„Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint, békében.”
(Lukács evangéliuma)
Egyre többet hallunk, olvasunk az eutanáziáról. A halálba mentésükért könyörgő, saját erejükből meghalni képtelen gyermekük, élettársuk reménytelen szenvedését már el nem viselő, börtönbüntetést is vállaló anyákról, feleségekről, férjekről, akik kénytelenek maguk halálba segíteni szeretettüket. És hallunk barátainktól, ismerőseinktől a média figyelmére nem érdemes, mindennapi emberekről, akik félelmükben képtelenek ilyen segítséget nyújtani, akármennyire gyötri őket lelkiismeretük a megváltásért könyörgő, vegetatív állapotban tartott, testük legalapvetőbb funkciói feletti uralmukat elvesztett anyjuk, apjuk mindennapi megalázottsága láttán.
De nemcsak az empátiáról és a keresztény segítségnyújtásról vagy megtagadásáról kell szólnunk. Arról is, hogy hol tartanánk, hogyan is lenne képes az egészségügy elkerülni a teljes csődöt a rendszeresen gyakorolt aktív – de leplezett, vagy passzívnak tartott – eutanázia nélkül? És a még kegyetlenebb, de általában csak a teljesen elhagyottak esetében alkalmazható passzív, „neki már úgyis mindegy” maltanázia nélkül. A költségeket nem mindig kímélő, de a beteg számára még pokolibb aktív maltanázia pedig egyenlő a mesterségesen meghosszabbított haldoklással.
Minderről nem sokat hallunk. Annál inkább beszámolnak lapjaink például az „eutanázia-turizmus” kirívóbb, „szenzációs” eseteiről – amikor a szerencsétlen, halált sóvárgó, de meghalni képtelen félholtat – miután hazájában hiába könyörgött segítségért – Svájcba szállítják, hogy ott követhessen el asszisztált öngyilkosságot.
Habár tudjuk, hogy a görög szó, az eutanázia jó halált jelent – és reméljük, lesz részünk benne, ha eljön az ideje, s nem a rossz halál, a maltanázia vár ránk – miért fogadjuk el mégis a jó halált tiltó, elavult törvényeket? Ebben a megfogalmazásban talán van némi túlzás, hiszen nincs törvény, amely büntetné a haldoklók fájdalmának enyhítőit, azokat, akik a kezüket fogják, pár kedves szóval szólnak hozzájuk… Vagyis azt cselekszik, amivel évezredeken át segítettük szeretteink végső távozását. De elégséges-e ez ma, amikor a tudomány félholtakat is életben tarthat – lélegeztető gépekkel, infúziós és ürítő katéterekkel, mesterséges tápokkal, gyógyszerek és azok mellékhatását kezelő szerek elképesztő koktéljával – miután már akár többször is visszahozta őket a halálból. Mondhatjuk talán úgy is: miután kivettük Isten kezéből a halált.
Meddig mehet ez így tovább?
Törvényeink, költségvetésünk, orvosaink, ápolóink, gyógyszergyáraink, biotechnológiánk, egész egészségügyi rendszerünk egyre többet tesz az életút végéhez érkezettek életben tartásáért – egyszerűen azért, mert egyre többre képes – akkor is, ha a halál halasztásával nyert napokra, hetekre, hónapokra az emberi méltóság tiszteletben tartásának elemi feltételeit sem képes megteremteni. Nem mellékesen: még ez a méltatlan életben tartás is az életképesek gyógyításától vonja el mindig korlátozott erőforrásainkat.
A méltatlanság pedig nemcsak a végstádiumban lévőt érinti. Ellenkezőleg: a végstádiumban minden mesterséges beavatkozás ellenére lassan elpusztuló, önmagát felemésztő test agya gyakran már nincsen tudatában annak, ami vele történik. Mondhatjuk-e, hogy ilyen esetekben nincsen negatív hatással emberi méltóságunkra az elhanyagolt környezet és az elégtelen gondozás? Aligha. Egyéni méltóságunkon túl is meg kell védenünk kollektív méltóságunkat, emberségünk lényegét. Nem véletlen ugyanis, hogy azok, aki meg akarják törni akaratunkat, önérzetünket, először mindig emberi méltóságunktól fosztanak meg. Ezért parádéztatják a kihallgatás előtt pórázon a vádlottat a tévék számára. Ezért fosztották meg a nácik lépésről lépésre méltóságuk utolsó foszlányaitól is az áldozataikat, hogy a haláltáborokban már ne is kelljen őket emberszámba venni. Ne kelljen ellenállástól tartani. Ha nem is tudatosan, de némelykor ez történik sok krónikus osztályon, elfekvőben. Amikor az ágyon már nem egy méltósága birtokában lévő ember fekszik, hanem egy raktározott test, számlázható társadalombiztosítási számmal rendelkező gyógy-, táp- és kötszer stb. fogyasztó, vagy kísérleti alany. Mert ha a krónikus osztályok rehabilitálására, az ápolói létszám fenntartására nincs is pénz, a katéterekre, tápokra, drogokra, az új szerek kipróbálására mindig is lesz keret, a gyógyszergyárak lobbijai gondoskodnak arról.
Jó halál vagy eutanázia?
Természetesen senki sem emeli fel szavát a jó halál ellen. Az eutanázia ellen viszont annál inkább. Orvosok is, papok és egyházi vezetők is. Mintha figyelembe sem vennék, hogy az eutanázia és a jó halál: szó szerint ugyanazt jelenti. De nyilván vannak, akik a szeretteiket vagy őket magukat a végső stádiumban, talán gyorsan és váratlanul, alvás közben érő véget értik jó halálon, mely meg nem aláz, s meg sem gyötör. Amelyet senki sem garantálhat számunkra. Pedig demokratikus világunkban egyre inkább elvárjuk az esélyegyenlőséget. Azt, hogy mindannyiunk számára alanyi jogon elérhető legyen mindaz, ami lehetővé teszi a jó életet: oktatás, egészségügyi ellátás, közbiztonság, szociális háló, nyugdíjrendszer. De ne feledjük, a jó élethez az is kell, hogy ne féljük a rossz halált. Hogy tudjuk: akármilyen végső betegséget tartogat is számunkra a sors, számíthatunk embertársaink segítségére a jó halálhoz.
És ha így mondjuk: jó halál, akkor könnyebb elfogadnunk, hogy elérésében segítséget kell nyújtanunk azoknak, akiknek ez nem adatik meg. Ha jó halálról beszélünk, ezen természetesen azt is értjük, hogy vigasztaljuk a haldoklót, csillapítjuk fájdalmát, feladjuk neki az utolsó kenetet. Az ugyancsak jó halált jelentő eutanázia az ellenzők nézete szerint mintha kizárná mindezt. Mintha a görögül mondott szó csakis a szenvedést megrövidítő injekciót jelenthetné. Talán manapság ez sokakban az éj leple alatt a kórtermekben ólálkodó fekete angyalok képét idézi fel. Hogy ez a szó milyen előítéletekkel terhes, milyen félreértések áldozata, kitűnik abból is, hogy vannak képzett jogászok – de akár alkotmánybírák is –, akik különbséget tesznek passzív és aktív eutanázia között, noha jogunkból az önrendelkezéshez, az emberi méltósághoz és az esélyegyenlőséghez semmiképpen sem vezethető le ilyen megkülönböztetés.
Eutanázia vs. eutelia
Mivel aligha szabadíthatjuk meg az eutanázia szót a hozzátapadt értelmezésektől, előítéletektől, most készülő könyvemben többnyire az élet jó befejezéséről, az euzoételiáról beszélek. Egyszerűbb kifejezéssel az euteliáról, a jó végről, amely szó nemcsak a halál módjára utal, hanem mindarra, ami lehetővé teszi és elősegíti életutunk jó, méltóságteljes befejezését. Ehhez pedig új intézményekre és hivatásra – nemcsak a testi szenvedést, de a lelki agóniát: a halálfélelmet is oldani képes, irgalmas, empatikus szakértőkre, „átsegítőkre” – lesz szükségünk, hogy életutunk jó befejezésére számíthassunk. Mert az eutelia nemcsak az életből kilépők utolsó napjainak, hónapjainak megkönnyítéséről, beragyogtatásáról szól. Segít azokon is, akik már nem azért küzdenek a halál ellen, mert élveznék az életet, hanem mert félik a hosszú, gyötrelmes, megalázó haldoklást. És saját jó halálunk olyan lélekemelő példát mutathat a nyomunkba lépőknek, amely feloldhatja bennük a mindannyiunkban lakozó, irracionális halálfélelmet, amelyet kultúránk plántált belénk. S amely akkor is árnyékot vet napjainkra, vagy ránk törhet észvesztő rettegéssel, amikor életünk nincs közvetlen veszélyben. Ez a halálfélelem nem pusztán biológiailag kódolt életösztönünkből fakad, hanem a civilizációnk alapját jelentő bibliai teremtéstörténetben gyökerezik: vagyis abban a hitben, hogy a halál Isten büntetése.
Csak magunkat hibáztathatjuk, hogy évezredekkel később – biológiai ismereteink ellenére – még mindig úgy féljük a halált, mintha az valóban Isten büntetése lenne. Az elmúlás félelmét olyannyira hagytuk beleszövődni értelmi és érzelmi lényünkbe – mondhatnánk: szellemünkbe és lelkünkbe –, hogy sokaknak mindmáig szükségük van a halál utáni létbe vetett hitre. Ez kétségkívül megkönnyíti a halál elfogadását azok számára, akik hinni tudnak a rájuk örökített élet-utáni-élet, a mennyország fogalmában.
A szekuláris, humanista világnézet élet utáni élet fogalma
A befogadó vallások segítségével nyitva áll mindannyiunk számára a szakrális, több ezer éves rítusokkal, a művészetek remekműveivel gazdagított, a mennyek országába vezető hitrendszer. Ezeknek – a lelki üdvösséghez vezető – tanítását tisztelni kell, és e vallások szabadságát minden demokratikus jogállam alkotmánya garantálja. De a mindeneket szolgáló euteliamozgalom nem feledkezhet meg azokról, akik nem fogadhatják el e hitbéli tanokat, nem nyernek megkönnyebbülést az azokra épülő rítusokból. Szükségünk van tehát egy ma még elemeiben is alig létező „szekuláris hitrendszer”, s a megfelelő rítusok felépítésére. Ehhez azonban meg kell értenünk: az, hogy nem vagyunk képesek mai ismereteink birtokában elfogadni az ősi tanok szó szerinti értelmezését, nem azt jelenti, hogy nem vagyunk képesek ugyanolyan erős, félelmektől megváltó hitre, mint azok, akik elfogadják a legfundamentalistább tanításokat is. A szekuláris, emberközpontú – humanista – hitvallás felépítéséhez sem kell elvetnünk az ősi tanítások magvát, a szent írások metaforáit. Csak meg kell értenünk, mit jelentenek örök időkre szóló tanmeséik a tudásával, érzelmeivel gondolatvilágát nem elnyomni, hanem gazdagítani vágyó, hitét nem félelmekre, hanem megértésre építő embereknek.
Ma egyre kevesebbünknek adatik meg a kétségek nélküli, erős, a halált is megkönnyítő ránk örökített hit. Ma már nem tételezzük fel, hogy birtokunkban van az egyetlen igazság. Sokan tudjuk, hogy az ilyen feltételezések, tanítások, hitvallások milyen tragédiákhoz vezettek a történelem folyamán. Nem hihetünk ugyanolyan magától értetődően saját túlvilágunkban, mint eleink, akik számára az élet utáni létforma hol a zsidók pragmatikus, kollektív túlélés-hite volt, hol a halál utáni személyes lét bármelyik változata a lélekvándorlástól a keresztény túlvilág angyalok lakta mennyországáig, vagy a muszlimok szökőkutas, és talán más szomjakat oltó hurikkal népesített túlvilágáig.
A túlvilági lét halálfélelmet enyhítő hatását csökkenthette a pokol képzete, amelyhez sokan talán még ma is ragaszkodnak, végig sem gondolva, hogy ez a fogalom nyilván csak azért jött létre, mert voltak, akiknek sértette farizeusi igazságérzetét, hogy – az örök kárhozat nélkül – jókra és rosszakra ugyanaz a túlvilági élet vár.
A halál körüli rítusokat, temetkezési szokásokat mindeddig az életen túli világról kialakult pogány, majd monoteista képzetek, hitek határozták meg. Például: élelem meg kincsek elhelyezése a sírban, a holttestet a Sztüx folyón át a túlvilágba szállító révészt, Kháront lefizető obulus becsúsztatása a halott nyelve alá, majd a már említett utolsó kenet és a szentelt földbe temetés. Mindez útravaló volt, gesztus a túlvilági élet elnyerése és a feltámadás reményében. Voltaképp a félelmet volt hívatott enyhíteni a büntetésnek tudott haláltól, vagy értelmet igyekezett adni a halál előtti szenvedésnek. De végső soron mindez a jó halál sóvárgásáról tanúskodik.
Kétféle halál van: a Kiszámíthatatlan és az Elkerülhetetlen.
Ha életünk végéről beszélünk, az már valami befejezettséget is sugall. Vagyis képzetünkben kétféle halál dereng: mindenekelőtt az életet meg- vagy félbeszakító, utunkat álló, talán teljesen váratlanul, a semmiből elénk toppanó halál. A kiszámíthatatlan Sors küldöttje, aki életben hagy, ha a kedvesünk szívünk felett hordott levelei megállítják a nekünk szánt puskagolyót. Vagy elragad, vagy békén hagy, mint az alpesi úton szakadékba zuhant iskolabuszról „véletlenül” lemaradt gyermeket. Hogyan is nevezhetnénk ezt a Kiszámíthatatlant ugyanazon a néven, mint azt, aki az életutunk végén vár ránk: az Elkerülhetetlent. Aki ellen nem védenek meg kedvesünk levelei. Amely akkor is megtalál, ha lemaradunk a buszról.
Elképzelhető, hogy ha lenne is halálon túli élet, mindkét Halál ugyanoda viszi áldozatait? Az, aki meg sem várja, hogy megszülessünk, hanem a köldökzsinórt tekeri nyakunk köré, és az is, aki életutunk végén vár ránk?
Miért teszem fel ezeket a kérdéseket? Mert fontos, hogy megkülönböztessük a kettőt. Megtanuljunk másképp gondolkodni arról a Halálról, amely az életutunk végén vár ránk, amelyet el kell fogadnunk, és arról a Halálról, amely megszakítja életutunkat: amely ellen küzdenünk kell. Amelyet félnünk kell, hogy a félelem erőt adjon a küzdelemre az életért, amikor az még előttünk áll. Amíg élet az, ami előttünk áll. Amíg vénségünk bekövetkezése előtt még választhatunk élet és halál között, addig minden erőnkkel harcolnunk kell életünkért. És addig bátor, hősies erény ez a küzdelem, akármilyen szenvedéssel jár is. De amikor vénségünkben már csak jó és rossz halál között választhatunk, nem bátorság, hanem gyávaság jele a pár nap, hét vagy hónap halasztásért – életnek aligha nevezhető életért – vállalt szenvedés.
A jó halál, avagy az önrendelkezés joga
Mikor kell belenyugvással fogadnunk a halált? Meddig emberi az élet? Látszólag könnyű megválaszolni e kérdéseket: addig, míg örömünket leljük az életben, és örömet szerezhetünk a közelállóknak. Míg panasz nélkül, méltósággal viselhetjük az öregkor terhét, és teljesíthetetlen, önző kívánságokkal nem lehetetlenítjük el sarjaink életét. Míg kötelesség- és bűntudatukra apellálva nem kényszerítjük őket, hogy élettársuk, gyermekeik helyett fő helyen velünk törődjenek. Amíg meg nem botránkoztatjuk a minket körülvevőkben élő gyermeket. Máté tulajdonítja Jézusnak e szavakat: „A ki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék.”
Kemény szavak. Nem a szeretet prófétájához illők, aki Jézus-könyvem szerint nem rabbinikus bölcsességével, hanem sugárzó szeretetével vonzotta magához tanítványait. Inkább ahhoz valóak, akit tanítványainak messiásvárása az érzelmiből egyre inkább az értelmi, a tanítói szférába kényszerített. „Kicsinyeken” a bennünk élő gyermeket is értette, midőn így szólt: „Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.”
A példabeszéd tehát rólunk, felnőttekről szól, majd kimondja, hogy miként lehetünk olyanok, mint a kisgyermekek: „És a ki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be.” Tehát a bennünk lakozó, őszinte gyermekről, az élet ajándékait gyönyörűséggel elfogadó, ártatlan gyermek-jézusi szeretetről van szó.
Amíg ennek jegyében élünk és ezt éltethetjük másokban, addig akarnunk kell élni. De amint önsajnáló vénségünkben „megbotránkoztatjuk” a bennünk és köröttünk élőkben ezt a gyermeket, akkor – Jézus szavaival élve – „jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék.” Vagyis jobb, ha a gyönyörre vágyó „gyermeket” szeretetével éltetni már nem képes érzelmi halott mielőbb kilép az életből, ha vénségében jobb útra már nem térhet. A halállal meg nem békülő szülő, aki szemrehányó-követelőző szavaival gyötri gyermekét, hogy bűntudatot gerjesszen benne, az nem felel meg a jézusi mércének.
A halálnak nem arról kell szólnia, mintha életünk legnagyobb zsarolási lehetősége lenne! Nyugati, keresztény, a szenvedést dicsőítő, ennek megváltó erőt tulajdonító, bűntudattal átitatott kultúránkban nem merjük kimondani, hogy a haldoklót semmi sem jogosítja fel erre. Nem tartozunk többel a haldoklónak, mint az élőknek. Nem téríthet el fő küldetésünk teljesítésétől: utódaink felnevelésétől, boldogulásuk és boldogságuk elősegítésétől, az élet örömeinek számukra is példamutató élvezetétől abban is, hogy méltósággal fogadjuk el életünk alkonyát és napnyugtáját. Igazából erről (is) szól a jó halál, az eutanázia. Vagy, még inkább – ha az életút végén elérkező, kiérdemelt, elfogadott, jó empátiás szeretettel segített elmúlásra gondolok – az eutelia.
Alkotmánybíráink nemrég – majd tízévi fontolgatás után – nagy bátorsággal visszaléptek a megkülönböztető törvényeiről elhíresült XX. századba, és úgy döntöttek, hogy az érvényes egészségügyi törvény, azzal, hogy megengedi az orvosi kezelés megtagadását, kellően megfelel az alkotmányosan garantált önrendelkezési jog gyakorlatának. Hogy ez a koncepció milyen szellemi vakságra, biológiai tudatlanságra vall, azt már kifejtettem pár korábbi cikkemben: „Bíró legyen a talpán, aki le tudja vezetni az alkotmányból, hogy az áttétes csontrákban szenvedőnek – aki nem áll semmiféle életfenntartó kezelés alatt, amit megtagadhatna – nincs éppolyan joga a jó halálhoz az általa választott időben, mert azt csak aktív beavatkozással érheti el. A jogegyenlőség nevében nem engedélyezheti az alkotmánybíróság a kezelés megtagadását, mint az eutanázia egyetlen törvényes formáját. Ez olyan lenne, mintha kimondaná, hogy a szólásszabadság joga csak a némákat illeti meg.”
Az önrendelkezési jog semmiképp sem korlátozható a kezelés megtagadására, ami sok, végső stádiumban lévő betegnek csak súlyosbítja szenvedését, megalázó halálfélelmét. Sokan nem életfenntartó kezelést kapnak, mert betegségük – mondjuk: áttételes csontrákjuk – már nem gyógyítható. Aki pedig csak fájdalomcsillapító kezelést kap, az hiába hárítja el azt: nem a jó – hanem az elképzelhető legkeservesebb halált választja, a hetekig, hónapokig fokozódó, egyre elviselhetetlenebb szenvedést.
Ha az önrendelkezési jog kiterjed halálunk idejének-módjának megválasztására, akkor csak a társadalmi érdek mérlegelését várhatjuk el a halálra vágyótól, csak ezt állíthatjuk szembe az ő érdekével, akaratával. A halál nem állhatja útját az életnek. Tehát addig kell akarnunk élni, amíg életünkkel az életet szolgáljuk. Fogadjuk el a korosodás jeleit Isten szólítgató szavaiként, és mielőtt panaszkodásra adnánk a fejünket, mondjuk a Kisjézust karjában tartó Simeonnal: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint, békében.”
De meddig kell élni akarnunk? Míg örömünket leljük az életben, és életünkkel örömet szerzünk hozzátartozóinknak, embertársainknak. Míg korunk terhét panasz nélkül, méltósággal viseljük. Hogy végül a gyermek Jézust karjaiban tartó Simeonnal arra kérhessük a Teremtőt, hogy bocsásson el bennünket békében. És reméljük, hogy addigra elnyerhetjük felebarátaink megértő, és az erre hívatottak szakértő támogatását és segítségét az elmúlás elfogadásában és utolsó óráink megkönnyítésében: az eutelia folyamatában és végső rítusaiban.
Születés és halál, remények és rítusok
Valaha eleink éppoly természetesnek tartották a szülést, amely a méhben teremt helyet az új életnek, mint a halált, amely világunkban teremt helyet az új generációknak. A kettő csak együtt létezhet, méghozzá közel egyensúlyban egymással, különben már rég rajzó hangyákként borítanánk el a földet, vagy pedig rég kihaltunk volna. Minden kezdet és vég egyenértékű szerepet játszott a Teremtés folyamatában. El kell tehát vetnünk, hogy maga a halál – a jó halál is – büntetés.
Persze ameddig cselekedni nem kell, mindenki mindig is híve volt és lesz a jó halálnak. Pedig a cselekvő (aktív) és a megengedő, belenyugvó (passzív) eutanázia egyaránt magáról a meghalásról szól. S a megkülönböztetés mindössze a külső beavatkozás vagy be nem avatkozás formájára-módjára utal. A régi hitrendszerek képviselői, a sámánok, táltosok, papok mindig is segítőink voltak e legnehezebb órán – ők is a könnyebb, jobb halál avatott értői, koruk Kristóferei voltak. Rítusokkal könnyítették utunkat: engesztelő áldozatok bemutatásával, utolsó kenettel. Amiként életre jöttünket, isteni szövetségbe vagy társadalmi közösségbe fogadásunkat is – akár párnapos korunkban, akár felnőtté válásunkkor – rítusok övezték, könnyítették-ünnepelték. Nyomokban – vagy egyszerűsített, egyre szimbolikusabb formákban – ezek a szertartások ma is léteznek.
Ahhoz, hogy az önrendelkezési jog alapján választott jó halál elfogadható legyen, új rítusokra van szükség – újakra, avagy a régiek átformálására, feltöltésükre új jelentéssel. E rítusoknak megfelelő új intézményekre is szükség lesz.
Már születésünk előtt is új, korábban elképzelhetetlen intézmények, rítusok vesznek körül; avagy nem rítus-e, ahogy például a magzatot képernyőn nézik kíváncsi örömmel a szülők? Magát a szülést gondos segítők vezetik le, rituális bemosakodással, köntösökben, hierarchikus szereposztásban. Életünk végén gyakran éppoly tehetetlenek vagyunk, mint az újszülöttek, vagy náluk is tehetetlenebbek, de akkor már nem áll mellettünk hasonló szakértő csapat, hogy emberi méltóságunk sérelme nélkül segítsen ki az életből.
Így van ez rendjén?
Gondoljuk el, mi történne, ha csupa olyan szakember állná körül a szülő asszonyt, aki arra esküdött fel, hogy mindenáron az anyaméhben tartsa a magzatot... Groteszk hasonlat, de valójában ezt teszik velünk a halálunk előtt: csakis olyan specialisták állnak körül, akiknek az, és csakis az a hivatásuk, hogy mindenáron – gyakran minél magasabb áron – életben tartsanak: „bent tartsanak az életben” – és senki sincs, aki képesítése és hivatása szerint kitámogatna belőle, segítségünkre lenne, amikor eljött az ideje, hogy minél könnyebben, magunk és szeretteink számára minél gyötrelemmentesebben léphessünk ki az életből.
Sokakat az aggaszt, hogy utat nyitva az eutanáziának, fekete angyalok seregei szállják majd meg a krónikus osztályok kórtermeit. Ellenkezőleg: ha törvényes keretek közé helyezzük az eutanáziát, és létrehozzuk a szükséges intézményeket, felelős, ellenőrizhető szakembereket képezünk ki – akkor kiszoríthatjuk a fekete angyalokat, és kivehetjük a halálos morfinadagot tartalmazó fecskendőt a gyógyításra képzett, a jó halál művészetéhez aligha értő ápolók kezéből. Az eutanázia alkalmazását is – miként az abortuszt – csak úgy lehet ellenőrizhető keretek közé helyezni, ha azt törvény engedélyezi és szabályozza. Amíg törvény tiltja az eutanáziát, addig alkalmazása döntően orvosok, ápolók és mások személyes felfogásán, erkölcsén, nézetén, esetleg érdekén múlik. És mindaddig, amíg ez így marad, nem beszélhetünk a jó halálról, mint életünkkel kiérdemelt és önrendelkezési jogunkból levezetett alanyi jogról.
A halál időpontjának eldöntését a tudós ember már rég kivette Isten kezéből: egyre kevesebben halnak bele első, a természet rendje szerint halálos betegségükbe, még ha szívroham is. Az orvostudomány, ha nem győzte is le a halált, már sok kis győzelmet arat fölötte. Már halasztgatjuk, egy időre meg is akadályozzuk a véget. S ha a légzés, szívverés leállását tekintjük halálnak, abból már rutinosan visszahozunk embereket akár percek múltán is.
A halál kijátszásának modernebb reményei
Minden kultúrában megtalálhatjuk a történeteket, mítoszokat, metaforákat a halál kijátszásáról. Ilyennek tekinthetjük a bibliai Lázár történetét, akit barátja, Jézus hívott ki sírjából, miután testében már beindultak a bomlási folyamatok, hiszen testvére, Márta szerint már „szaga” volt. Róla nevezték el lázároidoknak egy sokat vitatott kutatási ág remélt produktumait: olyan összetételű folyadékokat, amellyel az érrendszeren keresztül kimoshatják a szervezetből a halál beállta, vagyis a vérkeringés megszűnése után felgyűlő, a test belső bomlásához vezető anyagokat. Ha sikerül, akár félórával a „halál beállta után” is – az idézőjel csak arra utal, hogy a biológiai halálnak még ma sincs vitathatatlan definíciója – elképzelhető az újraélesztés. Pláne, ha a testet hűtött állapotban tartják. Nem beszélve a teljes fagyasztásról! Állítólag már tucatnyian helyeztek letétbe hatalmas összegeket azzal, hogy klinikai haláluk esetén fagyasszák le a testüket mindaddig, míg a tudomány képes lesz őket „életre olvasztani”, és kezelni a ma még gyógyíthatatlan betegségüket. Ezt is a Halál kijátszásának egyik modern kori reményének tekinthetjük.
A biztos elmúlást jelentő hamvasztás helyett a fagyasztást választani – ez is lehet az eutanázia egyik formája, legalábbis a hiszékenyek számára, mivel az újraélesztés reménye csökkentheti a halálfélelem, az agónia „végleges elmúlás”-komponensét. Ez a fantazmagórikus kiút, amely remélhetőleg nem jön divatba, furcsa problémákhoz vezethet. Ha ugyanis a hivatalosan megállapított halál beállta előtt – például sebészeti altatás közben – fagyasztanak le valakit, ez nemcsak biológiai és vallási kérdéseket vet fel, hanem jogiakat, anyagiakat is: gondoljunk csak a nyugdíjfolyósításra vagy az örökösödésre. Ha a mélyhűtöttet jogilag nem tekinthetjük halottnak, akkor nyugdíj- és egyéb járandóságát, akár évtizedeken át, folyósítani kell, ami a már most is túlterhelt nyugdíjrendszerek csődjéhez vezethet. Ha viszont halottnak nyilvánítjuk őket, az örökösök joggal követelhetik jussukat. De mi lesz akkor, ha ezeket a „holtakat” valamikor tényleg sikerülne visszamelengetni az életbe?
A halál fogalmának változásai
A halál definícióját már eddig is többször át kellett értékelni, főként praktikus okokból. Legutóbb a szervátültetések elősegítése tette szükségessé egy új kritérium, az agyhalott fogalmának a bevezetését. Pár évtizeddel ezelőtt ez a kritérium elfogadhatatlan, száz évvel ezelőtt pedig meghatározhatatlan lett volna. És értelmetlen is, hiszen az agyműködés teljes megszűnte után nem tarthatták volna életben a testet. Ugyanis – ellentétben a szívünkkel, amely önmagából generálja a működéséhez szükséges elektromos impulzusokat – az agy az élettani szükségleteknek megfelelően csak lassítja-gyorsítja a ritmusát – agyi funkciók híján a légzés leáll. Lélegeztető gépek nélkül az agyhalott és a halott fogalma érdemben nem volt elválasztható. Manapság viszont a test minden agyfunkció nélkül is életben tartható, nemcsak napokig, hanem akár évekig – elméletileg évtizedekig.
Az agyhalál kritériuma a szervátültetések bevezetésével vált fontossá, hogy a jogilag halottnak ítélt személy testét életben tarthassák, és abból szerveket „élő állapotban” emelhessenek ki, amikor készek azokat beültetni a rászorulókba. Tehát testi létünk szempontjából az agyhalálnak nincsen meghatározó jelentősége. Szellemi énünk szempontjából is csak annyiban, hogy elmúlásának kétségtelen bizonyítéka az agyhalál. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az agyhalál mai eszközökkel kimutatható beállta előtt szellemileg életben vagyunk. Szellemi énünk megsemmisülését – ami sajnos nagyon lassú folyamat is lehet – manapság még nem mutathatjuk ki műszerekkel, miként az agyhalált. Egyébként az agyhalál sem azt jelenti, hogy agyunk minden sejtje elpusztult, vagyis az agyunkban lakozó biológiai énünk – szüleink ivarsejtjeiből öröklött, de az övéiktől is eltérő génkombinációnk – megszűnt létezni.
Az agyhalál is csak funkcionális definíció, ehhez hasonlóan megteremthetnénk – és előbb-utóbb minden bizonnyal megfogalmazzuk – a szellemi halál definícióját, amit az egyén elmúlása egyetlen jelentős kritériumának tarthatunk.
Nem kétséges tehát, hogy tudásunkkal, technológiánkkal már évezredek óta beavatkozunk a természet folyamataiba. Fölmerül a kérdés, hogy miért éppen a halálba segítést ne vállalhatnánk magunkra? Milyen alapon tagadhatjuk meg a modern farmakológia eszközeit attól a halálra vágyótól, akinek az orvosok már a végsőkig meghosszabbították az életét, de emberi méltóságát, gondolkodó készségének fennmaradását vagy akár legegyszerűbb funkcióinak természetes működését immár nem szavatolhatják? Milyen alapon tagadhatjuk meg a rendelkezésünkre álló segítséget attól, aki nem képes elviselni vegetatív funkcióinak, értelmét vesztett létének egyre megalázóbb hanyatlását?
Akik azt vallják, hogy a szabad akarat Isten ajándéka – miért épp azt tagadják, hogy szabad akaratunkkal életünk befejezése, tehát a halálunk felett is rendelkezhetünk? És akik azt vallják, hogy Istennek tetsző cselekedet segíteni a szenvedőn, miért haboznak a végső irgalmat gyakorolni? Miért csak azokon segíthetünk, akik életben akarnak maradni, s azokon semmiképp, akik betelvén az élettel, ki akarnak lépni belőle – emberi méltóságuk legalább részleges birtokában. Mert nem igaz, hogy nem vihetünk magunkkal semmit. Emberi méltóságunk – egész életünkben gyűjtött tőkénk – túlélhet minket, ha nem kell utolsó heteinkben, napjainkban elvesztegetnünk. Márpedig segítség nélkül egyre kevesebbeknek adatik meg a megaláztatások nélküli halál.
Nem látom be, hogy akár a keresztény etika, akár a jogállam alkotmányos alapelvei kizárnák e segítségnyújtás törvényesítését. Nem állítom, hogy a törvényhozók eutanáziát tiltó eddigi döntései rosszhiszeműek voltak. Állítom viszont: a modern jogállam nem hozhat törvényeket Isten és ember kapcsolatának bármiféle értelmezésére vagy korlátozására, de nem is alapozhat törvényeket szakrális fogalmakra. Nem vezetheti le az emberi élet értékét annak isteni eredetéből, vagy bármi más ember-isten kapcsolatból, hitből, mert ad absurdum akkor oda is kilyukadhatunk, hogy nagyobb értéket képvisel az, aki erősebb hittel hisz egy államilag elfogadott Istenben.
A modern, szekuláris jogállamban, amelynek kormányzása a választópolgárok akaratából vezeti le létjogosultságát, az emberi élet értéke önmagát képviseli. Viszonyunk Istenhez – vagy akár egy végső erőhöz, igazsághoz – egyéni, mondhatnánk: magánügy; Európánkban ennek immár teljesen kívül kell állnia minden világi hatalom hatáskörén, mentesen minden egyházi befolyástól – vagy szabadon választott és bármikor elhagyható vallásunk keretén, hitrendszerén belül. Ez modernitásunk egyik alappillérének tekinthető, erre épül az Európai Unió alkotmánytervezetében is szereplő vallásszabadság. Szemben a hajdani cuius regio, eius religio megalázó, embertelen elvével, amely – egyesek szerint az Európai Alkotmányba is foglalandó – „keresztény hagyományunk” vallásháborúk utáni, remélhetőleg soha vissza nem térő, szégyenletes kompromisszuma volt.
Jó halálhoz vezet-e a törvényesen megengedett kezelésmegtagadás?
Jól tudjuk, hogy a segítség nélküli, természetes, könnyű elmúlás nem érdeme vagy vallása szerint jár az embernek: a legderekabb is szörnyű kínban haldokolhat hetekig, hónapokig, míg a leggonoszabbnak is megadatik a természetes, jó halál, amely sem nem gyötör, sem nem aláz meg.
Igaz, a legtöbb jogállamban megtagadhatjuk az életfenntartó kezelést. Ezt az önrendelkezési jogból vezetik le a törvényhozók és alkotmánybírók. Természetesen az önrendelkezési jog minden polgárt megillet, de különböző országokban különböző megszorításokkal, hogy kik élhetnek – illetve halhatnak – ezzel a joggal. Általában ez csak azokat a végstádiumban lévő betegeket illeti meg, akik mentálisan még beszámíthatóak. Ez a haldoklók meghatározhatatlan hányada. Meghatározhatatlan, mert a kezelőorvosok vagy kórházi bizottságok döntik el azt is, hogy ki van végstádiumban, meg azt is, hogy beszámítható mentális állapotban van-e a beteg. Tehát ez az úgynevezett önrendelkezési jog csak arra jogosít fel, hogy kérelmezzük a kezelés megszüntetését – általában különböző bürokratikus procedúrák, az előírt várakozási idő szigorú betartásával. Bizarr maga a gondolat is, de jogszabályaink miért nem írnak elő várakozási időt a nem várt Halál számára is?
A kezelés megszüntetésének kérelmezése és a várakozási idő olyan meggyalázása önrendelkezési jogunknak, mintha a szólásszabadság jogának a gyakorlását kérelmeznünk kéne, majd engedélyezése esetén három, tíz vagy harminc napot kéne várnunk gyakorlásáig.
Persze a kezelés megtagadása súlyosabb következménnyel járhat, mint legtöbb esetben a szólásszabadság gyakorlása, de ez nem ok arra, hogy csúfot űzzünk az önrendelkezési jogból. Különösen tekintetbe véve, hogy az orvosoknak – akik a legtöbb országban döntenek kérelmünk elfogadásáról – a hivatása és esküdt feladata a küzdelem az élet fenntartásáért. Ezen túl az orvos vagy a kórház anyagi érdeke is lehet a beteg minél további kezelése – legalábbis addig, amíg annak magánbiztosításából futja.
Sok beteg nem is tudja, hogy joga van megtagadni a kezelést, vagy ha tudja is, azzal komoly szakismeretek nélkül aligha lehet tisztában, hogy kezelésének megtagadása milyen halálhoz vezet. Azt azonban legtöbben sejthetik, hogy jó halálhoz aligha. Például azok, akik légszomjtól szenvedtek, mielőtt lélegeztető gépre tették őket, aligha remélhetik, hogy a gép leállítása gyors és jó halálukhoz vezethet. Persze ha jó kezekben vagyunk, közel lesz a megváltó morfin. Így az orvosban vagy ápolóban, aki hallani sem akar az aktív eutanáziáról, csak lakozik annyi empátia, hogy mielőtt leállítja a gépet, odasúgja a betegnek: „ne féljen Sári néni, nem hagyjuk szenvedni ” – miközben a morfin halálos dózisának kétszeresét szívja az injekciós fecskendőbe. Ezt azonban megtehetik anélkül is – méghozzá emberségesebben –, hogy leállítanák a lélegeztető gépet vagy bármely más életfenntartó kezelést.
A fájdalomcsillapító túladagolását nevezzük ugyanis álszent módon passzív eutanáziának, pedig aligha van köze a jó halálhoz. Nevezhetjük empátiás segítséggel elnyert gyors halálnak, de már csak azért sem nevezhetjük jó halálnak, mert legtöbbször nem akkor alkalmazzák, amikor megválthatná a végstádiumban lévőt a testi-lelki szenvedéstől. Még csak nem is akkor, amikor a beteg már nem képes elviselni önmagát, hanem amikor az ápolók nem tudják elviselni a beteget. Jobbik esetben mondhatjuk úgy is: amikor már az ápolók nem képesek elviselni a beteg értelmetlen szenvedésének és megalázottságának a látványát. Rosszabbik esetben: amikor az idegeikre megy a beteg.
Nem azt mondom, hogy a kezelés megtagadását sosem tekinthetjük az eutanázia egyik formájának. Előfordulhatnak esetek, amikor a beteg olyan létfenntartó orvosságon van, melynek megvonása gyors és fájdalommentes halálhoz vezet. A kezelésmegtagadás kérelmezése ilyen esetben azonban nem más, mint kódolt folyamodvány a tiltott aktív eutanáziáért. És ameddig az eutanáziát csak ilyen álszent módon alkalmazhatjuk, nem alakulhatnak ki a tényleges jó halál elérhetőségéhez szükséges intézmények, szakértő gárda, társadalmi szokások és rítusok.
A valaha remélt, természetes jó halál – szeretteink körében, tőlük elbúcsúzva, párnák közt elszenderedve, megbékélve lépni ki az élők sorából – egyre kevesebb embertársunknak adatik meg, és remélhetőleg egyre kevesebben számíthatunk a másik könnyű kiútra: az adrenalinmámoros mártíromságra, a hősi halálra. Az eddigi segítőkre, a háziorvosra, papra sem számíthat manapság mindenki a halála óráján. A kórház lelkésze talán akkor lát először, amikor már alig szólhatunk hozzá. Még ha valaha rendszeresen jártunk is templomba, a plébános vagy a tiszteletes úr nem tudja, hová vittek be a mentők. Ha egyáltalán tudja, hogy bevittek. A valahai, szinte már családtag, jóbarát-háziorvos rég eltűnt a színről, a mai orvosnak körzete van, meg kartotékai vagy számítógépes nyilvántartása. Ő sem szól már hozzánk az utolsó percekben, megnyugtatóan, a kezünket fogva, őt is csak értesítik a halálról. Még hallani is rossz: „Vegye már ki, doktor úr, apám kártyáját a kartotékos fiókból.”
Halálunkat tehát már sem a kórházi pap, sem a háziorvos nem könnyíti meg; utóbbi legfeljebb kitolja az időpontját.
Miért van szükség az eutelia intézményeire?
Lehet-e az orvos feladata, hogy átsegítse a halálba azt, akinek életét akár többször is megmentette? Elvárhatjuk-e kezelőorvosunktól, ápolónktól, hogy halálba segítsen, amikor arra készen állunk? A válasz: Nem. Semmiképpen. Éppen ezért is el kell ítélnünk a mostani „passzív eutanáziát” vagy a kezelés-megtagadás jogán elérhető halált, mert így orvosainkra, ápolóinkra hárul halálba segítésünk.
Túl az orvosi eskün és a beteggel kialakult bizalmi és gyakran érzelmi kapcsolaton, ezt nem várhatjuk el az orvostól, hiszen számára szakmai kihívás még egy napi halasztást kivívni, bármilyen elviselhetetlen állapotban van a beteg – még egyszer visszahozni testünket a halálból. Hát még, ha hírneves, kutató szakorvosról van szó! Aki nem engedheti meg magának, hogy a „szakterületén” haljunk meg, olyan kórban-betegségben, amelynek elismert tudora. Visszahoz abból a halálból, még ha csak hetekre, napokra – sikeréről tán cikket is ír –, majd átad kollegájának, aki megtöm a legújabb antibiotikummal, nehogy a kórházban felszedett tüdőgyulladásba haljunk bele, hiszen az foltot ejtene az intézmény hírnevén, rontaná statisztikáját...
Igaz, a nem haszonelvű – nonprofit – kórházakban még ma is lehet jó halálunk. Sok érző orvos van, aki hallgatólagosan, és jelenleg törvényszegően, átsegít, ha segíteni már nem tud.
És holnap? Az egyre befolyásosabb gyógyszeripar mindent megtesz, hogy minél több antibiotikumot, intravénás tápot, katétert adhasson el. És nemcsak a gyógyszergyárak lesznek érdekeltek az élettelenek életben tartásában – és az ezt támogató törvények kierőszakolásában –, hiszen a magatehetetlenek, a végső stádiumban lévők vagy a kómában tartottak „kezelése” lehet az egészségügy – különösen a magánkórházak – legjövedelmezőbb „üzletága”, főként a magánbiztosítottak esetében. Hamarosan talán a hadiiparnál is biztosabb üzlet lesz ez, hiszen az még elképzelhető, hogy valamikor megszűnünk öldökölni egymást – de a még egy ideig életben tartható haldoklókból akkor sem fogyunk ki.
A társadalom azonban nem háríthatja a döntés vagy végrehajtásának terhét kizárólag a hozzátartozókra sem. Gondoljunk csak bele, elnézheti-e a civilizált társadalom, hogy a katasztrofális balesetet szenvedett, mozogni, látni, beszélni alig képes, kórházi ágyából éveken át halálért könyörgő emberroncsot tulajdon anyjának kelljen halálba segítenie!
Nem, semmiképpen sem.
A szenvedő anyának is tartozik azzal a civilizált társadalom, hogy magára, intézményeire vállalja a segítségnyújtást. Vagy ha gyermeke szívesebben fogadná el anyja kezéből a megváltó, halálos gyógyírt, ne bűnözőnek, hanem az empátia szentjének tartsuk az élet végső kérdései elé állított édesanyát.
Elvárhatjuk szeretteinktől is, hogy tiszteljék önrendelkezési jogunkat, halált választó döntésünket, de – az empátia csodálatosan ritka esetei kivételével – azt nem, hogy ők segítsenek ki minket az elviselhetetlen életből, még ha jelen lesznek is kilépésünkkor. Szükségünk lesz tehát az eutelia intézményére és elhivatott átsegítőkre – akiket a kis Jézust a patakon átsegítő Szentre emlékezve Kristófereknek is hívhatunk.
Ha elfogadjuk is az életútjuk végéhez érők jogát a jó halálhoz, empátiánk nem szorítkozhat a halálba segítés aktusára: a szó mai, legszorosabb értelmében vett eutanáziára. Akármennyire vágyunk is kilépni a már elviselhetetlen életből, ez nem jelenti, hogy nem féljük a halált. Sőt, ha nem vagyunk kellőképpen felkészülve utolsó óránkra, és nem érezzük magunkat megbízható, szakértő kezekben, bizonyára eluralkodik rajtunk a halálfélelem. Képtelen diszkrimináció, hogy az egészségügyi törvény kimondja jogunkat a fájdalomcsillapításhoz – amit a Vatikán is elismer –, de a félelem csillapításáról szó sem esik.
És aki nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől szenved? Rettegése enyhítéséhez nincs joga? Narkotikumokat használhatunk kábító-butító vagy akár halálos dózisban, de a modern farmakológia – az élettől, szeretteinktől az elbúcsúzást nem akadályozó, a ténylegesen jó halált lehetővé tevő – eszközeit nem használhatjuk, ki sem fejleszthetjük.
Ezért nem tarthatjuk elégségesnek olyan törvények megalkotását, amelyek nem engedik meg – a már ma is gya-korolt: hagyjuk őt meghalni „passzív” eutanázián túl – az empatikus halálba segítést.
Az egészségügy mai testkarbantartási, vegetatív orientációján túllépve, létre kell hoznunk intézményeket, hivatásokat, amelyek kiegyensúlyozottabban veszik figyelembe kettősségünket; hogy biológiai – vegetatív – voltunkon túl szabad akaratú szellemi lények is vagyunk. A törvényhozók ezt sosem tagadják, de nem is veszik jó néven, ha ilyen indokolással emlékeztetjük őket a törvényhozás hiányosságaira.
Törvényhozóink némelyike szerint az eutanázia – habár ilyenkor nem mernek magyarul utalni rá: a jó halál – nem egyeztethető össze az élethez való joggal. Tiltott beavatkozás a természet törvényeibe. A legtöbb ország, így hazánk mai egészségügyi törvényének is hipokrita sarokpontja, hogy az embernek addig van joga a jó halálhoz, amíg az nem jár cselekvő beavatkozással. A törvény szerint tehát a gyakran hosszadalmas, természetes kínhalál, a testi funkciók fölötti uralmunk megalázó elvesztése, szeretteink gyötrelme – és olykor anyagi romlása a legújabb nemzedék kárára – erkölcsileg elfogadhatóbb a szabad akarattal választott jó halálnál, amelyhez, kérésünkre, erre hivatott embertársaink szeretettel és empátiával segítenek hozzá. Mert legtöbbünknek szüksége lesz utolsó heteinkben-hónapjainkban átsegítő támogatásra. És szeretteinknek is a megnyugtató tudatra, hogy jó kezekben vagyunk. Arra, hogy utolsó napjainkban testünkre ne csak orvos ügyeljen, aki már képtelen fenntartani létünket emberhez méltó szinten.
Olyan törvényekre van szükségünk, amelyek nemcsak megengedik, de létre is hozzák a jó halál elérhetőségéhez szükséges intézményeket. Amelyek például lehetővé teszik olyan szakértő átsegítők képzését, akiknek a hivatása kiterjed az élet végének minden aspektusára. Elég említenem például a felkészítést a halálra, a halál elfogadására. És nemcsak a haldokló felkészítésére gondolok, hanem a rokonság és a közeli barátok felkészítésére is, ami csaknem olyan fontos – a haldokló „elengedéséhez” is –, és ugyanolyan empátiát igényelhet, mint a haldokló felkészítése. Említhetném a halál előtti rítusok, a búcsúztatás levezetését is. Vagy a segítségnyújtást esetleges jogi problémák, örökség-megosztás, kintlévőségek esetében. A hamvasztás vagy temetés megszervezésével.
Mi köze mindennek a jó halálhoz? Némely esetben nem sok, némely esetben túlságosan is sok. Vannak, akiket utolsó napjaikban leginkább éppen az gyötör, hogy miként birkóznak majd meg hátrahagyottaik mindezekkel a problémákkal. Olyan euteliaintézményre van tehát szükségünk, amely elhivatott szakértői gárda segítségét teheti elérhetővé nemcsak a halálba segítésben, hanem minden halálkörüli gondban. Mondhatjuk: a „perithanatológia” minden aspektusával.
Megengedheti-e magának társadalmunk az eutelia proponált intézményének finanszírozását?
Sorolhatnám, hogy mennyiféle és milyen segítségre lehet szüksége a haldoklónak a jó halál elérésében messze túl a modern farmakológia eszközeinek szakértő alkalmazásán. De óhatatlanul merül fel a kérdés: most, amikor világszerte a válság küszöbén áll az egészségügy, miként képzelem el, hogy mindezt magára vállalhatja. Vagy talán azt gondolom, hogy az eutelia intézménye és az átsegítők csak a tehetősöknek álljanak a rendelkezésére?
Semmiképpen sem. Ha életünkben nehéz is megvalósítanunk az egyenlőség elvét, legalább halálunkban – amely természetünknél fogva mindannyiunk osztályrésze – ne kelljen elviselnünk a megkülönböztetés bélyegét. Ezzel szemben meggyőződésem, hogy bármilyen elvárható segítséget foglal magában az eutelia intézménye, az mindenképpen kevesebbe kerül az egészségügynek, mint az intenzív vagy krónikus osztályokon, elfekvőkben hónapokig, olykor évekig vegetatív státusban, kómában lévő testek fenntartása.
Az emberhez méltó élethez való jogot ki kell terjesztenünk az emberi élet egészére, első lélegzetvételünktől az utolsóig. Nem elég az élet szentségéről, az emberi méltóságról szónokolni: meg kell fogalmaznunk az emberhez méltó élet – és halál – kritériumait is, és meg kell teremtenünk annak legszélesebb körű elérhetőségét.
Értekeznünk kell a jó életről, amely lehetővé teszi a jó halált, és a jó halál elvárhatóságáról, amely hozzásegíthet a jó élet beteljesüléséhez. A példamutató, jó halálról, amelynek tudata, lehetősége enyhítheti utódaink halálfélelmét, szebbé teheti magát az életet is.
Szóljunk hát nyíltan és bátran a mindezekhez szükséges új gondolkodásmódról, törvényekről, rítusokról, az ezeket előkészítő társadalmi párbeszédről és a széles körű egyetértés szükségességéről, amely kikényszerítheti azoknak a törvényeknek a megalkotását, amelyek lehetővé teszik mindannyiunk számára az euteliát: alkotmányos önrendelkezési jogunk halálunkig tartó gyakorlását.
- Játéktér [7]