Vincze Teréz

Nyomtatóbarát változat

A Magyar Filmszemle hagyományosan – nemcsak gyakorlati, de szimbolikus értelemben is – a magyar filmélet (ipar, művészet és kritika) seregszemléje. Az élet tagolatlan folyásának ez adja meg a ritmust a magyar közélet eme szegletében. Ezért aztán ritkaságszámba megy az olyan szemle, ahol nincs valamilyen megváltó szándékú bejelentés, demonstráció, botrány vagy felfordulás. Általában ilyenkor jön el az ideje annak is, hogy a politika és a filmművészet, filmipar kapcsolata szimbolikus gesztusokban nyilvánulhasson meg. Az idei szemle azonban csendes, mondhatni eseménytelen volt, a filmtörvény elfogadása ugyanis némiképpen kifogta a szelet a vitorlákból. A politika és a filmszakma nagy csatája egy időre nyugvópontra jutott, persze helyesebb ezt a nyugalmat vihar előtti csendként értelmezni, hiszen a törvény végrehajtásának beindítása/beindulása valószínűleg ad majd még okot hangos csetepatékra.

Csendes volt ez a szemle azért is, mert a korábbi évekhez képest – amikor annak ellenére, hogy mindenki arról beszélt, lehet, hogy elmarad a mustra, pénz hiányában nem lehet befejezni a filmeket – most, amikor már megvan a pénz, mindösszesen 16 nagyjátékfilm szerepelt a versenyben (míg 2001-ben 27, 2002-ben 30, 2003-ban pedig 21). Mindez persze természetes, hiszen az alacsony szám éppen az utóbbi évek forrongásainak, a Magyar Mozgókép Közalapítvány körül tavaly kirobbant botránynak is köszönhető. A filmgyártás természetéből adódóan hosszabb idő kell ahhoz, hogy a múlt évben a filmszakmának juttatott pénz jótékony hatásai megmutatkozhassanak a filmszám növekedésében.

Addig is tehát, amíg az új törvényi keretek és a folyományukként remélhetőleg javuló anyagi feltételek hatásai megmutatkoznak, be kellett érnünk 16 nagyjátékfilmmel (plusz 8 film szerepelt az információs programban), a 35 filmből álló kísérleti és kisjátékfilmes programmal, valamint egy igen gazdag dokumentumfilmes szekcióval. Ezek a számok végeredményben nem is olyan rosszak, és különösen fontos, hogy rendkívül sok jegy kelt el a szemle vetítéseire, vagyis úgy látszik, növekvő érdeklődés kíséri a magyar filmeket.

Mára úgy látszik, azzal is megbékéltek a filmesek, hogy a magyar film éves ünnepét egy bevásárlóközpont kellős közepén tartsák, már csak a külföldi vendégek kérdezik csodálkozva, hogyan lehetséges ez. Másrészt akár szimbolikusnak is tekinthetjük mindezt, amennyiben a magyar film számára – a belső szakmai konszenzus és a törvény szabályozta működési keretek stabilizálása után – most már eljött az ideje, hogy a közönséggel való kapcsolata megerősítésén is dolgozzon. Ennek jegyében mindenképpen üdvös lenne, ha folytatódhatna a „magyar filmeket a multiplexekbe” tendenciája, amire az utóbbi időben voltak reménykeltő példák is.

Mint ahogy puszta számokkal, úgy általánosító megállapításokkal sem lehet érvényesen leírni a magyar film helyzetét, de egy efféle szemlebeszámoló mégiscsak arra csábít, hogy átfogó képet alkossunk a szakma és a művészet helyzetéről, összehasonlítsuk az idén bemutatott termést az előző évek tapasztalataival, tendenciáival. Ebből a szempontból az idei szemle igencsak hasonlít az előző évire. A tavalyi verseny kapcsán is az lehetett az érzésünk, hogy nem született kiemelkedő alkotás, mely valóban kiérdemelte volna a fődíjat. Általános volt a vélekedés, hogy Gothár Péter Magyar szépség című filmjének jobb híján ítélte oda a zsűri a címet, és nem kiemelkedő művészi teljesítménye miatt. Pedig ami a szemléket és velük a magyar film egy-egy évét emlékezetessé teszi, azok az olyan kiemelkedő filmek, mint tavaly előtt Pálfi György Hukkléja és Fekete Ibolya Chicója, vagy az azt megelőző évben Tarr Béla Werckmeister harmóniák című darabja. Kiemelkedő mű tehát talán nem volt, viszont a tavalyi évben is folytatódott a tehetséges, húszas, korai harmincas éveikben járó fiatal filmrendezők sikeres szereplése. A versenyprogram legnézhetőbb és minden hibájukkal együtt is legígéretesebb filmjeit ilyen fiatal, részben első filmes rendezők jegyezték (Fazekas Csaba: Boldog születésnapot!; Fliegauf Benedek: Rengeteg; Dyga Zsombor: Tesó).

Az idei év is azt bizonyította, hogy ez a nemzedék jelenti az igen erős derékhadat, szállítja azokat a tehetséggel és jó szakmai színvonalon elkészített filmeket, melyek remélhetőleg utat találnak saját közönségükhöz, a húszas, harmincas éveikben járó mozilátogatókhoz. További érdekessége volt e generáció filmjeinek, hogy mondhatni egyenletesen oszlanak el a széles közönségsikerre számító műfaji jellegű filmektől, a „középfajú” filmdrámákon keresztül a kísérletező, artisztikus darabokig nyúló képzeletbeli egyenes mentén.

Antal Nimród első filmje, a Kontroll a mozikban már túl van a 150 ezer nézőn, s a közönség ízlése ezúttal a kritikusokéval is egybeesett, hiszen éppen a szemle előtt kapta meg a film a Magyar Filmkritikusok Díját számos kategóriában. A sikernek nyilvánvalóan része, hogy Antal olyan témát talált, ami mindenkit „közelről érint”, olyan ez, mintha az örökérvényű rendőrvicc műfaját ültette volna át egy új közegbe, a jegyellenőrök világába – mindez már önmagában fél siker. Ehhez társult még a remek operatőri teljesítmény (Pados Gyula) és az epizódszerepekben brillírozó komikusok (Badár Sándor, Mucsi Zoltán).

Kevesebb művészi sikerrel ugyan, de szintén a műfajisággal és valamiféle közönségfilm megalkotásával próbálkozott Fischer Gábor első filmjében, a Montecarlo!-ban. A kalandot és a vígjátéki formát ötvöző darabban bár akadtak erények (különösen Mucsi Zoltán bizonyította újra, hogy kiválóan megállja a helyét komikus szerepekben), sajnos a forgatókönyvnek komoly hiányosságai voltak. A film második felében érthetetlen és indokolatlan fordulatok kezdik uralni a vásznat, úgyhogy a befejezés nem annyira a dramaturgiai következetességnek, mint inkább annak a szükségszerűségnek a szülötte, hogy valahogy csak abba kell hagyni.

A műfaji jellegű próbálkozások közé sorolhatjuk Steven Lovy Mix című munkáját is, ami a zenés, bulizós, fiatalos hangvételt akcióelemekkel (alvilág, drog, pornóipar) és melodramatikus összetevőkkel (generációs konfliktus, viharos családtörténet emigrációval, felnőtté válás stb.) is vegyíti. Az így kialakuló mix azután éppen attól válik zavarba ejtővé, hogy a benne keveredő elemek nem adnak ki egységes koncepciót. A lazaság és fiatalosság az egyik oldalon, s vele szemben egyrészt a giccsbe átcsapó nosztalgia, másrészt a klisészerű szerelmi és alvilági történet.

A „középfajú” kategóriába sorolnám – korántsem a minőségét értve ezalatt – Török Ferenc filmjét, a Szezont. A műfaji jellegű próbálkozások és az artisztikus-kísérletező filmek között félúton és mintegy összekötő kapocsként jelenik meg ez a darab, és emelkedik ki társai közül, bizonyítva, hogy a fiatal rendezőgeneráció ezen a terepen is komoly reményekre adhat okot. Török filmjét jelentős várakozás előzte meg, hiszen a Moszkva tér sikere után sokan voltak kíváncsiak arra, hogy az első film nagyon személyes, a rendező saját élményeiből táplálkozó története, egy generációs kulcsfilm után merre vezet majd az út. A Szezont látva bebizonyosodni látszik, hogy Töröknek valóban komoly rendezői erényei vannak, melyek nem csak saját, személyes történetek mesélésére teszik alkalmassá. Jó érzékkel és színészvezetéssel old meg egy olyan történetet is, melynek figurái már nem feltétlenül a saját élményeiből táplálkoznak. A kiváló alakítások mellett (kiemelkedik a főszereplő Nagy Zsolt, valamint Nagy Ervin és Rezes Judit) a forgatókönyv is a mezőny legjavához tartozik, s érdemes kiemelni, hogy a vizuális szimbólumteremtés (mely mégiscsak e művészet lényegéhez tartozik, s a magyar filmek mégis oly gyakran megfeledkeznek róla nagy történet-elbeszélési igyekezetükben) és motívumalkotás is része a koncepciónak (kedvencem a nagyon szépen kidolgozott pingvinmotívum, ami számos asszociatív, metaforikus síkot teremt a filmben).

A fiatal filmkészítők az artisztikus-kísérletező póluson is fontos filmekkel képviseltették magukat. Hajdu Szabolcs (Tamara) és Fliegauf Benedek (Dealer) munkáinak közös vonása, hogy nagyon határozott művészi koncepció jegyében, a saját maguk kijelölte keretekhez szigorúan ragaszkodva formálják meg műveiket. Az egyéni látásmód ilyen tudatos és karakteres képviselete már önmagában is érdekessé teszi ezeket az alkotásokat, ha nem is feltétlenül garantálja automatikusan a magas színvonalat.

Hajdu filmje egy színházi produkcióból, színészi improvizációkra alapozott közös munkából formálódott sajátos mesevilággá, melyet különös nyelven beszélő állatok, valamint nagyon furcsa, némiképp mégis ismerős figurák népesítenek be. A burleszkszerű gegek, az absztrakt színészi játék, melyet alkalmanként pantomimmozgás kísér, valamint a sajátos színvilág olyan zárt kis univerzumot teremt, ami leginkább azzal fenyeget, hogy a néző egyenesen „kizárva” érezheti magát belőle. Szépséges és távoli mesekönyvnek hat a film, aminek valahogy nincs tétje, és ettől végül puszta „művészetakarássá” görcsösül. Ami mindamellett ebben a helyzetben kétségtelenül a legnagyobb erővel hat, az a képeskönyvszerűség hibátlan megvalósítása, Szaladják István kiemelkedő operatőri munkája.

Az idei szemlét számomra Fliegauf filmje, a Dealer nyerte. Minden hibája mellett olyan következetes és egyedi koncepciót valósított meg kiegyensúlyozott stílus- és arányérzékkel, aminek elemei korábbi filmjeiben is egyértelműen jelen voltak. Fliegauf korábbi munkáinak két karakterisztikus vonása egyesül itt: a (verbális) poénokra kihegyezett, anekdotikus, epizodikus szerkesztés (ez a vezérlőelve a Beszélő fejek című rövidfilmjének és a Rengeteg című nagyjátékfilmjének is), valamint az erőteljes vizuális atmoszférateremtés (ebben a tekintetben a Hypnos című rövidfilmjével rokon a Dealer). A lassú, reménytelenséget sugalló monoton tempóba a rendkívül érzékletes (néha kegyetlenül fekete humorú) epizódok sora illeszkedik (a gödröt ásó apa jelenete például). Az operatőri munka remekül alkalmazkodik a lassú és körkörös dramaturgiához, a „sötét” tónusú, bizarr jenetekhez.

Az idősebb (közép)nemzedék rendezőinek a versenyprogramban szereplő filmjei is egyenletesen oszlanak el a fentebb leírt, a közönségfilmtől az artisztikus kísérletekig húzódó egyenes mentén. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezek a kategóriák önmagukban értéksemlegesek, a magyar közönségnek, filmbarátoknak, filmkészítőknek – ebből következően a magyar filmnek általánosságban az az érdeke, hogy mindegyik kategóriában remek filmek szülessenek. Az idei szemle abban a tekintetben tehát biztató tendenciákat mutat, hogy mind a fiatalok, mind az idősebbek munkásságában jelen vannak a különféle irányú próbálkozások, igaz hol kevesebb, hol több sikerrel. Az elfogadott filmtörvény ugyanis remélhetőleg valóban biztosítja majd a pénzügyi feltételeket, az elosztás rendszerének kiegyensúlyozását a szakma örömére. A végső cél azonban az, hogy a közönség örömét is szolgálja az új rendszer, azáltal, hogy a nézők minden rétege (a könnyebb műfajokra kíváncsi, szórakozásképpen moziba járóktól a komoly művészi produkciókat kedvelőkig) megtalálja a magyar filmkínálatból a neki megfelelőt.

A rendezők idősebb generációjának filmjei között is van mindenféle tehát, csakhogy sorra félsikereket, kudarcokat látunk. A szórakoztató, közönségműfajt Sas Tamás (Apám beájulna) és Herendi Gábor (Magyar vándor) filmjei képviselték az idei szemleprogramban. Függetlenül attól, hogy örülnünk kell a százezres nézőszámoknak, hiszen a közönség mégiscsak magyar filmekre vett jegyet, nem értem, hogy e hatalmas reklámkampánnyal eladott, magyar sztárokat felvonultató filmek forgatókönyveibe miért nem lehetett még belefektetni legalább annyi energiát, hogy a kicsit igényesebb néző (már bocsánat!) se dermedjen meg a székében a borzalmasan olcsó poénok és a betegesen buta történetek láttán. A magyar film unalomig emlegetett rákfenéje ez a forgatókönyv-ügy. Hiába a jó ötlet, hiába az izgalmas téma, ha az nincs olyan történetté formálva, ami filmvásznon pergő jelenetekben megvalósítható, és képes másfél-két órán keresztül lekötni az érdeklődésünket. Az Apám beájulna esetében már ott elakadok, hogy egyáltalán nem látom a jó ötletet vagy az izgalmas témát. Azt, hogy „tini lányok, adjátok el titokban apu Porschéját, csaljatok, hazudjatok, és aztán csak beindul valahogy a nyári utazás, bulizás”, valahogy nem tűnik annyira remek ötletnek.

Herendi Gábor elgondolásában viszont határozottan látom a fantáziát. Magyar történelmi bohózat, történelmünk és kultúránk görbe tükre. Még mindig azt gondolom, ebből kisülhetne valami fergeteges, de erre még várnunk kell, mert a Magyar vándorban nem sikerült a jó alapötletet frappáns, humoros forgatókönyvvé fejleszteni. Az ilyen filmek láttán kezdek azon morfondírozni, hogy vajon genetikailag lennénk alkalmatlanok a jó humorra? Mintha ez is olyan dolog lenne, ami nem kerül pénzbe, viszont nagyon sokra lenne belőle szükség, e nélkül nem lesz ütős magyar közönségfilm, az biztos. Herendiék belegörcsöltek az alapötletbe, miszerint minden történelmi koron végigmasíroztatják a hét szerencsétlen vezért, és megpróbálnak legalább egy poént minden korhoz kiizzadni, vagy ha nem, akkor humor helyett legyen elég a zenés betét vagy egy magyar sztár puszta megjelenése.

Az épkézláb forgatókönyvek hiányát nem lehet sokáig tétlenül nézni, ha szeretnénk színvonalas magyar szórakoztató filmeket látni a mozikban. Amíg színvonalas forgatókönyvíró-képzés nem lesz nálunk (már régen reméljük, hogy egyszer majd lesz végre), addig is talán hiánypótló szerepet tölthetnek be az olyan alkotói műhelyek, közösségek, melyek újra megerősödni látszanak (lásd az Inforg Stúdió és a Duna Műhely példáját). S még ha a filmtörvény jótékony hatásai előbb-utóbb meg is mutatkoznak, némi aggodalomra ad okot, hogy a jó forgatókönyv és a jó humor se nem pénz-, se nem törvényfüggő.

Még sokkal szomorúbb vagyok azonban e nemzedék „középfajú” filmjeit látva. Salamon Andrástól eleve sokat várunk, hiszen bizonyította már például a Közel a szerelemhez című darabjával, hogy van okunk a bizakodásra. Idei szemlés filmje, a Getno azonban szörnyű csalódás, aminek legfőbb oka megint csak a forgatókönyv. Mintha elfelejtették volna megírni, mielőtt elindultak az amerikai forgatásra. Egy dolog világos a filmből: ha egy magyar család kalandvágyó, és elindul a kalandok földjére, Amerikába, akkor ott megszámlálhatatlan mennyiségben meg is találja a kalandot, ha akarja, ha nem. A végére még váratlan tanulság is születik, miszerint „szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország”, illetve hogy nincs szebb, mint az apa és fia közt hirtelen feléledő szeretet. Pedig a film nagyon is biztatóan indult, az első félórában még minden rendben volt.

A „középfaj” másik gyors felejtésre ítélt darabja Böszörményi Zsuzsa Mélyen őrzött titkok című filmje. Az árvaházból kikerülő lány kiszolgáltatottsága és a béranyaság témája van itt nem túlzottan érdekes, inkább klisészerű elemekből összerakva. A dolog abszurditása, hogy a film – melynek egyik leggyengébb oldala a színészvezetés – főszereplőnője megkapta a legjobb alakítás díját. Ez valószínűleg azért történhetett, mert a többiekhez képest valóban kiemelkedett, de leginkább azért, mert neki nem kellett eljátszania egy szerepet, hiszen ő amatőrként úgymond önmagát adta, erre a szerepre találták meg – a casting directornak járt volna tehát inkább a díj. A színészi mélypontot azonban a két finn vendégművész szolgáltatja, pedig tudjuk, mennyire lehet szeretni máskor, Kaurismäki-filmekben a remek Kati Outinent. Nagy Ervin pedig remek példáját adja annak – összehasonlítva a Szezon-beli alakításával –, hogy a jó filmszínészt a tehetségen kívül leginkább a jó rendezés teremti.

Az idősebb generáció művészi-kísérletező darabjait ebben az évben két jelentős művészfilmes kedvencünk szolgáltatta. Ez a nemzedék továbbra is ebben a típusban látszik legütőképesebbnek. Jól sikerült, bár nem annyira kiemelkedő darab mind Jeles András (József és testvérei), mind pedig Janisch Attila filmje (Másnap). Jelestől megszokhattuk már, hogy mindig különleges, nonkonform művészi kísérletekkel lepi meg nézőit. Ezúttal is sajátos technikával dolgozik a vizualitás és a narráció tekintetében is. A képi világ a bibliai történetnek pompás árnyképekkel való megjelenítését ötvözi egy hadászati infrakamera roncsolt, „esztétikumellenes” képeivel. A két sík ütköztetése hozza létre a sajátos szimbolikát, ami a szexualitás időtlen kérdéseit jeleníti meg különleges fénytörésben, a történetmesélésben pedig a parasztbiblia veretes nyelvezete ragad magával.

Janisch Attila azon az úton haladt tovább, melyen a Hosszú alkony című filmjében indult el. A sokszorosan önmagába forduló narráció – amiről lassan kiderül, hogy valószínűleg nagyrészt a főhős érzéki csalódásainak, elméje zavarodott állapotának leképezése – a film kétórás ideje alatt a néző idegeit is hatékonyan őrli fel. A legnagyobb baj, hogy ez az egy idő után már csak mennyiséginek nevezhető fokozás minőségi többletet nem jelent ahhoz képest, ami már a Hosszú alkonyban megszületett. A Hosszú alkony inkább rövid (de élvezetes) beesteledés volt ehhez a gyötrően fárasztó másnaphoz képest. Ebben a műfajban rendkívüli súly nehezedik a főszereplőre, aki szinte végig a képek és az események középpontjában áll, az arcán kell lejátszódnia a zavarba ejtő időbeli és térbeli kiúttalanságnak. Azt, hogy a főszereplő Gáspár Tibornak nem sikerült megközelítenie Törőcsik Mari Hosszú alkony-beli teljesítményét, hajlandó vagyok Törőcsik színészi zsenialitásának betudni.

A nagyjátékfilmes versenyen fanyalgó kritikus azonban az utóbbi években általában sikerrel talál menedéket a kísérleti és kisjátékfilmek vetítésein. Bár az idei 35 kisfilm között talán nem voltak annyira kiemelkedő és emlékezetes darabok, de az átlagos színvonal mégis meghaladni látszott a nagyjátékfilmekét. Ez a műfaj a fiatalok terepe, ezt bizonyítja, hogy a majd negyven rendező közül huszonegyen voltak harminc év alattiak, a többiek pedig zömével harmincas éveik elején, közepén járnak. Fontos megjegyezni, hogy a rövidfilm korántsem, és egyre inkább nem csak parkolópálya olyanok számára, akiknek nincs lehetősége nagyjátékfilm készítésére (ezt bizonyítja Fliegauf Benedek és Mundruczó Kornél kisfilmje a versenyben), hanem önálló, sajátos műfaj, melyre nagyon nagy szükség van. A legnagyobb fájdalom persze továbbra is az, hogy ezek a filmek többnyire láthatatlanok maradnak. Pedig az olyan kis gyöngyszemek, mint A baba (V. Nagy Attila), a LAG (Lóránt Demeter), a Mindjárt meghalok (Fazakas Péter), a Rec lamp (Gayer Zoltán), A sor (Fliegauf Benedek), a (Terep)szemle (Simonyi Balázs, Tóth Barnabás) vagy a Vidámpark (Garami Richárd) nagyszerűen megállnák a helyüket játékfilmek kísérőjeként. Azt kívánom magunknak, hogy minél előbb szaporodjanak el ezek az öt-tíz perces kisfilmek a mozikban.

• Kultúra