állítja, hogy éppen barátságból jelentette fel Tanasét, használt vele neki, és barátjának inkább hálásnak kellene lennie, hiszen ő fedezte, hallgatott a regényíró-politológus komolyabb politikai kezdeményezéseiről, félrevezette a Securitatét. A könyvet átlapozva viszont egyáltalán nem úgy tűnik, hogy „Cristescu” (Dan Oprescu fedőneve) védte volna barátját.
Na de jöjjön a tévéműsor tanulságos szövege (2002. március 8.):
Tanase: Hogyan kerültél kapcsolatba a „szervekkel”?
Oprescu: Egyetemi tanársegéd voltam, felkeresett valaki a katonai elhárítástól, és figyelmeztetett, hogy „legyek résen”, mert úgy tűnik, hogy egyes „kényes” típusú egyetemeken bizonyos ellenséges erők előkészítenek valamit. Katonai, technikai titkokra gondolt. Főleg a rakétákról érdeklődött. De nem kért fel arra, hogy „besúgó” legyek, és nem bízott meg semmiféle James Bond-típusú akcióval.
[Mint fordító jegyzem meg, hogy e szöveg nem a fordítás miatt zavaros – az eredeti román szöveg tán még talányosabb, fontoskodóbb, hermetikusabb. Kérdés, hogy mit is akarhattak tőle? Ő ugyanis filozófiát tanított, azaz a marxizmus–leninizmus román változatát, és a klasszikusok helyett Ceausescu beszédeit elemezgette diákjaival. Önmagát ekkoriban a „Lukács-iskolához tartozónak”, azaz „revizionistának” vélte. De az biztos, hogy katonai, technológiai titkokhoz nem fért hozzá, fel sem ismerte volna őket.]
Oprescu: Az elején kb. kéthavonta efféle dolgokról érdeklődött. Később én magam ajánlottam neki, hogy „dolgozatokat” írok olyan témáról, amelyhez jobban értek, és amely rendkívül fontos, az irodalmi-politikai életről. Tehát én magam ajánlottam fel, hogy besúgó legyek, semmi zsarolás vagy anyagi előny nem játszott szerepet. Egyedüli motivációm a veled való barátságunk volt. 1972 óta te voltál a legjobb barátom.
Tanase: A legjobb barátot nem szokták elárulni, feljelenteni.
Oprescu: De igen, néha. Én azonban segíteni akartam neked. Két könyved kiadását nem engedélyezték, úgy véltem ezek fontosak, megpróbáltalak hozzásegíteni kiadásukhoz. Kiötöltem egy stratégiát, amellyel megpróbáltam befolyásolni, manipulálni a Securitatét és a párt művelődéspolitikáját. Az elhárító eleinte nem nagyon érdeklődött e téma iránt. Eddig, bár ritkán, mindig ő keresett meg, most, amikor átvettem a kezdeményezést, és „el akartam adni neki az árumat”…
Tanase: Pontosabban, engem akartál eladni…
Oprescu: Igen, így is lehet fogalmazni. Szóval ekkortól többször is rátelefonáltam, és elkezdődött együttműködésünk aktívabb szakasza. Az elején „Dan úrnak” szólított, de később megkedvelt, és „Danut úrnak” keresztelt át. Rengeteg „elemzést”, „dolgozatot” írtam rólad, meg általában az írók világáról, de bizonyos dolgokat elhallgattam, például a tizennyolcak levelét [írók tiltakozása 1989-ben az Írószövetség elnökének személye, közvetve a rendszer ellen]. Olyan sok részletet írtam az életedről, hogy megnehezítettem munkájukat, összezavartam őket.
Tanase: Jó, jó segíteni akartál, de miért nem mesélted el az egészet? Legalább 1989 után valamikor.
Oprescu: Nem lehetett, te olyan naiv vagy, hogy nem értetted volna meg a speciális manipulálási stratégiámat.
Tanase: Nem gondolod, hogy esetleg épp te voltál naiv, amikor azt képzelted, hogy manipulálni fogod őket?
Oprescu: Lehet, hogy túl kevély voltam. Megérdeklődtem, milyen szintre is jutnak el „elemzéseim”, és csalódott voltam, amikor megtudtam, hogy még a bukaresti pártpropaganda titkárig sem jutnak el.
Tanase: Miért írtad az utolsó, egyébként eléggé súlyos dolgokat tartalmazó feljelentést ellenem? Igaz, hogy december 20-án, a forradalom negyedik napján történt, mint ahogy a dossziéban szerepel?
Oprescu: December 20-án még nem voltam biztos benne, hogy Ceausescu meg fog bukni. Temesváron már kitört a forradalom, itt is forró volt a hangulat. Te közben elbújtál, de segíteni akartam arra az esetre, ha mégis elkapnak…
Tanase: [Félbeszakítja, és ezúttal magázza, bár a műsor elején még „barátjának” nevezte és tegezte.] Arra nem gondolt, hogy ha letartóztatnak, ezzel a feljelentéssel épp a vádakat erősíti?
Oprescu: Nem, fordítva állt a dolog. Megint olyan sok bonyolult ügyet írtam rólad, hogy nem dönthettek volna sorsodról anélkül, hogy minden részletet ne ellenőrizzenek. Időt akartam nyerni, épp a te érdekedben.
Tehát december 20-án délelőtt meglátogatott otthonomban, átadtam a jelentést, este újra felhívtam, kértem, hogy találkozhassunk minél hamarabb, mert újabb fontos információim vannak. December 22-én reggelre adott találkát a város központjában, a Patria mozi előtt. Hát ez érdekes volt, december 21-én délben Ceausescu beszédét félbeszakították, és elkezdődött Bukarestben is a tüntetés. Egész délután és este ott voltunk együtt a tüntetők között, reménykedtem, hogy tán megbukik Ceausescu, de nem lehettem benne biztos, így hát miután elkezdődött a lövöldözés, és beindult a letartóztatási hullám, hazamentem megírni utolsó jelentésemet. Másnap már hiába mentem a találkára, a „kapcsolatom” nem jelent meg. Ekkor már százezrek voltak az utcán, jöttek a munkások a gyárakból, a katonaság eltűnt, és látva, hogy nincs kinek átadjam a jelentést, folytattam a forradalmat. Pár órán belül elfoglaltuk a Központi Bizottság épületét (közben Ceausescu megszökött helikopterrel), utána bevonultunk a televízióba, a többire jól emlékszel, hiszen együtt voltunk.
Miután néhány betelefonáló érdeklődött, hogy nincs-e „lelkiismeret-furdalása”, Oprescu fura mód „vezekelni” kezdett, pedig mindaddig magabiztosan állította, hogy felelőssége teljes tudatában, szabadon cselekedett, és csupán „jó irányba” akarta befolyásolni az ország irodalmi-politikai fejlődését. Kijelentette, hogy „tévelygéséért” penitenciát gyakorol – elvállalta a romakérdés megoldásáért felelős „alacsony” kormányhivatalnoki állást.
Oprescuval kapcsolatos „élményeimet” még azon melegében megírtam, az írás románul is megjelent a Provinciában. Mit gondol a Nyájas Olvasó, ki volt az első, aki gratulált hozzá? Hát persze hogy Dan Oprescu: „Kedves Péter, őszintén gratulálok kiváló írásodhoz, bár számomra kissé kellemetlen ügyről van szó.”
Mit lehet erre válaszolni? Úgy véltem, hogy semmit.
Velünk élő történelem
Oprescu hozzáállása múltjához egyáltalán nem meglepő abban az országban, ahol a Secu, amely egyébként is egyedülálló önállósággal rendelkezett a kelet-európai állambiztonságok között, a legintaktabb módon mentette át magát a „demokráciába”.
Itt nem csupán arra gondolok, hogy a szekusok menynyit fondorkodtak abban a három hónapban (1989 karácsonya és az 1990-es marosvásárhelyi pogrom közti időszakban), amíg papíron nem létezett a Securitate, hogy aztán SRI néven újraélesszék a szervezetet. Nem csak arra, hogy az önállóságát azóta részben visszaszerzett szerv többször gyanús ügyekbe keveredett, hogy a politikai pártokban vezető szerepet játszó szekusok nem felejtik, honnan jöttek, hogy a gazdasági életben meghatározó szerepet játszó figurák jó része egykori szekus, vagy ma is titkosszolgálati kapcsolatokkal rendelkezik. A Secu ugyanis valójában nem valamiféle fosszília, őskövület, hanem nagyon is virulens organizmus. Ma úgy mondanák network, amely sajátos nyelvvel, kultúrával és mentalitással rendelkezik, képes az alkalmazkodásra, de lényege változatlan, és ez az izolacionista nacionalizmus.
Az Secu–SRI (jog)folytonosságot bizonyítja másfél éve megkapott megfigyelési dossziém is. Ezt egykoron azért nyitották meg, mert „ellenséges magatartást tanúsít a szocialista rendszerrel szemben”, amit súlyosbított az a tény, hogy „van egy testvére az NSZK-ban” (oda disszidált). Ha az SRI nem lett volna a Secu tevékenységének buzgó folytatója, akkor többé nem figyelték volna meg azokat, akik ellenséges „magatartást” tanúsítanak, ellenséges „tevékenységet” fejtenek ki a szocialista rendszerrel szemben. Minden ilyen típusú dossziét rögtön az SRI „megalakulása” után archiválni kellett volna, és el kellett volna zárni a ma is működő szolgálat előtt. És lám, nem ez történt, legalábbis az én dossziém ezt bizonyítja. A megfigyelésem megszüntetésére tett javaslat dátuma 1990. szeptember 28., amit az SRI elhárító osztályának helyettes vezetője, Bădescu Dumitru alezredes 1990. november 3-án hagyott jóvá. Tizenegy hónappal a „forradalom győzelme” után jutottak az SRI-s elvtársak arra a következtetésre, hogy megfigyelésemet be lehet szüntetni, bár „ellenséges magatartást” tanúsítottam a szocialista rendszerrel szemben (sic!), és rokonom volt külföldön.
A dossziém az első formális jogi bizonyíték arra, hogy a Secu sosem szűnt meg, csupán nevet változtatott.
Ön, T. Olvasó persze most mondhatja, hogy azért lehet ennek a ténynek egy jobbindulatú olvasata is, egyszerűen annyi ügyet kellett átnézni, és annyi aktát lezárni, hogy csak ekkor kerültem sorra. Jó-jó, de ez még nem válasz arra a kérdésre, hogy miért maga a szolgálat minősítette a nyilvánvalóan törvénytelenül összeállított aktákat döglöttnek, így lezárhatónak, illetve ki tudja, a volt szekusok milyen szempontok alapján hagytak nyitva dossziékat mind a mai napig.
A legérdekesebb kérdéshez jutottunk. Mit tudnánk meg azokból a dokumentumokból, amelyekről tudjuk, hogy léteznek, de készakarva nem adják ki őket? Lehet, hogy nagyon sokat, nem is annyira a múltról, mint inkább a jelenről. Mert a nemzetbiztonság mit is tart ma „titkosnak”, mi jelent ma veszélyt Romániára?
Erre egy példa: az Ursu-dosszié és Ursu naplója. Gherorghe Ursu építészmérnök dossziéjának és különösen naplójának „eltűnése” sokat elárul. Ez a nagyműveltségű férfi 1944-től írta naplóját, amiben beszámolt a korszak szellemi életének kiválóságairól, és mellékesen szidalmazta a rendszert és a Conducatort. A naplót a Secu elkobozta, és Ursut 1985 januárjában egy rendőrségi fogdán agyonverték. Ezek után a „jogállami” SRI hivatalosan közli a bűnösöket felelősségre vonni akarókkal, hogy akik az építészmérnököt megölték-megölették, nagyon fontos emberek, leleplezésük, megbüntetésük szemben áll a „nemzeti érdekkel”. A napló megjelenése pedig, amelyben bírálja a korszakot, a kommunista rendszert, szintén ellentmond a „nemzeti érdekeknek”. Cenzúra már nincs, a napló megjelenését nem lehetett volna megakadályozni, tehát eldugták, lehet, meg is semmisítették. És ez a „demokratikus” Emil Constantinescu korában történt, aki így, legalábbis nemtörődömsége folytán, az egykori gyilkosok bűntársa lett. (Az ő nevéhez fűződik az addig esetenként csak-csak kutatható Secu-irattár történészek előtti hermetikus bezárása is.) Tavaly aztán végre 15 évre börtönbe varrták az Ursut agyonverő egykori rendőröket, ma már egyébként bankárként tevékenykedtek. A parancsot kiadó szekusok felelősségre vonásáról azonban természetesen szó sem esett.
De olvasóim nehogy paranoiával vádoljanak, elárulom, azért azt már a Secu hőskorszakában is sejtettem, hogy bár az állambiztonság volt az egyetlen, ami Ceausescu Romániájában működött, mégsem volt mindenható, szuperintelligens, hideg racionalitással működő gépezet. Bizonyíték- és felüdülésképpen jöjjön hát most néhány részlet „Banu” 1989-es megfigyelési dossziéjából, vagyis az enyémből:
„Szakállat hord, sántít az egyik lábára” – ezt állandóan, mint operatív eszközökkel szerzett exkluzív értesülést zsolozsmázzák, pedig mindenki láthatta. „Levelezik egy személlyel, aki illegálisan hagyta el az országot” – ja, a bátyámmal. „Egy utcatakarításra küldött csoportról készített fényképeket, valószínűleg azért, hogy emigrálása után felhasználja.” Majd: „Egy fényképésszel jelent meg, akit arra kért, fényképezze le őt seprűvel a kezében.” Itt egy kicsit összekeveredtek az elvtársak: egy oldallal előbb még én készítettem a fényképet, mostanra megtudták, hogy én kértem meg egy fényképészt annak elkészítésére. Igazság szerint akkoriban a kutató(intézeti) értelmiséget értelmes munkára fogták, mi például munkaidőben társadalmi munkában Bukarest utcáit sepregettük. Az imbecillitás teljes bizonyítékaként a sepregetéses „üggyel” hat jelentésben is foglalkoznak.
„Meg kell előzni bármiféle anyag kijuttatását az országból, és ellenséges célokra való felhasználását” – vagyis a seprűs fénykép kijuttatását! „Félrevezető lépésekkel cselekvésre kell rábírni, hogy leleplezze igazi szándékait” – bizarr, nemigen értem. „A szomszédok úgy tudják, hogy az alany »magyar zsidó«. (…) Egy tányérból eszik a kutyáival és a macskával.” Arcátlan szekus hazugság: egy kutyám volt és két macskám, és nem én ettem az ő tányérjukból, hanem ők az enyémből.
„Ezen és ezen a napon, ebben és ebben az órában telefonbeszélgetést folytatott, amely alatt megbeszélt egy brigi partit Florival, egy nyugdíjas orvosnő barátnőjével; elégedett hangon számolt be Zsivkov bukásáról.” A „brigi” voltaképpen bridzs volt, a többi stimmel.
Beszédesen vall a szekus munkamorálról és szakmaiságról (a fenyegető magyar revizionizmus mellett ez az, amelyre a Secu életben tartásának hívei a leginkább hivatkoznak) az a tény is, hogy másfél év alatt nem sikerült nekik kinyomozni, hogy hol is lakom pontosan a Drumul Taberei lakótelepen. Nehéz dolguk lehetett, mert nem volt olyan hivatal, nyilvántartás, okmány, ahol ez a szupertitkos adat ne szerepelt volna.
1987-ben beadtam kivándorlási kérelmemet Izraelbe. Akkoriban az járta, félév alatt ki lehet jutni, nekem nem sikerült, csak 1989. december 20-án engedélyezték. De hát akkor már nem volt aktuális. Érdemes két mondatot idézni, ami végleges távozási kérelmem szekus jóváhagyását indokolja: „A vállalat udvarán levő kóbor kutyákkal való foglalkozás vonalán működik.” Bámulatos stílus. Meg: „Zenei témájú beszélgetéseket folytat.” Ma sem tudtam kibogozni annak a logikáját, hogy végleges távozáskor miért volt prioritásuk a zenét és a kóbor kutyákat kedvelőknek. Valószínűleg ez is egyike lesz a Secuval kapcsolatos megfejthetetlen rejtélyeknek. Bár ez maradna a legnagyobb.