Kézenfekvő és hatásos volna azzal kezdeni, hogy a madridi robbantás után két nappal mentünk a Saatchi Galériába. Egyik gondolat adná a másikat, fel lehetne vázolni egy kis londoni helyzetképet, hogy a londoniak most aztán szoronganak a metrón. Vagy hogy most aztán már tényleg, csak azért sem szoronganak. És a terroristatámadástól való félelem árnyékának könnyű kezű felskiccelésével már meg is volna a háttér Jake és Dinos Chapman művéhez, a szerényebb Abbey Road-i otthonából a pompás Temze-parti palotába költözött galériában kiállított Pokolhoz. A drámai összefüggés érzékeltetésével csak úgy áramlanának az üzenetek és a tanulságok. De nem áramlanak, mert bár az üvegtárlók sora megjeleníti mindazt a borzalmat, amit az egyik ember a másik ember teste ellen a háború, a koncentrációs tábor vagy éppen a terrorizmus egyhangú hétköznapjaiban elkövethet, ez a kontextus mégis álszent marhaság. Meg a többi is, ami a tárlókba zárt minuciózus életképekről (halálképekről) gondolkodva eszünkbe jut. Erről szól a Pokol.
A bizalmasan csak Blood Brothersként emlegetett fivérek két és fél év fáradságos munkájával építették fel idiotisztikus látomásukat, türelmesen rakosgatták fel az ötezer figurát kilenc terepasztalra. Mint két jó testvér a hosszú iskolai szünetben. A figurák, négy centis játék katonák, csomókba-gubancokba, hegyekbe, völgyekbe rendeződnek. Távolról a testcsomók békés tereptárgyakká sűrűsödnek, közel kell menni, az orr nyomot hagy az üvegfalon, hogy feltáruljanak a mozgalmas részletek. A részletek brutálisak: anatómiai abszurdumok, mutánsok, torzók, gazdátlan végtagok gabalyodnak össze; karóba húzott fejek, felhasított gyomrok, megbecstelenített holttetemek alkotnak végeláthatatlan sormintát a kíméletlenül valószerű tájban. Hívogatjuk egymást tárlótól tárlóig; ezt nézd meg. Imitt egy akasztás, ott egy főbelövés, leszúrás, szögesdrót, tömegsír, atombomba. Sokat nevetünk.
A Pokol kínosan röhejes, és nem állít semmit. Igaz ugyan, hogy a figurák fele horogkeresztes karszalagot visel, a másik fele pedig félmeztelen, de a csoportképek némelyikében az utóbbiak végzik ki módszeresen az előbbieket. Chapmanék terepasztal-apokalipszise ellentmondást nem tűrően apolitikus – legalábbis ami a jó és a rossz szereposztását illeti. A horogkeresztes karszalag nem a nácikat jelenti, hanem azt, ahogyan a gonoszt a nyugati világban, az elmúlt fél évszázadban a közelmúltig, az amerikai filmektől az európai regényekig, a leggyakrabban ábrázolták. A Chapman fiúk ugyanúgy ezen nőttek fel, ahogy mi, profi kukkolók, akik nem csak a szadista miniatűrök szemlélésében leljük örömünket, de kilessük és elirigyeljük a szörnyűség bemutatásának féktelen kéjét.
„Kunst macht frei” – ez szerepel a Chapman-pokol kapuján, és akkor itt már tényleg fel kéne háborodni, mert ez a provokatív amoralitás visszataszítóan gyerekes. De mi más volna, hiszen két kisfiú háborúsdit játszik; meg művészetesdit. „Nincs üzenetünk. A mű nem megvilágító erejű; a szórakoztatóipar korának gyermeke” – nyilatkozták. Ami persze nem kevésbé álszent dolog, mint a morális szilárdság firtatása a Pokol kapcsán. A tömegpusztítás ábrázolásának és voyeurjeinek csúfondáros monumentuma annak a kornak a műve, melyben a borzalom múzeumi látványosság. Jake és Dinos azt mondja, csak tessék, nénik, bácsik, ne feszengjenek.
- Kistotál [6]