„És monda az Úr Sámuelnek: Fogadd meg a nép szavát
mindenben, a mit mondanak néked, mert nem téged útáltak meg, hanem engem útáltak meg, hogy ne uralkodjam felettök.”
Sámuel I. 8:7
Kende Tamásnak baráti szeretettel
A 2004. augusztus 25-ei kormányfőváltást történelmi fordulópontként értékelte a baloldali és Gyurcsánnyal inkább szimpatizáló magyar sajtó. Az öröm láthatólag nem csupán az új miniszterelnök-jelölt személyének szólt, hanem annak a váratlan fordulatnak, hogy úgymond „megmozdult a párt”. Véget ért a kamarillapolitika, a zárt elit háttéralkuinak korszaka a szocialista pártban.
Most sokan úgy érzik, nemcsak ők nyertek, de a magyar baloldal új esélyt kapott arra, hogy egy fiatalos, koncepciózus és energikus vezérrel az élén szállhasson szembe a mumussá vált Orbán Viktorral. Várható tehát, hogy az elkövetkezendő napokban sokan fogják úgy gondolni, hogy magától értetődően támogatni kell a posztmodern magyar baloldaliság sikerét. Érthető is ez a sürgés-forgás, országépítő igyekezet, elvégre ki ne szeretné, ha csak egy simításnyira is, otthagyni a keze nyomát a történelmen.
Ez a nagy akarás, ez a nagy igyekezet, ez az országépítő, nemzetmodernizáló sürgés-forgás nyilvánvalóan jó dolog. Ám a legünnepibb sokadalomban, a törekvések és az eszmék legszínesebb forgatagában is szükségesnek látszik némi józan mérlegelés.
Rövid eseménytörténet
Normális körülmények között nem a kormánypártnak kell legyőznie az ellenzéket, hanem éppen az ellenzéknek kellene azon gondolkodnia, képes lesz-e olyan jelöltet találni, aki legyőzheti a kormánypártokat. A Medgyessy-kormány bukását végső soron az okozta, hogy a több mint egy éve tartó tehetetlenkedés és az EU-parlamenti választásokon elszenvedett súlyos, noha nem megrendítő vereség szabályos pánikhangulatot idézett elő a szocialistáknál. Pedig az utolsó két hazai választás éppenséggel azt is megmutathatta volna, hogy Orbán Viktor leválthatja ugyan a Fideszt, de a magyar társadalmon nem masírozhat keresztül. Az európai parlamenti választások egyik tanulsága az volt, hogy a jobboldali szavazók egy része és föltehetőleg jó néhány baloldali szavazó is hasznosabbnak vélte életben tartani Dávid Ibolyát, mint a jobboldalon egyedül hagyni Orbán Viktort. A baloldal ugyan kikapott, de világossá vált, hogy a Fidesz az európai parlamenti választásokon elérkezett a maximális erejéhez, szavazatainak számát már az MDF esetleges felőrlésével sem tudná lényegesen növelni.
Az MSZP mégis pánikba esett. A párt nem egyszerűen változást akart, hanem olyasvalakit, akiről elhitte, hogy képes legyőzni a megállíthatatlannak látszó jobboldali vezért. A vezetés hivatalos utódjelöltjéről, Kiss Péterről ezt nem hitték el. Lázadásról talán nem indokolt beszélni. Gyurcsány megválasztása nem tűnt teljesen szervezetlen, spontán akciónak, hacsak hitelt nem adunk a könnyfakasztó történetnek, hogy a kormányból frissiben kiakolbólított ifjú titán éppen vidéki merengésre készülődött, amidőn izzani kezdtek a mobiltelefonjai. Ám kétségtelen, hogy Gyurcsány üstökösszerű felemelkedése Orbán Viktornak, helyesebben az Orbán-fóbiának köszönhető. De vajon indokolt-e történelmi fordulópontról beszélni?
Szocialista mítoszok
Az MSZP önmeghatározásának egyik kulcseleme a „jobboldali veszély” fenyegető víziója. Ebben vitán felül a kezükre játszott a két eddigi jobboldali kormány ideológiai és történeti-revíziós sürgölődése, és finoman szólva is szabados felfogásuk az alkotmányos demokrácia mibenlétéről. Ámde ez sem feledtetheti azt, hogy a jobboldali veszély folytonos emlegetésének egyik fontos szerepe éppen a Kádár-korszakból örökölt legitimációs deficit elfedése volt. Az elmúlt másfél évtizedben az MSZP sikerrel lehelt új életet az „antifasiszta népfront” 1945-ben gyökeret vert, ám a rendszerváltással egy időre elavultnak tetsző eszmekörébe. Ennek lényege, hogy a „jobboldali veszély” (1945-ben a „reakció”) ellenében közösen kell küzdenie a „demokratikus pártoknak”. 1988 őszén Grósz Károly „fehérterrorral” fenyegetőzött hírhedett sportcsarnokbeli beszédében, de ezt akkor még mindenki annak értette, aminek az utolsó pártfőtitkár szánta: az 1956 utáni „ellenforradalmi” terror fenyegetésével próbált gátat vetni a demokratikus átmenetnek. A képzet, miszerint „ha nem mi vagyunk hatalmon, akkor veszélyben a demokrácia”, azonban túlélte a rendszerváltást. A magyar jobboldal történelmi vétke, hogy ténykedésükkel tápot adtak ennek a képzetnek. A Demokratikus Charta megalakulása után kezdtek fokozatosan kikristályosodni az MSZP más identitásképző elemei, melyek az alábbi pontokban foglalhatók össze.
1. A létező szocializmus összeomlásához nem a demokratikus és legitimitási deficit vezetett, hanem a gazdasági korrekció szükségszerűsége.
2. Az előző rendszer politikai és gazdasági elitje az átalakulás motorja volt. A rendszerváltás folyamata feleslegesen akadályozta a gazdasági korrekciót, ugyanakkor megnyitotta a kaput a (szélső)jobboldal populizmusa előtt.
3. A baloldali politika lényege nem lehet más, mit a „jobboldali veszély” távoltartása, a gazdasági hatékonyság optimalizálása mellett. Csak így lehet elkerülni a jobboldali populizmus Szkülláját és az adósságcsapda Karübdiszét. A demokratikus intézmények létjogosultságát az adja, hogy segítségükkel e két cél legitimálása együttesen elérhető.
4. A társadalommal meg kell értetni, hogy áldozatvállalásával e két célt szolgálja, ellenkező esetben a barna veszedelem, illetve a gazdasági összeomlás rémképeivel kell szembenéznie. A kollektív jogokat, illetve a társadalmi szerződéseket felülírhatják a válságkezelés szükségletei, de az egyéni boldogulás lehetősége mindenki számára adott.
Ezekből a mitologémákból alakult ki a magyar baloldali politika két pillére: a népfrontosság és a magántőke kultusza. A népfrontosság puszta jelszóból mára a baloldali politika egyik legfőbb legitimációs elemévé vált. A jobboldal fenyegető rémével szembeni összefogás szükségessége ugyanis nemcsak a szocialisták és a szabad demokraták szövetségét magyarázza meg, de egyúttal elfedi a szocialisták utódpárt voltát is. Hiller István Ságvári emléktáblájánál tartott beszéde nyilvánvalóvá tette, hogy a szocialisták a kommunista–népfrontos örökség teljes vertikumára igényt tartanak, s a saját legitimációjuk forrásaként immáron nem (csak) a Kádár-korszak viszonylagos társadalmi békéjét, hanem az 1944-es antifasiszta ellenállást tekintik. Megjegyzendő, hogy Ságvári természetesen nem volt „terrorista”, de talán túlzás őt tekinteni a magyar antifasiszta ellenállás emblematikus figurájának.
A legitimációs deficit hangsúlyozása, illetve elhallgatása a jobboldali és a baloldali diskurzusok fontos eleme. Medgyessy ügynökbotránya azonban azt mutatta, hogy a baloldalon már a szabad demokraták sem veszik komolyan a kádári örökség csapdáit, legfeljebb másodlagos jelentőséget tulajdonítanak neki a jobboldallal szembeni harcban. Gyurcsány Ferenc magasba emelkedése a „népfrontosság” újraéledésének is egyik végpontja. Ahogy a jobboldalon Orbán Viktor figurája egyre inkább megkapta a maga karizmatikus színezetét, úgy lett e figura a baloldali diskurzus állandó, negatív vonatkoztatási pontjává. A szocialisták ma Gyurcsány Ferencben vélik megtalálni azt a szocialista Szent Györgyöt, aki képes legyőzni az Orbán által megtestesített jobboldali sárkányt.
A rendszerváltás óta minden kormány lényegében úgy tett, hogy az állam, gazdasági erejének véges voltára hivatkozva, tartósan elhanyagolt létfontosságú szektorokat azzal, hogy legfeljebb az összeomlás előtt mentőövet nyújt majd nekik. Ez a mentőöv általában drágább, mint a normális finanszírozás, viszont annál kevésbé hatékony. Ez a taktika arra a rosszul gazdálkodó családéra emlékeztet, amelyik folyamatosan elhanyagolja költségeinek karbantartását, s így mindig az utolsó utáni pillanatban kényszerül arra, hogy egy viszonylag nagy, már a megélhetését is veszélyeztető összeg árán váltsa ki magát a bajból. Ma a magyar államháztartás válságának egyetlen oka van, a magyar állam rossz gazdálkodása. A baloldal pedig láthatóan képtelen arra, hogy megszabaduljon a huszonöt év alatt kiüresedett „válság- és reformretorikától”.
Ez a probléma átvezet minket a baloldali politika másik jellegzetességéhez, ez pedig a magántőke kultusza. Ez alatt azt kell értenünk, hogy a modern magyar baloldali politika nem csak támogatja a magántőke jelenlétét (ez mindenképpen érthető és szükséges), de úgy véli, a magántőke kegyeinek keresésével egy füst alatt letudhatja az ország modernizációját is. Az Európai Unió tagjaként sem képes megszabadulni Chile és Malajzia virtuális szomszédságától. Márpedig az előző másfél évtized világosan bebizonyította, hogy a magántőke önmagában nem alkalmas a társadalmi problémák kezelésére. Nem azért nem, mert gonosz, netán „karvalytőke”, hanem azért, mert teljesen más racionalitások alapján tevékenykedik.
Üzlet és politika
Mielőtt gondolatmenetünket tovább folytatnánk, meg kell kaparjuk azoknak a kérdéseknek az egyikét, amelyekről ugyan tudunk, de korántsem szeretünk a baloldalon beszélni. Ez a politikai kapcsolati tőke és az üzleti élet közvetlen összefonódása. Ez az Európában nem szívesen látott, s tipikusan a félperiférikus országok hátrányos sajátosságai közé sorolt jelenség Magyarországon tökéletesen magától értetődő, sőt a baloldali tőkekultuszból kifolyólag pozitívan is értékelt folyamat. A magánvállalat, illetve a tőzsde „mérhető” folyamatai a bizonyítás igazi terepét nyújthatják azoknak, akik a maguk karrierjét még a nómenklatúra alsóbb bugyraiban kezdték. Nem csak arról van szó, hogy a rendszerváltó évek zavarosában a jó politikai kapcsolatokkal rendelkezők csinos vagyonra tehettek szert. Sokkal fontosabb, hogy a magyar baloldal számára a mai napig nem vált világossá, hogy az üzlet és a politika szférái szigorúan elválasztandók egymástól. Így állt elő az a sajátos helyzet, hogy a magyar baloldal Berlusconi populista követőjének kiáltja ki ellenfelét (aki mellesleg rá is játszik erre), miközben a gazdasági és a politikai szféra összefonódásában még jócskán túl is lépi azt a mértéket, amiért az olasz miniszterelnököt jogosan kritizálják az Európai Unióban.
Vezérelv a baloldalon
A 2002-es választások során a baloldal még azzal kampányolt, hogy a szakértelmet és a tisztességet állítja szembe a tekintélyelvű paternalizmussal. De amint kezdett kiürülni a kassza, rögtön kiderült, hogy az ellenfél személye felmentést ad a saját elveink alól. A baloldali kormány a saját erkölcsi deficitjének és tehetetlenségének függvényében nagyította fel ellensége torzképét. E folyamat másik oldala az volt, hogy az MSZP, miközben kormányoznia kellett volna, egyre inkább saját belső harcaival és identitásválságával volt elfoglalva. Ennek hátterében pedig nagy valószínűséggel a kormányzati tehetetlenség érzése állhatott.
Így következetett be, hogy a kormány egyik új miniszteri tárcáját kapcsolatainak és vagyonának köszönhető, s odáig jelentéktelen tagja úgy dönthetett, vállalja a megmentő szerepét. Politikai teljesítménye abban állt, hogy jó érzékkel érezte meg (vagy talán éreztették meg vele), hogy a párt ifjútörökjei változást és pozíciót akarnak, a jobboldal elsöprő győzelmétől rettegők pedig egy vezért. Jószerivel az első megnyilvánulásával elhitette a benne hinni akarókkal, hogy ő lesz a magyar baloldal megmentője és megújítója, a dinamikus vállalkozó és a baloldali programadó, aki képes legyőzni Orbán Viktort. A legmegdöbbentőbb az, hogy ezt úgy tudta elhitetni, hogy politikusi, pláne miniszteri erényeit még egyszer sem csillogtatta meg.
A legkisebb szabólegény
Gyurcsány Ferencnek a hatalom közelébe kerülését többféleképpen értelmezhetjük. A hivatalos (udvari) történet nyilvánvalóan a pápai hatelemis munkásasszony egyszerű fiáról fog szólni. Természetesen tudjuk, hogy Gyurcsány Ferenc éppen a felesége családján keresztül érte el azt a kapcsolati tőkét, amely őt vállalkozóként és politikusként egyaránt helyzetbe tudta hozni. Ez megkerülhetetlen proszopográfiai, azaz család- és társadalomtörténeti tény. Gyurcsány soha nem próbált meg elszakadni ettől a közegtől, sőt nyilvánvalóan haszonélvezője, és az marad miniszterelnökként is. Személyével tehát óhatatlanul tovább folytatódik a előző rendszer rehabilitálása. Tetszik, nem tetszik, Gyurcsány nem a magyar Bill Gates, aki zseniális ötleteinek, merészségének és üzleti érzékének köszönheti vagyonát. Gyurcsány hatalomba kerülése fájdalmas cáfolata azoknak a kijelentéseknek, amelyek arról akarják meggyőzni a választópolgárokat, hogy a Magyar Szocialista Párt immáron önálló, szociáldemokrata arculattal bíró, megújult politikai mozgalom, s nem a kádári elitek hatalomátmentő vállalkozása.
A szocialista vezérkar részéről egyedül Szili Katalin tett gyámoltalan kísérletet arra, hogy megállítsa e folyamatot, és éppen ezen a ponton próbált Gyurcsányon fogást találni. A házelnök emlékezetes beszédében óvott attól, hogy a párt belemerüljön az egykori nómenklatúra mutyijainak mocsarába. E támadás kudarcát az okozta, hogy nem volt képes a magyar baloldal teljes legitimációs mítoszával leszámolni, ugyanakkor a párton belül túl sokan érezték magukat találva ahhoz, hogy a házelnök mellé álljanak. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy e támadás idején Gyurcsány még a miniszterelnök kedvencei közé tartozott, s Medgyessy késznek mutatkozott a végsőkig kiállni érte. Így Szili Katalin, bár beszéde nagy visszhangot váltott ki, végül magára maradt, és vereséget szenvedett.
Gyurcsány a baloldalon
Gyurcsány sikerének formálisan az az alapja, hogy képes volt, úgymond, vállalhatóan baloldali programot tárni a habozó szocialisták elé. Közelebbről nézve megállapíthatjuk, hogy e program, amely az állam által megteremtett „kedvező politikai környezet”, azaz a befektetés-ösztönzések és a munkavállalói jogok zárójelbe tétele útján kíván a „nemzeti kötődésű gazdaság” esélyein javítani, köszönő viszonyban sincs a baloldalisággal. Munkájának első fele voltaképpen belső elmélkedés, szerzőnk kísérlete arra, hogy összeegyeztesse személyes helyzetét politikai hitvallásával és baloldaliságával. Ez nyilvánvalóan nagyon fontos kordokumentum, jelzi modern korunk válságait, azonban aligha lehet biztos talaja a ráépülő elméleti vázlatnak. Gyurcsány írása ugyanakkor fájóan mutat rá arra a tényre, hogy a Magyar Szocialista Párt környékén ugyan számos „image-maker” és politikai debattőr található, ugyanakkor nincsenek komoly, előremutató programokban gondolkodni tudó, elméleti felkészültségű szakemberek.
Gyurcsány helyzetértékelése statikus, ebben a tekintetben pedig szinte ellene beszél munkája (és eddigi politikai tevékenysége) egyedül értékelhető részének, a Fidesz-MPSZ terjesztette „két Magyarország” tana elleni fellépésnek. Gyurcsány szerint a mai magyar társadalom két részre osztható, ezek egyike a „nyugatias posztmodern társadalom”, a másik a „félmodern zárványosodó világa”, a kettő között pedig „radikális identitáspolitikai” küzdelem zajlik. Amennyiben ez igaz, akkor Gyurcsány, az elméleti szakember kénytelen lesz igazat adni a Fidesz-MPSZ teoretikusainak, akik éppen ugyanezt állítják, csak éppen ellenkező előjellel. Ugyanakkor fel kell azt a kérdést is tennünk, hogy a „multiplikált posztmodern identitások kaleidoszkópja” (Gyurcsány terminológiáját követjük), mennyiben képes valamiféle stabil identitáspolitika alapjává lenni? Legalább ekkora, ha nem még nagyobb gond az, hogy Gyurcsány a valóságostól alapvetően eltérően ítéli meg a két nagy politikai tábor társadalmi bázisát. Fejtegetései szerint „a fejlettebb régiókban és a városokban élő, közöttük is elsősorban a magasabb társadalmi státusú családok hétköznapjai, szokásai alig térnek el a bajor, a toscanai vagy éppen a lotaringiai családokétól. Európának ezen a felén kevesebb a jövedelem és több a küszködés, mégis hasonlóképpen gondolkodunk gyermekeinkről, munkáról, szórakozásról, a jogról és a felelősségről. Nem ez a helyzet a lemaradó régiók, kistérségek községeiben, a városszéli szegény- és cigánytelepeken. A munkából, a tudásból és a kultúrából kirekesztetten élők százezrei nem rendelkeznek a polgári élet függetlenségéhez szükséges személyes és társadalmi javakkal. Állandó munka hiányában a segély válik a megélhetés legfontosabb forrásává, bezáródnak a társadalmi kapcsolatok, az önbecsülés állító mondatai alázatos kérésekké vagy indulatos követelésekké görbülnek. Szabadság helyett a függés alakítja a személyes és a családi létet…
A modern Magyarország legmélyebb konfliktusa az elkülönülő posztmodern, illetve félmodern társadalom egymással is rivalizáló igényeiből, valamint fejlődési, felzárkózási szükségleteiből ered. Befogadó modernizáció helyett elkülönülő politikai osztályok radikális identitáspolitikájának vagyunk tanúi. A többség javát szolgáló bátor és innovatív közpolitikák helyére a kevesek hatalmi érdekeiből kiinduló, szimbólumokban megjelenő elitpolitizálás folyik. Pedig a tét nem kicsi: haladás vagy maradás.” Gyurcsány eszmefuttatásából világossá válik, hogy az általa feltételezett két Magyarország (a posztmodern és a félmodern) együtt alkotja a mai magyar modernitást. Holott, a modern ≠ posztmodern + félmodern. Ennek így semmi értelme. Ráadásul Gyurcsány gondolatmenete szerint a „félmodern zárványok” lennének a konzervatív politika bázisai.
Magyarországon azonban éppen ellenkező a helyzet. A Fidesz-MPSZ sikerrel szervezte meg a felső középosztályt, míg a baloldal, egy szűk elit kivételével, az értelmiség és az alsó középosztály körében sikeres. Egy rövid látogatás Klotildligeten vagy éppen Győr-Moson-Sopron megyében bárkit meggyőzhet erről. Éppen ebben van a baloldali politika alapvető csapdája is: az MSZP másfél évtizede azok érdekei ellenében politizál, akiknek a szavazataira számíthat. A jelenlegi „identitáspolitikai”, illetve a közjóra való hivatkozás, amellyel Gyurcsány is érvel, csak elfedni látszik e bajt, amely viszont egyre biztosabban a jobboldal malmára hajtja a vizet. A baloldal teljes kommunikációja elavult, negyedszázada ugyanazokat a közhelyeket ismételgeti.
Érdemes megszívelnünk az alábbi szavakat is: „A nemzetgazdaságok és a nemzeti kötődésű multinacionális vállalatok versengésére épülő világban Magyarország lemarad, ha az állam nem vállal aktívabb szerepet a gazdaság fejlesztésében.” Illetve: „Vállalkozásaink sikere Magyarország közös sikere is. A magyar vállalkozásoknak elsősorban nem állami támogatás kell. (…) Sokkal fontosabb az egész társadalom, benne a helyi közösségek, az önkormányzatok, a kormányzati szervek jó szándékú figyelme, a siker megbecsülése, az értő és együttműködő partnerség.” És hogy ez mit jelent, azt megérthetjük ebből: „A magyar baloldalnak a teljes foglalkoztatottság megteremtésére vonatkozó stratégiai céljai csak akkor teljesülhetnek, ha a jogvédelem passzív eszköze a gazdaság dinamizálására, a befektetések ösztönzésére, a képzés modernizálására irányuló általános gazdaságpolitikai keretbe illeszkedik. A defenzív és statikus munkásvédelmet tehát ki kell egészíteni az offenzív és dinamikus munkaerő-piaci fejlesztéssel.”
Magyarán, Gyurcsány politikai baloldalisága voltaképpen az új népfront baloldalisága. Ő az a modernizáló tőkés, aki szembeszáll a jobboldali mumussal. Programja máskülönben egy félperiférikus ország etatista tőkéséé, aki az államhatalmat arra akarja felhasználni, hogy legalább a hazai piacon relatív versenyelőnybe kerülhessen. Eleve kérdés persze, hogy egy ilyen politikai program végrehajtásához mit szól az az Európai Unió, amely egyszerre tűzi ki céljául a nemzeti keretek lebontását és az összeurópai jogvédelmet. Mielőtt bárki a német jóléti rendszer most tervezett reformjaira mutogatna, érdemes megjegyeznünk, hogy az ott tervezett leépítések olyan jogokat érintenek, amelyekről a magyar munkavállalók álmodni sem mernek, s még a tervezett (de nem biztos, hogy keresztülvihető) reformok után is a magyar munkavállaló jogainak sokszorosa illeti meg őket. Ezt nem holmi baloldali nosztalgia mondatja velünk, hanem egyszerűen az a felháborító tény, miszerint az úgynevezett magyar baloldal a válságkezelés és az állagmegóvás programja alapján közel negyedszázada adottságnak veszi, hogy a társadalmi szerződések betartása, valamint az ezzel járó jogbiztonság feláldozhatók a gazdasági hatékonyság oltárán. Holott emberi s polgári jogaink éppen nem áldozhatók fel semmiféle oltáron, a pacta sunt servanda elve pedig minden jogbiztonságban működő társadalom alapja. Tartós fellendülésre pedig éppen csak egy ilyen keretek között működő társadalomban lehet számítani. A szerződéses jogbiztonság hiánya, amely ma a magyar munkavállalókat, illetve legyünk pontosak, a magyarországi lakosság többségét egyedülállóan kiszolgáltatottá teszi Európában, éppen nem a modern társadalom kiépülése irányában hat. A modern társadalom pedig eleve nem tud mit kezdeni egy elvtelen, vezérelvű „baloldallal”. Új keletű politikai mitológiánk éppen ezt a tényt igyekszik elleplezni. Ennek a mitológiának a hátterében pedig nyilvánvalóan ott találjuk azt a kelet-európai önbecsüléshiányt, amely eleve megakadályozza, hogy az általa sújtottak ne megszeppent gyerekekként, hanem felnőtt, szabad emberek módjára nézzenek szembe a kihívásokkal.
Ezzel a csodaszép mítosszal pedig csak egyetlen igazi bajunk lehet. Az igazi sárkány: atavisztikus belső félelmeink kivetítése, sárkányok tehát csak a mesében léteznek. Ebből következően pedig a szorgos bollandisták már rég kivették Szent Györgyöt a katolikus naptárból…
Epilógus
Tetszik nekünk vagy sem, az elkövetkezendő másfél évben a magyar baloldalnak tudomásul kell vennie, hogy Gyurcsány Ferenc a miniszterelnöke. A jövője azonban azon múlik, mennyiben tud kitörni a történelmi mondavilággal álcázott alkupolitika bűvköréből, s mennyiben lesz képes végre valóban modern politikát folytatni. E munka oroszlánrésze pedig éppen a Magyar Szocialista Pártra esik majd. 2006-ban a magyar baloldal csak akkor lehet sikeres, ha meggyőzi választóit arról, hogy nem a jobboldal historizmusának parafrázisát, s még kevésbé a negyedszázada ismétlődő válságkezelést kívánja politikája sarokkövévé tenni, hanem a XXI. század kihívásaira kíván mindenkinek méltóságot, jogbiztonságot és önbecsülést ígérő választ adni. Ennek pedig az is része, hogy a zárt alkuköröket nem holmi magunk teremtette karizmatikus vezéreknek kell felváltaniuk, hanem valóban nyílt, demokratikusan szerveződő, normatív diskurzusoknak.
- Folyamatos jelen [6]