Vagyis hogy a szerelem és az irodalom (sorrend véletlenítve) egy tőről fakadna, és hogy ez a tő a minőség, az igényesség lenne. Éppen ezt boncolgattam egy nőnek, amikor a televízió képernyőjén feltűnt egy tekintet. Azért nem írom, hogy arc, mert azzal mai médiákus közéletünkben dunyhát lehet rekeszteni, imágó, satöbbi; hanem inkább azt írom, tekintet, vagyis tartalommal teli arc, kútmélyű ábrázolat – történetet mondó pofa… – a Petri Györgyé.
Úgy tűnt, a Petri tekintete másként él, mozdul, mint a televízióban megszokott arcok szoktak – hogy az ebben a mozdulásban érintett izmok mintha viselkedésükben nem akarnának más arcok izmaihoz hasonlítani, nem mintha, mondjuk, így akarnának egyediségre szert tenni, hanem (mint-ha) éppen azáltal tennének szert egyediségre, hogy megengedik maguknak, hogy önmaguk legyenek, vagyis tudatosan nem is nagyon léteznek, inkább maguktól értetődnek; együtt remegnek a belső dolgokkal. Vagyis, hogy a Petri arca jól illik/illett (igeidők zavara) a lelkéhez.
Pedig ez az illés nem lehetett éppen könnyű dolog. Fulladva, harákolva, a torkában felgyülemlő váladékot szemérmetlenül felköhögve beszélt; ajkai valahányszor szétnyíltak, apró lapocskákká száradt lepedékdarabkák váltak le róluk, először medvecukorszerűen megnyúlva, majd nyálpóccá vékonyodva, elpattanva – PGy betegen, haldokolva adta ezt az interjút.
A gondolatai mindig a szemében jelentek meg először – megrebbent a szem hártyája, és gondolatok születtek. A mimika csak fáziskéséssel, disszonáns töredezettséggel kísérte mindezt; megroppanó ritmus, test és szellem összhangtalan tánca, egymásba bukó párhuzamos síkok. A Petri arca, mint kortárs zenemű, mint posztmodern stílusterror.
Csúnya volt. És gyönyörű. Hogy egy testi ronccsá zsugorodó ember képes legyen ilyen méltósággal vállalni önmagát (és minket), az valami olyasmi, amit – EP szavaival élve – jobb korokban elfogadtak volna közvetett istenbizonyítéknak.
Kontrapunkt:
Az interjút az M2 sugározta – 18 éven felülieknek. A szomszéd csatornán hatan verték egymást véresre 12 éves minősítés mellett, egy másikon két emberpár csinált nem mondom meg mit, 16 éves ajánlással. Na már most, ha az ORTT meghatározását vesszük alapul, akkor a Petri tekintetét itt vagy az erőszak önmagáért való ábrázolásának, vagy (uram, ne hagyj el) a szexualitás öncélú megjelenítésének minősítették. Röviden, horrorként, noch dazu pornóként definiálták.
Minderre persze mondhatjuk, hogy skandalum vagy az univerzum alapegyenleteinek valamiféle aluloptimalizált megoldása, de vajon nem erről a horror-pornó-izéről szól-e a Petri tekintete valójában? Hogy torzókban gazdag vidéken élünk, hogy gyakran teszünk erőszakot az arcunkon, hogy nem vállaljuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Teszem azt, alkoholistának. Például. Hogy a közéleti imágók tobzódódása esetleg maga a pornográfia. Lássuk csak: orális hancúr a Parlamentben, médiákusok násza alulnézetből satöbbi. Köztársaság orrba-szájba…
A karika benne a tizennyolcas számmal persze elektronikus hiba volt. Bár, úgy vélem, sokatmondóak a hibáink is, az ilyen véletlenjeink, elektronikus elszólásaink. Ahogy EP-nél rendre társszerzővé lép elő a kontextus, úgy emitt az élet rejtett üzeneteit egy szinkronzavaros feliratozó program közvetíti felénk. Üzen. Valami olyasmit, hogy mintha védenénk magunkat az őszinte tekintetektől. Gyerek meg ne lássa őket! Még számon kéri rajtunk a sajátunkat.
Mélységesen mély. Thomas Mann. Minőség. Irodalom. Satöbbi.
- Kistotál [6]