1964. december 5-én a Népszabadság hírül adta, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányság nyomozást folytatott Onódy Lajos, az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatója és tizenegy társa ellen a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmények miatt. A nyomozás megállapításai szerint Onódy és társai éveken keresztül „csaltak, sikkasztottak, károsították a kezelésükre bízott társadalmi tulajdont, s bűnszövetségben elkövetett cselekményeikkel mintegy 400 ezer forint kárt okoztak a népgazdaságnak”. A rendőrség ugyanakkor bűnvádi eljárást indított Lázár Géza, a Belkereskedelmi Minisztérium Vendéglátóipari Főigazgatóságának, mint az Éttermi és Büfé Vállalat közvetlen felettes hatóságának vezetője ellen, aki egyrészt fedezte Onódy üzelmeit, másrészt maga is bűncselekményeket követett el.
Ezzel „hivatalosan” is kezdetét vette az Onódy-ügy (amiről mellesleg ekkor már a fél ország beszélt), amely aztán többfelé ágazott. Óhatatlanul összekapcsolódott Nyikita Hruscsovnak, a Szovjetunió Kommunista Pártja első titkárának 1964. októberi leváltása nyomán a magyar pártvezetésben kialakult bizonytalansággal, ami leginkább azt a kérdést vetette fel, miként tud úrrá lenni Kádár János pozíciója megingásán, s amelyet ellenfelei a párt felső köreiben igyekeztek kihasználni. Kiindulópontja és hivatkozási alapja lett egy végül eredménytelen korrupcióellenes (sajtó)kampánynak is, ráadásul akadtak, akik saját alantas céljaik elérése érdekében hamis pletykákat kezdtek gyártani és terjeszteni olyanokról, akiknek az ügyhöz semmi közük nem volt, sőt magát Onódyt sem ismerték.[1]
I. TIZENÖT ÉV
Kezdetek
Az 1920-ban született Onódy Lajos 18 évesen kezdett a Ganz Gyárban (teljes nevén: Ganz és Társa Villamossági, Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt.) dolgozni, előbb segédmunkás volt, aztán villanyszerelő, majd egy művezetői iskola elvégzését követően 1941-ben műszaki tisztviselővé lépett elő. A háború alatt kommunistákat és zsidókat mentett – ez utóbbiért az izraeli Yad Vashem Intézettől 1995-ben, még életében, megkapta a Világ Igaza kitüntetést. Legfőképp az ő nevéhez fűződik a gyár „bénítási anyagainak” megmentése 1944 decemberében.[2] Karácsony előtt a Gestapo letartóztatta, a svábhegyi Majestic szállóba vitték, ahol halálra ítélték. Az ítélet végrehajtása a szovjet csapatok közeledtének köszönhetően hiúsult meg.
A kádernek kiemelt fiatal kommunista Onódy 1945 júniusában – „pártfeladatként” – az Ungár Miksa tulajdonát képező Extra Cukorka- és Csokoládégyár nagykereskedelmi üzletének vezetője lett, a fővárosi édesipari üzemeket kellett ellátnia cukorral. Az Ungár-családot Onódy mentette meg az elhurcolástól, és az ő pesti villájukban ismerkedett meg az oda „beszállásolt” Vas Zoltánnal, akinek rábeszélésére vállalta el a megbízatást.
1949 októberében felkérték Onódyt, hogy szervezze meg a Büfé Nemzeti Vállalatot, amit szakképzetlensége ellenére ügyesen véghez is vitt. A vállalat 1950. január 1-jén kezdte meg a tevékenységét, székhelye a Puskin utca 6. szám alatt volt, az államosítások során „átvett” büfék és eszpreszszók jelentették az alapvagyont. Az első fontos feladat a nagy, akkori szóhasználattal súlyponti, építkezések helyszínein – Dunapentele, Inota, Sajóbábony, Kazincbarcika, Sirok – dolgozó munkások ellátása volt. Ehhez jöttek a színházi, vállalati, közületi és a strandokon (pl. Palatinus, Dagály, Rudas fürdő) felállított büfék, valamint a sportpályák területén lévő kantinok Budapesten. Ők hozták létre a Népstadion büféhálózatát, és vezették be újdonságként a mozgó büfékocsikat az április 4-ei és május 1-jei felvonulásokon, valamint a Margitszigeten. 1953-ban a vállalat Éttermi és Büfé Vállalattá alakult át, az addig a VIII. kerületi tanács illetékes osztálya alá tartozó vállalatot kiemelték, közvetlenül a Belkereskedelmi Minisztérium alá helyezték, irányítását a tárca Reprezentatív Vendéglátóipari Igazgatósága látta el, amelynek elnevezése később Vendéglátóipari Főigazgatóságra módosult. Ekkor kerültek a vállalathoz olyan ismert budapesti helyek, mint a Kis Royal, a későbbi Moulin Rouge helyén álló Budapest Táncpalota, az Abbázia, a Gresham, az Emke, a Savoy, a Váci utcai Anna Presszó, a Budapest Eszpresszó, a budai Rózsakert, az Apostolok étterem, a Baross kávéház, a Jereván és a margitszigeti Casino Étterem. Ugyancsak ők gondoskodtak a MALÉV nemzetközi járatainak, valamint az összes külföldi légitársaság Budapesten landoló gépeinek ellátásáról, ők működtették a ferihegyi repülőtér Tranzit Hoteljének éttermét is. Onódy nevéhez fűződik többek között egy-egy szörp-, cukorka- és nápolyikészítő üzem létesítése az országos hiány enyhítésére, a szörpkocsik „rendszerbe állítása” Budapest utcáin, teaházak létesítése, a krémkávé-fogyasztás elterjesztése az olasz Caggia-gépek behozatala révén, a jégkrém, majd a lágyfagylalt-gépek beállításával a lágyfagylalt, valamint a turmixitalok honi megismertetése, a fritugépek elsőként való alkalmazása, a zenegépek megjelenése Magyarországon. Ugyancsak az ő ötlete nyomán nyílt meg 1955-ben az igényes cukrásztermékeivel és kitűnő hidegkonyhájával azonnal népszerűvé vált Mézes Mackó, amelyet hamarosan követett a Budai Mackó is. A vállalat idővel az egyik legnagyobb hazai, országos hálózattal rendelkező vendéglátóipari cég lett, 380 kisebb-nagyobb üzemegységgel, ahol télen 2,5 ezer, nyáron hozzávetőleg 4,5 ezer ember dolgozott.
A csúcson
A vállalat 1964-ig tíz alkalommal nyerte el a belkereskedelmi miniszter és az illetékes szakszervezet által adományozott „legjobb vendéglátóipari vállalat”, illetve kiváló vállalat címet. Emellett kétszer kapta meg a magasabb elismerést jelentő miniszteri-szakszervezeti vándorzászlót, legutóbb az 1963. évi eredményei alapján. 1964 első félévi teljesítményét dicsérő oklevéllel jutalmazták, ami azt vetítette előre, hogy az év végével ismét kiváló vállalat lesz, és újra elnyerheti a vándorzászlót.[3]
Maga Onódy két ízben részesült magas állami kitüntetésben, előbb 1958-ban, majd 1960-ban Dobi Istvántól, az Elnöki Tanács elnökétől vehette át a Szocialista Munkáért Érdemérmet. Emellett 1953-ban és 1959-ben megkapta a Belkereskedelem Kiváló Dolgozója kitüntetést saját miniszterétől. 1960 szeptemberében a szovjet kereskedelmi miniszter a Szovjet Kereskedelem Kiváló Dolgozója címet adományozta neki a moszkvai Gorkij parkban lévő Medvezsonok (Mackó) büfé-étteremben a „magyar kiállítás lebonyolítása idején végzett kiváló munkájáért” (vagyis a vendéglátóhely létrehozásáért és működtetéséért), valamint „tapasztalatainak a szovjet szakemberekkel való megosztása útján nyújtott gyakorlati segítségéért”. Itt találkozott a „felszabadulástól eltelt tizenöt év eredményeit bemutató” kiállítást Kádár János kíséretében megtekintő Hruscsovval, akinek üdvözlésére Onódy a Fradi-indulót játszatta el, s akit teljesen elkápráztatott a magyar gasztronómiai különlegességek feltálalásával, a krémkávéval meg az ötven darab grillcsirkét egyszerre sütő masinával, amiből a látvány kedvéért kettő is volt. A tervezett rövid protokoll-látogatás hosszú órákra elnyúlt, amelyet az ilyesfajta külsőségekre fogékony magyar politikai vezetés nagyra értékelt. Onódy többször adott olyan állami fogadást is, ahol Kádár volt a házigazda.
Onódy sikerének titka abban rejlett, hogy a megalakulástól kezdve, ahol csak tehette, a hivatalosan „deklasszált elemként” nyilvántartott egykori tulajdonosokat, a területükön magasan jegyzett szakembereket, azaz hozzáértőket bízott meg a régi vagy frissen létrehozott kantinok, büfék és éttermek vezetésével. Ugyanekkor a legkiválóbb, de a Rákosi-korszakban politikai megbízhatatlanság miatt mellőzött mesterek dolgoztak a vállalat Budapestet ellátó központi cukrászüzemében vagy hidegkonyháján. A megfelelő politikai védettséget elsősorban Onódy kikezdhetetlen munkásmozgalmi múltja biztosította, és az olyan ügyes „húzások”, mint amikor 1952-ben igazgatóhelyettesnek maga mellé vette Rákosi sógorát, „a teljesen ártalmatlan Bányai bácsit”.
Formálisan ehelyütt is működött pártalapszervezet, de Onódy semmi beleszólást nem engedett neki a vállalat ügyeibe. A vendéglátóiparban mellesleg amúgy sem volt jellemző a párttagok magas aránya, így volt ez ebben az esetben is, az Éttermi és Büfé Vállalatnál mindössze nyolcvan-kilencven között mozgott a párttagok száma, s ehhez jött még a Kommunista Ifjúsági Szövetség negyven-ötven tagja 1957 után.[4]
A vállalat 1956-ot követően tovább terjeszkedett. Onódy megérezte a Rákosi idején elhanyagolt idegenforgalom „népgazdasági ágazattá válását”, a turizmus dinamikus felfejlődését, s ezért új területre merészkedett: a szállodaiparba. Előrelátása beigazolódott, hiszen 1960 és 1964 között több mint megötszöröződött a Magyarországra beutazott turisták száma, 1964-ben ez meghaladta az egymillió 300 ezer főt, a kapitalista államokból érkezők aránya átlagosan 20-25 százalék körül ingadozott. Ennél lényegesebb volt azonban, hogy „mindkét relációban” rohamosan emelkedett a vendégéjszakák száma, az idegenforgalom pedig hagyományosan a fővárosra és a Balaton környékére koncentrálódott.[5]
Így hát „terjeszkedése” helyszínéül Onódy a Balaton déli partját választotta, amely a szintén sokszorosára növekvő belföldi turizmusnak is kiemelt célpontja volt. A Siófoktól Balatonföldvárig húzódó területet az Országos Üdülővendéglátó Vállalattól „vette át” 1958 októberében. Rendbe hozatta és korszerűsítette – többek között modern belsővel, a konyhákat egyebek mellett nagykapacitású olajsütőkkel és elektromos hűtőszekrényekkel látta el – a meglévő vendéglátóipari egységeket (pl. szántódi Révcsárda, kőröshegyi Flekken Csárda), újakat nyitott (pl. a balatonszéplaki Hableány és a zamárdi Pannónia Étterem), és addig ismeretlen üzlettípusokat honosított meg, mint amilyen a siófoki és földvári Borharapó volt. A nyáron mindig megugró hétvégi turistaforgalomra való tekintettel több helyen is nagy büféket (pl. a Matróz, Sió és Strand büfé Siófokon, a Strand és Bistró büfé Földváron), valamint önkiszolgáló éttermeket létesítettek – többek között a földvári camping területén. Ezzel egyidejűleg a vállalat üzemeltette a „területen” lévő fagylaltozókat, presszókat, és nem utolsósorban az összes SZOT-üdülőben felállított kis büféket. Kiépítették az éjszakai szórakozóhelyek hálózatát is, közismert volt a földvári Keringő Bár vagy a siófoki Tünde Bár. Összességében 1964-re a Balaton déli partján a „segédüzemekkel együtt” csaknem száz „kisebb-nagyobb üzem” működött a vállalat kezelésében, ahol holtszezonban kétszáz, a nyári idényben pedig nagyjából 2200 ember dolgozott.[6]
Az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonja éttermének bevételét a Belkereskedelmi Minisztérium motelszobák vásárlására fordíthatta, amelyeket Onódy „kapott meg”. Így 1959 késő tavaszán Földváron egy 400, Siófokon pedig egy 240 személyes motel kezdte meg működését, a hozzátartozó korszerű éttermekkel. Onódy – kapcsolatait maximálisan kihasználva – hamarosan belefogott a szállodaépítésbe is. A következő években rohamtempóban épült meg Siófokon a háromszintes Vénusz (1960) és a hatemeletes Balaton Szálló (1962). Övé lett a hatvan szobás, négyemeletes Napfény Szálló, amit a Belügyminisztériumtól szerzett meg, és az addig zárt egységet megnyitotta a vendégforgalom előtt. 1964 júniusában adták át az Onódy által megálmodott siófoki vízparti szállodasor első két tagját, az egyenként 138 szobás, 276 férőhelyes Lidó és Hungária szállodákat a hozzájuk tartozó ezerfős Siófok étteremmel együtt. A trió harmadik tagjának, a 307 férőhelyes Európa Szállónak az üzembe helyezése – jórészt az időközben kirobbant „ügy” miatt – 1966-ra csúszott át, s végül nem épült meg a hotelsort lezáró tizenkétemeletes Torony Szálló a hozzákapcsolt étteremmel. Az elsősorban külföldi turistákat megcélzó, idényjellegű Napfény, Balaton, Lidó és Hungária az előkelő A-II kategóriába tartozott, kihasználtságuk 1964 három nyári hónapjában átlagosan 86,5 százalékos volt (abban az időben Magyarországon csupán két A-I kategóriájú hotel létezett: a budapesti Gellért és Royal szállók).[7]
Kapcsolatok
Onódy egy monopolhelyzetben lévő, ráadásul az akkori megítélés szerint stratégiailag fontos területen működő intézmény vezetőjeként sok szállal kötődött a párt- és állami vezetés több tagjához, szükség esetén – viszonzásra számítva – apróbb-nagyobb szívességeket tett nekik. Ezek közé tartozott az ingyenes vagy rendkívül kedvezményes vendéglátás, számon tartotta a születés- és névnapjukat, és nemegyszer ezüsttálcákon bőséges hidegtálakat, valamint tortákat vagy jófajta bel- és külföldi szeszes italokat küldött ajándékba.[8]
Onódy úgy tekintett vállalatára, ahogy az még manapság is előfordul állami intézmények esetén. Ha kivitetett valamit lakásába, gödi nyaralójába vagy a vadászházba, nem azért tette, hogy azt a tárgyat az államtól eltulajdonítsa (a bútorokon, porcelánokon, olajkályhákon szabályosan feltüntették a vállalati leltárszámot), hanem hogy azt ott használhassa. Igaz, nem volt erőssége a számvitel, a könyvelés, a rendeletek és utasítások végrehajtásának adminisztratív ellenőrzése, és olyan nagyvonalúság is jellemezte őt, ami később sebezhetővé tette – mindezeket 1964-ben ellene is fordították. Ugyanez volt a helyzet az étel- és italfogyasztással. Saját tulajdonaként kormányozta vállalatát, amelyen belül az ilyen tételeket nyugodtan ide-oda tologathatja, egy-egy palack elajándékozását vagy a térítésmentes vendégül látást olyan „beruházásként” fogta fel, aminek ellentételeként a vállalat érdekében elintézett valamit, mondjuk a víz és a villany gyors bevezetését a balatonparti motelekbe. Ugyanígy nehezen megfogható az új szolgálati öltönyök készíttetésének jogos vagy jogtalan volta, és annak elvitatása, hogy igazgatóként engedélyezhette-e egy első osztályú helyen megtartott rendezvényen elfogyasztott tételek negyedosztályú áron való elszámolását.
Onódy kapcsolatrendszerének kiindulópontja főként a futball, illetve a közös Ganz-múlt volt. Igazolt játékos volt, míg egy súlyos sérülés meg nem akadályozta további pályafutásában, a labdarúgástól azonban egész életében nem tudott elszakadni. És ez nagy segítséget jelentett neki egy olyan korszakban, ahol a focit kiemelten kezelték, mondhatni politikai kérdésnek tekintették. A futballnak köszönhetően sikerült elintéznie 1941-ben, hogy nem hívták be katonának, s így nem vezényelték a frontra. Sőt, aztán ő maga adott másoknak a katonai szolgálat alóli felmentésre jogosító hadiüzemi igazolványt.
Gáspár Sándort és Münnich Ferencet a Fradin keresztül ismerte meg Onódy, aki 1953-ban lett az FTC, akkori nevén a Budapesti Kinizsi labdarúgó szakosztályának a vezetője. Erre a tisztségre Komorettó Béla elnök kérte őt fel, akivel valamikor együtt focizott. Az együttes az élelmezésügyi dolgozók szakszervezete alá tartozott, színe piros-fehér volt, s hivatalos részről meglehetősen mostohán bántak vele a „kedvenc” csapatokhoz – Honvéd, Újpesti Dózsa, Vasas, Budapesti Vörös Lobogó (MTK) – képest. (A klub 1949 és 1963 között például nem nyert bajnokságot!) 1955-ben egy bécsi vendégjáték alkalmával, ahol megnyerték a húsvéti tornát, Onódy zöld-fehér felszerelésben és Ferencváros néven léptette fel a csapatot. Emiatt leváltották, egy év elteltével azonban Gáspár Sándor, a Szakszervezetek Országos Tanácsának az elnöke egy hosszú személyes beszélgetés után viszszahelyezte őt pozíciójába, és néhány hét elteltével az együttes nevét végérvényesen visszaváltoztatták Ferencvárosra.
Ami Münnich Ferencet illeti, ő 1948–50-ben a klub elnöke volt, Onódy erre hivatkozva kereste őt fel 1956 szeptemberében Belgrádban, ahol az ottani magyar nagykövetséget irányította. Ez a jó ismeretség egészen odáig vezetett, hogy már a forradalom leverése után, decemberben, ismét találkoztak, és Münnich előbb elengedte a Fradit egy jugoszláviai túrára, aztán 1957-ben egy tizenhét mérkőzésből álló ausztráliai–óceániai körútra. Cserébe Onódy garantálta, hogy senki sem fog disszidálni a csapat tagjai közül, és a szavát meg is tartotta.
Pongrácz Kálmán 1918-tól dolgozott a Ganzban, 1938-tól szakszervezeti főbizalmiként, 1947-ben a gyár vezérigazgatója lett, majd 1949-től 1958-ig Budapest főpolgármestere, illetve a Fővárosi Tanács elnöke. Onódy rajta keresztül került kapcsolatba és barátságba Nezvál Ferenccel, aki 1954-ig Pongrácz helyetteseként tevékenykedett, és egyebek közt a fővárosi vendéglátóiparért is felelt. Az 1956 decemberében igazságügy-miniszterré előlépett Nezvál révén ismerte meg annak helyettesét, Szalay Józsefet, akit 1963-ban a Legfelsőbb Bíróság elnökének neveztek ki, valamint Szénási Géza legfőbb ügyészt. Szorosan vett baráti köréhez tartozott az 1963-ban vezérőrnaggyá előléptetett Sós György budapesti rendőrfőkapitány is. A nagy és rendszeres alkoholfogyasztó hírében álló Sós számos alkalommal vendégeskedett Onódy valamelyik éttermében vagy balatoni hoteljében.
Herczeg Ferenc egykori Ganz-munkás, kohó- és gépipari miniszterhelyettes mutatta őt be főnökének, Csergő Jánosnak. A balatoni szállodaépítkezés során kötött ismeretséget Kossa István közlekedés- és postaügyi miniszterrel, majd utódjával, Csanádi Györggyel. Közvetlen főnökei közül barátjának mondhatta Sebes Sándort, a belkereskedelmi miniszter első helyettesét. Az Aranycsapat vezetőedzőjével, Sebes Gusztávval szintén jó viszonyt ápolt, felesége a vállalatnál dolgozott, üzletvezetői beosztásban. Dapsi Károlyt pedig, aki 1958 és 1961 között vezérőrnagyi rangban a Magyar Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke volt, majd menesztése után a VIII. kerületi pártbizottság első titkára lett, ő mentette meg a további katonai szolgálattól 1944-ben.
Onódy tipikus „kijáró” volt, aki a saját javára tudta fordítani a rendszer merevségét, s ehhez minden eszköz és lehetőség megadatott neki. Az idők folyamán szakmai alapon is széles ismeretségi-baráti kört hozott létre, amelynek tagjaira egyéni előnyök megszerzésében, valamint vállalata számára a hiánygazdaságból vagy az állami bürokrácia lomhaságából fakadó nehézségek áthidalásában is számíthatott. Ebbe a körbe tartozott például Tatai József, a Belügyminisztérium Útlevél Osztályának, majd 1962-től a Külügyminisztérium Igazgatási Főosztályának a vezetője, Hűvös Sándor, a MALÉV vezérigazgatója, Vető Kálmánné, a Magyar Beruházási Bank vezérigazgató-helyettese (akinek például balatoni nyaralójába ingyenesen bevezettette a vizet és a villanyt), Kótun Károly, a Földművelésügyi Minisztérium főosztályvezetője, Forth László, a ferihegyi Tranzit Hotel igazgatója és Fehér Sándor, az ERDÉRT Vállalat vezérigazgatója. Ő maga sem titkolta: amit csak lehetett, fehér asztalnál vagy vadászatokon intézett el, legyen az építési telek vagy egy helyiség megszerzése, balatoni létesítményeinek borral és sörrel való folyamatos és fennakadásmentes ellátása, behozatali engedélyek soron kívüli elintézése vagy bármi más. Ugyanide tartozik, hogy Onódy 1953-tól kezdve rendszeresen járt külföldre, Tatainak köszönhetően állandó útlevéllel rendelkezett, 1964-ig 26 nagyobb utazást tett nyugaton, összesen 38 országban járt, a repülőjegyeket pedig gyakran ingyen kapta Hűvöstől. Ugyancsak jelentős kedvezményeket élvezett az IBUSZ-nál (pl. külföldi utazásai során nemegyszer annak költségére szállhatott meg), amellyel a felépített szállodák külföldi vendégekkel való „megtöltése” kapcsán üzleti viszonyban állt, hiszen a turizmus döntőrészt szervezett keretek között zajlott Magyarországon.
A kapcsolatépítés csúcsa a Mackó és a Diána vadásztársaságok létrehozása volt a mátrai Kisnánáson 1962–63-ban, amelyeknek öt, illetve hét tagja volt: Gáspár, aki egyéb funkciói mellett 1959-től a Politikai Bizottság póttagja, 1962-től rendes tagja, emellett Nezvál, Szalay és Szénási, illetve Bodonyi Márton, a Legfelsőbb Katonai Bíróság elnöke és Kelemen Endre, a legismertebb s legfoglalkoztatottabb igazságügyi orvos szakértő, valamint természetesen Onódy.
Mindezeket figyelembe véve méltán érezhette védettnek magát, olyannak, akinek senki sem árthat, és akinek sok mindent szabad. De nyilvánvaló, hogy mindezzel ellenségeket is szerzett, és a maga köré szőtt védőháló végső soron elégtelennek bizonyult, hogy őt fenntartsa.
II. AZ „ÜGY”
Baljós jelek
Az Onódy-ügy kipattanása óta mind a mai napig bővelkedik homályos részletekben, ennélfogva táptalaja lett különféle mítoszoknak és legendáknak. Arra a legalapvetőbb kérdésre sem tudunk egyértelmű bizonyítékokkal alátámasztott választ adni, hogy kinek vagy kiknek állt érdekében kirobbantani mindezt.
Manapság is tartja magát az a nézet, hogy Kádár „baloldali” ellenzéke kívánta ily módon megbuktatni a párt vezetőjét. Ezt a verziót sem lehet teljességgel kizárni (legalábbis az események egy későbbi fázisában), azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az Onódy-ügybe torkolló eseménysor, az első letartóztatások 1964. szeptember közepén történtek, s szerfelett valószínűtlen, hogy azokban a napokban bárki előre látta volna Hruscsov bő négy héttel későbbi leváltását. Mások véleménye szerint az Onódy baráti köréhez tartozó valamely személyt igyekeztek ellenfelei az ő bukásán keresztül kiiktatni a politikai életből. Ezt feltéve, de el nem fogadva leginkább Gáspár Sándor jöhet(ne) szóba, ezt azonban az illetékes levéltár nyilvántartásában létező, de „fel nem lelhető” rendőrségi operatív dossziékhoz való hozzáférés hiányában sem cáfolni, sem igazolni nem lehet.
Ami a rendelkezésre álló dokumentumokból, különösen a perrel kapcsolatos anyagokból egyértelműen kiviláglik, az az, hogy Onódy 1964-es bukása váratlanul történt, azt a kulisszák mögött készítették elő, és nem köztörvényes bűncselekmény elkövetése volt a kiváltó ok. Nem az történt, hogy Onódy „lebukott volna”, amikor már nem tudta tovább leplezni sikkasztásait vagy egyéb visszaéléseit. Az is látszik, hogy a rendőrség igazából csak a vállalatigazgató letartóztatása után fogott neki olyan „bizonyítékok” összeszedésének, amelyek alapján az ügyet tisztán gazdasági jellegű bűntettként lehet feltüntetni, s amikor ilyen „bizonyítékok” alig akadtak, akkor a meglévőkből kellett egy pert „összefabrikálni”.
A fentieket figyelembe véve ezért inkább azt a környezetet igyekszem bemutatni, amelyben az események 1964 folyamán lejátszódtak.
Némileg visszaugorva az időben, 1964-ig mindössze egyetlen komolyabb feljelentéssel kellett Onódynak „megbirkóznia”. 1962 augusztusában „Az Éttermi és Büfé Vállalat számos kisdolgozója” aláírással gépelt névtelen feljelentés érkezett a Belkereskedelmi Minisztériumhoz Onódy és a vállalat más vezetői ellen, akiket a levélíró gazdasági visszaélések és egyéb fegyelmi vétségek elkövetésével gyanúsított meg. Magáról Onódyról azt állította, hogy ma már egyáltalán nem „munkásigazgató”, hanem „arisztokrata vezérigazgatót játszik”, „a rengeteg külföldi utazgatáson kívül” szinte már csak a sport érdekli. Olyannyira, hogy focistákat és családtagjaikat alkalmaz magas fizetéssel a vállalatnál, illetve „hidegtálak tömkelegét és szendvicsek százait” juttatja ingyen nekik. S mivel az igazgató másra gyakorlatilag nem figyel oda, ezért a „csúcsvezetőség java része rendszeresen horribilis különkeresetekre tesz szert”. Ezenkívül szóba került az is, hogy a Mézes Mackóban annak vezetőjével karöltve Onódy szervezi a kulisszák mögött a „Belker. csúcspozícióban lévő potyalesőinek a rendezvényeit”.[9]
A feljelentést annak szerzője egyidejűleg megküldte a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának, külön Kádár Jánosnak, a Belügyminisztériumnak, a Magyar Rádiónak, a Népszavának, a Figyelőnek és a Ludas Matyinak. A Belkereskedelmi Minisztérium Főkönyvelősége – amelynek vezetője dr. Rucz István volt – Sebes Sándor utasítására a vállalatnál revíziót végzett, és megállapította, hogy szabálytalanság nem történt, a felhozott vádak és panaszok alaptalanok. Ezt Sebes írásban – a revíziós jelentést mellékelve – közölte Sós rendőrfőkapitánnyal, aki ugyanezt a feljelentést kivizsgálásra megküldte neki. A vállalat pártszervezete elleni állításokat a VIII. kerületi pártbizottság vizsgálta meg, és találta légből kapottnak.
Visszatérve 1964-re, a személyi kapcsolatokat illetően ekkorra egy konfliktus nyomán megromlott Onódy és Szénási baráti viszonya, a legfőbb ügyész formálisan ki is lépett a közös vadásztársaságokból. Ugyanez játszódott le Onódy és Sós György között is, összetűzésbe keveredtek, ami véget vetett a barátságuknak. Egyes visszaemlékezések szerint innentől fogva a Budapesti Rendőr-főkapitányságon gyűjteni kezdték az „anyagot” Onódy ellen, hátha az jó lesz egyszer valamire.
A Belkereskedelmi Minisztérium Vendéglátóipari Főigazgatóságához csupán két kiemelt, országos hatókörű szálloda- és vendéglátó vállalat tartozott: az Éttermi és Büfé Vállalat, valamint az 1957-ben létrejött Országos Idegenforgalmi Szálloda és Étterem Vállalat (OISZÉV), amely megalakulása óta kétszer részesült a kiváló vállalat címben, és háromszor nyerte el a miniszteri-szakszervezeti vándorzászlót, egy ízben pedig a Minisztertanács vörös vándorzászlaját.[10] Az OISZÉV élén Rózsa Miklós állt, akit erős embernek tartottak, az a hír járta róla, hogy nagyszerű kapcsolatokat ápol a „hatóságokkal”, sőt egykoron maga is belügyi funkcionárius volt, egészen őrnagyi rangig vitte. Ami bizonyos, hogy 1956 előtt többek között az Üzemélelmezési Vállalatot vezette, aztán rövid ideig a Pénzügyminisztérium személyzeti főnökeként tevékenykedett. Azzal, hogy az Éttermi és Büfé Vállalat 1960-tól szállodák építésébe kezdett, Onódy átlépte a kijelölt működési kört, és óhatatlanul szakmai rivalizálás alakult ki közte és Rózsa között, ráadásul ők személy szerint sem kedvelték egymást. Igaz, ez nem volt egyenlő felek küzdelme, hiszen 1964-ben még az OISZÉV volt „a” szállodavállalat, a maga tizenhárom legjobb budapesti és tíz vidéki hoteljével, köztük két szállóval a Balaton északi partján (ehhez jött még 48 étterem és 56 egyéb vendéglátóegység üzemeltetése az országban). Ellenben Onódy volt a „feltörekvő behatoló”, ráadásul a magyar tenger konkurens déli oldalán, ahol Rózsa vállalata nem tudott jelen lenni. Az sem volt egyáltalán mindegy, hogy a kormány által kilátásba helyezett újabb és újabb balatoni és fővárosi szállodák megépítésével melyiküket fogják megbízni. (A két vállalaton kívül az Express Utazási Iroda rendelkezett még országos hotelhálózattal, azok azonban alacsonyabb kategóriájú szálláshelyek voltak.)
Ráadásul 1964 tavaszán az a szóbeszéd kapott lábra a Belkereskedelmi Minisztériumban, hogy összevonják a két vállalatot, amely 1965. január 1-jétől Éttermi és Szálloda Vállalat néven működött volna tovább. Az tény, hogy ebben az időszakban folyamatosan napirenden volt és zajlott a minisztériumban „a kereskedelem koncentrációja”, azaz az öszszevonások révén nagyvállalatok kialakítása – többek között az üzemélelmezés, az áruházak vagy a fűszer- és a vegyi kereskedelem terén –, amelyek képesek felvenni a versenyt a szintén frissen létrehozott ipari trösztökkel.[11] Ugyancsak tény, hogy az összevonási szóbeszéddel egy időben Onódynak felajánlották a szintén a Vendéglátóipari Főigazgatósághoz tartozó MÁV Utasellátó Vállalat igazgatói posztját (az aktuális igazgató különféle visszaélések miatt fegyelmit kapott, és ügyét éppen a KEB vizsgálta)[12], amit ő visszautasított. Tapogatóztak a másik oldalon is, Rózsának külszolgálatot ajánlottak fel, amit ő sem fogadott el.
Onódy elutasító döntésében a nyilvánvaló presztízs- és rivalizálási szempontokon túlmenően bizonyosan szerepet játszott az is, hogy az Utasellátó székhelye az V. kerületben volt, amivel egyrészt elvesztette volna biztos „párthátországát”, amit Dapsi biztosított számára a VIII. kerületben. Másrészt az V. kerületi pártbizottság titkára, majd 1964 augusztusától első titkára Fekete Károly volt, aki – legalábbis Onódy szerint – Rózsa sógora volt. Fekete 1954-től a Belügyminisztériumban dolgozott főosztályvezetőként, majd 1956 és 1958 között a személyzeti ügyeket felügyelő miniszterhelyettes volt. Az V. kerületi pártbizottság amúgy is nagy hatalommal bírt, lévén, hogy ez felügyelte a legfontosabb államigazgatási szervek, köztük számos minisztérium vagy éppenséggel a Legfőbb Ügyészség és a Legfelsőbb Bíróság pártszervezetét. Feketét állítólag szívélyes jó viszony fűzte korábbi főnökéhez, Biszku Bélához, a Politikai Bizottság tagjához, Sós rendőrfőkapitányhoz, valamint Korom Mihályhoz, akit 1963 végén neveztek ki az MSZMP KB adminisztratív ügyekért felelős titkárává.
1964 nyarán megjelent Onódynál a „vendéglátóipari elhárítás” főnöke, Bodrogi László ezredes azzal a „kéréssel”, hogy a frissen megnyílt Lidó és Hungária szállókba titkári vagy igazgatóhelyettesi beosztásban egy-egy saját emberét kívánja elhelyezni, akiknek külön szoba járna, ezenkívül pedig egy-egy operatív szobát is óhajt ezekben a hotelekben. Onódy erre nem volt hajlandó, úgy vélte, a továbbiakban is elegendő, ha a vállalat szállodáiban és éttermeiben a szervezett IBUSZ-csoportok kísérőinek álcázott belügyisek lesznek jelen, illetve a rendőri szervek elégedjenek meg azzal, hogy a hotelek alkalmazottai, az éttermi pincérek és a vendéglátóegységek konyháinak forgalmát felügyelő-ellenőrző ún. felírók közül verbuválnak informátorokat. Nem állt szándékában senkit sem alkalmazni maga mellé, aki közvetlenül belelát az ő munkájába, a vállalat irányításába, annak belső titkaiba. Onódy lekezelte a „hivatalból” kirendelt belügyi összekötőjét is, akit sokszor megvárakoztatott, vagy esetenként „nem ért rá” fogadni. Nem „udvarolt”, ezzel többeket magára haragított, és túlzottan bízott a saját kapcsolataiban, ami kétségtelenül hiba volt. A nemleges válasz hallatán Bodrogi is megfenyegette őt, hogy neki ebből még gondjai fognak származni.
A bukás
1964. szeptember 1-jén Onódy az Egyesült Államokba utazott, ahol a világkiállítást tanulmányozta. Eközben itthon a rendőrség valószínűleg már szemmel tartotta azokat az alkalmazottakat a vállalatnál (elsősorban a hús- és az italraktárban dolgozókat), akik 1962 óta – saját felhasználásra és üzletelés céljából – rendszeresen dézsmálták a készleteket. Szeptember 11-én Soós Endre rendőr százados, a BRFK Társadalmi Tulajdonvédelmi Osztály Kereskedelmi és Közellátási Alosztályának munkatársa a Rákóczi úti Lottó Áruháznál igazoltatott egy férfit, miután „arra lett figyelmes”, hogy az „sporttáskában, fehér papírba csomagolva nagyobb mennyiségű húst szállít”. A feltartóztatott Asbóth Miklósról kiderült, hogy segédmunkás az Éttermi és Büfé Vállalat italraktárában, a nála lévő „5-6 kiló húst” pedig az italraktárból eltulajdonított borért kapta cserébe Solti Jánostól, a húsraktár vezetőjétől. Még aznap Asbóthtal együtt őrizetbe vették Kaló Andrást, az italraktár vezetőjét és helyettesét, Oláh Lajost. Ez utóbbiak oly módon is nyerészkedtek, hogy a kálórendszer enyheségét kihasználva palackozott borként számoltak el folyóbort, és a különbözetet zsebre tették. Soltit másnap helyezték rács mögé. Az elsődleges becslések szerint a négyük által okozott kár 35-40 ezer forint körül mozgott. Szeptember 14-én Végh Tivadar rendőr ezredes, a VIII. kerületi kapitányság vezetője arra hivatkozva, hogy „az ügy terjedelménél fogva annak vizsgálata hatáskörünket meghaladja”, az esetet sikkasztás és más bűntettek elkövetésének gyanújával a BRFK illetékes szervének, vagyis a Vizsgálati Osztály Társadalmi Tulajdonvédelmi Alosztályának adta át. Az említett személyek elleni nyomozás, ami későbbi szakaszában vált az Onódy-perré, még november végén is Solti János és társai néven szerepelt.
Az Egyesült Államokban, majd Kanadában tartózkodó Onódynak többen is telefonáltak Budapestről, és figyelmeztették, hogy ne jöjjön vissza – eredménytelenül. Szeptember 24-én megérkezett Bécsbe, ahol elmondása szerint a Kärntnerstrassén találkozott Papp Lászlóval, nem kevésbé híres edzője, Adler Zsigmond társaságában, és Papp Laci letérdelt elé, úgy könyörgött neki, hogy maradjon kint. Ő azonban mindezek ellenére két nappal később hazatért. Érzékelte, hogy vállalatánál folyamatosan kérdezősködnek a nyomozók, mégsem vette ezt komolyan, azt feltételezte, hogy a már lefülelt tolvajok ügyében zajlik a vizsgálat.
Alábecsülte annak jelentőségét is, hogy külföldi útja idején – 1962-vel ellentétben, amikor is a vele még barátságban lévő Sós megelégedett a feljelentő levél megküldésével a Belkereskedelmi Minisztériumba –, a rendőrfőkapitány ezúttal ún. rendőrségi nyomozó „beépítését” rendelte el a vállalatnál. Október 20-án tartóztatták le Tárgyik Sándort, a központi telephelyen működő hidegkonyha-üzem vezetőjét, a szakma által az egyik legjobbnak tartott, nemzetközi hírű hidegkonyhás mestert, aki annak idején szintén „deklasszáltként” került a vállalathoz, majd 26-án László Ilonát, Onódy jobb kezét. Az igazgatóra négy nappal később került sor, a „társadalmi tulajdon hanyag kezelése és más bűntettek alapos gyanúja miatt”. Október 30-án reggel Sós megjelent a Belkereskedelmi Minisztériumban, s mivel Tausz János minisztert nem találta, így annak első helyettesével, Sebessel közölte, hogy éppen most veszik őrizetbe Onódyt. Sebes ezzel nem értett egyet, Onódyt az egyik legjobb igazgatójának nevezte, s azt javasolta, hogy hagyják őt szabadlábon, és úgy folytassák ellene az eljárást, ha tényleg elkövetett valamit. Sós azonban ragaszkodott a letartóztatáshoz, amire az Onódy ártatlanságában biztos és abban a tévhitben lévő Sebes (akit a miniszter „első felettesének” is tartottak), hogy az ő beleegyezése is szükséges, kijelentette, hogy ehhez nem járul hozzá. Lázár Gézát, a minisztérium Vendéglátóipari Főigazgatóságának vezetőjét, Onódy közvetlen főnökét azonban 1965. július 16-ig, a másodfokú ítélethirdetésig szabadlábon hagyták, hiszen nem ő volt az elsődleges célpont.
Onódy őrizetbe vételéhez mindenképp „felsőbb akarat” szükségeltetett, amely feltételezhetően Biszku személyében nyilvánult meg. Ez már Hruscsov menesztése után történt, mégsem valószínű, hogy a „balosokhoz” sorolt Biszku Korommal együtt a nagyhatalmú vállalatigazgatón keresztül akarta volna a meggyengült Kádárt sarokba szorítani. Az ehhez szükséges taktikai előrelátás és kombinációs készség sem jellemzi a volt belügyminiszter PB-tagot. A balos összeesküvés-elmélet ellen szól az is, hogy értelmetlen dolog lett volna állami vonalon támadni Kádárt – Gáspáron kívül ugyanis magas rangú pártfunkcionáriusok nem voltak érintettek. Az ő megbuktatását akárcsak kezdeményezni is elsősorban a pártapparátusra támaszkodva lehetett volna, és természetesen Moszkva fejbólintásával, ahol az SZKP élére frissen megválasztott és hatalma megszilárdításán munkálkodó Brezsnyevnek nem állhatott érdekében bizonytalan helyzetet előidézni egy nyugalmasnak számító csatlós országban. Sokkal logikusabbnak tűnik az a magyarázat, hogy az ügyet a dolgok önjáró tehetetlensége vitte tovább, különösen az után, hogy Onódy nem maradt külföldön. Ez lett volna ugyanis a legoptimálisabb megoldás mind az őt tisztéből elmozdítani kívánók szempontjából, mind pedig Onódy számára. Ezért is szorgalmazták a telefonhívásokat, hogy ne jöjjön haza. Onódy mégsem élt a lehetőséggel, visszatért, s mivel önként nem volt hajlandó távozni posztjáról, még az egyre fenyegetőbb jelzések dacára sem, így a vele szemben állók erőszakosabb eszközökhöz folyamodtak, miután egy hónapig gyűjtötték a „terhelő anyagot” – immár kifejezetten ellene.
Szárnyal a fantázia
Mint szó volt róla, az Onódy-ügy számos pletyka és mítosz gerjesztője lett. A pletyka a diktatúrák sajátos velejárója, a vezető elit „megközelíthetetlenségéből” és a demokratikus ellenőrző mechanizmusok hiányból fakad. Különféle szóbeszédek mindig is voltak, az 1964 őszi első „slágertéma” természetesen Hruscsov bukása volt, s ezzel kapcsolatosan az, mi lesz Kádárral. Később sokhelyütt lehetett hallani az állítólagos tervezett áremelésekről vagy munkahelyi elbocsátásokról.
Onódy 1964. október 30-i letartóztatása után a hivatalos szervek egy teljes hónapig hallgatásba burkolództak, ami kitűnő táptalajnak bizonyult az egymást merészen túlszárnyaló pletykák megszületéséhez. Különösen az után, hogy Onódyt megbilincselve vitték el otthonából, aztán demonstratív módon ugyanígy beszállították a vállalathoz, hogy az irodáját átnézzék. Így aztán nem maradhatott titokban, mi történt vele, ugyanakkor december 5-ig semmiféle híradás nem jelent meg vele kapcsolatban. Vagyis szabadon szárnyalhatott a fantázia. Solymosi Mihály rendőr alezredes, Tolna megye főkapitánya például jelentésében a következőket írta: „Azt beszélik, hogy valami gyűlésen a Pártközpontban lövöldöztek, és Czinege honvédelmi miniszter kilyukasztotta Kádár elvtárs bőrét, meglőtte”, illetve „a MALÉV vezérigazgatója ötödmagával egy repülőgéppel disszidált”. A megyei főkapitány kiemelte, hogy a „rágalmazó rémhírek döntő mértékben az Onódy-üggyel kapcsolatosak”.[13]
Egy álhír könnyű elterjesztésének lehetőségét lovagolták meg azok, akik Onódy esetét kihasználva szégyenteljes pletykahadjáratot indítottak, mellyel nemcsak a volt igazgatót akarták lejáratni. A Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja által is időnként táplált mendemondák többek között valutaüzérkedésről, kémkedésről és kábítószer-csempészetről (heroin) szóltak, kiegészítve „nagyarányú állami vagyon elsikkasztásával, külföldi állami követelések eltulajdonításával”. Sokat beszéltek arról is, hogy „számos vezető elvtárs” is belekeveredett az ügybe, Nezvál mellett emlegették Kállai Gyula, Fehér Lajos, Czinege Lajos, valamint Gáspár, Szénási és Szalay nevét, s volt, aki hozzátette: „és kb. még 170 ember van érintve.” Ami az összegszerűséget illeti, a pletykák ezt folyamatosan növelték néhány millióra, sőt, az egészen szélsőséges negyvenmillió is elhangzott (amit állítólag kicsempésztek Svájcba), így az időközben a sajtóban megjelent négyszázezer forint károkozásnak kevesen adtak hitelt.[14]
A korszakra oly jellemző „pesti vicc” ez esetben is megszületett. Miután Leonyid Brezsnyev és Nyikolaj Podgornij, az SZKP KB Elnökségének tagja, a KB titkára 1965. január 29. és február 1. között Kádár meghívására Magyarországon vadászott, rögtön elterjedt: a szovjet pártvezető azért jött ide, hogy tisztázza magát, nem érintett az Onódy-ügyben.[15]
A pletykák egy másik része hatalmas és féktelen mulatozásokról, sőt egyenesen titkos orgiákról szólt, amelyek állítólag az Onódy felügyelete alá tartozó fővárosi mulatóhelyeken (Kis Royal, Budapest Táncpalota), gödi nyaralójában és vadászházakban zajlottak.[16] Erre decembertől még ráerősítettek az újságok is, ahol „ingyenes pezsgős dáridókat” és „közpénzen végigszórakozott tivornyák egész sorát” emlegették – innen már csak egy lépés az orgia.
Ugyanekkor az angol Time magazin, illetve a különféle nyugati bulvárlapok is cikkeztek a magyarországi „La Bolse Vitáról”. A bécsi Kronen Zeitung Onódyról, mint a „magyar főváros jól táplált vendéglátó cárjáról” írt, gödi nyaralóját pedig úgy festette le, hogy „az új osztály nagyjai itt pihenték ki a szocialista hétköznapok fáradalmait”, ahol az egyik fogás „meztelen lányok aszpikban, óriási ezüsttálcákon felszolgálva”, s ahol ruletten desszert gyanánt „csokoládéval leöntött stewardesseket” lehetett nyerni.[17]
Magyarországon viszont inkább a kor neves és ünnepelt színésznőit hozták hírbe, mint az ilyen állítólagos orgiák „fő attrakcióit”.[18] Rövid idő elteltével a listán csak Bara Margit maradt, akiről széltében-hosszában híresztelni kezdték, hogy az orgiák állandó résztvevője volt, meztelenre vetkőzött, s a ráöntött csokoládét a „mulatozók” lenyalták róla.
A kolozsvári születésű, Magyarországra 1955-ben áttelepült Bara Margit, a korszak talán legszebb színésznője gyors karriert futott be idehaza, az 1956-ot követő nyolc évben olyan nevezetes filmekben játszott, mint a Szakadék, Bakaruhában, Dani, Ház a sziklák alatt, Szegény gazdagok, Katonazene, Pacsirta, emellett 1957-től a Nemzeti Színház tagja volt. Az Esti Hírlapban 1964 augusztusában közölt Filmolimpia elnevezésű országos felmérés szerint ő lett az év kedvenc magyar színésznője, a külföldiek közül pedig Sophia Loren.
A Baráról terjesztett pletykák teljességgel alaptalanok voltak, a legfőbb céljuk az volt, hogy őt bármilyen eszközzel meghurcolják, ellehetetlenítsék és pályája feladására kényszerítsék. Több irigye és ellensége volt, ugyanakkor szinte bizonyos, hogy az okokat nem annyira szakmai karrierjében, mint inkább a magánéletében kell keresni. Tény azonban, hogy ez a rágalmazó, alantas kampány eredménytelen maradt volna, ha a legmagasabb politikai vezetésben nem áll e mögé valaki. Both Béla, a Nemzeti Színház akkori igazgatója felsőbb utasítás nélkül nem merte volna megtenni, hogy Bara Margitot egyik napról a másikra eltávolítsa a Nemzetiből 1965-ben. Barának csupán annyit sikerült elérnie, hogy fogadja őt Szirmai István, a PB tagja, a KB kulturális és ideológiai ügyekért felelős titkára, de nem segített neki, sőt, nem is biztatta semmivel. Egyedül csak Szirtes Ádám állt ki mellette, aki elment az illetékes kerületi pártbizottságra, és felháborodásában, hogy mit műveltek Barával, lecsapta a pártkönyvét az asztalra. Úgy vitték utána a színházba, és könyörögtek neki, hogy vegye vissza.[19] Bara Margitot néhány hónappal később a József Attila Színházba helyezték át, ahol látványosan mellőzték, mindössze néhány kisebb szerepet kapott, 1966 után már filmekben is csak nagyritkán tűnt fel. Noha papíron 1977-ig a színház tagja maradt, gyakorlatilag már 1970-ben, alig 42 évesen visszavonult.[20]
Így kapcsolódott össze az Onódyval való politikai leszámolás a Bara Margittal szembeni aljas fellépéssel, miközben a két „főszereplő” nem is ismerte egymást.
Sajtóhadjárat, s ami mögötte van
Az Onódy-ügy kirobbanásával felpörgött a már korábban elindított korrupcióellenes sajtóhadjárat, amely kettős haszonnal járt. Egyrészt figyelmeztették a gazdasági vezetőket, másrészt a deklasszált osztályellenségen is lehetett ütni egyet, amire szerfelett alkalmasnak mutatkozott Onódy, valamint Járay József nemzetközi hírű operaénekes y-ra végződő neve (azt nagyvonalúan figyelmen kívül hagyták, hogy Onódy szegény munkáscsaládból származott). Járayt deviza-bűncselekmények elkövetéséért 1964. december közepén első fokon 4,5 év börtönbüntetésre, valamint húszezer forint vagyonelkobzásra ítélték, mivel a vád szerint három év alatt kilenc nyugati gépkocsi törvényeket megkerülő behozatalával és eladásával „500 ezer forintot meghaladó összegben súlyosan megsértette a devizagazdálkodás érdekét”, és kétszázezer forint „jogtalan haszonhoz jutott”.[21]
Erre a sajtókampányra a Hruscsov eltávolítása utáni hangulatban éppen megvolt a hajlam. A Politikai Bizottság 1964. november 14-i zárt ülésén fogadta el a Korom Mihály által készített, az „egyes belső ellenséges csoportok tevékenységéről” szóló írásos előterjesztés azon határozati javaslatát, miszerint „a Politikai Bizottság helyesli a jobb- és baloldali ellenséges személyeknél és csoportoknál tapasztalható élénkülés visszaszorítása érdekében nem széles körű adminisztratív intézkedések foganatosítását a Magyar Népköztársaság törvényeibe ütköző cselekmények elkövetésének alapos gyanúja miatt”.[22] A kétirányúnak szánt elrettentés a „baloldali szektáns-dogmatikus elemeket” kevésbé sújtotta, mint a „másik oldalt”, a Legfelsőbb Bíróság például 1964 decemberében ítélte jogerősen tízévi szabadságvesztésre dr. Matheovits Ferenc volt demokrata néppárti képviselőt „a kapitalista társadalmi rend visszaállítása céljából szőtt államellenes összeesküvés” vádjával.
Ez idő tájt öles és harsány címek adták tudtul az újságokban, kik és hogyan veszik semmibe a szocialista törvényességet: Súlyos visszaélések a Veszprém Megyei Húsipari Vállalatnál, mázsaszám lopták a húst; Sikkasztó főellenőrt ítélt el a bíróság; Maszek vállalkozás a tsz leple alatt; Súlyos visszaélések két kulturális intézményben; Holt lelkek a bérelszámolásban; és így tovább.[23] Példákat könnyen lehetett találni. A Belügyminisztérium év végi jelentése szerint csak annak következtében, hogy az 1962-es gyenge takarmánytermés miatt csökkent az állatállomány, s ezáltal nehézségek adódtak a húsellátásban, 1964-ben „14 esetben fordult elő nagy kárt okozó, bűnszövetségben elkövetett bűncselekmény”.[24]
A kampányban szerkesztőségi kommentárjainak durva hangnemével különösen kirítt a Magyar Nemzet, a Népfront lapja. Ez nyilván tudatos választás volt, amely azt sugallta, hogy a társadalmi tulajdon megkárosítása mindenkit egyformán sújt, ezért együttesen kell fellépni ellene – népfrontosan. A Magyar Nemzet Onódy és Járay személyét (ez utóbbiról szólva nem mulasztották el megemlíteni, hogy havi tízezer forintos jövedelme volt) összekapcsolva közölte nagy szerkesztőségi cikkét Úri muri címmel: „Járay és Onódy egy bukott életforma jelképe lett. Egy társadalmilag már megsemmisült, egyes személyekben azonban még létező, a múltból öröklött, a kapitalista világból a mi világunkba átszüremlett «morál», azaz erkölcstelenség szimbólumává váltak. (…) Szakhmáry öngyilkos golyója a dzsentri pusztulását jelképezi, a Járay- és az Onódy-ügy a kispolgár bukását. (…) Járay fékezhetetlen anyagi mohóságában, pénzvágyában és autólázban égve, kivételezett helyzetével visszaélve, különleges «nyugati» autók vágyától elvakított bűntársaival együtt egyre vakmerőbben követte el bűncselekményeit. (…) S az úri-muris Onódy, akinek életcélja társaival együtt csak az úri-muri volt, a közköltségen berendezett nagypolgári lakás – minden kispolgár álma –, az ingyenes pezsgős dáridók, aki köztulajdonnal rendeztette be pesti lakását és gödi villarészét, ingyenélőként fogyasztotta a pezsgőt és a vörösbort... (…) A regénybeli Szakhmáry Zoltán s az életbeli Járay vagy Onódy között a sok hasonlóság ellenére van azonban különbség is, mégpedig a múlt korszak, a dzsentri javára. Az legalább csak maga felett gyújtja fel a házat, és önmagát lövi agyon, de a mai bűnöző kispolgár talaját vesztett, szédületében patkányjáratokkal szeretné megfúrni társadalmunk alapjait. (…) Ilyen rendkívüli országos nyugtalanság és felháborodás ritkán jelentkezett nyilvánosságra került bűnügyek nyomán. (…) Egészséges felháborodás ez, amely csak attól csillapul, ha a leleplezett ügyek bírói tárgyalásán elhangzik a megérdemelt ítélet. Ez történt a Járay-ügyben, s ez fog történni az Onódy-ügyben is. (…) Az úri-murik társadalma és kora lejárt.”[25]
Az ilyen és ehhez hasonló cikkek propagandisztikus hangnemét az elkerülhetetlen gazdasági megszorításokról való figyelemelterelés is gerjesztette. A magyar népgazdaság ugyanis meglehetősen komoly válsággal küszködött. 1964-ben a nemzeti jövedelem növekedése öt százalékkal, mintegy tizenötmilliárd forinttal elmaradt a tervezettől, miközben az előirányzott felhasználás nagysága változatlan maradt. Emiatt – javarészt rövidlejáratú – nyugati hiteleket kellett felvenni nyolcvanmillió dollár (egymilliárd devizaforint) értékben, ami kétszázmillió dollárra (2,5 milliárd dft) növelte az 1961–63 között kialakult százhúszmillió dolláros tőkés adósságállományt. 1964-ben a „nem szocialista viszonylatban” nyolcmillió dollárral (százmillió dft-tal) romlott a külkereskedelmi áruforgalom egyenlege. Ugyanekkor a szocialista országokkal szemben 1961-ben mutatkozó negyvenmillió rubel (529 millió dft) aktív egyenleg 1964 végére hetvenhatmillió rubel (egymilliárd dft) passzívummá változott. A hazai felhalmozás négy év alatt 35-36 százalékkal emelkedett, aminek aránytalanul nagy részét képezte a forgóalapok növekedése, azaz a raktárakban feltornyosult, minőségi kifogás vagy egyéb okok miatt értékesíthetetlen árukészlet. A lakosság összes jövedelme 1964-ben szintén meghaladta a tervezettet, emiatt kiegészítő forrásokat kellett igénybe venni a vásárlóerő árualapjának fedezetéhez.[26]
A fentiekből kifolyólag halaszthatatlanná vált a „népgazdaság devizahelyzetének javítása”, alapvető követelményként jelentkezett a nemzeti jövedelem „bevételi és kiadási” oldala közötti aránytalanság csökkentése, s mindezekkel összefüggésben mérsékelni kellett a fizetési mérleg egyensúlyának hiányát. Ennek érdekében a Központi Bizottság 1964. decemberi ülésén megszavazott 1965-ös népgazdasági terv messzemenően takarékos gazdálkodást és optimális esetben az addig elért színvonal megtartását tűzte ki fő célként. Központi takarékossági rendszabályokat, szigorú létszám- és bérgazdálkodást szavaztak meg, beleegyeztek a reáljövedelmek gyakorlatilag szinten tartásába, három-hatszázalékos „adminisztrációs” leépítésbe az államigazgatásban, a vállalatoknál és minisztériumoknál, s döntést hoztak a „vásárlóerő és árualap közötti összhang biztosításáról”, valamint a helyi forrásokból megvalósuló beruházások és felújítások korlátozásáról.[27]
Mindezeknek megfelelően különféle kedvezményeket vontak meg a költségvetési szerveknél, a korábbi évek száz-százhúszezres mutatójával szemben a munkaerő-növekedést ötvenezer főben maximálták, a fizetéseket legfeljebb egy százalékkal emelték, normarendezést hajtottak végre (több munkáért ugyanannyi vagy megesett, hogy kevesebb fizetés járt), megszigorították a prémium-kifizetéseket. 1965. január 3-tól jelentősen emelték a szuperbenzin, a rum- és pálinkaféleségek, az „újonnan forgalomba hozott divat- és luxuscikkek” árát és a telefondíjakat, majd hamarosan sor került a másodállásból és mellékfoglalkozásból származó jövedelmek megadóztatására, a kisiparosok és a szabadfoglalkozásúak adójának, valamint a bor- és szeszjövedék forgalmi adójának növelésére. Ugyancsak drágultak „a magyar állampolgárok külföldi utazásával kapcsolatos illetékek”.[28]
Egyidejűleg kampány indult a munkafegyelem megszilárdítására, a munkaszervezés hatékonyabbá tételére, a termelékenység fokozására, a termelési költségek csökkentésére és a termékek minőségének javítására, illetve a termelés mennyiségi növelésének „egyoldalú hajszolása” ellen.
Rá kellett tehát mutatni azokra a vezető beosztású vagy közéleti személyekre, akik gátlástalanul és érdemtelenül, kispolgári beidegződésüktől hajtva csak a saját anyagi javaikat gyarapítják, és önös boldogulásukat hajszolják a közösség rovására.
III. „IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS” ÉS FELELŐSSÉGRE VONÁS
Főper és mellékperek
Onódy 1964. október 30-i őrizetbe vétele akarva-akaratlanul kényszerű választás elé állította a pozíciójában amúgy is némileg megrendült Kádárt. A vállalatigazgató koholt üzelmeiben vagy valós cselekedeteiben ugyanis három hivatalban lévő miniszter és legalább ugyanennyi magas beosztású állami tisztviselő is érintve volt, ezáltal Kádár akkor sem simíthatta volna el az ügyet, vagy rosszabb esetben hozathatott volna enyhe ítéletet Onódy számára, ha ezt szerette volna. Az elhatárolódáshoz még kapóra is jött az időközben megindított lejárató pletykahadjárat. Kádárnak a nyilvánosság előtt mindenáron meg kellett védenie a minisztereit és velük együtt a legfőbb bírót, hiszen miniszterelnöki alkalmassága kérdőjeleződött volna meg, ha bármelyiküket leváltja, vagy még rosszabb: hagyja perbe fogni. Emiatt kellett az állami vezetők akár legkisebb felelősségének felvetése nélkül mindent Onódyra áthárítani. S ezért „engedett” az ügynek – Nyers Rezsőnek az MSZMP KB 1965. júniusi ülésén ezzel kapcsolatban mondott szavait idézve, melyeket a kádári vezetés használt annak idején a Nagy Imre-perre – „a Politikai Bizottság szabad bírósági folyást”[29] 1964 decemberében, azzal, hogy a Népszabadság beszámolhatott a letartóztatásokról. Ez abban a pillanatban koncepciós perré vált, aminek nem a tartalma, hanem az üzenete és célja volt a lényeg, hiszen az ítélet gyakorlatilag már a tárgyalás előtt megszületett. A cél a „balhé” elvitetése volt Onódyval – ami csak súlyos büntetés kiszabásával végződhetett –, minden politikai vonatkozást mellőzve, a „kényes” szálakat elvágva tisztán nagyszabású gazdasági jellegű bűncselekményként feltüntetni az esetet, s ezzel elterelni a figyelmet a valós mozgatórugókról és a hatalmi összefonódásokról. S ha már így alakul, akkor a per legyen nyilvános – amúgy is ezt „szorgalmazták” a sajtókommentárok –, üzenete pedig a már említett figyelmeztetés lehet a gazdaság más vezető szereplői (elsősorban vállalatigazgatók), illetve a „letűnt osztályok maradványai” számára.
A rendőrség intenzíven nyomozott 1964 novemberétől, de – mint arról már szó esett – vajmi kevés „terhelő anyagot” talált Onódy ellen. Végül már annyira sürgette őket az idő, hogy az operatív eszközöket félretéve nyílt nyomozást kellett folytatniuk.[30] Próbálkoztak mindenfelé, a vállalatnál, a balatoni építkezéseken, de nem tudtak sokkal több „bizonyítékot” összegyűjteni, mint amivel Onódy letartóztatásakor rendelkeztek. Tausz János például azt válaszolta december elején Benkei András belügyminiszter hivatalos megkeresésére, hogy az Éttermi és Büfé Vállalat egyik, az IBUSZ-szal kötött szerződésének 1964. augusztus 29-i módosítása szabálytalanul történt ugyan, de ezzel „népgazdasági kár nem keletkezett”, és „nem kimutatható”, hogy Onódynak egyéni érdeke fűződött volna a szerződés megváltoztatásához.[31] Maga a nyomozati anyag sok ezer oldalra rúgott, az ügyészségi összefoglaló is hasonlóan terjedelmes volt – kiválóan alkalmas arra is, hogy elfedje a lényeget. Ha már „érdemi” bizonyítékokat nem tudtak produkálni, akkor a mennyiségbe menekültek.[32]
A Központi Bizottság titkárainak és a miniszterelnök-helyetteseknek 1965. január 18-án megtartott együttes munkaértekezletén úgy határoztak, hogy a Politikai Bizottság soron következő ülésére zárt napirendi pontot iktatnak be, melynek témája a Belügyminisztérium által, mellesleg késéssel befejezett, mellékletekkel ellátott összegző jelentés „az Éttermi és Büfé Vállalat volt igazgatója és társai ügyében folytatott vizsgálat eredményéről”. A napirend előadójául Korom Mihályt jelölték, s annak megvitatásához meghívták Pap Jánost, a Belügyminisztérium tevékenységét felügyelő miniszterelnök-helyettest, Benkei Andrást, Rácz Sándort, a KB Adminisztratív Osztályának vezetőjét és Szénási Gézát.[33]
A PB-ülésre, amelynek tizedik napirendi pontja volt a zárt ülés, január 26-án került sor. Feltehetően ekkor határozták meg véglegesen azok körét, akiket gyanúsítottként vagy akárcsak tanúként a bírósági eljárásba be akartak vonni. Itt dönthettek arról is, hogy az ügyet kétfelé bontják, és hogy a koncepció szerint kik kerülnek a főperbe és kik a mellékperbe. Kádár decemberben kinyilvánított akaratának megfelelően a büntetőjogi felelősség „magassági vonalát” meglehetősen alacsonyan húzták meg a már említett Lázár Géza személyében, és mellette a másik „fajsúlyos” vádlott kizárólag Onódy lett.[34]
A Götz János fővárosi főügyész aláírásával készült, 1965. február 1-jei dátumot viselő vádirat hűen tükrözte a Politikai Bizottság állásfoglalásait. Az Onódy-pernek nevezett fő eljárásban tizenegy személyt helyeztek vád alá. Közülük a Fővárosi Főügyészség ugyanezen a napon szabadlábra helyezte a korábban említett Oláh Lajost, Asbóth Miklóst és Solti Jánost, valamint Tódor Gézát, a Mézes Mackó üzletvezetőjét, és mint szó volt róla, szintén szabadlábon védekezhetett Lázár Géza. A később lefolytatandó mellékper első-, másod- és harmadrendű vádlottját szintén szabadlábra helyezték, annak idején a Népszabadság – december eleji közleményében – Onódyval együtt mind a hármójukat emlegette.
Götz a vádiratban a gyanúsítottakkal szemben „sikkasztással, csalással és hűtlen kezeléssel” mintegy 614 ezer forintos károkozást állapított meg (Biszku egy hónappal később, a KB 1965. márciusi ülésén „6-700 ezer forintot” említett), amelyből Onódy bűnszövetségben egyetemlegesen 257 ezer forint kárt okozott, ebből a volt vállalatigazgatóra eső összeg 177 ezer forint. A főügyész a bíróságtól azt kérte, hogy ennek megfizetésére kötelezze Onódyt. A vádlottak közül még a tárgyalás megkezdése előtt, kiújult súlyos szívbetegségében elhunyt Forth László hatodrendű vádlott, a bírósági eljáráskor az ő helyét egyszerűen „átugrották”.[35]
A per 1965. február 22-én kezdődött a Fővárosi Bíróságon, és tizenkilenc tárgyalási nap után március 20-án hirdettek ítéletet, aminek az indoklása 167 oldalt vett igénybe. A tárgyalás teljes sajtónyilvánosság mellett zajlott, a vádlottakat lejárató és rajtuk gúnyolódó beszámolók sora jelent meg. Nagy volt az érdeklődés a nyugati sajtó részéről is, ezt a pártvezetés február 8-i döntése annyiban korlátozta, hogy „csak a négy, Budapesten tartózkodó nyugati tudósító” lehetett jelen.[36] Onódyt nem jogerősen halmazati büntetésül 7,5 évi szabadságvesztésre ítélték,[37] felettesét, Lázárt két évre. Súlyos, négyévi börtönbüntetést kapott László Ilona, a sikkasztás bűntettét ténylegesen elkövető Kaló Andrást pedig 4,5 évre ítélték. A többi vádlottnak hét hónaptól 2 év 3 hónapig terjedő börtönbüntetés jutott. A bíróság szerint a vádlottak összességében csaknem 400 ezer forint kárt okoztak a társadalmi tulajdonban. Ebből magát Onódyt bűnszövetségben 251,5 ezer és ezenkívül még 31 ezer forint, összesen tehát 282,5 ezer forint károkozás terheli, amiből a nyomozás során nem térült meg 137,5 ezer forint. Onódyt ennek megfizetésére kötelezték egyetemlegesen, ebből őt személy szerint hatvanötezer forintra. Ezzel párhuzamosan „elkobzást pótló egyenérték fejében” húszezer forintot meg kellett fizessen az állam javára.
A másodfokú ítéletet 1965. július 16-án hirdette ki a Legfelsőbb Bíróság. Ami a legfigyelemreméltóbb, hogy Onódynál a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett csalás, sikkasztás és hűtlen kezelés vádjából törölték a csalást, illetve a „különösen nagy kárt okozó” kitételt, amit kétszázezer forint felett alkalmaztak automatikusan. Emellett felmentették őt az egy rendbeli hivatali visszaélés és az egy rendbeli befolyással üzérkedés vádja alól, illetve kissé enyhítették vagy „rendbelileg” csökkentették a többi, terhére felrótt bűncselekmény minősítését – a vámbűntett és a két rendbeli, a devizagazdálkodást sértő, jelentős értékkel kapcsolatban elkövetett bűntett kivételével. Megállapították, hogy Onódy a 282,5 ezer forint helyett csupán „kb. 150 ezer” forint értékben követte el tetteit, s hogy az ebből származó saját anyagi haszna mindössze 14 715 forint. Az elsőfokon kiszabott hatvanötezer forint helyett a bíróság a polgári jogi kárigény érvényesítését „egyéb törvényes útra” terelte (pontosan ezt az összeget később – kamataival együtt – egy másik bíróság meg is ítélte a felperes jogutód Pannónia Vállalatnak). A húszezer forint „elkobzást pótló egyenértéket” ugyanakkor harminckétezer forintra növelték. A fentiek ellenére a Legfelsőbb Bíróság Onódy büntetését csak 6,5 évre „mérsékelte”, míg Lázár Géza esetében a két évet, mint „felső kapcsolatnak”, kevésnek találta, és a duplájára emelte. László Ilona és Kaló büntetését egy-egy évvel csökkentették, így „helyreállt a rend”. A legmagasabb jogerős büntetést Onódy kapta, utána pedig Lázár.[38]
Az Onódyval való példastatuálás szándékát a hatalom részéről érzékletesen mutatja az 1961-es Török-perrel való összevetés. Török Istvánt, a Vasas Szakszervezet főtitkárát, az MSZMP KB tagját a bíróság a „társadalmi tulajdon sérelmére ismételten elkövetett sikkasztás és hűtlen kezelés elkövetésének bűntette” miatt – vagyis ugyanazokért a cselekményekért, mint Onódyt – két év hat hónapi börtönbüntetésre ítélte 340 ezer forint, saját haszonra történt károkozásért, amelyből a vádlott időközben nyolcvanezret megtérített.[39] Egyúttal a büntetés mértékének meghatározásakor tudatosan figyelmen kívül hagyták Török felelősségét a főkönyvelője által elsikkasztott közel kétmillió forint miatt, ráadásul a volt főtitkárnak csupán tizennégy hónapot kellett börtönben töltenie. Török ügyének nem akartak „jelentést” adni, az ő ügyében zárt tárgyaláson hoztak ítéletet, az erőviszonyok is neki kedveztek. Ezzel szemben Onódyt túlnyomórészt nem azért ítélték el, amit valójában tett, hanem azért, amit a hatalom az ő számlájára írt. Bárhogy is nézzük, tényleges cselekedeteinek még a Kádár-korszak büntetőjogi paragrafusainak alapján is sokkal enyhébb elbírálás alá kellett volna esniük – már ha egyáltalán figyelembe vették ezeket olyan alkalmakkor, amikor a politika határozta meg egy per lefolytatásának koncepcióját, az ítélet súlyosságát vagy enyhe voltát.
A Politikai Bizottság 1965. április 27-i határozatának megfelelően a nyomozó hatóságok tovább folytatták a vizsgálatot a főperről „leválasztottak” esetében a „még fel nem derített bűncselekmények” ügyében.[40] Velük már nem óhajtottak példát statuálni, noha egy részük ténylegesen „megkárosította a társadalmi tulajdont”, igaz, „az „összegszerűség” is nagyságrendekkel kisebb volt, mint amit Onódyéknak tulajdonítottak. A Pesti Központi Kerületi Bíróság – hat tárgyalási nap után – 1965. október 15-én és 22-én hozta meg ítéletét a nyolc, szabadlábon védekező vádlott ügyében. A legsúlyosabb ítélet másfél év, illetve egy év szabadságvesztés volt, a többi hat személy fél évtől egy évig terjedő felfüggesztett börtönbüntetést kapott. A másodfokon eljáró Fővárosi Bíróság – három tárgyalási napot követően – 1966. február 11-én hozta meg a tovább enyhített, jogerős ítéleteket. Három vádlottat bűncselekmény hiányában felmentettek, a másfél év szabadságvesztést tíz hónapra szállították le, a másik, egyéves szabadságvesztést felfüggesztettre változtatták, az első fokon meghozott egyéves felfüggesztett büntetést pedig fél évre csökkentették.[41]
Az Onódy-perhez még egy bírósági eljárás kapcsolódott. El kellett ugyanis rettenteni azokat, akikben esetleg felmerült, hogy bármilyen formában a volt vállalatigazgató segítségére siessenek. Ezt szolgálta az ún. Tímár-per. A nemzetközi hírű, többek között a nyalókát világszabadalmaztató Tímár Józsefnek cukorkaüzeme volt, Onódy akkor ismerkedett meg s barátkozott össze vele, amikor 1945 után az Extra Cukorka- és Csokoládégyár nagykereskedelmi üzletének vezetőjeként a fővárosi édesipari üzemeket látta el cukoralapanyaggal. Tímár üzemét 1949-ben államosították, s azt az immár Onódy által létrehozott Büfé Nemzeti Vállalat vette át. Mint ahogy arról szó esett, Onódy igyekezett megőrizni a régi szakembereket, ez esetben az történt, hogy Tímár a helyén maradhatott, s mint üzemvezető irányíthatta saját egykori cégét, sőt, az üzem területén lévő lakását is megtarthatta – szolgálati lakásként. Onódy egyúttal a kitelepítéstől is megmentette az „osztályidegen” családot. Tímár József 1961-ben bekövetkezett halála után az özvegyet ugyanott portásként alkalmazta, hogy a szolgálati lakásból ne kelljen kiköltözniük. Tímárék egyetlen gyermekét, Györgyöt szintén ő segítette hozzá ahhoz, hogy származása ellenére végül felvegyék az egyetem jogi karára, s annak elvégzése után ő talált helyet számára az egyik budapesti ügyvédi munkaközösségben.
Dr. Tímár György 1964 őszén a leendő mellékper egyik vádlottjának védője lett. 1965 tavaszán a főper egyik védőjétől kölcsönkérte és lefotóztatta az Onódy-ügy vádiratát, s ehhez fényképeket is mellékelt, amelyeken Onódy illusztris személyek (köztük Hruscsov és Kádár, illetve Nezvál és Szalay) társaságában volt látható. A külföldi publikációval, a nyugati sajtónyilvánossággal azt akarta elérni, hogy Onódyt másodfokon felmentsék, vagy legalábbis az elsőfokon kiszabott ítéletet csökkentsék.
Az anyagot júniusban kivitte Bécsbe, és megmutatta egy Köves Tamás nevű, az osztrák fővárosban élő, izraeli állampolgárságú újságírónak. (Köves abban az időben járt Magyarországon is, a beutazólapon munkahelyéül az „Israeli Hírügynökség és Képszolgálat, New York Press Agencyt” tüntette fel.)[42] Köves azt kérte Tímártól, hogy írja meg a véleményét is a bírósági eljárásról. Az ügyvéd a négyoldalas cikknek Az Onódy-ügy valódi háttere, avagy a gazdasági ügybe rejtett belső politikai harc Magyarországon címet adta. Ennek lényege a következő volt: „Sztálin halálát követően háttérbe szorultak az ún. szélsőbaloldali elhajlók”, különösen miután „Kádár vette át a politikai vezetést ’56 után, és az ő általa reprezentált irányvonal szabadabb légkört teremtett minden vonatkozásban. Általánossá vált a «nyugati» életforma kötöttebb formában való átültetése a magyar viszonyok közé – folytatódott az írás –, aminek jele fellelhető a szabadabb utazásban, a kulturáltabb társadalmi életben, a viszonylagos nyugalomban, a kommunista terror lassú elbürokratizálódásában. (…) Bizonyos köröknek ez a mai politikai, gazdaságpolitikai irányvonal nem tetszik, (…) s bizonyos idővel ezelőtt Magyarországon is megkezdődött ezeknek a régi, abszolutisztikus hatalmuk után sóvárgó elemeknek az egymásra találása. (…) Kádár egymaga csupán reprezentáns, a Kreml politikai stratégiájának a függvénye, (…) de kialakult körülötte egy politikai csoport, amely magáévá tette, nem csupán szólamokban, hanem egyéni életformájában is ezt a [nyugatias] politikai stratégiát. Ennek a csoportnak volt igen jellegzetes tagja Onódy Lajos is. (…) Kb. két éve a «balosok» igyekeznek átvenni Magyarországon a hatalmat, mégpedig a jelenlegi rendszer vezetőinek személyi lehetetlenné tétele útján. (…) A modernebb irányzatot magukévá tevő állami vezetők személye nehezen támadható nyíltan közvetlenül, sokkal egyszerűbb és könnyebben megoldható a velük közeli viszonyban lévő Onódyn keresztül lehetetlenné tenni őket. (…) Mi állt [Onódy] letartóztatásának, a baloldali elemek előretörésének a hátterében? Hruscsov pár héttel korábban eltávozott a Kremlből, bizonytalanná vált Budapesten is, hogy milyen irányzat jut Moszkvában érvényre. (…) Ezt a kialakulatlan állapotot próbálta kihasználni a baloldal. Mikor minden tisztázódott, addigra Onódy már hosszabb ideje börtönben volt, egy mesterséges rágalomhadjárattal terhelve, (…) ami a vezetők ellen irányult. (…) Akkor, amikor a Kreml kinyilatkoztatta, hogy lényegileg egyelőre minden marad az eredeti irányban – amikor tehát Magyarországon is ezek szerint a baloldal nem juthatott fölénybe –, Onódy már nem jöhetett ki tisztán az ügyből, mivel egy olyan nagy nevű ember, mint ő nem lehet letartóztatva hetekig – és utána kiengedve – a világ előtt.”[43]
A feljegyzést, a vádirat fotókópiáját és a fényképeket átadta Kövesnek, aki megígérte neki, hogy megpróbálja ezt valamilyen formában közzétenni a Volkstimmében, az Osztrák Kommunista Párt napilapjában, mert Magyarországra „legnagyobb számban az jön be”.[44] Ehelyett az anyag rövidesen „egy hazájához hű emigráns magyar, aki lehetőségeihez képest segít” névtelen levelének kíséretében Sebes István bécsi magyar nagykövetnek (Sebes Sándor miniszterhelyettes testvérének) lett megküldve. Az ismeretlen levélíró azt állította, hogy ezt a bécsi amerikai nagykövetség első titkári beosztású diplomatájától, a magyar származású Thomas Polgartól szerezte, s azért juttatja el a nagykövetnek, mivel szerinte „Tímár Magyarország számára káros adatokat szolgáltatott ki”. Sebes mindezt hazaküldte feletteseinek, „az illetékeseknek történő szíves továbbítás céljából”.[45]
A rendőrség 1965. július 13-án letartóztatta Tímárt, s miután sikertelenül próbálták meg rábírni arra, hogy ítélje el nyilvánosan a bécsi amerikai nagykövetséget a magyar belügyekbe való beavatkozás ilyetén szándéka miatt, egy koncepciós pert varrtak a nyakába. Zárt tárgyaláson négy hónappal később a Fővárosi Bíróság kémkedés bűntette miatt hat és fél évi szabadságvesztésre ítélte, és mellékbüntetésként elkobozni rendelte két darab, egyenként tízezer forintos gépkocsinyeremény-betétkönyvét, siófoki „házas ingatlanát”, valamint Volkswagen 1500-as típusú gépkocsiját.[46] A jogerős ítéletet – ugyancsak „nem nyilvános” tárgyaláson – 1966 februárjában mondta ki a Legfelsőbb Bíróság. Ebben Tímár cselekményét kémkedés helyett „sajtó útján elkövetett izgatás kísérletének” minősítette, és büntetését öt évre szállította le, a vagyonelkobzást ugyanakkor fenntartotta.[47]
A „pártvonal”
Az MSZMP Politikai Bizottsága 1964. december 1-jei ülésén, a testület „két ülése között hozott határozatok jóváhagyása” napirendi pontjában, melynek Kádár volt az előadója, tudomásul vette, hogy „az Éttermi és Büfé Vállalat volt igazgatója ügyében folyó vizsgálat koordinálására Biszku Béla, Korom Mihály és Pap János elvtársak kaptak megbízatást”. Ehhez hozzáfűzték, hogy „az ügy lezárása után a Politikai Bizottságot tájékoztatni kell”.[48] A Biszku-bizottság „érdemibb” tevékenysége – mint később kiderült – inkább az esettel kapcsolatos ún. állami-politikai, valamint a párterkölcsi felelősség vizsgálatára korlátozódott, és a bizottság tagjai végső soron nem tértek le a Kádár által hamarosan kijelölt nyomvonalról.
Az MSZMP első embere a pletykák nyomán országos korrupciós botránnyá fajult Onódy-ügy leghatékonyabb csillapítási módjául a párt vezető szervein belül kezdettől fogva a legkézenfekvőbb megoldást, a bagatellizálást választotta. Ehhez jól jött neki, hogy a rendőrség mindennemű erőfeszítése és igyekezete dacára valóban nem tudott többet találni néhány százezer forint károkozásnál.
A Központi Bizottság 1964. december 8. és 10. között tartott ülésén, melynek legfőbb napirendi pontja az 1965. évi népgazdasági terv fő kérdései voltak, beleértve az említett kedvezőtlen gazdasági helyzet megtárgyalását és az ebből következő megszorító intézkedéseket, Kádár kijelölte az Onódy-ügy kezelésének mindhárom irányát, melyek közül az egyik éppen a bagatellizálás volt. Felszólalásában a volt vállalatigazgató esetét „nagy vacaknak” nevezte, amiből „sajnos nekünk minden két hétben van egy”. Illusztrálásképpen rögvest össze is vetette azzal, amit Nyers Rezső hozott fel napirend-előadói beszédében, nevezetesen, hogy egy felületesen megkötött és még dilettánsabban kivitelezett külkereskedelmi szerződés miatt, amely modern fényezett bútorok franciaországi exportjára vonatkozott, kétszázezer dollár és negyvenmillió forint veszteség érte a magyar népgazdaságot. A másik „irány” Kádár azon kijelentésén alapult, miszerint az Onódyval közeli ismeretségi viszonyba került sok magas beosztású párt- és állami vezető közül – akik „suhintva voltak itt-ott” – „egyik sem bűnös természetesen”, vagyis büntetőjogi felelősségre vonás nem fenyegeti őket. A harmadik irány pedig annak behatárolása volt, hogy kiknek állhatott érdekében a botrány feldagasztása és továbbgörgetése. Szerinte ezt azok tették, akiknek „nem tetszik a mi Központi Bizottságunk meg a mi kormányunk”, s akik felbuzdultak a moszkvai hatalomváltáson meg ennek itthoni fejleményein.[49]
Napirenden maradt még azonban a büntetőjogon kívüli felelősség problémája. Erre maga Kádár is utalt az 1965. február 11-én miniszterelnökként elmondott országgyűlési beszédében, amely az egyetlen nyilvános állásfoglalása volt az Onódy-ügyben. A leendő felszólalásának alapelemeit tartalmazó, az év elején saját maga által készített vázlatában a „társadalmi fegyelem” címszónál – amely a „munkafegyelem” után következett – három nevet írt le, sorrendben: Onódy, Járay és Bozsik.[50] A Politikai Bizottság február 5-én vitatta meg Kádár beszédének tervezett szövegét, amelyből időközben kimaradt Bozsik neve. Járayt mint vámcsalásért elítélt nagyjövedelmű operaénekest, Onódyt pedig mint sorozatos csalásokat és sikkasztásokat elkövető, „ugyancsak jól kereső” vállalatigazgatót jellemezte, akiknek „biztosított, egész szép megélhetésük volt, és nem kenyérre, hanem úrhatnám-passzióikra kellett az elsikkasztott pénz”. Felemlítette azt is, hogy mindketten állami intézmények alkalmazottjai voltak, és az ellenőrzés hiánya tette lehetővé cselekedeteiket. Az ülésen tízen szóltak hozzá a beszédtervezethez, a testület pedig határozatában a beterjesztett szöveget alapul elfogadva azt „ajánlotta” Kádárnak, hogy azt „az elhangzott észrevételek figyelembevételével dolgozza át”.[51]
Nem tudni, hogy ez mennyiben érintette az Onódyval foglalkozó négy, nem különösebben hosszú bekezdést, s hogy Kádár mennyire szívlelte meg a többi vezetőségi tag megjegyzéseit, kétségtelen azonban, hogy hat nappal későbbi parlamenti fellépésében az idevágó szakasz némileg megváltozott, különösen a hangvételében: „Az utóbbi időben hatóságaink leleplezése nyomán nagy és jogos felháborodással értesült közvéleményünk Járay József operaénekes vámcsalásairól, Onódy Lajos éttermi vállalati igazgató, valamint Róna Ernő textil-nagyvállalati vezérigazgató és bűntársaik különböző visszaéléseiről. A bűnösök részben elnyerték, részben pedig meg fogják kapni megérdemelt büntetésüket. Ez a dolog büntetőjogi része. De Onódy is, Róna is vezető beosztású állami alkalmazottak voltak, akiknek visszaélései kapcsán felvetődik másfajta felelősség kérdése is. Hol volt az ellenőrzés? (…) Van tényleges felelősség is. Szűnjék meg végre az az elég gyakori, rosszul értelmezett presztízsvédelem, amelyik odavezet, és az egyik esetben ez is tényező volt, hogy amikor a főhatóságok figyelmét felhívták a területükön elkövetett visszaélésre vagy valamelyik beosztottjuk túlságos költekezésére, helytelen fellépésére, az első szavuk – szinte szabály szerint – kijelenteni, hogy ez rágalom, ahelyett, hogy kötelességük szerint végére járnának a dolognak. Ilyen esetekben a vezetőket is felelősség terheli, s hogy mindezt mindenki komolyan is vegye, ennek is érvényt kell szerezni.”[52]
A beszéd fényében úgy tűnt, hogy bizonyos vezető pozíciókban esetleg fejek fognak hullani, hiszen akikre vonatkozott, azok tudták, hogy Kádár az Onódy elleni 1962-es feljelentés alakulásának körülményeit állította pellengérre. S valóban, a Politikai Bizottság tagjainak február 26-i kötetlen megbeszélésére készített feljegyzésében Kádár öt nevet vetett papírra, akikkel szemben adott esetben személyi konzekvenciákat kell levonni: Nezvál Ferenc, Szalay József, Tausz János, Sebes Sándor és Gáspár Sándor.[53] Közülük a 26-i találkozó résztvevői Nezvál esetében úgy határoztak, hogy őt az igazságügy-miniszteri tisztsége alól „fel kell menteni”.[54] Ezt kellő akarat megléte esetén minden további nélkül meg lehetett volna tenni, Nezvál leváltása ugyanis ekkor már szervesen beleilleszthető lett volna a „párt- és állami vezetés átszervezésének” Hruscsov bukása óta az MSZMP irányító testületeiben folyamatosan aktuális kérdéskörébe, s aminek eredményeképpen 1965. június végén jelentős kádercserék történtek számos poszton.
A Központi Bizottság 1965. március 11–13-i ülésén Biszku tartott referátumot az „időszerű belpolitikai kérdésekről”. Ennek keretében hosszasabban szólt az Onódy-ügyről, és továbbfűzte Kádárnak az Országgyűlésen elmondott gondolatait, olyannyira, hogy arra intett: „jó lesz, ha a megyei pártbizottságok, a budapesti pártbizottság, a kerületek saját portájukon szétnéznek jobban, mert minden egyes területnek megvan a maga kis Onódyja”, amivel talán nem is annyira egy persorozat – feltehetően propagandisztikus – képét vetítette előre, hanem az MSZMP-ben különböző vezető tisztségeket betöltő funkcionáriusok esetleges ilyetén számonkérését.[55] Azonban csakúgy, mint a kádári miniszterelnöki ráijesztésnek, ennek sem lett semmi folytatása, hiszen ez szöges ellentétben állt ugyanezen Kádárnak a bagatellizálási politikájával. A párt első embere ehelyütt is megismételte, miszerint „szerencsés és jó dolog”, hogy az Onódy-ügy „bűnügyi része hitvány, vacak”. Sőt, hozzátette: „Én már olyan dühös voltam, egy becsületes tsz-főkönyvelő egyedül többet sikkaszt, mint ez a 23 ember együtt.” Egyúttal leszögezte, „a rendszer érdeke azt követeli meg, hogy ne csináljunk belőle nagy ügyet”. Ezzel végérvényesen lekerült a napirendről bármiféle komoly számonkérés.
A tapasztalatok levonására utalva Kádár tovább lebegtette azonban a már említett állami-politikai felelősséget, ami a „helyén hagyni vagy leváltani” kérdésével volt egyenlő. Szerinte ebben az összefüggésben az elsődleges felelősséget Tausz belkereskedelmi miniszter viseli, egész egyszerűen azért, mert az Éttermi és Büfé Vállalat az általa vezetett tárca alá tartozott, és 1964 őszétől nem vette a fáradtságot, hogy utánajárjon, miként történhettek meg a sikkasztások a vállalatnál. Sebest pedig Kádár azért sorolta rögtön ugyanide, mivel az 1962-es feljelentést követő vizsgálatot ő irányította a minisztériumban. A KB első titkárának felszólalását megelőzően, Biszku előadói referátumában Tausz ellen hozta fel azt is, hogy a nyomozás során nem működött megfelelően együtt „az igazságügyi, bírósági és rendőrségi szervekkel”. Az 1962-es feljelentésről szólva pedig megjegyezte, hogy annak félvállról vételével Sebes úgymond gátolta a rendőrségi nyomozás megindítását. Ráadásul „megfelelő hozzáállás” esetén szerinte az Onódy-ügy már 1962-ben napvilágra került volna, s akkor 1964 végén nem következett volna be „egy ilyen kavargás”. Nem felejtett el utalni arra sem, hogy Sebes 1964. október 30-án nem egyezett bele Onódy letartóztatásába. Mindezek miatt – legalábbis az ő megítélése szerint – „a bűncselekménynek a felderítése tulajdonképpen kárt szenvedett”.
Kádár szintén felelőssé tette Csanádi közlekedés- és postaügyi minisztert, mint akinek felügyelete alá tartozik az Onódynak számos messzemenő kedvezményt nyújtó MALÉV és IBUSZ, másrészt, mert a botrány kirobbanása után ő sem kezdeményezett feltáró vizsgálatot a két intézménynél. A felelősök között név szerint meg is említette Hűvöst, a MALÉV vezérigazgatóját, mint akinél azért kell a számonkérést elvégezni, hogy „megmaradhasson rendes embernek”, s két év múlva „ne az ő ügyét kelljen tárgyalni”.
Kádár megfricskázta a Belügyminisztériumot is – mégpedig a KB-tagként jelenlévő Benkei füle hallatára –, hogy 1962-ben nem foglalkozott az Onódy elleni bejelentéssel, s szerinte a per egyik „visszaható következménye” az, hogy megállapítsa: annak idején a „Belügyminisztérium nem helyesen járt el”. A másik elmarasztalásra feljogosító okot pedig a BM Útlevél Osztályának gyakorlatában látta, amely Tatai vezetésével sorra adta a kiutazási engedélyeket Onódynak és munkatársainak.
Nezvál és Szalay felelősségét Kádár a két kis létszámú vadásztársaság létrehozása és működtetése miatt vetette fel. Véleménye szerint ezek azért alakultak, hogy kijátsszák a vadásztörvényt, ennélfogva maga az igazságügy-miniszter és a legfőbb bíró hitelét veszti a törvények és a törvényesség bárminemű betartatásában, amire pedig mindketten letették az esküt. Szemükre hányta azt is, hogy miért van szüksége az Igazságügyi Minisztériumnak külön vadásztársaságokra, mivel az az abszurd helyzet állhat elő, hogyha vadkár miatt ezeket feljelentik, akkor egy járásbíróság előtt peres félként kerül egymással szembe a vadásztársaság mint jogi személy, amelynek elnöke Nezvál igazságügy-miniszter, illetve egy kárvallott termelőszövetkezet. Mindezekből kifolyólag Kádár – aki nem zavartatta magát attól a ténytől, hogy egykoron például Szénási legfőbb ügyész is tag volt – ezt a két vadásztársaságot ál-vadásztársaságnak minősítette.
Az állami-politikai vonatkozások problémája után Kádár áttért a párterkölcsi felelősségre, kijelentvén, hogy ezt „minden érintettnél pontosan ki kell vizsgálni, tekintet nélkül a beosztására és a rangjára”, s a Biszku-bizottság éppen e téren is folytatott tevékenységére célozva ekként előlegezte meg a vizsgálat eredményét: „Lehet, hogy valakinek azt fogják mondani, hogy figyelmeztetjük magát, vagy helytelenítjük, amit tett, lehet, hogy valaki más pártbüntetést kap.” Ezt követően Kádár annyiban kollektív önkritikát gyakorolt, amennyiben elismerte, hogy Onódyt és a hozzá hasonló embereket „már nem a kapitalizmustól örököltük”, „ezek a mi saját nevelésű embereink”. Emlékeztetett az 1961-es Török-ügyre és annak főszereplőjére, a Vasas Szakszervezet főtitkárára: „Emlékszem rá. Rendes munkásember volt, tehetséges volt, dolgozott eredménnyel, megbecsülésben volt része, előrelépett, a gőz a fejébe szállt, és úgy viselkedett, mint egy kiskirály, aki a törvények felett van. Ez volt a Török tragédiája. (…) Ez az Onódy is rendes vasas ifjúmunkás volt, becsületes ember, senkit nem tudok hibáztatni, hogy aki 10 vagy 12 éve baráti viszonyba került vele. Ez egy rendes ember volt. Nem tehetségtelen ember, jól dolgozott, eredményesen, a vállalat felfejlődött, elismerésben volt része. Igaz? A gőz a fejébe szállt, kezdett megengedni magának dolgokat, és a végén most a börtönben ül. Ez is éberségre int minket.”
Kádár beszédében visszatért arra, amit már a decemberi KB-ülésen is elmondott, nevezetesen, hogy mitől lett ügy Onódy esete. Első helyen a Hruscsov leváltása után Magyarországon is kialakult politikai bizonytalanságot említette („olyan szituáció volt, hogy a pártban bizonyos, némi zavar mutatkozott, s a kommunisták hadseregében némi kis bizonytalanság volt”), másrészt pedig Onódy magas baráti körét hozta fel, akik közül név szerint kiemelte Nezvált és Gáspárt. Szerinte ez a két tényező segített az „osztályellenségnek” és „mindenféle rendű és rangú ellenzékünknek”, hogy „az ügyet felfújja”. Ez utóbbi meghatározásakor a párt vezetője ez alkalommal inkább balra ütött, mondván: „Az osztályellenségen kívül nálunk lesben áll 10-20-50, meg néhány száz ember, (…) nekünk van még baloldali ellenzékünk is, itt ülnek évek óta, ezek boldogan csámcsognak, ha valamilyen vezető ember érintve van valamilyen negatív dologban, ő rögtön úgy adja tovább, hogy még kettőt hozzá is ragaszt. Azt hiszem, nem kell ezeket a kádereket bemutatni, ezeket mindenki ismeri. (…) Az ő szemléletük, a lelkiállapotuk azt kívánja, hogy minél több rossz szó hangozzék el és terjedjen el a jelenlegi Központi Bizottságról és a pártról.”
A központi bizottsági ülésen jelenlévő és „hírbe hozott” Gáspár – a megkritizált Benkeihez hasonlóan – nem kért szót, és ugyanígy cselekedett az egyik hozzászóló által megnevezett Szénási is. Ellenben Nezvál és Tausz mélyreható önkritikát gyakorolt, az azonban még mindig nem dőlt el véglegesen, hogyan fog a többi érintettel együtt alakulni a sorsuk a felvetett felelősség kérdésében. Ami ennek főként a párterkölcsi részét illeti, az nem kis mértékben a Biszku-bizottság zárójelentésének tartalmától függött, amelyet végül április 27-i ülésén tárgyalt meg a Politikai Bizottság. A testület a jelentés alapján elfogadott határozatában többek között tudomásul vette, hogy:
– a belkereskedelmi, a belügy-, a pénzügy-, a közlekedés- és postaügyi miniszter lefolytatta a „szükséges” fegyelmi eljárásokat, és megbüntette a felelősöket;
– a belkereskedelmi miniszter elrendelte az Éttermi és Büfé Vállalat káderhelyzetének felülvizsgálatát, és gondoskodott arról, hogy oda „becsületes, hozzáértő emberek” kerüljenek;
– az Országos Erdészeti Főigazgatóság és a Belügyminisztérium feloszlatta a Mackó, valamint a Diána fiktív vadásztársaságokat;
– a belügyminiszter „rendezte” a szakminiszterekkel a hivatalos külföldi kiutazások engedélyezése terén fennálló hiányosságokat, amitől azt várták, hogy ezáltal elkerülhetővé válnak az Onódy-ügyben feltárt jelenségekhez hasonló esetek. Ugyanezt tette a közlekedés- és postaügyi miniszter a MALÉV, illetve a külföldi légitársaságok gépein, valamint a MÁV és a MAHART járatain való ingyenes utazások tekintetében is;
– Pap János külön felhívta a Minisztertanácsban a miniszterek figyelmét „a bejelentések kivizsgálásának fontosságára, az ellenőrzés javítására, a kiadott állami rendeletek betartásának szigorú megkövetelésére, különös tekintettel a szakminiszterek és a bűnüldöző szervek jobb együttműködését szabályozó 3280/1963-as minisztertanácsi határozatban foglaltakra.”[56]
A beszámoló ezek után tért rá a személyi összefüggésekre. Még februárban a Biszku-bizottság az Onódy-ügyben „legalább erkölcsileg érintett” tizenhat párttagtól – köztük a márciusban szóban is „gyónt” Nezváltól és Tausztól is – kért a szerepükre vonatkozó igazoló jelentést, ezekben „túlnyomó többségük önbírálatot gyakorolt, és kijelentette, hogy az ügy megfelelő tanulságait levonta”. Mindezt mérlegelve a Politikai Bizottság határozatot hozott arról, hogy figyelmeztetésben részesíti Tausz Jánost, Sebes Sándort, Hűvös Sándort és Tatai Józsefet, mivel „ébertelenek” voltak, nem foglalkoztak megfelelően a hozzájuk eljutott és visszaélésekre utaló jelzésekkel, illetve a két utóbbi „megsértette a munkakörével kapcsolatos állami rendelkezéseket”. Szintén figyelmeztetést kapott Nezvál és Szalay, mert mint „a törvényesség biztosításának vezető funkcióban dolgozó őrei, a fennálló törvényes rendelkezések ellenére ál-vadásztársaságokat hoztak létre, és ezzel, valamint magatartásukkal alkalmat adtak a párt és kormány tekintélyét romboló rémhírek, találgatások elterjedésére”. A PB egyúttal eljárás megindítását kezdeményezte a párt Központi Ellenőrző Bizottsága előtt az öt, első fokon már elítélt párttag ellen, és ugyanez vonatkozott a kizárólag erkölcsileg felelőssé tett Kelemen Endre igazságügyi orvos szakértőre, az 1963-tól nyugdíjasként az Elnöki Tanács tagjaként tevékenykedő Pongrácz Kálmánra és Kótun Károly főosztályvezetőre a Földművelésügyi Minisztériumtól. Egyúttal a Politikai Bizottság lemondott arról, hogy „az állami vonalon fegyelmileg felelősségre vont” Vető Kálmánné, Hűvös Sándor és Tatai József ellen párteljárást indítson, így a Magyar Beruházási Bank vezérigazgató-helyetteseként dolgozó Vetőnének, Hűvöshöz és Tataihoz hasonlóan, szintén PB-figyelmeztetés jutott.[57] Gáspárról – aki PB-tagként ráadásul részt vett ezen döntések meghozatalában – szó sem esett. Igaz, neki igazoló jelentést sem kellett írnia februárban.
A legfőbb pártvezetés szigora hamarosan megenyhült a KEB elé állítandó erkölcsi felelősök tekintetében, miután a soron következő, május 11-i politikai bizottsági ülésen a testület Korom Mihály szóbeli bejelentése alapján módosította korábbi határozatát, s úgy döntött, hogy Kelemennel, Pongráczcal és Kótunnal szemben nem kell KEB-eljárást lefolytatni, megelégedtek a figyelmeztetéssel, vagyis azzal, amit többek között Tausz, Sebes, Szalay és Nezvál kapott.[58] Ugyanitt s ugyanekkor tisztázódott ez utóbbi „szakmai sorsa” is: Biszku egy nappal korábban kelt, a Politikai Bizottság számára írt javaslatai között az szerepelt, hogy „Nezvál elvtárs felmentése később is eszközölhető”,[59] a PB pedig elfogadta ezt, „megkegyelmezett neki”.
Összességében a „tizenhatok” közül a Politikai Bizottság „tíz vezető kommunistát”, a Biszku-bizottság „további hat vezető elvtársat” részesített figyelmeztetésben.[60] A KEB pedig az öt elítélt párttagot – beleértve Onódyt és Lázárt – rövid úton kizárta a Magyar Szocialista Munkáspárt soraiból.[61]
IV. UTÓÉLET
A Politikai Bizottság tagjainak február 26-i kötetlen megbeszélésén szóba került öt „prominens” személy közül így többé-kevésbé mindenki megúszta Onódyval való kapcsolatát. Legkevésbé Nezvál, leginkább pedig Gáspár, aki mégiscsak a legszűkebb pártvezetés tagja volt. Noha 1965 nyarán az általános vezetői „káderforgásban” a budapesti pártbizottság első titkári posztját végül is fel kellett cserélnie a SZOT főtitkári székével, amelyet immár 1956–59 után másodízben foglalt el, a PB-nek azonban egészen 1988-ig tagja maradt. Szalay 1968-as nyugdíjba vonulásáig látta el a legfőbb bírói tisztet. Sebes 1970-ben, 68 évesen ment nyugdíjba mint a belkereskedelmi miniszter első helyettese (csaknem másfél évtizedig töltötte be ezt a tisztséget), ezzel párhuzamosan 1966-ban egy ciklusra beválasztották a KB tagjai közé, majd nyugdíjasként 1970-től egészen az MSZMP 1989-es feloszlásáig a KEB tagja volt. Tausz és Nezvál sorsa annyiban összefonódott, hogy – egész biztosan nem véletlenül – együtt váltotta le őket a pártvezetés miniszteri beosztásukból 1966 decemberében (igaz, mindketten 1956 óta látták el tisztüket).[62] Míg azonban az 58 éves Nezvál ugyanekkor kimaradt a Központi Bizottságból is, és végleg nyugállományba küldték, addig Tausz néhány héttel később az IBUSZ vezérigazgatója lett 1978-as nyugdíjba vonulásáig. KB-tagságát 1970-ig megőrizte, majd onnantól kezdve 1988-ban bekövetkezett haláláig a KEB tagja volt.
Onódy bukása után felmerült, hogy az Éttermi és Büfé Vállalatot megszüntetik és egy másik vállalatba olvasztják be.[63] Mégsem ez történt, hanem 1964. november végén új igazgatót neveztek ki az intézmény élére Somogyi Jenő, a XIII. kerületi Vendéglátóipari Vállalat első számú vezetőjének a személyében, aki további, az eddigieknél is nagyobb szabású fejlesztések céljával és terveivel érkezett.[64] A Belkereskedelmi Minisztérium 1964–65 fordulóján többhetes, mindenre kiterjedő revíziót tartott a vállalatnál, harminc fegyelmit osztottak szét, és „kilenc vezetői funkción kellett változtatni, beleértve a párttitkárt is”.[65] Tausz – ha már őt és Sebest figyelmeztetésben részesítette a Politikai Bizottság – bűnbakot keresett és talált a saját minisztériumában is: a már említett dr. Rucz Istvánt, a Főkönyvelőség vezetőjét, akinek vétkéül az Onódy vállalatánál végrehajtott 1962-es revízió „szakszerűtlen” lefolytatását hozta fel. Rucz is fegyelmit kapott (pártonkívüli lévén pártbüntetést nem szabhattak ki rá), azonban megmaradhatott a beosztásában. A Budapesti Rendőr-főkapitányság és a Legfőbb Ügyészség a nyomozás és az ügyészségi eljárás befejezése után saját kérésére arról tájékoztatta Tauszt, hogy Rucz főkönyvelőn kívül más belkereskedelmi minisztériumi dolgozó nem „kompromittálódott” az Onódy-ügyben.[66]
Somogyi előrejelzései beigazolódtak, 1965 tavaszán az Éttermi és Büfé Vállalatból, valamint a Rózsa Miklós-féle OISZÉV-től leválasztott négy szállodából immár nyílt konkurensként megalakult a Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalat. Az OISZÉV ugyanekkor a Hungária Szálloda és Étterem Vállalat nevet vette fel, amely külföldön Hungarhotelsként vált ismertté. Mindkét intézményt kiemelték a minisztériumon belül, a Pannónia és a Hungária a Vendéglátóipari Főigazgatóság helyett közvetlen miniszterhelyettesi felügyelet alá került. Somogyi Jenő csaknem negyedszázadon keresztül vezette a Pannóniát, emellett pedig 1986 és 1988 között a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöki tisztét is ellátta. Rózsa Miklós még több mint másfél évtizedig, egészen nyugdíjba vonulásáig irányította a legnagyobb idegenforgalmi vállalatnak számító, több mint tízezer alkalmazottat foglalkoztató Hungarhotels-birodalmat.
Dr. Tímár Györgyöt büntetése kétharmadának letöltése után, 1968 novemberében feltételesen szabadlábra helyezték. Ügyvédként természetesen nem dolgozhatott. 1975-ben mentesítették a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól.[67] A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1989 decemberében Tímárt az ellene annak idején emelt vád alól felmentette, s mivel bűncselekményt nem követett el, ezért az akkori ítéletet – a bűnösség kimondása és a büntetés kiszabása miatt – törvénysértőnek minősítette.[68] Ügyvédi praxisát is csak ekkor kapta vissza.
Onódy Lajos összesen négy év négy hónapot ült a szegedi Csillag Börtönben, többek között az Alföldi Bútorgyár öntő üzemrészébe vezényelték betanított munkára, a káros gázokat közvetlenül belélegezve ő szedte le a frissen ragasztott bútorlapokat, szeme és tüdeje alaposan károsodott, fogainak egy része kihullott, cukorbeteg lett, csontsoványra fogyott. Büntetése kétharmadának letöltése után feltételesen szabadlábra helyezték 1969. február 28-án. Emberi roncsként hagyta el a börtönt, hat hétre kórházba került, majd 49 évesen nyugdíjazták. Az akkor már a Ganz-MÁVAG vezérigazgatójaként tevékenykedő egykori miniszter, Csergő János azonnal alkalmazta az alacsony nyugdíja mellé kiegészítő jövedelemforrást kereső Onódyt mint szaktanácsadót. A volt igazgató egy büfét és egy kisvendéglőt hozott létre a gyár területén belül, amelynek bevételét a Ganz-MÁVAG focicsapatára fordították. Ezzel párhuzamosan 1973-tól a Békés Megyei Szolgáltató és Termelő Szövetkezet kereskedelmi tanácsadója is lett, s szerepet vállalt a Békéscsaba NB I-be jutásában, benntartásában és felfutásában az első osztályban. Feltalálóként ő jegyeztette be a kupakos sörnyitót, illetve többedmagával a Medaqua fürdősót. 1980-ban vonult vissza az aktív munkától.
Az 1976-os elutasítás után a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1980 nyarán „kegyelemből” mentesítette őt a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Jogi rehabilitációját, pere koncepciós voltának elismerését, s ezáltal a rá kiszabott ítélet semmisnek nyilvánítását nem sikerült elérnie 1990 után. Erkölcsileg azonban elégtételt kapott. Az 1989 júniusában az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságához benyújtott kérelmére az időközben Magyar Szocialista Párttá alakult utódpárt Országos Egyeztető Bizottsága OEB/395-ös számú, 1990. április 2-án kelt határozatában megállapította, hogy Onódy 1965-ben történt kizárása a pártból „koncepciós jellegű volt, ezért a döntést hatályon kívül helyezte, párttagságát 1945-től folyamatosnak elismerte”. Onódy Lajos 1996 februárjában, 76 évesen hunyt el. Legnagyobb „bűne” talán az volt, hogy megelőzte a korát.
A tanulmány megjelenik idén tavasszal az 1956-os Intézet A hatvanas évek Magyarországon című kötetében.
Jegyzetek
[1] Az Onódy-ügy feldolgozásához a következő levéltárakban folytattam kutatást: Magyar Országos Levéltár, Budapest Főváros Levéltára, Belügyminisztérium Központi Irattára, Történeti Hivatal és utóda, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Open Society Archive. Jól tudtam hasznosítani az 1956-os Intézet Oral History Archívumában lévő visszaemlékezések némelyikét is. Magának az Onódy-pernek az anyagai a Fővárosi Bíróság irattárában találhatók, jelzetek nélküli öt vaskos dobozban, így ezt jelen munkámban külön hivatkozás nélkül használom. A legértékesebb forráscsoportnak az a bőséges dokumentáció bizonyult, amelyet maga Onódy Lajos gyűjtött össze tevékenysége kezdetétől egészen 1996-ban bekövetkezett haláláig. Az általam Onódy-hagyatéknak elnevezett gyűjtemény mondhatni ékkövét képezi az a több mint százoldalas, publikálatlan interjú Onódyval, amelyet 1993-ban készítettek vele. Tanulmányom megírása során számos alkalommal támaszkodtam erre a hagyatékra – sajátossága és rendezetlensége okán szintén a forrás külön megjelölése nélkül. Ehelyütt szeretném megköszönni Onódy özvegyének, Sárika asszonynak, hogy mindezt a rendelkezésemre bocsátotta.
Ugyancsak köszönöm a segítségét mindazoknak, akik Onódyval kapcsolatos emlékeiket megosztották velem, közülük elsősorban Szemes Györgynének, Szendrői Pálnak, Csulák Józsefnek és dr. Tímár Györgynek.
[2] A bénítási anyag eltávolításával, vagyis egy esztergagép, gyalugép vagy bármilyen hasonló berendezés vezérorsójának a kiszedésével, illetve megsemmisítésével a hatalmas gépek használhatatlan ócskavassá válnak.
[3] Budapest Főváros Levéltára (a továbbiakban BFL), XXXV/13/1964/c/438. ő. e. és XXXV/13/1964/c/439. ő. e.
[4] Uo.
[5] Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL), XIX-G-4-rrr, 94. doboz.
[6] BFL, XXXV/13/1964/c/438. ő. e.
[7] Uo. és MOL, XIX-G-4-rrr, 94. doboz.
[8] Voltak, akiknek Onódy újév alkalmából sült malacokat küldött, köztük Nezválnak is. Róla sokan beszélték, hogy ilyen esetekben „elfelejtette” visszaküldeni az ezüsttálcákat, amiket Onódy kényszerűségből veszteségként leírt.
[9] A Mézes Mackóban volt egy pincehelyiség, amely néhány felsőbb vezető (pl. Gáspár, Pongrácz, Nezvál, Csanádi, Csergő, Herczeg) találkozási helyévé vált, ha egymást közt akartak megbeszélni valamit. Külön érdekesség, hogy Onódy felszolgálóként itt foglalkoztatta az 1963-as amnesztiáig börtönbüntetését töltő Kopácsi Sándor feleségét.
[10] MOL, XIX-G-4-rrr, 90. és 94. doboz.
[11] MOL, XIX-G-4-rrr, 90. doboz.
[12] BFL, XXXV/10/1964/a/3a ő. e.
[13] Belügyminisztérium Központi Irattára (a továbbiakban BM Irattár), Miniszteri iratok, 2671-1-a/83.
[14] BFL, XXXV/10/1964/a/1. ő. e., XXXV/10/1964/c/4. ő. e., XXXV/13/1965/b/10. ő. e., illetve BM Irattár, Miniszteri iratok, 2671-1-a/83 és MOL, 288. f. 11/1444. ő. e.
[15] A viccet Révész Géza, az MSZMP Központi Bizottságának tagja mesélte el a KB 1965. március 11–13-i ülésén (MOL, 288. f. 4/73. ő. e.).
[16] MOL, 288. f., 47/737. ő. e. 25/a tétel.
[17] Kronen Zeitung, 1965. január 19. A cikk magyar nyelvű fordítása dr. Tímár György peranyagában szerepel (BFL, XXV. 4. f., TB 9877/1965, 705. doboz, 1111–3.).
[18] Révész Géza az MSZMP KB már említett 1965. március 11–13-i ülésén személy szerint is megnevezte Bara Margitot és Törőcsik Marit (MOL, 288. f. 4/73. ő. e.).
[19] Egy szándékosan tönkretett élet története. Bara Margit visszaemlékezései színészpályája eseményeire. Magyar Nemzet, 2002. április 9.
[20] Bara Margit kálváriájának legteljesebb történetét lásd: Az aszszony végzete. In Gazsó L. Ferenc–Zelei Miklós: Elrabolt emberöltő. Budapest, Képes 7 Könyvek, 1990. 76–88.
[21] Népszabadság, 1964. december 19.
[22] MOL, 288. f. 5/350/1. ő. e.
[23] Ehhez lásd Murányi Gábor 1964-es „évesszéjét”. In Révész Sándor (szerk.): Beszélő évek 1957–1968. A Kádár-korszak története. I. rész. Budapest, Stencil Kulturális Alapítvány, 2000. 359–73.
[24] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 1.11.10., Op. Nyt. 169. doboz.
[25] Magyar Nemzet, 1964. december 20.
[26] MOL, 288. f. 5/351. ő. e. és 288. f. 4/71-72. ő. e.
[27] Uo.
[28] MOL, 288. f. 4/71-72. ő. e. és 288. f. 5/356. ő. e.
[29] MOL, 288. f. 4/75. ő. e.
[30] Ezt Biszku Béla is megjegyezte az „időszerű belpolitikai kérdésekről” szóló előadói referátumában, amelyet a Központi Bizottság 1965. március 11–13-i ülésén mondott el (MOL, 288. f. 4/73. ő. e.).
[31] BM Irattár, Miniszteri iratok, 2615-1-a/1192.
[32] Lásd a 30. számú jegyzetet.
[33] MOL, 288. f. 9/14. ő. e.
[34] Kádár a Központi Bizottság 1965. márciusi ülésén az akkor már javában zajló bírósági tárgyalással kapcsolatban farizeus módon kijelentette, hogy „mi nem foglalkozunk 1956 óta perek intézésével, s most ne szegjük meg ezt a szabályt”. A testület sokat látott és tapasztalt tagjai értették az üzenetet, különösen, amikor Kádár a január 26-i politikai bizottsági ülés zárt napirendi pontjára utalva ezt azzal egészítette ki, hogy a pártvezetés biztosította „a rendes, törvényes eljáráshoz szükséges feltételeket”, s ezek után nincs más hátra, mint várni a bírósági ítéletet, „és kész”. (MOL, 288. f. 4/73. ő. e.)
[35] Egyébként nem a ferihegyi Tranzit Hotel igazgatója volt az Onódy-ügy egyetlen „halottja”. 1964. november 12-én felelősségre vonástól tartva öngyilkosságot követett el Fehér Sándor, az ERDÉRT Vállalat vezérigazgatója.
[36] MOL, 288. f. 9/16. ő. e.
[37] Onódyt a következő bűntettekben mondták ki bűnösnek: a társadalmi tulajdon sérelmére csalással, sikkasztással és hűtlen kezeléssel folytatólagosan, részben bűnszövetségben elkövetett, különösen nagy kárt okozó bűntett; egy rendbeli hivatali visszaélés; egy rendbeli befolyással üzérkedés; hivatalos személy működését a közérdek kárára befolyásolható két rendbeli hivatali vesztegetés; vámbűntett; két rendbeli, a devizagazdálkodást sértő, jelentős értékkel kapcsolatban elkövetett bűntett.
[38] A perben hozott elsőfokú ítélet száma: B.III.520/1965, a másodfokúé: Bf.I.662/1965.
[39] A Török-ügy történetét lásd Tischler János: Politikai-gazdasági bűnügyek a hatvanas évek első felében. In Rainer M. János (szerk.): Múlt századi hétköznapok. Tanulmányok a Kádár-rendszer kialakulásának időszakáról. Budapest, 1956-os Intézet, 2003. 331–71.
[40] MOL, 288. f. 5/364. ő. e.
[41] A hivatalosan Wölfel Károly és társai néven nyilvántartott perben hozott elsőfokú ítélet száma: 1.B.3470/1965, a másodfokúé: Bf.XXIII.6858/1965. A mellékper anyaga a Fővárosi Bíróság irattárában található, az Onódy-per egyik dobozában.
[42] BFL, Ügyészségi TÜK-iratok, 0024/1975, 354.
[43] BFL, XXV. 4. f., TB 9877/1965, 705. doboz, 1093–6.
[44] BFL, XXV. 4. f., TB 9877/1965, 704. doboz, 30.
[45] BFL, XXV. 4. f., TB 9877/1965, 705. doboz, 1090–2.
[46] BFL, XXV. 4. f., TB 9877/1965, 704. doboz, 15. Eljárásjogi szempontból teljes nonszensz volt, hogy Tímár ügyét elsőfokon ugyanaz a Fábián Károly bíró vezette, aki az Onódy-per elsőfokú tárgyalásának is vezető bírája volt, miközben Tímár a Köves felkérésére írott cikkében aggályait fogalmazta meg az Onódy-per tisztaságát illetően. Másodfokon ugyanez történt, ott Halász Sándor volt mindkét per vezető bírája.
[47] BFL, XXV. 4. f., TB 9877/1965, 704. doboz, 48.
[48] MOL, 288. f. 5/353. ő. e.
[49] MOL, 288. f. 4/71. ő. e.
[50] MOL, 288. f. 47/737. ő. e., 24. tétel.
[51] MOL, 288. f. 5/358. ő. e.
[52] Népszabadság, 1965. február 12.
[53] MOL, 288. f. 47/738. ő. e., 34. tétel.
[54] MOL, 288. f. 47/738. ő. e., 33. tétel.
[55] MOL, 288. f. 4/73. ő. e. A további idézetek ugyaninnen.
[56] MOL, 288. f. 5/364. ő. e.
[57] Uo. Tatai egyébként nemcsak fegyelmit és pártfigyelmeztetést kapott, hanem 1965 májusában Benkei András belügyminiszter „az elkövetett szabálytalanságok miatt” megszüntette az 1962-től a Külügyminisztériumban dolgozó Tatai addig fenntartott állományviszonyát a Belügyminisztériumban (BM Irattár, Miniszteri iratok, 2808-1-a/534).
[58] MOL, 288. f. 5/365. ő. e.
[59] MOL, 288. f. 47/738. ő. e., 47. tétel.
[60] MOL, 288. f. 4/75. ő. e.
[61] Az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságának anyagai között csak Lázár Géza kizárási határozata maradt fenn, ennek jelzete: BFL, XXXV/1/1965/i/37. ő. e.
[62] MOL, 288. f. 5/410. ő. e., illetve 288. f. 4/85. ő. e.
[63] BFL, XXXV/13/1964/b/9. ő. e.
[64] BFL, XXXV/13/1964/c/438. ő. e.
[65] BFL, XXXV/10/1965/c/9. ő. e. és XXXV/10/1965/c/10. ő. e.
[66] BFL, XXXV/10/1965/c/9. ő. e.
[67] BFL, Ügyészségi TÜK-iratok, 9782/1975, 3–4.
[68] BFL, XXV. 4. f., TB 9877/1965, 704. doboz, 59.