Az üstökösökről való tudásunk bővülése hozzásegíthet a Naprendszer őstörténete, a 4-5 milliárd éves ősi anyag megismeréséhez. Januárban a Stardust amerikai űrszonda mintát gyűjtött a Wild-2-üstökös csóvájából, majd visszaindult a Föld felé. Hasonló műveletre még nem volt példa. Március elején elindult történelmi küldetésére a Rosetta űrszonda, hogy tíz év múlva találkozzon a Csurjumov–Geraszimenko-üstökössel. Ez lesz az első űreszköz, amely egy üstökös magja körül kering; amely együtt repül a Nap felé közeledő üstökössel, mialatt elsőként figyeli meg, hogyan alakítja át a Nap melege annak fagyott felszínét; amelyre elsőként juttat műszerekkel felszerelt robotot; a leszállóegység műszerei közvetítenek először képet róla, és vizsgálják meg a helyszínen az üstökösmag anyagait. A Rosetta építésében, éppúgy, mint a Halley-üstököst 1986-ban közelről megfigyelő VEGA űrszondák létrehozásában komoly szerepet vállaltak hazai szakemberek. Az év vége felé indítja majd a NASA a Deep Impact nevű űrszondát, amely évek múlva egy lövedéket lő a kiszemelt üstökösre, és a helyszínen elemzi az üstökösről levált anyagot. Stardust, Rosetta, Deep Impact – 2004 az üstököskutatás fontos éveként kerül majd az annalesekbe.
Az üstökösök eredete
A Naptól ezer-százezer csillagászati egység távolságban lévő, gömb alakú Oort-felhő százmillió, mások szerint százmilliárd üstököst tartalmazhat. (1 csillagászati egység a Föld és a Nap átlagos távolsága, kereken 150 millió km.) Itt maradt fenn a Naprendszer legősibb anyaga. Az Oort-felhő üstökösei valószínűleg akkor jöttek létre, amikor a később Naprendszerré összeálló anyag még gömb alakú volt. Az Oort-felhőből származnak a hosszú keringési idejű üstökösök. A felhő belső, ezer-tízezer csillagászati egységnyi nagyságú tartományának üstökösei részben az Uránusz–Neptunusz régióban kialakult jeges kezdemények lehetnek, amelyek később kilökődtek az Oort-felhőbe. Ezek az üstökösök később születtek: amikor a gömb belső tartományaiban a gáz és por keveréke forgó koronggá lapult, ebből kezdtek összeállni az égitestek. A kialakuló égitestek összetételét elsősorban a Naptól távolodva egyre csökkenő hőmérséklet határozta meg. Minél inkább eltávolodunk a Naptól, annál nagyobb arányt képviselnek a nagybolygók holdjaiban a jegek, így a Szaturnusznál már a víz-jég mellett megjelenik a fagyott ammónia, az ammónia-jég, még távolabb a metán-jég, a Neptunusznál már a nitrogén-jég is.
Az Oort-felhő üstököseire többféle sors vár. Egyeseket a közelben elhaladó csillagok gravitációs hatása a Naprendszer belső tartományaiba űz, ezeket tudjuk közelebbről megfigyelni. Ugyanakkor mások a nagy égitestek hatására az Oort-felhő belső tartományából kikerülhetnek a távolabbi, gömb alakú külső tartományba, vagy akár végleg el is távozhatnak. Az Oort-felhő anyaga egyre fogy, becslések szerint eredeti tömegének már a felét elveszítette.
Gerard Kuiper 1951-ben vetette fel, hogy nagy üstököspopuláció létezhet közelebb is, és ebből az ún. Kuiperövből kerülhetnek a rövid keringési idejű üstökösök a Naprendszer belső tartományaiba. A Kuiper-övből az üstökösöket a nagybolygók gravitációs hatása űzi időnként befelé, közéjük tartozott az 1994-ben részekre szakadva a Jupiterbe csapódott Shoemaker–Levi-9-üstökös is. A Hubble űrteleszkóp 1995-ben készített szenzációs felvételein tárult fel először a Kuiper-öv: a Neptunusz pályáján túl kezdődő és mintegy százmilliárd kilométerre elnyúló korong alakú képződményt figyeltek meg. A korong a korábban becsültnél jóval több, legalább 200 millió üstökös méretű, fagyott testet foglal magába.
Az Oort-felhőben és a Kuiper-övben eltérő hatásokat kellett elszenvedniük az üstökösöknek. Más a galaktikus kozmikus sugárzás intenzitása, eltérő a beléjük ütköző üstököstörmelékek mennyisége, más-más hőhatásokat kellett elszenvedniük. A Kuiper-öv testeinek felszíne hatvan Kelvinnél hidegebb, rajta a kozmikus sugárzás hatására szénvegyületek sora, szerves anyag képződik. Az üstökösök olyan szerves molekulákat hordozhatnak, amelyek hozzájárulhattak az élet kialakulásához, elterjedéséhez a Naprendszerben. Az üstökösök által elszenvedett változások azonban sokkal gyengébbek, mint azok a változások, amelyeket a többi anyag szenvedett el a bolygóvá, holddá válás során. Az üstökösök nem voltak szenvedő alanyai a kezdeti időszak nagy összeütközéseinek sem, ugyanis ezek az ütközések a belső bolygótartomány szilárd testei között zajlottak. (Ilyen ütközésnek köszönhetően született meg például Holdunk.) Továbbá az üstökösök mélyhűtött állapotban őrzik az ősi anyagot – amely nem olvadt fel és hűlt le újra, nem kristályosodott át.
A Naprendszer belső tartományaiba kényszerült üstökösök a melegebb környezetben átalakulnak. Az üstökös szilárd magjából kiszabadul por, a jéggé fagyott anyagok párologni kezdenek. Ebből alakul ki az üstökös csóvája, a kóma. A rendszerint néhány kilométer átmérőjű mag mögött százezer kilométerekre is elnyúló csóva alakul ki. Ettől válnak igazi látványossággá az égbolton fel-feltűnő üstökösök. Napközelben járva jelentős anyagmennyiséget veszítenek, egyre inkább „kiszáradnak”. Pályájukat módosítják a Naprendszer testei. A pályától függően mindössze néhányszor vagy néhány százszor keringenek a Nap körül, végül a Napba vagy valamelyik bolygóba, holdba zuhannak. A bolygó vagy hold végzetes vonzásába került üstökös a közeledés során darabokra szakadhat, eléghet a légkörben, vagy becsapódva hatalmas krátert hozhat létre, jelentős pusztítást idézve ezzel elő. A Földre naponta 20 tonna kozmikus anyag érkezik, döntő hányada mikroszkopikus porszemcsék alakjában. A Föld kráterektől szabdalt felszíne nagyobb testek becsapódásának nyomát őrzi.
Óriáskatasztrófák
A Földön a legnagyobb természeti katasztrófákat a becsapódó nagyobb aszteroidák (kisbolygók) és üstökösök okozták. Az árvizekhez, földrengésekhez képest ritkán fordulnak elő, olyan ritkák, hogy az emberi evolúció időskáláján nem is szokás tekintetbe venni őket. Ahogy a múltban voltak, a jövőben is lesznek környezeti károkat okozó becsapódások. A probléma először akkor keltett nagyobb érdeklődést, amikor 1980-ban Alvarez, Nobel-díjas fizikus felvetette, hogy azt a kréta- és harmadkor határán (K–T határ) végbemenő tömeges pusztulást, amelynek a dinoszauruszok is részesei voltak, egy nagy becsapódás okozhatta. 1994-ben a Shoemaker-Levy-9-üstökös darabjai a szemünk láttára csapódtak a Jupiterbe. A hatások felméréséhez kevés megfigyelési adattal rendelkezünk. A K–T határon lezajlott eseményen kívül csak a tunguz meteor (1908, Szibéria), egyes nagy vulkánkitörések és a légköri nukleáris fegyverkísérletek adatai vethetők egybe az elméleti számításokkal. A környezet fizikai változása az adatokkal összhangban meglepően jól modellezhető, míg a földi élővilágra, az emberi társadalomra gyakorolt hatásának megítélése szubjektív.
1908. június 30-án rémisztő dolgok történtek a Köves Tunguzka folyó környékén, a szibériai tajgán. Fülsiketítő erejű hangok és ijesztő fényjelenségek közepette negyven kilométer sugarú körben teljesen elpusztult az erdő, még hatvanöt kilométer távolságban is gyufaszálként dőltek ki a fák. A robbanás olyan heves volt, hogy a távoli Angliában is érzékelték a földrengésjelző készülékek. Szakemberek sajnos csak két évtizeddel később jutottak el a helyszínre, addigra a felszíni jeleket már elnyelte a mocsár. Tág tere nyílt hát a találgatásoknak, a fantasztikus ötletek között idegen civilizációk felrobbant űrhajója éppúgy szerepelt, mint az idegenek atomfegyver-kísérlete. A valóság sokkal prózaibb. Minden bizonnyal egy kisebb üstökös magja vagy egy kb. 100 méter átmérőjű kisbolygó szaladt bele a légkörbe, és még a felszín elérése előtt porfelhővé robbant szét.
A K–T határon lezajlott tömeges kipusztulást illetően vitatott, hogy a kiváltó ok kisbolygó- vagy üstökös-becsapódás, esetleg hatalmas vulkánkitörés volt-e, mindenesetre fokozatos, lassú, természetes változásokat ma már nem tekintenek a pusztulás okozójának. A tények túlnyomóan a kisbolygó-becsapódás mellett szólnak, de minden bizonnyal nem csak egyetlen pusztító folyamat hatott, a becsapódás többféle mechanizmust indított el. Az okok fajról-fajra és helyről-helyre is változhattak. A planktonok a tengerekben a fény hiánya és a savas esők miatt pusztultak, a szárazföldi fajok eltűnésében a globális tüzek vagy a hideg és a sötétség játszhatott döntő szerepet.
Elfogadott becslések szerint százévenként egyetlen, tízezer megatonna energiájú test halad el a közelünkben, a Hold távolságán belül, és 1:2500-hoz az esélye annak, hogy beleütközik a Földbe. A becsapódás nagysága a becsapódó test mozgási energiájával jellemezhető, TNT egyenértékben, megatonnákban fejezhető ki. A K–T határon végbement pusztulással kapcsolatba hozott mexikói kráter méretéből visszaszámolva a hatás a milliárd megatonna nagyságrendjébe esett, míg a tunguz meteorra mindössze 10-15 megatonnát becsülnek. Egy 1 km átmérőjű kisbolygó becsapódása néhány tízezer megatonnának felelne meg. Jó néhány, a hirosimai bombával (20 kilotonnával) egyező energiájú test lép be évente a földi légkörbe. Energiájukat nagyrészt a felső légkörben adják le, ezért a felszínen fel sem figyelünk rájuk, csak a műholdak rögzítik adataikat.
A becsapódáskor az objektum kölcsönhatásba kerül az atmoszférával, a felszínnel. A légkörben fékeződő tárgy a feszültség hatására darabokra törik, az üstökösök esetében ez sokkal valószínűbb, mint a kisbolygóknál. A részekre tört test energiájának nagy része pusztító lökéshullám formájában jelentkezik. Az óceánba vagy a szárazföldre csapódó tárgy robbanási hullámot, szeizmikus hullámokat vagy tengerrengést, ún. tsunamit vált ki, de energiájának legnagyobb része hővé alakul. A becsapódás hatására az óceánokból víz, a szárazföldről por kerül a levegőbe. A légkör portartalma befolyásolja a bolygó sugárzási egyensúlyát, a por miatt kevesebb napfény éri el a felszínt, mivel a por részben visszaszórja, részben elnyeli a fotonokat. A por mellett más légköri részecskék, a szulfátok és a korom is befolyásolják az időjárást.
A tízezer megatonnásnál kisebb energiájú testek nem gyakorolnak nagyobb hatást a légkörre, mint a nagy vulkánkitörések, hatásuk az időjárás ingadozásának zajszintjén belül marad. Hatszázezer megatonnás becsapódás után már – a számítások szerint – két hét alatt 8 fokkal csökken a hőmérséklet, egy hónap alatt a por mindenhova eljut, eloszlik az egész légkörben. Az 5 millió megatonnás és annál nagyobb energiájú becsapódások már lehetetlenné teszik a fotoszintézist. Tízmillió megatonnánál már olyan sötét lesz, hogy az emberek és az állatok nem látnak. A légköri por miatt szárazság is fellép világszerte. Százezer megatonna az a határ, amely felett már olyan pusztítások következnek be, amilyeneket még nem élt át az emberiség.
Néhány éve vetítették az amerikai katasztrófafilmet, az Armageddont. Nagy meteor közeledik veszélyesen a Földhöz, a hősök persze nem kevés izgalom után megmentik az emberiséget. Néhány héttel korábban a Deep Impactben hatalmas üstökös becsapódásától félhettünk. Ezek a sikerfilmek valós aggodalmakra építenek, a Földet váratlanul megközelítő égitestekről szóló híreknek mindig nagy a közönséghatása. 1998 tavaszán nagy riadalom támadt, úgy vélték, hogy 2028-ban a Földnek ütközhet egy kisbolygó. A számítások tévesnek bizonyultak, de az aggodalom jogos.
A katasztrófafilmek bemutatása kapcsán Louis Friedman, a Planetary Society ügyvezető igazgatója arra hívta fel a figyelmet, hogy a katasztrofális ütközésekkel való szórakoztatásra lényegesen többet költünk, mint a valós veszélyek feltárására. Az Armageddon költségvetése 245 millió dollárra rúgott, Friedman becslése szerint ez 50-szer több annál, mint amit évente az egész világon a közelünkben mozgó égitestek felkutatására költenek.
Több ezer jelentékeny méretű kisbolygót ismerünk már, ezek közül jó néhány keresztezi útja során a Föld pályáját. Intenzív kutatások folynak ezeknek a bolygópályáknak a felderítésére, kiszámítására és nyomon követésére. Készülnek a tervek az esetlegesen veszélyes közelségbe kerülő testek eltérítésére, a katasztrófa elhárítására is. Hollywood pedig közben gondoskodik a nagyközönség lelki felkészítéséről.
A Földet fenyegető veszély elhárítására különböző, egyelőre csak nagy vonalakban kidolgozott elképzelések léteznek. Az adott esetben bevethető módszer kiválasztásánál döntő szempont a fenyegető égitest Földtől való távolsága és a veszély-elhárításra rendelkezésre álló idő. A legegyszerűbb megoldás egy rakétával fellőtt óriási hidrogénbomba felrobbantása a fenyegető égitesten vagy annak közelében. Az üstökös vagy kisbolygó porrá zúzása helyett elegendő lehet pályájának olymértékű módosítása, hogy elkerülhessük az ütközést. A pályamódosítás alkalmas eszköze lehet egy robbanófej nélküli rakéta. Még szelídebb megoldás, ha a közeledő égitestet magát alakítjuk rakétává: odafókuszált napsugarakkal vagy intenzív lézersugarakkal a felszín megvilágított része megolvasztható, az anyag párologni kezd, majd a kilövellő gázsugár rakétahajtómű módjára eltéríti a testet eredeti pályájáról. Ha van idő és lehetőség arra, hogy emberek szálljanak le a közeledő égitestre, akkor nagy felületű vitorlákat szerelhetnek fel. A Nap fénynyomása és a Nap részecskesugárzása, a napszél dagasztja a vitorlákat, eltéríti az égitest pályáját.
Végzetes vonzerő
1994. július 16-án a Jupiterbe csapódtak a Shoemaker–Levy-9-üstökös darabjai. Az ilyen becsapódások gyakoriak a Naprendszerben, ezt igazolja a bolygók és holdjaik, köztük a mi Holdunk felszínét borító számtalan kráter. Korábban azonban sohasem volt még az emberiségnek lehetősége egy ilyen kozmikus katasztrófa közvetlen megfigyelésére. Szerencsénkre csak távoli megfigyelői és nem elszenvedői voltunk az üstökösdarabok becsapódásának.
1993. március 24-én Gene és Carolyn Shoemaker, valamint David Levy amerikai csillagászok új üstököst fedeztek fel, amely a Shoemaker–Levy-9 nevet kapta. Shoemakert, aki eredetileg geológus volt, a Jupiterbe ütközött üstökös felfedezése tette világszerte ismertté, feleségével együtt ezenkívül mintegy 20 üstököst és 800 kisbolygót fedezett fel. Ő indította el a földi becsapódások nyomainak, az óriáskrátereknek a vizsgálatát, ráirányította a tudományos, majd a laikus közvélemény figyelmét a Földbe csapódó üstökösök, kisbolygók veszélyeire. A Hold geológiai viszonyait tanulmányozta, őt tekintik az asztrogeológia megalapozójának. Ő készítette fel a kráterek ismeretéből az Apolló-missziók űrhajósait. Kisbolygó ütötte kráter vizsgálatára indult éppen 1997-ben Ausztráliában, amikor végzetes autóbalesetet szenvedett. Nagyon szeretett volna az Apolló-missziók során személyesen eljutni a Holdra, ez a vágya az orvosok elutasító döntése miatt nem teljesülhetett. Hamvainak egy részét kívánságára a világűrben szórták szét.
Az első felvételeken elnyúlt, csóvaszerű folt látszott, ez a közelben gyorsan mozgó üstökösre utalt. Hamarosan kiderült azonban, hogy nem egyetlen testet, hanem tucatnyi kisebb üstökösmagot észleltek, amelyek libasorban követték egymást. A sor első és utolsó tagja között hatszázezer kilométer távolságot észleltek. Az üstökösdarabok mozgásának nyomon követésével hamarosan további meglepetésként derült ki, hogy ez az üstökös a többiektől eltérően nem a Nap, hanem a Jupiter körül kering. A megismert pályaadatokból kiszámították, hogy az üstökös darabjai 1994 júliusában csapódnak be a Jupiterbe. Az előrejelzés pontosnak bizonyult.
A pályaadatok ismerete nemcsak a jövő, hanem a múlt feltárását is lehetővé teszi. Megállapították, hogy a Jupiter legutóbbi megközelítésekor, 1992 nyarán az üstökös alig több mint negyvenezer kilométer távolságban repült el a bolygó mellett. Naprendszer-méretekben ez rendkívül közeli találkozás, nem is maradt hatás nélkül. Az óriásbolygó árapálykeltő hatása darabokra szaggatta az üstökös magját, a darabok egymáshoz viszonylag közel, de eltérő pályán folytatták útjukat a Jupiter körül. (Egyébként az eseménysor önmagában nem okozott meglepetést, mivel 1889-ben is megfigyelték már egy Jupiter körüli pályára kényszerült üstökös, a Brooks-2 nyolc darabra szakadását.) Az üstökös nagyjából kétévenként kerüli meg a Jupitert, a számítások szerint valamikor 1970 előtt foghatta be az óriásbolygó. A Jupiter körüli pálya erősen megnyúlt, 1992 nyarán negyvenezer, 1993 júliusában viszont már ötvenmillió kilométerre voltak az üstökösdarabok a bolygótól, hogy újabb egy év elteltével belezuhanjanak. (A közelgő drámai kozmikus esemény a közvélemény érdeklődését is felkeltette. Természetes hát, hogy megszólaltak a mindentudó csillagjósok és más mániákusok is. Egyikük úgy vélte, hogy a Shoemaker-Levy-9 tulajdonképpen a Halley-üstökös, amely öngyilkos akciójával világunk romlottságára akarja felhívni a figyelmet. Az asztrológus kiáltványt fogalmazott, ezt megküldte a világ vezető államférfiúinak, amivel természetesen a lapok is bő terjedelemben foglalkoztak. A katasztrófa földi hatásaitól csak úgy menekülhetünk meg, állította az asztrológus, ha azonnal betiltják az erőszakot, a bűnözést, a pornográfiát, a sör- és borfogyasztást.)
Az üstökös magja eredetileg kb. 10 km átmérőjű lehetett. A darabokat 1-4 km átmérőjűre becsülték, a számítások szerint 60 km/másodperc sebességgel zuhantak a Jupiterre. Az első darab július 16-án, az utolsó július 22-én csapódott be. Ilyen tömeg- és sebességadatok mellett a becsapódó test mozgási energiája hatalmas. Ha ez a becsapódás a Földön következett volna be, akkor az élőlények jelentős része teljesen kihalt volna, ezer évekre megváltozott volna az éghajlat.
Az előre látható volt, hogy a Jupiterre semmiféle veszélyt sem jelent a becsapódások sora. Egy-egy becsapódástól csak néhány száz kilométeres körzetben vártak légköri zavarokat. Ahogy közeledett a becsapódások várt ideje, a pontos pályaadatok ismeretében úgy vált nyilvánvalóvá, hogy a Földről nem lesz közvetlenül látható az esemény. Az üstökösdarabok mozgását már korábban is a Hubble űrteleszkóppal követték nyomon, és a megfigyelésbe 240 millió kilométerről bekapcsolódott a már évekkel korábban a Jupiterhez indított Galileo űrszonda. Természetesen valamennyi földi távcsövet is a Jupiter felé fordították. A becsapódás előtt többféle feltevést dolgoztak ki a várható látványról, a becsapódás fizikai következményeiről. A feltevések közt sok eltérés akadt, mert nem volt még alkalmunk hasonló eseménysort tanulmányozni.
Szerencsénk volt: a becsapódássorozat következményei, a felkavart, felemelkedett gázfelhők oldalról, a Földről is láthatók voltak, mert a becsapódások a Földről nézve a Jupiter pereméhez közel mentek végbe. A megfigyelések alapján beigazolódott, hogy a Shoemaker-Levy-9 valóban 21 nagyobb, néhány kilométeres darabra esett szét korábban. Szakemberek egy csoportja arra számított, hogy a Jupiterhez közeledve a nagy darabok tovább aprózódnak, ez azonban nem következett be. A legnagyobb üstökösdarab átmérőjét 3,2 kilométerre becsülték, a nagy darabok néhányszor tíz kilométer mélységig hatoltak be a Jupiter légkörébe. A becsapódásokat izzó gázfelhők megjelenése követte, egyes foltok mérete elérte a Földét. (A Jupiter 318-szor nagyobb a Földnél.) A becsapódások kráterszerű képződményeket hoztak létre a bolygó felhőtakarójában. A csillagászok fényes, világos foltok megjelenését várták, mert arra számítottak, hogy a becsapódó anyag atomjai ionizálódnak, gerjesztődnek, ezért fényt bocsátanak ki. Ezzel szemben nagy, sötét foltokat észleltek, amire még nincs általánosan elfogadott magyarázat. A képződmények napokig jól láthatók maradtak.
Egy régi ismerős
A Halley-üstökös volt az első, amelynek a visszatérését bebizonyították – az érdem Edmond Halley (1656–1742) angol csillagászé. 1705-ben tette közzé számításait, amelyekkel megmutatta, hogy az 1531-ben, 1607-ben és 1682-ben megfigyelt üstökös valójában ugyanannak az üstökösnek az újramegjelenése. A következő visszatérést 1758/59-re jelezte előre, és az üstökös valóban meg is jelent a számított időben. Később kiderült, hogy az üstökös földközelben járását jóval korábban is megfigyelték, a ma ismert legrégebbi feljegyzés i. e. 467-ből való, Kínából. Emlékezetes volt az üstökös megjelenése 1066-ban, Anglia normann meghódítása idején, a jelenetet a bayeux-i kárpiton is megörökítették. A Halley-üstökös egy másik híres ábrázolása Giotto di Bondone freskója a padovai Scrovegni kápolnában: az 1301-ben látott üstököst 1303-ban betlehemi csillagként ábrázolta.
A Halley-üstökös erősen elnyúlt pályán kering a Nap körül, 5,3 milliárd kilométerre eltávolodik, majd 88 millió kilométerre megközelíti a Napot. 1910-ben már felvételek sokasága készült a földközelben járó üstökösről, a csillagászok alaposan szemügyre vették távcsöveikkel. A Föld ekkor áthaladt az üstökös csóváján. Közvetlen megfigyelésre azonban csak 1986-ban nyílt lehetőség, amikor is űrszondák raja figyelte közelebbről vagy távolabbról az üstököst.
Az űrszondák terveit 1981-től egy ún. ügynökségközi konzultációs csoportban hangolták össze, ebben a szovjet vezetésű Interkozmosz, az amerikai NASA, a (nyugat-)európai ESA és a japán űrügynökség egyeztetett. Legtávolabbról az amerikai ICE figyelte az üstököst, a két japán űrszonda, a Sakigake és a Suisei áthaladt az üstökös kómáján. A szovjet vezetéssel, nemzetközi összefogással épített két VEGA űrszonda erősen megközelítette az üstökös magját, míg a Giotto néhány nappal később, a VEGA szondák amerikai követőállomások által meghatározott pontos pályaadatait felhasználva még közelebb jutott a maghoz. (Erről Magyarországon kötött egyezséget 1982-ben a NASA, az ESA és az Interkozmosz. Ekkoriban a magyar kutatók jelen voltak a nemzetközi űrpolitikában, fontos szerepet játszottak a kelet–nyugati közeledés és együttműködés megteremtésében.) Az űrszondákon kívül 51 országban mintegy 1000 hivatásos csillagász és 54 országban csaknem 1200 amatőr csillagász felszíni távcsövekkel követte az üstökös mozgását.
Az 1978-ban indított ICE űrszonda 28 millió kilométer távolságból vette szemügyre a Halley-üstököst. Az ICE-nek nem ez volt az első üstököskutató feladata: 1985 szeptemberében 7800 kilométerre repült el a Giacobini–Zinner-üstökös magja mellett.
Az Európai Űrügynökség 1985-ben indította a Giotto űrszondát. A Giotto 1986. március 14-én 600 km távolságban haladt el az üstökös magja mellett.
A szovjet Vénusz–Halley (VEGA) programban való részvétel volt máig a legnagyobb magyar űrfizikai vállalkozás. A csúcsidőszakban mintegy 400 fő dolgozott a programon a KFKI-ban, Szabó Ferenc és Szegő Károly vezetésével. Jelentős szerepet vállaltak a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) űrkutatói is. 1986. március 6-án a VEGA-1 űrszonda 8890 km távolságban elrepült a Halley-üstökös mellett, a VEGA-2 március 9-én 8030 km-re közelítette meg. A szondák műszereinek egyharmada Magyarországon, ennek jelentős hányada pedig a KFKI-ban készült. A KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetben (RMKI) tervezett és épített televíziós rendszer nem csak képeket közvetített az üstökösről – a történelemben először kaptunk képeket egy üstökös magjáról –, hanem önállóan, földi utasítások nélkül megkereste és folyamatosan nyomon követte az üstökös magját, ráirányította a szondák mérőműszereit. Ez volt az űrkutatás történetében az első eset, amikor valós idejű képfeldolgozás alapján történt az autonóm vezérlés. Az RMKI-ban tervezték és építették a VEGA misszióhoz a TÜNDE töltöttrészecske-detektort, a plazma tanulmányozására szolgáló másik detektor (PLAZMAG) építésének magyar résztvevői pedig a KFKI Atomenergia Kutatóintézet (AEKI) és az RMKI munkatársai voltak. A BLISZI fedélzeti adatgyűjtő egység a BME űrkutatóinak alkotása, ugyancsak ők építették meg a magyar készítésű fedélzeti műszerek tápellátó rendszerét.[1]
A VEGA-misszió teljes siker volt. Az amerikai sajtó szerint az első szputnyik óta nem volt olyan szovjet űrvállalkozás, amely ennyire megragadta volna az amerikai emberek képzeletét. A New York Times a tudományos kooperáció diadaláról írt, megemlékezve a sikeres magyar részvételről is, míg a Washington Post kiemelte a magyarok kiemelkedő szerepét az elektronikus adatgyűjtésben. A Nature különszámot szentelt az első tudományos eredményeknek, a VEGA-szondák eredményeiről 15 szakközleményt közöltek, ezek közül hatban voltak társszerzők a KFKI munkatársai.
Az űrszondákon 50 mérőműszer gyűjtötte az adatokat, tervezésükben, építésükben száznál több tudományos intézmény vett részt. Az űrszondák már 10 millió kilométer távolságban észlelték az üstökösből kilépett ionokat és az onnan származó porrészecskéket, a lökéshullám-front 1 millió kilométerrel húzódott a mag előtt. Az űrszondák adatai szerint az üstökös magja elnyúlt „krumpli” alakú, felszíne fekete színű. A szabálytalan, krumpli alak meglepte a kutatókat, áramvonalas, legömbölyödött formára számítottak. Az üstökösmag mérete 16 x 8 x 7 km, kb. 53 óra alatt fordul egyszer körbe. A megfigyelések szerint az üstökös magjából gejzírszerűen törnek ki anyagáramlások, por, jég és gázok formájában, a felszín 10 százaléka mutatott ilyen aktivitást. Másodpercenként 4-10 tonna por és 15-20 tonna víz lépett ki a magból a találkozások idején. A kilépő gázmolekulák 80 százaléka vízmolekula volt, a fennmaradó hányadot szén-dioxid, ammónia és metán tette ki.
Korábban két, egymástól alaposan eltérő üstökösmodellt dolgoztak ki. A „homokzsák”-modell együtt repülő szemcsék halmazának tekintette az üstökösmagot, ahol a szemcsék nincsenek egymáshoz tapadva. A másik modell a „piszkos hógolyó” nevet kapta. Eszerint a mag szilárd és túlnyomórészt jégbe fagyott porszemcsékből áll. A Halley-üstökös megismerése döntött a két modell között, a piszkos hógolyó-modellt igazolta. Váratlan eredmények azonban jócskán adódtak. Általános meglepetést keltett, hogy az üstökös felszínét sötét porköpeny borítja. Az üstökösmag a ráeső fény alig néhány százalékát veri csak vissza. Más, hasonlóan fekete felszínű égitestet nem ismerünk.
Kiderült az is, hogy az üstökös felszínének csak kisebb hányadáról lépnek ki por- és gázcsóvák. A porrészecskék egyik részében hidrogén, szén, nitrogén és oxigén, a többiben magnézium, szilícium és vas jelenlétét mutatták ki. A porkibocsátás intenzitása a Vega-1 szerint 10 tonna/másodperc volt, három nappal később a Vega-2 5 tonnás, még később a Giotto 3 tonnás másodpercenkénti kibocsátást észlelt, az eltéréseket részben a mag forgásával magyarázták. Az egymásnak ellentmondó mérési adatok miatt egy sor kérdés nyitva maradt. Egyértelművé vált, hogy a valóság nem írható le egyszerű modellekkel. A leírást alaposan megnehezíti az a tapasztalat, hogy az üstökös csak helyenként bocsát ki por- és gázcsóvákat.
Hogyan lesz az egyedi csóvákból egyenletes anyageloszlás a kómában? Szegő Károly és munkatársai elméleti modellje szerint a távolabbi struktúrák kialakulásában jelentős szerepe lehet az üstökösmag feletti gázrétegnek. Sajnos a ritka gázok fizikája egyelőre közel sincs olyan mélységben kidolgozva, mint a sűrűbb gázoké.
A Halley-üstökös körül végzett mérések megmutatták, hogy sok korábbi elképzelés alapos módosításra szorul. Itt kell emlékeztetni arra a régi igazságra, hogy egy mérés – nem mérés. Újabb és újabb üstökösöket kell minél közelebbről tanulmányozni, hogy kiderüljenek közös vonásaik és a köztük lévő különbségek. Sajnos, a természet és a pénzügyi lehetőségek csak ritkán kínálnak alkalmat az üstökösök vizsgálatára.
Giotto, újrahasznosítva
A Giotto a Halley-üstökössel való találkozását követően, évekkel később újabb üstökössel randevúzott. Az űrszonda ugyanis jelentős manőverező képességgel bírt, mivel a Halley-üstökössel való randevúhoz a rendelkezésre álló 68 kg rakéta-üzemanyag mindössze 10 százalékát fogyasztotta el. Továbbá a program irányítói azzal számoltak, hogy a Giotto berendezései túlélik a Halleyvel való közeli találkozást. Mivel az üstököst körülvevő porfelhő nagy sebességgel száguldó részecskéi tönkretehették volna az érzékeny műszereket, ezért egészen a közeli találkozásig kettős védelem óvta a Giottót. Alapos elemzés azt mutatta, hogy a tudományos berendezések egy része teljesen sértetlenül, más része kisebb károkkal, egyes mérési funkciókat elveszítve élte túl a nagy találkozást. Az üstökös megközelítése utáni napon leállították a tudományos adatgyűjtést, az űrszondát hibernálták. Évekkel később földi parancsokkal felélesztették, és a Giotto újra működött. Mindössze néhány tartalékegység bizonyult hibásnak, és a külső szigetelések sérülései miatt némileg emelkedett a hőmérséklet a szonda belsejében.
A „célba vett” Grig–Skjellerup-üstökös a Jupiter körül keringő üstökösök közé tartozik, a már megismert Shoemaker–Levy-9-üstököshöz hasonlóan. Az ötéves keringési idejű üstökös magját földi optikai és radar-megfigyelések alapján maximum 2 km sugarúra becsülik, ugyanakkor a Halley-üstököshöz képest idősnek és ezért viszonylag inaktívnak tűnik: az az üstökös számít idősnek, amely már sok keringést végzett a Nap körül, és eközben eredeti anyagának jelentős része elpárolgott. Emlékeztetnünk kell azonban arra, hogy túl keveset tudunk az üstökösök „működéséről”, ezért az öreg-fiatal besorolás téves is lehet.
A találkozás végül a tervezettnél szorosabbra sikeredett 1992-ben, a Giotto mintegy 200 km távolságban repült el az üstökös mellett. Az eseményre a Földtől 214 millió, a Naptól 150 millió kilométerre került sor. Az üstökös valóban nem túlzottan aktív, a vártnál két órával később észleltek először oxigénionokat. Az anyagkibocsátás nagyságrendekkel kevesebb volt, mint a Halley-üstökösnél. Egymástól mintegy ezer kilométerre észlelte a napszél hullámait, a Napból érkező töltött részecskéket: erre a hullámszerű csomósodásra nem számítottak a szakemberek. Az üstököstől 18 ezer kilométerre keresztezte a szonda az ún. fejhullámot, ahol az üstökösből eredő gázok félresöprik a napszél részecskéit. Megint csak a várakozásokkal ellentétben, az üstökösből igen nagy energiájú ionok is eredtek. Olyan porrészecskével, amely sértetlenül élte túl a találkozást, kevéssel találkozott a szonda.
A Giotto fedélzetén a második randevú után is maradt még 4 kg rakéta-üzemanyag, tehát a szonda manőverezésre képes maradt. Felmerült, hogy ismét aktiválják majd, ha hétévi hibernálás után 1999-ben újra Földközelben jár, és újabb randevút szerveznek a számára. Erre végül nem került sor. A Giotto így is egyedülálló teljesítményt nyújtott.
Stardust, a kozmikus porszívó
1999. februárban indították útjára az amerikai Stardust (csillagpor) űrszondát, amely 2004 elején megközelítette az 5,4 km átmérőjű Wild-2-üstököst, anyagmintákat gyűjtött a közelében, és 2006-ban ezeket a mintákat majd visszajuttatja a Földre azzal a Naprendszerbe bejutott csillagporral együtt, amelyet útközben gyűjtött össze. A „porszívója” egy fantasztikus új anyag, a szilícium alapú aerogél, a világ legkisebb sűrűségű szilárd anyaga.
Útközben furcsa kalandja akadt a Stardustnak. 2000 novemberében elvesztette látását. Programjának megfelelően megadott időpontokban felvételeket készített a csillagos égről, majd a felvételeket összehasonlította a fedélzeti számítógépben tárolt csillagtérképekkel. November 9-én, az utóbbi negyedszázad egyik legnagyobb napvihara után nagy energiájú protonok érték el az űrszondát. A protonok által a CCD kamerában felhalmozott töltések miatt fénylő objektumokat látott. Földi utasításokkal sikerült rendbe hozni a megzavarodott űrszondát.
Ötévnyi szakadatlan száguldás után pontosan sikerült a randevú, a tervezettnél alig távolabb, 236 km távolságban repült el az űrszonda az üstökösmag mellett. Az üstökös napsütötte oldala mellett haladt el, hogy több elpárolgott anyagot gyűjthessen. Az űrbeli randevúknál lassúnak számító sebesség is olyan nagy, hogy a befogott részecske becsapódási sebessége majdnem tízszer akkora, mint egy puskagolyóé, ezért olyan megoldást kellett találni, hogy a nagy erejű becsapódásnál ne változzon meg a porszemecske alakja, összetétele, ne párologjon el.
A megoldás az aerogél-csapda: az aerogél porózus, szivacsos szerkezetű anyag, térfogatának 98,9 százaléka üres tér. Az aerogél szilícium alapú, alumíniumot és szenet is tartalmaz, a szintén szilícium alapú üveg ezerszer sűrűbb nála. Már 1993-ban sikeresen kipróbálták űrrepülőgép fedélzetén. A Starduston 1000 cm2 gyűjtőfelületet alakítottak ki az üstököspor befogására és egy másik ugyanekkora felületet a csillagpor számára. A nagy sebességgel becsapódó részecske a saját méreténél kb. 200-szor hosszabb, kúpalakú nyomot hagy, míg lelassul, majd megáll. Az aerogél csaknem teljesen átlátszó (kék füstnek, szilárd füstnek is nevezik), a laboratóriumban majd a nyomcsíkok alapján keresik meg a foglyul ejtett részecskéket. (Az aerogél ráadásul kiváló szigetelőanyag: negyvenszer hatékonyabb, mint az üvegszálas szigetelés. Ezért látták el a Marson a Sojourner (Jövevény) nevű robot műszereit ezzel a – zord marsi időjárástól védő – szigeteléssel.)
A Wild-2-üstökös újonc a Naprendszerben, ezért különösen érdekes a kutatók számára. 1974-ben úgy repült el a Jupiter mellett, hogy az óriásbolygó gravitációs tere megváltoztatta a pályáját, az üstökös a Naphoz közelebb vezető pályára tért át. Amíg a Stardusttal találkozott 2004-ben, mindössze ötször járt Napközelben, tehát kevés anyag párolgott el a magjából, így nagyon közel áll az eredeti, ősi összetételéhez.
A csillagközi térből állandóan jön anyag a Naprendszerbe, amit először 1993-ban mutatott ki az Ulysses űrszonda pordetektora, később a Galileo szonda adatai is megerősítették a felfedezést. 2000-ben működésbe lépett a kozmikus porszívó, a Stardust űrszonda csillagpor-gyűjtésbe kezdett. Nagyon finom porfelhővel találkozott, ezen a Tejútrendszerbeli porfelhőn egész naprendszerünk áthalad. Földi parancsra a szonda kinyitotta porgyűjtő-egységét, és úgy fordult, hogy a gyűjtőfelület merőleges legyen a csillagpor-szemcsék mozgásirányára.
2004. január 2-án a Stardust űrszonda a terveknek megfelelően berepült a Wild-2-üstökös csóvájába, és anyagmintát gyűjtött. Az űrszonda tíz másodpercenként készített felvételeket. Az üstökös magja teljesen más képet mutatott, mint a korábban közelről tanulmányozott Halley- és Borelli-üstökös. A Wild-2 felszíne változatos, felszínén kör alakú, 1 km átmérőjű, becsapódási kráterre emlékeztető formációt és 100 méter magas sziklafalat láttak a felvételeken. A felszínen geológiailag új és régi formációk keverednek.
A szonda ezután elindult hazafelé, 2006. január elején ér Földközelbe. Maga nem száll le, de egy ejtőernyővel leereszkedő kapszulában lejuttatja a mintákat Utahba, az amerikai légierő sivatagos gyakorlóterepére. Ha a kapszula sikeresen földet ér, akkor a holdkőzetek után ez lesz a második, laboratóriumokban vizsgálható földön kívüli anyagminta.
Elindult a Rosetta
2004. március 2-án reggel egy Ariane-5 rakéta sikeresen a magasba emelte a Rosetta űrszondát Kourouban, Francia Guyanában. Az Európai Űrügynökség üstököskutató szondája megkezdte hosszú útját, hogy 2014-ben találkozzon a Csurjumov–Geraszimenko-üstökössel. A randevúra a Naptól mérve mintegy 3 csillagászati egység távolságban kerül sor. Az üstökös közelébe érve a szonda két részre válik szét, egyik egysége, az Orbiter az üstökös körül kering, a másik, Philae nevet viselő egység leereszkedik az üstökös felszínére.
Egyszer már minden készen állt az űreszköz indítására, de a 2003. január 11-ére tervezett fellövést akkor az Ariane hordozórakéta műszaki bizonytalanságai miatt elhalasztották. Emiatt új célpontot is kellett keresni, az eredetileg tervezett Wirtanen-üstökös helyett a Rosetta a Csurjumov–Geraszimenko-üstökössel randevúzik majd 2014-ben. Az 1969-ben felfedezett Csurjumov–Geraszimenko-üstökös sok tekintetben hasonlít a Wirtanen-üstökösre, magjának átmérője mintegy 4 kilométer, Nap körüli keringési ideje 6,6 év. Az űrszonda műszaki felépítésén lényegében nem változtattak a várakozás egy éve alatt, de a szoftverek egy részét át kellett írni a két üstökös különbözősége miatt, amiért áttervezték a leszállóegység „lábait” is. Az új célpontnak például nagyobb a tömege, mint a korábbinak, ezért másképpen kell majd a leszállást vezérelni. Az új célpontot alaposan tanulmányozta a Hubble űrteleszkóppal egy háromtagú kutatócsoport, melynek egyik tagja Tóth Imre, az MTA Csillagászati Kutatóintézet munkatársa volt.
A mostani indításnál sem maradtak el az izgalmak. Az eredetileg február 26-ára tervezett fellövést kétszer is elhalasztották, először a magas légkörben uralkodó erős szél miatt, másnap a rakéta szigetelésében találtak hibát. Végül március 2-án már minden rendben ment. Az RMKI-ban az internetes közvetítést figyelő magyar szurkolócsapattal kétszer is pezsgőt bontottunk aznap. Először a rakéta sikeres fellövésekor, másodszor néhány órával később, amikor az utolsó rakétafokozat leválása után a szonda elindult bolygóközi útjára.
Az űrszonda neve az Egyiptomban 1799-ben talált, i. e. 196-ban készített feliratos kőre utal. (Nálunk nem az angol, hanem a francia írásmóddal terjedt el a név, ezért rosette-i kő a magyar megnevezés.) A kövön háromféle írással (hieroglifák, démotikus írás, görög betűk), három nyelven (kétféle egyiptomi és görög) ugyanaz a szöveg olvasható, ennek alapján fejtették meg a hieroglif-írást. Az üstökösök a Naprendszer ősi anyagát hordozzák. Az ősanyag helyszíni tanulmányozása a Naprendszer őstörténetének feltárásához fog hozzásegíteni. Így reményeink szerint a Csurjumov–Geraszimenko-üstökös lesz a naprendszerkutatás rosette-i köve.
A leszállóegység a Philae nevet kapta. Philae a Nílus szigete az asszuáni gát fölött, Egyiptomban. A szigetet az óegyiptomi időktől kezdve Ízisz istennőnek szentelték. A ma Angliában levő philae-i obeliszk oldalán hieroglif és démotikus írással egyiptomi és görög nyelvű felirat található. A hieroglif-írást megfejtő francia Champollion a rosette-i kő s a philae-i obeliszk feliratait együtt tanulmányozva találta meg a megoldást, mindkét szövegben meglelte Ptolemaiosz király és Kleopátra királynő nevét, hieroglifákkal írva.
A Rosetta űrszonda bonyolult útvonalon közelíti meg célpontját: többször (2005-ben, 2007-ben és 2009-ben) elrepül a Föld, illetve 2007-ben a Mars mellett, és a bolygók gravitációs lendítőerejét kihasználva repül tovább. Útközben, 2008-ban, ill. 2010-ben egy-egy kisbolygóval is találkozni fog. Az üstökös közelébe érve, hajtóműveit beindítva a szonda lelassítja magát. A lassan repülő űrszonda ezután az üstökös körüli pályára áll, mintegy 25 kilométer magasságból térképezi fel a felszínt 2014 augusztusától októberig. A nagyfelbontású felvételek alapján választják ki a földi irányítók a Philae leszállásának helyét. Eközben a Csurjumov–Geraszimenko-üstökös egyre közelebb repül a Naphoz. A Rosetta szonda 2015. decemberig repül vele együtt, és műszereivel folyamatosan nyomon követi azokat a változásokat, amelyek az egyre erősebb napsugárzás hatására következnek be. A leszállóegység húsz centiméter mélységig belefúr a felszínbe, műszereivel a helyszínen elemzi a mintákat. A lábaiba beépített érzékelők a felszín vezetőképességét és más fizikai jellemzőit mérik. Fedélzeti kamerák közvetítenek majd panoráma- és közelképeket. A keringő egység műszerei távérzékeléssel derítik fel az üstökösmag tulajdonságait, feltérképezik a felszínét, mérik a magból kilépő por tulajdonságait, vizsgálják az üstökös plazmakörnyezete és a napszél közötti kölcsönhatásokat.
Az űrszonda tömege az induláskor 3 tonna, ennek több mint a fele üzemanyag. A műszerek össztömege 165 kg, a leszállóegységé 100 kg. Kinyitott napelemeinek két széle 32 méterre lesz egymástól, a hasznos felület 32 négyzetméter. A Naptól nagyon távol, a Föld–Nap távolság ötszörösénél is messzebb, négyszáz watt elektromos teljesítményt várnak tőle. A Rosettát az ESA darmstadti műveleti központjából irányítják. Az űrből érkező és oda továbbítandó jeleket 35 méter átmérőjű parabolaantenna veszi és adja Ausztráliában. A rádiórendszer 1 milliárd kilométernél nagyobb távolságból is képes kapcsolatot tartani. Később egy hasonló antennát épít az ESA Spanyolországban. Az űrszonda memóriája 25 Gbit információt tud tárolni, ezeket maximum 22 kbit/s sebességgel továbbítja.
A szondát 14 európai ország – köztük hazánk – és az USA félszáz kutatóintézete, cége építette. A Halley-program sikeres közreműködői részt vesznek a Rosetta-programban is: így az RMKI, az AEKI és a BME is. A munkába a hazai vállalkozói szféra is bekapcsolódott, az ESA és külföldi intézetek megbízásából az SGF Kft. végzett hardver- és szoftverfejlesztést.
Egy-egy űrfizikai program gyakran évtizedeket fog át. Először meghatározzák a célt, adott esetben egy üstökös felkeresését. A fizikusok végiggondolják, hogy mit tudunk az üstökösökről és milyen új információkhoz szeretnénk jutni. Először tehát modellezni kell a célba vett üstökös tulajdonságait. Az RMKI-ban Szegő Károly űrfizikus és munkatársai modellszámításokat végeztek a Naptól távoli üstökösmagok felszínének viselkedésére vonatkozóan. Az üstökös fizikai modelljének pontosítása érdekében újra elemezték a Halley-üstökös magjáról szerzett ismereteket. Új üstökösmodellt dolgoztak ki, ez a korábbi felfogással ellentétben a felszín topográfiájára vezeti vissza a jelenségeket. A modell meglepően jól adja vissza a Halley-üstökös környezetében megfigyelt porkilövellések térbeli szerkezetét. Vizsgálták azt is, hogy milyen mozgást végeznek a felszínről kilökött néhány mikrométer átmérőjű porszemcsék, ha feltöltődnek. Kimutatták, hogy a leszállóegység által az üstökösmagon felkavart porfelhő nem az űrszondán, hanem attól jóval távolabb, kb. 4 óra elteltével ülepedik le.
A fizikai kutatási feladatok kitűzése után a műszaki kutatás-fejlesztésé a következő lépés. Megtervezik a mérőműszereket, alapos földi tesztelésnek, ellenőrzésnek vetnek alá előbb minden részegységet, majd az összekapcsolt rendszereket. A leszállóegység tervezését és építését például egy nemzetközi bizottság irányította és hangolta össze, amely két évig Szegő Károly elnökletével dolgozott. Az adatgyűjtő mérőműszereket ki is kell szolgálni: energiaellátást kell nyújtani, és gondoskodni kell az adatok Földre juttatásáról. A sok részegység működését számítógépek ellenőrzik és vezérlik.
Az RMKI részt vett a Rosetta Orbiterre kerülő, öt különböző érzékelőt tartalmazó plazma mérőrendszer létrehozásában. A magyar tevékenység döntő hányada a Philae-hez kapcsolódik. A BME űrkutatói Gschwindt András vezetésével a fedélzeti ellátó- és energia-elosztó rendszer tervét készítették el. Az AEKI munkatársai Apáthy István irányításával két tudományos műszer tervezésében és elkészítésében vettek részt. A legnagyobb feladat a leszállóegység központi számítógépének kifejlesztése volt, ez az RMKI-ban folyt Szalai Sándor vezetésével. Az SGF Kft.-vel közösen fejlesztették ki a hibatoleráns fedélzeti vezérlő és adatgyűjtő számítógépet. A nagy távolság miatt a számítógép teljesen magára hagyatva irányítja majd a leszállást, önállóan szervezi a mérőműszerek adatgyűjtését az üstökös felszínén. Az ehhez kifejlesztett program olyan sokfeladatos (multitask) valós idejű (real-time) operációs rendszer, amely – minimális földi beavatkozás segítségével – lehetőséget nyújt váratlan körülmények között is a feladatok optimális végrehajtására. Az SGF Kft. fejlesztette ki a teljes leszállóegység szimulátorát. A következő tíz évben ezen gyakorolnak majd a földi irányítók, ezen ellenőrzik az űrszondának küldendő utasításokat.
A fellövése utáni harmadik napon a Rosetta űrszonda már túl volt az első 1 millió kilométer megtételén. Pályájának kezdeti, Földközeli szakasza lezárult, azóta másodpercenként 3,65 km-t (napi 315 ezer km-t) megtéve száguld a távoli cél, a Csurjumov–Geraszimov-üstökössel történő, tíz év múlva esedékes találkozója felé.
A Rosetta leszállóegysége puhán leereszkedik majd az üstökös felszínére, és az űrkutatás történetében először a helyszínen elemzi az ősi anyagmintát. Korábban már kimutatták, hogy az üstökösök bonyolult, szénben, hidrogénben, oxigénben és nitrogénben gazdag szerves molekulákat tartalmaznak. A Rosetta segíthet annak az alapvető kérdésnek a megválaszolásában is, hogy volt-e szerepe az üstökösöknek a földi élet megszületésében.
Jegyzetek
[1] Mindezek elismeréseképpen 1986-ban a KFKI, illetve a BME kutatói Állami Díjban részesültek Apáthy István, Szabó Ferenc, Szabó László, Szalai Sándor, Szegő Károly, illetve Gschwindt András, Hetényi Tamás, Redl Richárd személyében.
- Messzelátó [6]