„Nincs régibb, mint a tegnapi újság. A tegnapi újságra pucolják a krumplit.” Ezek és ehhez hasonló bölcselmek jutnak eszembe most, amikor arra készülök, hogy annak a választásnak az esélyeivel és hatásaival foglalkozzak, amelyről már (most, amikor az olvasó olvassa) mindenki sokkal többet és pontosabbat tud, mint én, amikor a cikkemet írom. Ezennel tehát megpróbálom prognosztizálni a tegnapi időjárást. Ennyit elöljáróban magam mentségére.
A választók megkegyelmeznek
A választással persze a Beszélőnek is foglalkozni illik. A lehetséges eredményről annyit, hogy nem lesz elsöprő ellenzéki győzelem: a Fidesz 12, az MDF 1, az MSZP 9, az SZDSZ 2 mandátumot fog kasszírozni. De ha kisebb a részvétel, az is lehet, hogy az ellenzék csak döntetlenre hozza a meccset. Hogy honnan veszem mindezt? Állításom felettébb eredeti és tudományosan megalapozott: ma olvastam a legújabb közvélemény-kutatást az újságban.
Most, május végén egyelőre úgy néz ki, hogy miközben a kormány ellenfelei és hívei egyaránt elégedetlenek a Medgyessy-kabinet teljesítményével, nemigen lesz még olyan valamirevaló európai kormány, amely saját választási ciklusa közepén ennyire jól szerepelne az EP-választáson, mint a magyaroké. A parlamenti választások után egy évvel ugyanis többnyire a kormányok népszerűsége alaposan megcsappan, majd a ciklus közepén mélypontra süllyed, hogy aztán a ciklus végére, az új parlamenti választásra ismét megerősödjék, hogy a voksokban valóban tükröződjék a választók véleménye a kormányzási ciklus egészéről. Az európai választásokat bevett demokráciákban a pártok lakmusznak tekintik, míg a választók lehetőségnek a kormány megdorgálására. Még nem volt olyan kormány, ami EP-választási vereség miatt bukott volna meg, de ettől a vereség még vereség marad, amit a győztesek hajlamosak nagyobbítani, a vesztesek meg kisebbíteni.
De – visszatérve kiinduló tézisemre – miért nem büntetik meg a választók a vitán felül harmatosan teljesítő Medgyessy-kormányt? (Ha megbüntették, és nagyon megverték, arra kérem a T. Olvasót, lapozzon tovább!) Több magyarázat is lehetséges, de a monokauzalitás iránt fogékonyakat ki kell ábrándítanom, nem tudom, hogy ezek közül melyik a döntő.
Nagyon úgy néz ki, hogy az a fékevesztett állami költekezés, az MSZP (és részben az SZDSZ) választási ígéreteit valóra váltani kívánó, valamint a Fidesz kezdeményezte, a szoci hajlamokkal harmonizáló, hatásában orosz rulettre emlékeztető társadalom- és gazdaságpolitika nem csupán a költségvetés egyensúlyát billentette meg, hanem a választók ítélőképességének sem tett jót. Az államtól ma nem azt várják el, hogy valami módon támogassa a közjót, hanem mindenki azt akarja, hogy az ő egyéni boldogulását szolgálja. A választó egoizmusát pedig jól szolgálja a potya lakáshitel, a potya adókedvezmény, a Sulinet révén vásárolt potya DVD-játszó vagy digitális kamera. Szép kifejezéssel ezeket nevezik az univerzális szociálpolitikai juttatásoknak, amelyek többnyire csak papíron univerzálisak, mert a legtöbb esetben azokat segítik, akik nem szorulnak az állami gondoskodásra, és azokból a forrásokból finanszírozzák, amelyeket a rászorulókra költhetnének el. Nem volt ahhoz olyan régen a Kádár-korszak, hogy az ott kialakult hajlamok most ne működjenek. És az a válságos 15 év is, amely a társadalmat a fogyasztása korlátozására kényszerítette – miközben a piacgazdaság elsöpörte a hiányt –, most kellő érvet szolgáltat a költekezéshez. (Azzal együtt, hogy a legtöbb lerongyolódott embert ez csak alig érinti.)
A Fidesz pedig, miképpen tették ezt 2002-ben a szocialisták is, jóléti ígéretekben rálicitál a szocialistákra „A szocialisták mostanáig abba a hamis biztonságérzetbe ringatták magukat, hogy mondhatnak, sőt tehetnek bármit, az emberek mindenképp bennük látják anyagi biztonságuk garantálóját. Nem csoda, hogy idegesen reagáltak, amivel persze csak a Fidesz kezére játszottak” – nyilatkozta az Indexnek Bence György a Fidesz „jóléti fordulatáról”, amelynek a filozófus nem tulajdonít különösebb jelentőséget. Pontosabban, a pártok politikai kínálatának konvergenciája nem aggasztja, nem úgy a politikai és szociális demagógia elharapózása.
Akárhogy is, a kormány és közönség másutt csak néhány hónapig tartó mézeshetei nálunk majd’ másfél évig tartottak. A bejáratott európai demokráciákban sem ismeretlen jelenség, hogy a választási diadal friss élménye összehozza a kormányt az ő népével, nálunk a beetetés azonban túl jól sikerült, és közben Medgyessyék elfelejtettek kormányozni. Nem arról van szó, hogy másutt a kormányok ne szeretnék, ha a választók az idők végezetéig szeretnék őket, de tudják, ha nem teszik a dolgukat, úgy elzavarják őket, hogy néhány választási ciklusba telik, míg újra a hatalom közelébe kerülhetnek. Persze úgy is elküldhetik őket, ha teszik a dolgukat, de normális helyeken a túlélésre mégiscsak nagyobb lehetőséget nyújt az értékelhető kormányzati tevékenység.
Az év elején ezzel együtt az áremelések és beígért megszorítások nyomán (amelyek többségének nagyobb volt a füstje, mint a lángja) a kormány és pártjai népszerűsége alaposan visszaesett, míg a Fideszé megnőtt, és megnyílt az ellenzék előtt a totális választási diadal lehetősége. Miért nem volt képes a Fidesz kihasználni a lehetőséget? A rettenetesen népszerű Fidesz 1994-ben és 2002-ben is elbukott egy választást, a másodikat leginkább a saját hibái miatt. Mint ahogy az 1998-as önkormányzati választásokon sem sikerült tarolni, pedig sok minden azt ígérte. A cikk írásának pillanatában még nem tudni, hogy nem nyernek vagy csak nem nyernek annyira, mint ahogy akarják. De hogy keserű lesz a szájuk íze, ha nem kaparnak össze legalább – amire kevés esély mutatkozik – 14 mandátumot, az biztos. A Fidesz ugyanis taktikai hibák sorozatát követte el, ráadásul az év elejei közvélemény-kutatási előnyét túlértékelve túlzottan magasra tette a lécet.
Itt a léc a tét
Előbb a lécről. Orbán Viktor többször világossá tette, hogy az EP-választások nem Európáról szólnak, hanem rólunk, magyarokról. Ebben eleinte fel lehetett fedezni a pártelnök szándékát, hogy mint egykori eurosunnyogó most meg kívánja szólítani azokat is, akiket tavaly oly sikeresen lebeszélt a népszavazáson való részvételtől. De a kampány vége előtt két héttel ez már egyre inkább rimánkodásnak tűnik. Az ország tudatos kifosztásának kormányrémével fenyegető Kövér László például arról beszélt Agárdon, hogy ahhoz, hogy „mindennek véget lehessen vetni, arra van szükség, hogy a polgári oldal megnyerje a következő országgyűlési választásokat, nem egyet, többet. Ahhoz, hogy ez így legyen, a másik előfeltétel az, hogy június 13-án legalább ezt a választást megnyerjük, akár olyan különbséggel is, (...) ami után ennek a kormánynak pozíciói nem tarthatók tovább: ami után a Medgyessy-kormánynak mennie kell.”
Elismerem, nem túl sportszerű Kövér Lászlóval példálózni. De mit mondjunk akkor magáról Orbán Viktorról? Mert hiába vár a slágfertig Schmitt Pál szerényen csak 50 százalékot, hiába beszél arról, hogy a tét most nem a kormány elmozdítása, ha a pártelnöke meg arról szónokol, hogy „a kormányoldal azt fogja mondani, ha számára kedvező eredmény születik, hogy na ugye, megmondtuk! Jól végezzük a munkánkat, az országban jól mennek a dolgok, s az emberek azt akarják, hogy folytassuk azt, amit elkezdtünk. Aminek eredményeképpen egyébként a megszorító csomagot ismét az ország hátára fogják akasztani. Mindezt immáron az önök június 13-ai szavazására hivatkozva. Ha számunkra kedvező eredmény születik, akkor mi is tudjuk pontosan, mit fogunk mondani. Azt, ami az igazság, vagyis hogy az embereknek elegük van abból, amilyen körülmények között most élniük kell.” Az emberekben egyelőre nem tudatosult, hogy a kormányt most is buktathatnák, és nekik van igazuk.
Két dolog biztosan nem növeli egy párt választási esélyeit, ha a választó azt látja rajta, hogy nem is fontos neki a győzelem vagy egyenesen fél a sikertől, illetve ha azt érzékeli, hogy a párt majd beledöglik abba, hogy győzhessen. A Fideszt most annak a látszata fenyegeti, hogy a választás egyedüli tétje maga a Fidesz. Ez tulajdonképpen valamilyen mértékben valamennyi pártra igaz – leginkább persze a felszínen maradásért küzdő MDF-re –, de a Fidesz azzal, hogy a kormánybuktatás és az előrehozott választás igencsak hűvös vasát kalapálja konokul, a hataloméhség kontraproduktív látszatát kelti.
Dávid és Orbán
Most jöjjenek a taktikai hibák. Ezek közül legfontosabb az MDF kérdése. A Fidesznek és személyesen Orbán Viktornak 2002-re sikerült – választás, ízlés szerint – szinte a teljes jobboldalt egységbe kovácsolni vagy leigázni. 2002-ben úgy tűnt, az MDF és választóközönsége is a korábbi jobboldali pártok sorsára jut és feloldódik a Fideszben, politikusai pedig Orbán-vazallusok lesznek, vagy végképp eltűnnek a politikai süllyesztőben. Arról, hogy Dávid Ibolya nem könnyen akar könnyű zsákmány lenni, már a 2002-es választások éjszakáján meggyőződhettek a vereségtől még kótyagos Fidesz-politikusok. A Dávid vezette MDF aztán később is számos jelét adta annak, más elképzelése van a jobboldali politizálásról és különösen a Fidesz diktálta egységtörekvésekről, mint a nagy testvérének. Orbán többször megpróbálta Dávidot jó útra téríteni, de mindannyiszor „kosarat kapott”. És hiába kezdték el Dávid személyét lejáratni a Fidesz fórumbeli szövetségesei és fizetett médiabulldogjai (kedvencem, hogy a Fidesz által joggal gyűlölt Népszavának nyilatkozó fideszes Halász Jánosnak a Sorstalanság-film forgatásának újraindulásáról is az jutott eszébe: a produkció elcsapott producere Dávid sógora), ha az MDF legalábbis az európai választásra bizalmat szavazott elnöknőjének.
A Fidesz a viszony elmérgesítésével csak azt érte el, hogy az MDF esetleges mandátumát majd ne számíthassa hozzá a sajátjaihoz, és a fórum esetleges sikerét mindenki (maguk a fideszesek is) a Fidesz kudarcaként élje meg. A baloldal részéről mindenesetre mostanában tapasztalható MDF-szimpátia túlzottnak tetszik. Vannak azonban olyanok, akik nem feledték el Dávid személyes szerepét az Orbán-kormányban, és nincs szinte egyetlen olyan konkrét MDF által favorizált politikai válasz sem, amelyben egy liberális egyetérthetne Dávid MDF-jével. Mégis a fanyalgók is kénytelenek belátni, hogy az MDF lehet az a halasi bugylibicska, amely képes a feneketlen étvágyú fideszes kisgömböc kipukkasztására. Persze az is lehet, hogy az MDF-nek nem lesz meg az öt százalék, de hogy ezzel a Fidesz nem egy-két százalékot veszít, az is nagyon valószínű.
Ha Orbán tényleg annyira szenvtelen uralomtechnikus lenne, mint azt sokan hiszik, akkor biztosan nem most vinné dűlőre a dolgot, hanem – ha már ennyire makacskodnak Dávidék – jópofát vágna a dologhoz, és később nyelné le az MDF-tábort. Nem tartom valószínűnek, hogy két év múlva a parlamenti választáson a fórum képes lesz önállóan indulni, szerintem ezt Dávid Ibolya sem gondolja, egy megszerzett EP-mandátum csupán a számukra előnyösebb feltételeket készítené elő az országgyűlési választási megállapodáshoz. A jelenlegi MDF-törekvés különösen annak fényében érthető, hogy a Fidesz szövetségi politikájába most még nem nagyon fér bele a korrekt alku Dáviddal, persze az is igaz, könnyebb dűlőre jutni Kontur Pállal vagy Semjén Zsolttal.
Taktikai hibának tűnik – igaz, egy héttel a június 6-ai tüntetés előtt – a konok ragaszkodás a „Nemzeti Petícióhoz” is, de az is lehet, hogy csak már nagyon nehéz megszabadulni a kolonctól. (Medgyessyt elég gyorsan lebeszélték a közös listáról meg közjogi elméncségeiről.) Mire összegyűlt a több mint egymillió szignó, a pártpetíció mint médiaesemény is jelentőségét vesztette, és hiába tett meg mindent néhány ifjú szocialista, hogy népszerűsítse a projektet, a kezdeményezés megpimpósodott. Jó, a munka, otthon, biztonság hármas jelszavával sokan egyetértenek, de csak akkor szavaznának ezek miatt a Fideszre, ha hihetnék, hogy a Fidesz majd ezt garantálja nekik. Csakhogy az emberek, bár nem szívesen, de nem felejtenek. Márpedig a magyar politikusnak – ha a kampánytanácsadókat nem számítjuk – önmagán kívül a legnagyobb ellenfele a választói memória.
A Fidesz a maga Cavinton-kampányával mindent megtesz annak érdekében, hogy a Medgyessy-kormány szerencsétlenkedései ellenére is felidézze országlásának emlékét. A szavazatmaximálás szempontjából a demagógiával és a populizmussal még nem is lenne baj, mert az attól demagóg és népszerű, mert kajolja a nép. De hát még most sem jöttek rá, hogy sokszor a kevesebb több. A mindig veszélyes Kövér vagy a Fidesz szürkeállományának számító Stumpf és Matolcsy csatasorba állításán túl Orbán pártelnök nyilvános szereplései sem növelik a párt esélyeit, és ezen a József Attila-idézetek se sokat segítenek.
Ezzel együtt a Fidesz valószínűleg a legtöbb szavazatot fogja kapni, és a megszerezhető mandátumok felét is elviszi, de ezt a legkevésbé sem magának, hanem a kormánynak köszönheti meg.
Tábortűz
A sikeres beetetésen és a Fidesz hibáin túl a kormány segítségére sietett még az is, hogy a politikai táborok tovább szilárdultak. És ezt akár pozitívan is értékelhetjük. Kétségtelen tény ugyanis, hogy a választó mind jobban ki van téve a posztmodern médiapolitizálás hatásainak, így aztán akár naponta fordíthatna politikai szimpátiáján, valahogy úgy, mint Lengyelországban, ahol elég egy jól tálalt politikai botrány, és az erre fogékony közönség azonnal pártot vált. (Ettől még Magyarországon is fontos szerepet kaphatnak a választásnál a „rendkívüli események” – a balul vagy pompásan sikerült tévészereplés, a kitartó famíliakáeftézés, bankárkormányzás vagy az iraki magyar kontingenst érintő nem várt történés az utolsó pillanatban is átírhatja az eredményt, mint egykor Az apák és fiúk, Horn balesete, Kövér kötelezése vagy Orbánnak a 2002-es választás két fordulója közti meglepően eredményes ellentámadása.)
Sokan vannak azonban, akik észlelve a jelenséget az ország kettészakadásáról beszélnek, ahol a táborok közt nem nő fű, és nekik is igazuk lehet. És ez persze nagyon rossz dolog, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy csak a politikai táborok kialakulásának sajnálatos, de elkerülhetetlen kísérőjelenségeit szenvedjük meg, és nem marad ez mindig így. A folyamat hasonlít arra, ahogyan a vallási ellentétek szabdalta európai társadalmak egy idő után önérdekből is tolerálni kezdték a más vallásúakat, előbb csak elfogadták őket, mint „természeti jelenségeket, mindenki elfogadta a másik szabadságát, ugyanakkor fenntartotta saját meggyőződését, amely kizárja mások meggyőződésének figyelembevételét, hogy aztán a mások létezésébe való beletörődést felváltsa az a meggyőződés, hogy más hitek is legitimek: a tolerancia korát felváltotta a pluralizmusé. Mi még – úgy-ahogy – csak a politikai toleranciát sajátítjuk el, a pluralizmus valóságára egyelőre még várni kell, de a helyzet nem teljesen reménytelen.
A kormányon lévők arról álmodoznak, és mindent elkövetnek azért, hogy hatalmon maradjanak. (Ideális esetben jól kormányoznak.) Számos példát láthatunk arra erős demokráciákban, hogy a társadalom újra bizalmat szavaz a kormányon lévőknek. Ehhez azonban a hatékony politizálás mellett megrázkódtatások nélküli tartós prosperitásra, kifinomult politikai kultúrára és stabil politikai táborokra van szükség. A parlamenti váltógazdaság nem teljesen azt jelenti, mint nálunk, hogy a választás előtt csak egy biztos – még ha nem is látszik annak–, a kormánynak buknia kell. A parlamenti váltógazdaság ugyanis csak megszorításokkal hasonlítható a fizikai törvényekhez: a kormányok bukása bizonyosan bekövetkezik, csak az nem biztos, hogy mikor. A kormány bukását könnyen okozhatja a politikai hisztéria is (lásd idén Spanyolországot), amellyel szemben azok az országok védtelenebbek, ahol nincsenek stabil politikai táborok. De még azok sem teljesen védettek ezzel szemben, amelyekben vannak. A második világháború diadalmas lezárásában kulcsszerepet játszó Winston Churchill a saját bőrén érezhette ezt 1945 nyarán. A személyes népszerűsége tetőpontján lévő Churchillt és pártját a szürke Attlee vezette Munkáspárt nagyon megverte. Attól a férfiútól kapott ki, akire előtte még azt mondta, hogy „előállt egy üres taxi, és Attlee szállt ki belőle”.
Magyarországon eddig egy parlamenti ciklusra voltak hitelesítve a kormányok. Az Orbán Viktor vezette kabinet is hiába látszott egész a választásokig biztos győztesnek, és hiába jövendölték az „Orbán-korszak” eljövetelét, a parlamenti váltógazdaság a Fideszt sem kímélte. Igaz, hogy a demokratikus választott kormányok közül „számszakilag” a legkisebb arányú vereséget szenvedték el Orbánék. Az MDF-re 1994-ben a négy évvel korábbiaknak csak a fele szavazott, 1998-ban az MSZP megőrizte szavazóit, de az SZDSZ csak harmadannyi voksot kapott, mint 1994-ben. Míg 2002-ben a Fidesz (az MDF-fel és más politikai alakulatokkal kiegészülve) megduplázta szavazatait, persze, mint tudjuk, az MSZP is. Hagyományos demokráciákban a szavazatok 10-15 százalékpontos elmozdulása „földrengésszerű” kormánybuktatásokhoz vezet. A demokratikus magyar parlamenti választások másfél évtizedes története a politikai táborok folyamatos megszilárdulásaként is értelmezhető. Egyre kisebb a „dezertáló választók” aránya, így a verseny egyre szorosabb lehetne, a választókon már nem múlik, csak a pártokon.
A rendszerváltás idején konszenzus volt abban, hogy a parlamenti váltógazdaság a demokrácia nagy vívmánya, aztán az éppen regnáló kormányok már nem voltak annyira oda érte. 1998-ban például az akkori és a mostani kormánypártok már a jó irány tartására buzdítottak (most meg azt zsolozsmázzák, hogy „újra MSZP”), míg a 2002-es kampányban a Fidesz-vezetők már arról beszéltek, hogy a rendszerváltás akkor zárulna le végérvényesen és diadalmasan, ha a kormányon lévők még négy évet kapnának, hogy terveiket („álmaikat”) megvalósíthassák.
A táborszilárdulás különösen felértékeli a táboron kívüliek, középen állók, ingadozók, politikára absztinensek megnyerését, rájuk hajtanak a kampányok. Persze nem az olyan választásnál, mint az EP-választás, amelyen jóval alacsonyabb részvétellel lehet számolni, mint a parlamentinél. Ilyenkor a saját tábor megnyerése és aktivizálása sokkal kifizetődőbb, mint az ingadozók meggyőzésére szánt, nagyrészt veszendőbe menő befektetés. Ebben biztosan igaza volt Ron Werbernek a kampányaktivisták részére szervezett összetartáson.
A pártok órája
Mint ahogy Orbánéknak is abban, hogy az európai választás nem Európáról szól. Nálunk biztosan nem. Alig van európai téma – például az alkotmány vagy a törökkérdés ügye, vagy az agrártámogatások csökkentésének kérdése –, amely szóba kerülne a kampányban. Pontosabban egyik-másikról szó esik, de hogyan! Ízelítőül elég lesz Schmitt Pál HVG-nek elmondott szavait idézni: „Számunkra fontos, hogy a kisebbségi kérdések kezelése bekerüljön az [európai] alkotmányba, és a keresztény gyökerekre való utalást is szívesen látnánk. Úgy gondolom, ha az alkotmányban nem is lesz utalás a Mindenhatóra vagy a Teremtőre, maga az Unió zászlaja – amely a Szűzanya koronájának a 12 csillagát szimbolizálja – önmagában egyértelmű hivatkozás.”
Az EP-választás európai tétje sem tekinthető óriásinak. Az Európai Parlament csak egyike az Unió intézményeinek, és közel sem a legjelentősebb. Az európai voksolásoknál általában mindenütt országos ügyek dominálnak – a szavazás inkább hasonlít egy előválasztásra, mint a parlamentire, egyesek inkább egy hatalmas mintájú közvélemény-kutatáshoz hasonlítják.
A kisebb részvétel természetesen kispártoknak, alternatívoknak, ideologikus szerveződéseknek és a politikai szélsőségeknek jelent nagyobb sanszot. Az EP-választáson rendszeresen jól szerepelnek unióellenes törpepártok. Nem csak a rosszabb választási hajlandóság miatt születnek meglepő eredmények, hanem mert a választók élesen különbséget tesznek a parlamenti és az EP-szavazások között. Itt vannak mindjárt a britek, akiknél az unióellenes Függetlenségi Pártnak május közepén az EP-választási esélyeket firtató kutatás 17 százalékot valószínűsített, miközben ugyanazon vizsgálat szerint a parlamenti választáson csak négy százalékot kapnának.
Nálunk, ha potens unióellenes párt nincs is, kispárt azért még akad. Mind az SZDSZ, mind az MDF jó esélyt lát arra, hogy az európai választáson elért eredményével figyelmeztesse párttársát és a választókat, hogy még létezik. „Ha egypárti kormány és egy egypárti ellenzék alakul ki, ez egy hatalmi libikóka játék, amelynek a nemzet hosszú távon hasznát nem fogja látni, csak a libikóka játékban részt vevő két párt” – mondta Dávid Ibolya, és ezt biztosan Kuncze Gábor sem vitatja. Az SZDSZ is kellően fennkölten fogalmazta meg a választási tétjét, miszerint az a liberalizmus értékeinek erősödése lenne.
Az MDF tehát a demokráciát, míg az SZDSZ a liberális elveket félti a vetélkedés kétpártivá szűkülésétől. Igazuk lenne, és saját jövőjük valóban a magyar demokrácia jövője szempontjából annyira sokat számítana? Nem árt az óvatosság, de meglehet, igazuk van. A mostani választást követően még szűk két évig a két nagypárt biztosan tovább iszapbirkózik majd. A petícióban szereplő „követelések” állandó terítéken tartásával, úgy tűnik, a Fidesz kidolgozottnak tekinti állami dirigizmusra építő parlamenti választási programját, és ezzel sikerül a zavarodottságra hajlamos és jobbára másodikszándékú MSZP-ét is a rációnak tett engedményekre kényszeríteni. De a politikának ebben az állapotában is lesznek még olyan választók, akik fogékonyak a józan, racionális vagy csak az egyszerűen normális megoldásokra. Ekkor jöhet el a két kispárt valódi ideje. Amennyiben addig sikerül magukat távol tartani a korrupciós botrányoktól, és tartani a megfelelő távolságot (nem túl közel, nem túl távol) a nagypártoktól, ha lesznek embereik a programjuk kialakításához és népszerűsítéséhez, akkor megmarad az esélyük arra, hogy ne éljenek át olyan nehéz hónapokat, mint most. De ehhez persze már most relatíve jól kell szerepelniük, különben végleg elmegy a hajó.
Korunk hősei
Az SZDSZ nem nagyon számíthat másra, mint magára, mert az általa támogatott Medgyessy-kormány teljesítménye alapján nem szolgált rá a bizalomra. Egyébként is tudhatják a liberálisok, hogy a kormány iránti bizalomnövekedés gyümölcseit mindig a nagypártok aratják le. Igaza volt Stumpf Istvánnak, aki tavaly a kormány első évét a sodródással, a másodikat pedig válságmenedzseléssel jellemezte. (Abban már nem, hogy a jövő elzálogosítása folyna, de ennek az állításnak elég annyi jelentőséget tulajdonítani, mint a volt kancelláriaminiszter politológusi függetlenségének.) Túl sok jóra, a kormányzati munka színvonalának ugrásszerű javulására a következőkben sem számíthatunk.
Sok minden szerepet játszik abban, hogy a kormány nem képes jobb teljesítményre: a miniszterelnök személyisége, a kormány vékony parlamenti többsége, az MSZP és az SZDSZ belső problémái, a „nemzetközi helyzet”, az ország adottságai, a Fidesz fatalizmusa és persze az is lehet, hogy tehetségtelen figurák viszik az ügyeket. De a baj – érzésem szerint – még ennél is nagyobb, nem egyszerűen a politika van válságban, hanem az államigazgatás. Miközben mást se hallani, mint hogy a XXI. században az új közigazgatás feladata nem lehet csupán a szabályozás, mert az új modell a szolgáltató állam, addig a magyar állam egyre kevésbé képes megbirkózni a hagyományos feladataival: a jogszabályalkotással, az irányítással és az ellenőrzéssel, illetve a költségvetési gazdálkodással. Paradigmatikusnak tekintem, hogy a tárcák szakrendeletei, például az egészségügyi gyógyszerlistája vagy a földművelésügyi agrártámogatásról szóló rendeletei óriási károkat okozva rendszeresen későn és hibásan jelennek meg. Itt tehát nem arról van szó, mint a gyűlöletbeszéd és a hatósági gyógyszerár-stop esetében, hogy a politika kicsikarja a már előre sejthetően alkotmánysértő jogszabályi megoldásokat, hanem hogy a szakapparátus képtelen szakszerűen eljárni. Ezekben az esetekben nem az alkotmánybírák mondják ki tehát az ítéletet, hanem az államigazgatás károsultjai. Több ilyen ügyre emlékszünk a Fidesz-érából is, elsősorban az agrártárca és a sportminisztérium jeleskedett ezekben, de úgy látszik, a mostani kormány alatt kell ezekhez végképp hozzászoknunk.
Általános kortünetnek kell tekinteni, hogy a hozzáértő beamterekkel már alig találkozni. Szerepe van ebben a magángazdaság munkaerőt elszívó hatásának is meg az „általános kulturális hanyatlásnak”, meg persze a politikusoknak, akik egyre gátlástalanabbul válnak meg kukacoskodó köztisztviselőktől, hogy aztán az üresen maradt helyeket feltölthessék saját, immár jól kezelhető embereikkel, ütnek extradíjazott főtisztviselőkké olyanokat, akikre a közigazgatásban korábban leginkább csak a kávéfőzést bízták volna.
Nem lehet nem észrevenni, hogy az Orbán-kormány alatt megindult kárhozatos folyamat, amely során a különféle kormányzati sajtó- és píár-osztályok minden korábbinál nagyobb szerephez jutottak, Medgyessyék alatt kiteljesedett. A látványfelelősök immár a kormányzati munka elsőszámú megtervezőivé váltak, ily módon az államigazgatás tótumfaktumaivá is. Azt még csak komikusnak tartom, amikor egy pesti csőtörés ügyében a fővárosi csatornavállalat kommunikációs igazgatója nyilatkozik kizárólagos joggal, de azt már nem, hogy a miniszterelnök közjogi rémségeiért és meghökkentő politikusi megnyilvánulásaiért felelős helyettes-államtitkár közvetlenül lemondása után már arról beszél, hogy amit korábban a főnöke, a kormányfő nagy komolyan hajtogatott (pl. a több száz kilométer sztrádaépítés), nem egyéb, mint szemfényvesztés. Plutarkhosz szerint nagy nemzetek sajátja, hogy szívesen zavarják el hőseiket. Merjünk nagyok lenni, és mivel hőseink nincsenek, mondjuk, merjünk nemet mondani a nagyhatalmú kommunikációs stratégáknak, ez is egy lépés lehet a normalitás irányába!
- Folyamatos jelen [6]