Dérczy Péter: Vonzás és választás (Alföld könyvek 14., Debrecen, Csokonai Kiadó, 2004. 229 oldal)
„Egy ötvenkét éves csávó első kötete” – ilyen sommásan és retorikusan zárja a szerző tizenöt év tanulmányaiból és kritikáiból összeszerkesztett könyvének fülszövegét. Felmerül a kérdés, vajon nem megkésett gesztus-e ez a kötet olyasvalakitől, aki, mint írja, 1974 óta van a (kritikusi, irodalomtörténészi) pályán, s akinek nem utolsósorban szerkesztőként mély és folyamatos figyelemmel kell lennie a kortárs magyar irodalom alakulására. A rendszerváltás környékén alapított, legendás „régi” Magyar Napló főszerkesztőjeként 1991 és 1994 között, azután 1995 óta az Élet és Irodalom prózarovatának szerkesztőjeként. Akiről Parti Nagy Lajos egy interjúban azt nyilatkozta, hogy: „Ebben a magyar irodalomban az egyik legstabilabb ember, alapember.” A szerző által is megfogalmazott elvárás szerint akkor van értelme kötetet összerakni, ha a könyvben „egyfajta kritikai, irodalomtörténeti gondolkodás- és beszédmód sajátos alakzatai is körvonalazódnak, mégpedig oly módon, hogy azok visszamutatnak nemcsak egy-egy műre, hanem egy kicsit magára a korra is”. Tegyük hozzá: ha a kritikusi választások együttese képes nemcsak egy történetileg behatárolható irodalmi folyamatábrát megrajzolni, de egyúttal érdekes, hiteles, konzekvens kritikusi gondolkodásmódot, ha tetszik, éthoszt is megmutatni.
Az az értelmezői generáció, amelyik a hetvenes években indult, amelynek módjában állt a korabeli irodalomtudományi irányzatokkal közelebbről megismerkednie, s amelyik végül, de nem utolsósorban a klasszikus modernség íróit, költőit és az „új érzékenység” irodalmát „beolvasta a kánonba” – e nemzedék tagjai időről időre kiadták gondosan szerkesztett, meghatározó tanulmány- és kritikaköteteiket (Angyalosi Gergelytől Margócsy Istvánon át Thomka Beátáig sorolhatók a nevek). Hogy a kései első kötetnek vannak személyes megfontolásai, nyilvánvaló, miként az is, hogy minél távolabbról szemlélhető egy folyamat az időben, annál határozottabb és bizonyosabb állítások tehetők róla. Ugyanakkor a Vonzás és választás esetében nincs szó afféle biztonsági játékról (bár Dérczy jócskán megrostálta írásait, vegyük csak a Jelenkorbeli kritikasorozatát 1989–90-ből, amely a jelen kötet címét is adta, nem egy darab maradt ki belőle), a könyv egészén jól látszik, hogy részben ma már beláthatóan fontosnak ítélt prózapoétikai jelenségek, párhuzamosságok leírása, illetve jelentős életművek állomásai váltak a kritikakötet sarokpontjaivá.
Noha a kötetcím Goethe-utalása rejt magában némi szubjektivizmust, az írások mindegyike kapcsán elmondható ugyancsak Goethével, hogy: „Az általunk érzékelt dolgok tömege irdatlan; igen sokféle viszonyban állhatnak azok, amelyeket lelkünk megragadhat. Azok a lelkek, amelyekben belső erő él, hogy kibontakozzanak, hozzálátnak a rendteremtéshez, hogy megkönnyítsék a megismerést, hozzálátnak a kapcsolatok és az összefüggések alakításához, hogy élvezethez jussanak.”
Hogy a rendteremtés miképpen történik meg Dérczy könyvében, arra már a kötet szerkezete is jó példa. A Megszakítottság és folytonosság című 2001-es tanulmány és a Búcsú – avagy kritika vagy amit akartok című 1990-es írás fogja keretbe magukat a kritikákat, amelyek A gyakorlat kritikája – a kritika gyakorlata címmel foglalnak magukba döntő részben prózáról szóló írásokat (a műfajukról majd később essék szó), kisebb részben költészeti tárgyúakat. Ha amúgy is a rekonstrukció az egyik alapelve minden utólagos rendezésnek, s rögtön a tartalomjegyzékből látható, mi a kötet utolsó írása, célszerűnek látszik megismerkedni a kritikus ars poeticájával: elolvasni a végén, hogy a szerző milyennek képzelte a (v)elejét.
A kötetzáró írásban az anekdotikus bevezető és érzelmes befejezés alkotta szubjektív keret között a kritika mint műfaj történeti változásainak áttekintésekor megalkotódik a kritikus portréja is. A Búcsú... megírását nem csupán a Jelenkorbeli kritikasorozat lezárása inspirálta, hanem a „kritika mint tevékenység és mint műfaj egyre mélyülő és folyamatos válsága”. A rendszerváltást követő kulturális nivellálódás, illetőleg az elit és a populáris kultúra közti szakadék növekedésének elemi tapasztalata ösztönözte tehát a kritika (és az irodalom) funkcióváltozásainak leírását, s ezáltal a kritikusi identitás megfogalmaz(ód)ását is. S bár az azóta eltelt másfél évtized nyilvánvalóvá tette számunkra, hogy mindez csak a jéghegy csúcsa volt, az, amit Dérczy a kritikáról mint intézményről, illetve a kritikusi felelősségről állít, mit sem veszített érvényességéből. Az időközben a bírálatok nyelvében már közhelyesült dialogikusság-megértés paradigmája Dérczy értelmezésében nemcsak történeti, de szinkron olvasatot is jelent, amikor a kritikus feladatának tekinti az értékkiválasztás gesztusát. Fél évtizeddel vagyunk az ún. kritika-vita előtt (melyet Bónus Tibor Garaczi Lászlóról írt tanulmánya robbantott ki előbb a Jelenkor, később már az Élet és Irodalom hasábjain is), s ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert a különböző tudományos diskurzusok domináns beszédmódja még csak ezután fogja igazán növelni az emlegetett szakadékot, s nemcsak kritikus és olvasó, de kritikus és kritikus között is. A Búcsú... pedig szinte pontokba szedve foglalja össze többek között azt, hogy a kritika elsődleges feladatai közé tartozik a „mű szerkezetének feltárása” éppúgy, mint az értékelés. És az imént felsoroltakhoz vezető rögös úton pedig a kritikusnak számot kell adnia történeti ismereteiről, az irodalmiság mibenlétéről alkotott fogalmáról, poétikai iskolázottságáról. De ami még elengedhetetlenül fontos, és ez nagyon pontosan látszik épp az ilyen gyűjteményes kötetek olvasásakor, mint a Vonzás és választás, azt a szerző így fogalmazza meg: „A bíráló funkciója (...), hogy az irodalmat mint irodalmat szemlélve lehetőleg minél pontosabban leírja, értelmezze és értékelje, de úgy, hogy ez az én értelmezésem (...) mely eltérhet más értelmezésektől.” [Kiemelés az eredetiben – N. B.] Ez az idea nemcsak a párhuzamosan létező – akár lényegi kérdésekben eltérő – beszédmódok, viszonyulások létjogát szavatolja, de a kritikusi szubjektum személyiségének s nyelvének megképződését is a saját olvasat által.
A kötetvégi tanulmányban kirajzolódó értelmezői attitűd nagyon komolyan (a komolyság egyébként is alapvető jellemzője mind a kötetnek, mind a kritikusi közelítésnek) megjelenik a könyvet bevezető prózatörténeti összefoglalóban, a 2001-es születésű Megszakítottság és folytonosságban, amely nemcsak „a magyar próza elmúlt négy évtizedének” körültekintő vázlatát kínálja, de megalapozza azt a kánonelképzelést is, ami a huszonegy prózakritika tárgykörét jelenti, Mészöly Miklóstól Kukorelly Endréig. Előrebocsátom, hogy felzaklató kánon-átalakító gesztusoknak nem leszünk tanúi. Bár kivételek, amelyek persze a szabályt erősítik, vannak: Pályi András és Balázs Attila eddigi életművéről Dérczy olyan továbbgondolandó, erős állításokat tesz, amelyekkel számolnia kell annak az értelmezőnek, aki a modern utáni magyar prózáról értekezik. Balázs Attila művei kapcsán arra a behozhatatlan késedelemre utal, amelynek következtében a Vajdaságból áttelepült író munkái „nem hathattak a megfelelő időben, noha epikája sok mindent korábban megelőlegezett, mint itteni kortársaié”. Pályi András látszólag nagy kihagyásokkal építkező írói pályáját pedig, kivált az Éltem és a Másutt című kisregények elemzése során, mint kevéssé előtérben álló, de a legjobbak közé tartozó prózát mutatja be.
A Dérczy-féle vonzásokból következő választások szembetűnően koherensek a bevezető tanulmányban kiemelt szerzőkkel és műveikkel. A négy évtized prózapoétikai alakulástörténetét a tanulmány címébe emelt megszakítottság és folyamatosság vezérlő fogalmaival írja le a szerző. A megszakítottság egyik vonatkozásában az 1948 utáni hatalmi beszédmód megjelenésének a következménye, főként a hatvanas években domináló kisregény-irodalom lineáris, metonimikus elbeszélésformájának érvényesítését eredményezi, egyúttal figyelmen kívül hagyja a klasszikus modernség epikájában megjelenő ontológiai és poétikai fejleményeket, vagyis a történeti folyamatokat. Ily módon nem nyilvános az ötvenes, hatvanas években sem Ottlik, sem Weöres, illetőleg Déry, Mándy és Mészöly munkássága sem. Azonban a megszakítottságot a tanulmányíró (kritikusi alapállása szerint is) kiszabadítja a hatalmi diskurzusból, s a folytonossággal fogalompárt alkotva az epika metaforizáltságának mércéjévé avatja: „Ha egy szövegben a folytonosság a domináns, tehát folyamatosan olvasható, mert semmi vagy alig valami váratlan bukkan a befogadó elé, akkor valószínűsíthető, hogy minden retorikai és poétikai szinten meglehetősen egyszerű szöveggel van dolgunk (…). Az elmúlt négy évtized magyar epikája – s így akár az ezredfordulóé is – talán e poétikai-retorikai megfontolások mentén is leírható.”
A hatvanas évek második felében jelentkező, nem ugyanazon generációba tartozó szerzők (Lengyel Péter, Nádas Péter) metaforikus prózájára nyilvánvaló hatással van részben Ottlik Géza, illetve „Ottlik »közvetítésében«” a huszadik század eleji modern próza (Krúdy, Kosztolányi) s nem utolsósorban Mészöly Miklós. A hetvenes éveket átmeneti időszaknak tartja Dérczy, amelyben párhuzamosan van jelen a történetelvű és a történetszerűséget a már említett modernség-hagyomány felől nézve újraértelmező epika. S ez utóbbi vonatkozásban nemcsak az évtizedben jelentkező írókra hivatkozik, mint Kertész Imre, Esterházy Péter, Hajnóczy Péter, hanem a nagy „öregekre”, Örkényre, Déryre, Mándyra. A nyolcvanas évek két műve, az Emlékiratok könyve és a Bevezetés a szépirodalomba 1986-os megjelenésükkel jelképes határkövekként is gyakran megjelennek a korszak története kapcsán, bár ezt Dérczy „csakis mint szimbolizációt” tudja elfogadni. Ez respektálandó felfogás, hiszen a tanulmány éppen arról a lassan és fokozatosan végbemenő átalakulásról nyújt történeti vázlatot, amely nem robbanásszerűen vezetett a történetelvűséget megkérdőjelező, az elbeszélhetőség kérdését tematizáló s a narratív eszközöket átalakító, újrarendező prózaformák felé. A tanulmány legizgalmasabb része azokat a jelenségeket veszi számba, amelyek próbára tették a grand recit posztmodern közhelyein már megedződött kritikát, mégpedig a történet, a mese kilencvenes évekbeli megjelenési formáit, amelyek nemcsak a fiatalabb szerzők munkáiban (Darvasi László, Háy János, Láng Zsolt, Márton László, Závada Pál), hanem régebb óta látható életműveken belül is (pl. Mészöly írói világának folyamatos alakulásában) újabb és újabb, egymástól nagyon is különböző módozatokat jelentenek. Dérczy, aki irodalomtörténészként elsősorban a huszadik század eleji próza kutatója, talán nem véletlenül ismeri fel a történetesség új formáinak megjelenése mögött a magyar epika anekdotikus hagyományának „meghatározó tradícióját”: „Az anekdota azonban nemcsak egy mesélési mód vagy hangnem, hanem strukturáló tényező, forma is, mint az Krúdy műveiben érzékelhető. Ennyiben fragmentáló forma, a nagytörténet ellenében ható kistörténet, mely jól illeszthető a posztmodern célelvűség ellenességéhez, megszakított és kihagyásokra építő történetmondásához. Ha közelebbről is megvizsgálnánk az említett alkotásokat [ti. Esterházy Harmonia caelestisét, Grendel újabb köteteit és a fentebb sorolt szerzők műveit], feltűnik majd, hogy a mesélés mindig csak a hangnemben látszik folytonosnak, egybefüggőnek. A forma viszont mindig megszakított, arról nem is szólva, hogy a klasszikus történetképzéshez hozzárendelhető elbeszélői megbízhatóság rendre nincs jelen e szövegekben.” Ennek a folyamatnak (amely az előbbi idézetből láthatóan tehát semmiképp sem nevezhető rehabilitációnak), 2001-ben szemlélve, Esterházy Péter Harmonia caelestise az ostromolt csúcsa – s ezen mit sem változtatott a Javított kiadás. De nem feledkezhetünk meg az időközben eltelt három évben megjelenő regényekről sem: Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regényéről, Márton László Testvériség-trilógiájáról, Kukorelly Tündérvölgyéről s Németh Gábor egészen friss, Zsidó vagy? című kötetéről…
A Vonzás és választás gyűjteményébe Dérczy Péter huszonegy prózáról szóló s négy lírai tárgyat választó írását válogatta. Nem áll szándékomban lépésről lépésre ismertetni az elemzések, kritikák mindegyikét, mindössze igyekszem felhívni a figyelmet jellemző értelmezési szempontokra és mértékadó közelítésekre, megállapításokra, s nem utolsósorban olvasásra ajánlom őket. Ami az írások műfaját illeti, ezt nyilvánvalóan meghatározza az a körülmény, hogy irodalmi folyóiratba vagy épp hetilapba készült-e a bírálat, márpedig van itt mindkettőből. Szerepel a kötetben klasszikus kritika, amely bevallottan nem kutakodik a recenzió tárgyán túl. Amint például Mészöly Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról című elbeszéléskötetéről írva fejti ki a szerző 1991-ben: kritikájának nem célja elhelyezni a kötetet a mészölyi életműbe, mégpedig abból a „bájos szituációból” fakadóan, hogy csak a befejezett életműről rajzolható fel belátható ív. Ennek az első pillantásra kissé blaszfém kijelentésnek a hátterében egyfelől ott van az irodalmi fejlődés gondolatának jogos elutasítása, ugyanakkor a Mészöly-könyv esetében még helyénvalóbb a döntés, s persze ez is csak utólag igazolható. Hiszen a mészölyi poétikának a hatvanas évek végétől nyomon követhető fordulata a valós és fiktív világok párhuzamos, mitologikus, fragmentáris történet-elbeszélése felé, folyamatos átalakulásban van/volt, s ennek az alakulásnak egyik jellegadó kötete a Ballada…, benne a Pannon töredékkel, és sajnálatos végpontja a Családáradás. A kötetnyitó tanulmány már megalapozta Mészöly helyét a kritikák sorában (hiszen nem ez a legkorábbi írás a kötetben), a később következő szövegekben a leggyakoribb hivatkozási alap az ő munkássága lesz.
Visszatérve a műfajisághoz és az enumerációhoz: a három Esterházy-írást olvasva (tízéves időbeli szakadék van közöttük), bebizonyosodik, hogy a korábban már említett komolyság, tehát alaposság, a prózapoétikai vizsgálódás eszköztárának következetes, de nem kizárólagos bevetése, s nem utolsósorban a tárgyhoz merészkedés rövid távja milyen koherens szemléletet mutat hosszú távon, hogy például az Egy nő szövegstruktúrája, metaforikus ismétlődésszerkezete, stílusosan szólva, nem elhanyagolható előjátéka is volt a Harmonia caelestisnek. A három kritika nem pusztán három Esterházy-opus aktuális elemzéseként olvasható így együtt, hanem fogódzót is kínál, míg feljutunk a Harmoniáig.
A Nádas Péter Évkönyvéről szóló írásmű az egyik legkiválóbb tanulmány, ami erről a könyvről, az „önismeret regényéről” az elmúlt két évtizedben olvasható volt (és mi minden van még itt a Hazatérés esszéről, arról az írói magatartásról, gondolkodásmódról, amit Nádas képvisel, de az emlékezésről, az irodalmiságról is). Mindenesetre, ha tanulmánykötet készülne Nádas prózájáról, ott lenne a helye, már csak azért is, mert ha a régóta várt Párhuzamos történeteket alkalmunk lesz kézbe venni, a már megjelent fejezetek ismeretében azt gondolom, vissza fogunk nyúlni az Évkönyvhöz. Ez az elemzés, de még jó néhányat emlegethetnék a könyvből (például a Tar Sándor, Konrád György, Temesi Ferenc prózájáról szólókat), „állatorvosi lóként” szolgálhat arra vonatkozóan, melyek is a legfontosabb, folytonosan visszatérő elemzési és közelítési szempontok egy-egy epikai mű feltárása során Dérczy számára, legyen szó akár úgynevezett „negatív kritikáról”. A történeti poétika és a narratológia az a bázis, amely biztos alapot szolgáltat egy-egy mű poétikai struktúrájának feltérképezésére, a történetalakítás, az elbeszélésmódok és az időbeli viszonyok leírására. A kritikai gyakorlatban a teoretikus eszköztár szolgálóleány, s a nyelv éppen a több irányból történő közelítésekből eredően nem steril. Nem provokál, de olykor ironizál, főként bíráló megjegyzésekben. A komolyság csak ritkán engedi meg a humort, ami azonban inkább akkor hiányozna, ha egyvégtében olvasnánk végig a könyvet. Ha viszont olykor megcsillan az irónia, akkor jól megmarad a helye. A már említett megszakítottság és folytonosság (másutt repedés) mellett a történetszerűség módozatai, a családregény/nevelődési regény-forma, a referencialitás mint poétikai elem, fiktív és valóságos viszonya a leggyakrabban feltűnő, s a különböző szerzők közt is kapcsolatot teremtő fogalmak. Így, bár lehet hiányérzetünk az írók és művek felsorolásának teljességét illetően, a választások nem pusztán a vonzalmakat reprezentálják, de az elmúlt tizenöt év domináns irodalmi folyamatait is, különös tekintettel a történetszerűség formai változataira. Nem mellékesen jegyzendő meg azonban, hogy bár a nagyepikai formák elsőbbséget élveznek mennyiségi szempontból, Dérczy kritikái között van elemzés kisregényről (Pályi András), novelláskötetről (Tar Sándor), interjúkötetről (Bodor Ádám), Darvasi novellisztikájáról s Parti Nagy Lajos Hősöm tere című regénye kapcsán a szerző prózájában fontos szerepet játszó tárcákról és keretes novellákról is, rövid műfajtörténeti áttekintéssel persze.
Semmiképp nem feledkezhetünk meg Dérczy Péter írásai kapcsán a tágabb horizont igényéről sem, amely Orbán Ottó Vojtina recepcióesztétikája című versében meglehetős szarkazmussal ilyen formában fogalmazódott meg: „ha nem botlasz bele minden szir-szar emberi gondba” – a Dérczy-féle lírai kánon alkotója gunyoros versében éppen a kritikával vitázva („reflektálatlan textus nem üdvözül”) hiányol az értelmezésekből a világképi jellemzőkre is figyelő szemléletet. A Variációk lírára című fejezetben Petri György, Oravecz Imre és Orbán Ottó kötetei kapcsán a szerző ismételten egy-egy portré megalkotására törekszik. Éppen e költői világok rekonstrukciója esetében lesz jelentősége, a poétikai jellemzésen túl, a világkép megalkotottságának, „a költészetnek mint mesterségnek és mint az emberi létezés értékének kizárólagos felmutatása” gesztusának. A három költészet leírása során Dérczy nagy hangsúlyt helyez a kimunkált poétika jegyeinek vizsgálatára, a motívumok kutatására, a költészeti hagyományhoz való viszonyukra, a költői személyiség szerepfelfogásának revíziójára Petri és Oravecz esetében, s ez utóbbiból következően a költői tárgy és nyelv sajátosságaira, míg Orbán Ottó líráját a „között” fogalmával a klasszikus modern és a posztmodern szövegszervező elvei közötti közvetítésként tartja leginkább megragadhatónak. Ami azonban a három lírikust feltétlenül közös nevezőre emeli, az részint a tragikus világlátás, részint „a nyelvi kifejezhetőségbe és a mögötte álló szubjektumba vetett hit megrendülése”. Úgy tűnik, Dérczytől nem áll távol az az Orbán Ottó esetében megfogalmazott, aztán Gerard Genette-idézettel is megerősített felfogás, mely szerint: „A költészet nyelve így végeredményben az egyetlen »teljességnyelv«, következésképpen a költészet valóban az utolsó utópisztikusan, abszurdan is a teljességre törekvő megszólalásmód.” Ez a líraértelmezés vonja magával, hogy az adott portrék megalkotásában olyan meghatározó szerepe van a költői világképek ugyancsak teljességre törő s egyúttal invenciózus felmutatásának. Ettől persze kritikus és a tárgya is mintha jóval közelebb kerülne egymáshoz, hiszen a máskor olyannyira uralt szemléleti távolságot áthidalni látszik valamiféle egzisztenciálisan felfogott, hasonló létérzékelés…
Summa summarum, keretezze a Vonzás és választásról alkotott ítéletünket Goethe méltán hivatkozott tekintélye. A fiú csodakürtje című német népdalgyűjtemény egyik darabjáról tett „karakterizáló” jellemzésével állíthatjuk egy ötvenkét éves kritikus csávó első kötetéről, hogy: „Tárgyához illően mély (…), bányászoknak valóságos kincs.”
- Kultúra [6]