A szamizdat a máskéntgondolkodás sokszínű szigetvilága volt régiónk országaiban a szovjet típusú berendezkedés idején, hangzott el a kiállítás nem kevesebb, mint öt – fellengzősségtől sem mentes – beszédet felvonultató megnyitóján. Félő azonban, hogy a jelen bemutatás nyomán a történeti tudatban sem marad meg szigetszerű jelenségnél többként.
Holott a kiállítás helyes felismerésből indul ki: a hajdani ellenkultúra a régi rezsimek bukásával talaját vesztette, míg az új politikai elitek mindmáig kevéssé érdekeltek széles körű megismertetésében, értékké emelésében. E belátáshoz kiváló dokumentumanyag is társult a kiállítás rendezőinek kezében. A (hagyományosan balos beállítottságáról ismert) Brémai Egyetem Kelet-európai Kutatóintézete százezer tételt meghaladó szamizdatgyűjteményt hozott létre, mely 2000 ősze óta turnézik európai fővárosokban; s egy, a magyar sajátosságokat jobban kiemelő válogatása nyílt meg most Budapesten.
Adott tehát minden; még a szamizdat egykori alakjai is bevonhatóak voltak a tárlatba, akár konzulensként, akár interjúalanyként. Egy jó tárlathoz már csak azt kell eldönteni, kinek szól, s mit szeretne mondani. Itt azonban mintha megakadt volna valami. Egy szamizdat-kiállítás ma ugyanis óhatatlanul olyan célközönségnek szól, amely a bemutatott jelenségnek nem volt részese: az akkori csendes többségnek és az azóta felnövő fiataloknak. Mindkét csoportot sokféleképpen meg lehet szólítani, ez azonban tudatos döntést igényel, méghozzá pont azt az irányt kell lezárni, amely felé ez a kiállítás minduntalan elcsúszik: a mitizálás tévútját.
A magyar társadalom túlnyomó része a kompromisszumot választotta a Kádár-érában. A szamizdat éppen ez ellen irányult, s csak másodsorban, a konkrét szervek és intézmények okán, a hatalom ellen. Ezt a kiállítás erősen figyelmen kívül hagyja. Az egyébként igényes megjelenésű, s több, részletesen adatolt tanulmányt közlő kötet is csupán egy helyen – Haraszti Miklós esszéjében (76. oldal) – fogalmazza ezt meg. A rendezők koncepciójából, a csupán inkább szöveges tartalomjegyzékként, semmint valódi állásfoglalásként olvasható curators’ statementből (188–199.) ez hiányzik. Míg például a Szolidaritás lengyel története jóval szélesebb tömegbázison bontakozott ki, s ezért másként is lenne interpretálható ma egy varsói kiállításon, különösen a magyar alternatív kultúrára igaz, hogy az akkori társadalom túlnyomó többsége nem tudott vagy nem akart tudni létezéséről.
Mivel ennek az undergroundnak bizonyos mértékig sikerült a rendszerrel szemben egy emberi, gerinces alternatívát felmutatnia, az 1956 vagy a prágai 1968 elrettentő példájára hivatkozó, s ezért a kis stiklik megalkuvását vagy a „belső" reformot választó többség lelkiismeret-furdalását is kiváltotta. Ezt a zavaró érzést a többség úgy kezelte, hogy a szamizdatot felelőtlen, s a türelmes reformokat veszélyeztető jelenségnek minősítette. A szamizdatot tehát – a mélyen titkolt irigységgel kevert – közöny, sőt elutasítás övezte.
Egy ilyen nagyszabású, nyilvánvalóan az akkori többséget is felölelő, tömeges érdeklődésre számot tartó kiállításnak ezt a dilemmát kell(ett volna) tematizálnia. Segíteni az emberek akkori választásának utólagos megértését, feldolgozását. S ehhez nem elég kitenni a dokumentumokat. Helyes volt tematikusan, s nem országok szerint elhelyezni őket – de ez valójában részletkérdés. A látogató egymástól bizonyos távolságra, nem túl esztétikus formájú (amúgy, találóan szigetszerű) tárlókban egymás mellé helyezett dokumentumokat talál. Olyan könyvek stenciljeit, amelyeket sem akkor, sem azóta nem olvasott el. Olyan művészek mail art munkáit, akik a legfeljebb néhány ezer fős beavatott avagy szakmai közönség számára csemegét jelentenek, de a potenciálisan több tízezres szélesebb közönségnek még névről sem ismertek. Az egyébként jól megfogalmazott magyarázatok rövidek, rosszul vannak elhelyezve, és nehezen olvashatóak. Pedig itt igazán nem hozható fel az a művészeti tárlatokon nem alaptalan kifogás, hogy sokkal bővebb és jobban elhelyezett szövegek a műtárgyak autonómiáját, auráját sértették volna. Ezek a kiállítási tételek így fétisek: nem a látogató szempontjából, s nem informatív módon jelenítik meg a tárlat témáját, hanem a szamizdat termékeit mint a hatalom elleni küzdelem relikviáit mutatják be.
Szerencsésebb megoldás a kiállításon látható film- vagy videórészletek vetítése; jó ötlet a kinagyított fotó. Ezekből a vizuális anyagokból több is lehetne – csak éppen nem annyira a neves személyiségeket kéne központba állítani, ami fölöslegesen heroizálja a valóságban sokszor szerényebb, visszahúzódóbb figurákat, miközben óhatatlanul is aktuálpolitikai élt kölcsönöz a kiállításnak. Mire jó az, ha a szocializmus éveinek szamizdatját bemutató kiállítás más tárlatok ellenkiállításaként állítja a színpadra magát?
Erre a másik nagy célcsoport, a rendszerváltás óta felnövő fiatalok köre sem fogékony. A tárlat elvben hihetetlenül érdekes dokumentumokat tartalmaz annak a ma huszonéves, egyetemista korosztálynak a számára, akik a nyolcvanas években születvén már semmilyen releváns személyes élményhez nem jutottak a kádárizmusból. Ám nyilván nem is a szamizdat pátoszára kíváncsiak, hanem árnyalt bemutatására. Arra, hogy milyen ellentmondások húzódtak a szamizdat körein belül; milyen tévedések csúsztak a konspirációba; hol alakította át a második nyilvánosság az elnyomást, s hol kényszerítette a hatalom a saját logikáját az alternatívokra.
A kiállítás és a kötet viszont szinte kizárólag a szamizdat sikerét, meg-megakadó, de folyamatos térnyerését ábrázolja. Ez azért kár, mert az ellenkultúra meggyökeresedése több szempontból valóban fegyvertény volt, s a magyar civil társadalom legnemesebb huszadik századi fejezeteinek egyike. Ennek bemutatása ellenben csak az árnyoldalakkal együtt hiteles.
Több olyan tényező is háttérbe szorul, ami még csak nem is volt ellentmondásos, hanem egyszerűen komplexebb jelenség, s a kiállításon jóval tágabb kontextus és magyarázat segítségével lenne befogadható. Ilyen például az a dolog, amit több egykori résztvevő aktív politikától elkanyarodó életpályája is demonstrál, nevezetesen, hogy a szamizdat eredetileg nem politikai, hanem erkölcsi indíttatású volt. Vagy több érintett képzőművész hasonló apolitikussága: a koncept, az informel, az akcionizmus, de akár az újkonstruktivizmus idehaza sem akkor, sem ma nem széles körben befogadott esztétikai irányzatok, s ezért műveiket, illetve azok dokumentumait önmagukban, motivációjuk nélkül bemutatni kevés.
Perifériára szorult a koncepcióban az alternatív zene és színházkultúra is. Túlontúl az irodalom dominál; a szamizdat szövegek sokszorosított változatainak bemutatása túl betűközpontúvá teszi a tárlatot. Holott nemcsak a mai kiállítási kultúra igényel ennél sokrétűbb formát, hanem ha már a projekt az alcíme révén erősen kitágította a szamizdat fogalmát, akkor az lett volna a helyénvaló, ha a performatív művészetek körét sem hanyagolja, melyek jócskán beletartoznak az alternatív kultúrába. Ráadásul ez a közeg a politikától függetlenül is közel került az akkori egyetemes művészeti áramlatokhoz. E téren lehetne jelezni olyan folyamatokat, ahol ma esztétikai s nem csupán dokumentatív értéke miatt is fontosnak tartunk alkotásokat. Ezzel párhuzamosan bizony a kiállítás (vagy legalább a kötet) arra is vállalkozhatott volna, hogy szembenézzen azzal, hogy mely egyéb művészeti-kulturális produktumok állják meg viszont ma már – politikai egzotikum híján – kevésbé az esztétikai helyüket.
Néhány taburól is kezdeményezhetett volna dialógust a tárlat. Az érintett országok közül éppen a magyar – és részben az orosz–szovjet – szamizdat körébe nagy arányban tartoztak zsidó értelmiségiek. A hazai látens, ám nem szűnő antiszemitizmus miatt ez a társadalmi elutasítottságuk egyik oka is volt, s máig is kijátszható politikai örökségük ellen (a Szovjetunióban a koholt perekben a hatalom ezt maga is többször aktívan kihasználta). Anélkül, hogy ezt megbeszélnénk, nem alakulhat ki toleráns, valóban multikulturális társadalom.
Az ellenkultúra elfogadásához, utólagos feldolgozásához kapcsolódó egyéb társadalmi dilemmák közül a kötetben Wolfgang Kissel A szamizdat mint kulturális emlékezet című tanulmánya nevez meg néhányat, legalább a szovjet–orosz területről. A helyenként filozofikus értelmezésre is vállalkozó szöveg az elméleti mélység tekintetében talán a könyv legjobb írása. A kiadványnak ugyan erénye az empirikus részletekben való gazdagság, de több elemző részre lett volna szükség – például a szamizdatot felértékelő kissé repetitív és unalmas passzusok helyett. Így különösen az ábrázolt folyamatoktól személyükben független szerzők – történész, antropológus vagy szociológus – által írt, kritikai élű esszék hiányoznak. Ezt persze részben helyettesíthetné az önkritika a szamizdatban egykor részvevő szerzők írásaiban – csakhogy erre kevés a példa.
Pedig érdemes lenne, s nincs is késő. A kiállításhoz beszélgetések sora kapcsolódik, máris megjelent egy-egy reflektáló szöveg, lesznek majd más, hasonló témájú tárlatok (a Centrális Galéria például rendszeresen napirendjére tűz ilyen témákat). S a legjobb talán, ha az érintettek segítségével nem a szamizdat megszűrt mítosza, hanem minél árnyaltabb képe vázolódik fel. Az a harminc év valóban kincsesbánya – a követendő példáké és a keserű tanulságoké. S a társadalom csak azokat az elemeket fogja tartós értékként elkönyvelni, amelyeket hiteles kontextusból, maga választhat ki.
- Kultúra [6]